közlemények
M. Tótfalusi Kis Miklós ismeretlen, legkorábbi, évszámmal jelölt kolozsvári nyomtatványa.* Váratlan meglepetéssel szolgált egy, az Országos Széchényi Könyvtár Régi Magyarországi Nyomtatványok Szerkesztőségéhez eljutott, magántulajdonban lévő kötet. Tulajdonosa Vámos Zoltán, nyíregyházi könyvgyűjtő, akinek itt szeretnék köszönetet mondani, hogy a könyvet e cikk megírásához a kutatás rendelkezésére bocsátotta, valamint hozzájárult ahhoz, hogy arról az Országos Széchényi Könyvtár számára másolat készülhessen.
A könyv egy három tagból álló kolligátum. Első tagja a Tótfalusi által 1695-ben kinyomtatott Pax corporis.[1] Ezt követi Az Anglia országban lévő Salernitana scholának című, számtalanszor kiadott nagysikerű orvosi műnek az első kiadása. Bár a kiadványt Busa Margit már ismertette a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárában található, eddig ismert egyetlen példány alapján,[2] mivel részletes bibliográfiai leírást nem adott róla, érdemesnek látszik ezt e helyütt, az RMNy gyakorlatát alapul véve pótolni:
Felvinczi György: Az Anglia orszagban lévö Salernitana scholanak jo egessegröl való meg-tartásnak módgyáról irott könyve: mellyet a’ nemes és hires angliai Salernitana schola irt vólt deák nyelven, az immár régen elmúlt esztendökben. Mostan penig magyarra fordíttatott rhytmusokban alkalmaztatva Fel-Vinczi György által, 1693-ban, Pünk. havában. Kolosvaratt 1693 Veres-egyhazi Istvan.
A8B8C4 = [20] fol. – 8o – Orn.
A kötet legfőbb újdonsága azonban annak harmadik tagja:
[Felvinczi György]: Bellum morborum, az az a’ nyavalyáknak egymás között való vetélkedések. Arról tudni-illik: mellyiknek tulajdonittassék az elsöség: es mellyiknek vagyon hatalmasb és hathatósb ereje az embereken, a’ ki az elsöséget és királyságot megérdemlené … Kolosvaratt 1693 [M. Tótfalusi Kis Miklós].
A8B2 = [10] fol. – 8o – Orn. init.[3]
A munka a nyomdász megnevezése nélkül látott napvilágot. A betűtípusok vizsgálata azonban kétségtelenné teszi, hogy M. Tótfalusi Kis Miklós betűivel készült, a kiadványban ugyanis megtalálhatók az általa metszett jellegzetes típusok. Haiman György alapvető munkájának besorolása szerint, ezek a 9 pontos antikva, valamint a 11 pontos fokozat antikva és kurzív típusai.[4] A címlapon található a legtöbb fokozat, itt saját alkotásain kívül megtalálhatók az elődeitől örökölt és később saját nyomtatványaiban is használt betűk: a 15, 18, 20, 24 pontos antikva és a 18 pontos fokozat kurzív, valamint a korábbi kolozsvári nyomtatványokból ismert címlapdísz. A könyv törzsét teljes egészében saját betűiből szedte: a nótajelzést, a kezdősort és a „vége” feliratot 11 pontos kurzívból és antikvából, a szöveget 9 pontos antikvájából. Az iniciálét és a körzeteket azonban, későbbi gyakorlatához hasonlóan a régi kolozsvári nyomdakészletből vette.[5] Így tehát nincs okunk kételkedni
 |
abban, hogy e kiadvány M. Tótfalusi Kis Miklós, eddig ismeretlen munkája. Elfogadva a címlapon jelzett 1693-as kolozsvári nyomtatás tényét, megállapítható, hogy a ma rendelkezésre álló adatok alapján egyúttal ez legkorábbi, évszámmal jelölt kiadványa.
Tótfalusi hazatérése és nyomdaalapítása Kolozsvárott
Tótfalusi Amsterdamból való hazatéréséről kevés forrással rendelkezünk. Ismeretes, hogy 1689 őszén kelt útra Erdélybe. Életrajzai alaposan tárgyalják a hajón, majd Lengyelországon keresztül hazaküldött könyvei nagy részének viszontagságos útját. Mint ahogy azt is, hogy ő maga szárazföldi úton, Németországon keresztül tért haza amszterdami nyomtatványainak kisebb részével és betűmetsző műhelyének értékes darabjaival. Késleltette Kolozsvárra érkezését, hogy maga is közbenjárt Varsóban lefoglalt bibliái szabadon bocsátásáért, azonban erre csupán fél évvel később került sor.[6] Kolozsvárra érkezésének pontos időpontja nem ismert, de bizonyosra vehető, hogy legkésőbb 1690 elején már ott tartózkodott. Itthon egyesítette a kolozsvári református egyház és kollégium nyomdáját a többféle forrásból származó, úgynevezett „országos” tipográfiával, kiegészítve saját betűmetsző és -öntő felszerelésével. Eddigi legkorábbi ismert hazai nyomtatványa egy 1694-re készült kalendárium volt.[7] Nem tudjuk, hogy pontosan mivel töltötte ezeket az éveket a nagy ambíciókkal és munkavággyal telten hazaérkező tipográfus. Ismertes, hogy nyomtatóműhelye elhelyezéséről hoszszas huzavona után magának kellett gondoskodni, az itthoni nehézségek miatt berendezése is elhúzódott.[8] Haiman György szerint ugyanakkor legfontosabb feladatának azt tartotta, hogy jó szövegbetűt teremtsen elő, hiszen célja terjedelmes könyvek nyomtatása volt. Véleménye szerint a gyakorlati problémák ellenére e kérdés megoldására fordította idejének jelentős részét hazatérése és kolozsvári nyomtatói tevékenységének megkezdése között.[9]
Felmerül a lehetősége annak, hogy a most felbukkant nyomtatvány talán választ ad a fenti kérdésre, amellett, hogy esetleg fényt vethet Tótfalusi kolozsvári működése kezdeteinek homályos részleteire is. Szintén kézenfekvő az a kérdés, hogy vajon a már régóta számon tartott kalendárium,[10] vagy a most felbukkant Bellum morborum első kolozsvári munkája. Mindehhez úgy tűnik érdemes alaposabban körüljárni a nyomtatványt.
Mint fentebb említettük saját metszésű betűi közül a kiadványban a 9 pontos antikva, valamint a 11 pontos fokozat antikva és kurzív típusai fordulnak elő. Haiman György gondos kutatómunkával megállapította, hogy Tótfalusi nyomtatványaiban régi kopott szövegbetűk nem találhatók,[11] címbetűként azonban tovább használta a régi kolozsvári betűket, ezek közül csupán a 16 és 24 pontos fokozatokból készített újat. E címbetűkről azonban már Haiman is megállapította, hogy valamivel később, már nyomtatói működése megkezdése után készültek: míg Logica contracta című nyomtatványában 1694-ben még a régi típusokat használja, addig ugyanezen mű 1700-as kiadásának címlapján már a maga által metszett 24 és 16 pontos betű látható.[12] Érdekesebb azonban megvizsgálni szövegbetűit, azaz 9, 10, 11, 13 pontos típusaink felbukkanását. E nyomtatványban tehát ezek közül csupán két fokozat (9, 11 pontos) található meg.
Ebből azonban még nem vonható le az a következtetés, hogy ezek ekkor még biztosan nem álltak rendelkezésére. E kis terjedelmű, alig tagolt, folyamatos szövegű, szélesebb olvasóközönség számára szánt kiadványban a teljes betűválaszték felsorolására aligha volt szükség, a nótajelzésre és fejezet címként használt saját 11 pontos betűje és a szöveg szedésére használt 9 pontos típus elégségesnek bizonyult. A tipográfus számára erre legfeljebb a címlapon nyílt volna mód. Valóban, a címlap 18 sora közül 11-et saját betűjével szedett, igyekezett tehát mennél nagyobb arányban új betűit felhasználni. A nagyobb fokozatok pedig – mint fentebb már szó esett róla – később sem álltak rendelkezésére, így nem meglepő, hogy a szükséges helyeken a régi típusokkal találkozunk.
Ezek után érdemes megvizsgálni másik ismert 1693-as nyomtatványát, a kalendáriumot. Ebben szintén csupán e két fokozat található meg, azonban feltűnő, hogy a vásárjegyzékben 9 pontos antikvája mellett, egy annál kisebb fokozatú kurzívát használ. Ez a típus semmiképpen sem tőle, hanem egyik elődje, Szenci Kertész Ábrahám készletéből származik. A hónap adott napjának és a városok nevének elkülönítésekor a nyomdásznak elkerülhetetlenül megkülönböztető típust kellett alkalmazni. Úgy látszik tehát a kalendárium szedésekor még 9 pontos kurzívja nem volt készen, kénytelen volt elődje betűjét használni. Továbbra is elfogadva Haiman György általános megállapítását, miszerint kenyérbetűit csak saját készletéből szedte, úgy tűnik egyetlen kivétel mégis akadt, amikor is idegen szövegbetűkkel élt. Érdemes megjegyezni azt is, hogy 11 pontos betűje sem állt még ekkor teljesen készen. Bár kétségtelenül ezek lenyomatai láthatók a naptárrészben, azonban például jellegzetes „sz” ligatúráját csak néhány esetben használta.
Itt érdemes megjegyezni, hogy V. Ecsedy Judit még egy 1693-as, a nyomdász megnevezése nélkül napvilágot látott kolozsvári nyomtatvánnyal kapcsolatban is felvetette, hogy talán Tótfalusi is közreműködött előállításában.[13] A gazdagon díszített, képverset is tartalmazó alkalmi nyomtatvány Perényi Katalin halála alkalmából készült.[14] A nyomda megnevezésének hiányára feltehetően az a magyarázat, hogy szerzői a katolikus Báthory-szeminárium növendékei voltak, aminthogy maga az elhunyt és a megbízást adó Kemény és Haller család tagjai is a római egyházhoz tartoztak. Mivel azonban Kolozsvárott ekkoriban csupán a református tipográfia működött, ez dolgozott más felekezethez tartozó megrendelők számára is. Ilyen esetben az volt a gyakorlat (miként később Tótfalusinál is[15]), hogy a nyomdász nevét általában nem tüntették fel a címlapon. A kiadvány betűi között Tótfalusi típusai nem bukkannak fel, még teljes egészében elődei anyagával készült, így elkészítését még alapvetően annak a Veresegyházi Istvánnak kell tulajdonítani, akit Tótfalusi 1693-ban váltott a nyomda élén. Felmerül azonban a kérdés, hogy a nagy ügyességet kívánó szedésében és nyomtatásában nem vett-e részt már ő is. Míg tőle a következő évből ismeretes egy hasonló képvers,[16] addig a nyomda élén csupán két és fél évig álló Veresegyházi különleges nyomdászi képességeiről semmit sem tudunk. Viszonylag pontosan megállapítható ugyanakkor a nyomtatvány elkészültének időpontja. A címlap tanúsága szerint Perényi Katalin 1693. április 20-án hunyt el, a temetés napját azonban akkor még nem tudták rányomtatni, helyét kipontozták. Ha figyelembe vesszük, hogy a halálesetet követően néhány napra feltétlenül szükség volt a kiadvány összeállításához, legkorábban május elején, a Salernitana című kiadvánnyal körülbelül egy időben, de szinte bizonyosan még a nyár első felében kikerülhetett a sajtó alól.
Úgy tűnik tehát, teljes határozottsággal nem dönthető el, hogy a Bellum morborumot vagy a kalendáriumot nyomtatta elsőként Tótfalusi. Mint a későbbiekben szó esik róla, 1693 májusában, esetleg júniusában még mindenképp Veresegyházi dolgozott a nyomdában. Eddig is feltételezhető volt, hogy Tótfalusi 1694-re készült kalendáriuma – a korabeli gyakorlatnak megfelelően – már 1693 őszén készen állt, hogy az őszi, tél eleji vásárokon megvásárolhassák. A krónika részének utolsó bejegyzése Borosjenő és Világosvár töröktől való visszaszerzéséről szól, ez május 27-én történt. Kolozsvárott épp e kalendárium vásárjegyzéke szerint március 12-én, június 1-jén és november 1-jén voltak nagyobb vásárok. Valószínű, hogy ez utóbbi idejére ő is igyekezett elkészíteni a naptárt, így feltehetően szeptember–októberben nyomtatta ki 1694-re szóló kalendáriumát. Tótfalusi ezt követően, akár még a kalendárium munkálatai előtt elkészíthette a viszonylag kis terjedelmű nyomtatványt, még akkor is, ha feltételezzük, hogy részt vett Perényi Katalin halotti kiadványának szedésében. De ugyanígy, a kalendárium elkészülte után is hozzáláthatott a Bellum morborum szedéséhez, kinyomtatásához. Nem igazit el a két nyomtatvány betűinek vizsgálata sem. Mindkét esetben csupán ugyanannak a két fokozatnak, összesen háromféle betűjét használta a nyomdász, nem mutatható ki készlete gazdagodása, változása.
A kolligátum azonban – amint már érintettük is – ugyanakkor alkalmas Veresegyházi István és M. Tótfalusi Kis Miklós működésének viszonylag pontos elhatárolására. Ismeretes, hogy Veresegyházi 1690-től 1693-ig működött Kolozsvárott, ezt követően neve nem bukkan fel sehol. Amint már többször szó esett róla Tótfalusi is 1693-ban kezdte meg nyomtatói tevékenységét. A Veresegyházi neve alatt megjelent, Felvinczi György: Az Anglia országban lévő Salernitana scholanak című munka a címlap tanúsága szerint pünkösd havában, azaz májusban fordíttatott magyarra és lett „rhytmusokban alkalmaztatva”, s talán ekkor már a sajtó alól is kikerült. Míg tehát májusban (legkésőbb júniusban) még Veresegyházi István dolgozott a kolozsvári tipográfiában, addig nagy valószínűséggel szeptemberben már Tótfalusi nyomtatta kalendáriumát. Amennyiben elfogadjuk azt a fentebb tárgyalt feltételezést, hogy Tótfalusi már részt vett a Perényi Katalin halála alkalmából készült nyomtatvány munkálataiban, az is elképzelhető, hogy egy-két hónapig közösen dolgoztak.
Hogy miért nem került fel Tótfalusi neve a Bellum morborum címlapjára, csak találgatni lehet. Talán az unitárius Felvinczi esetében, a Perényi Katalin halotti kiadványa kapcsán látott felekezeti különbség játszhatott szerepet. Elképzelhető, hogy a munkát még Veresegyházi vállalta el, de úgy alakult, hogy Tótfalusi fejezte be. Felmerülhet az is, hogy a komoly művelődési programmal hazaérkezett nyomdász nem akarta rögtön működése elején nevét adni a ponyva kiadványhoz.
Összefoglalva a tipográfiai kutatás eredményét, úgy tűnik, hogy a most felbukkant kiadvány típusainak vizsgálata, illetve a kalendárium nyomdai anyagának ismételt áttekintése, némileg módosítja Tótfalusi első négy kolozsvári évéről kialakult képet. A jelek arra utalnak, hogy 1693-ban, nyomdai működésének kezdetekor M. Tótfalusi Kis Miklós még nem rendelkezett saját metszésű betűinek azzal a sorozatával, amelyet (a már említett 16 és 24 pontos fokozatokon kívül) a következő évtől, célkitűzésének megfelelően következetesen használt. Legalábbis nem állt rendelkezésére ezekből elegendő mennyiségű ólombetű. Különösen a kalendárium már említett krónika része mutat erre, amelyben későbbi gyakorlatával szöges ellentétben idegen szövegbetűt használt.
„A nyavalyák vetélkedése”
A Felvinczi mű szövegét az 1714-ben, hely és év nélkül megjelent, eddig elsőnek hitt kiadás alapján közölte Stoll Béla.[17] Ennek kiadási helye eddig nem volt ismertes, azonban betűtípusai és nyomdai díszei alapján megállapítható, hogy Debrecenben látott napvilágot.[18] Címlapjának szerkezete, szedési jellegzetességei arra engednek következtetni, hogy mintája az 1693-as kolozsvári editió volt. További érdekessége, hogy szövegében ismét Tótfalusi betűivel találkozunk. Már Haiman György felfigyelt arra, hogy Debrecenben Pápai Páriz Imre: Keskeny út című kötetében, 1719-ben[19] felbukkan Tótfalusi 10 pontos antikvája, amelyről azt feltételezi, hogy Miskolci Csulyak Ferenc közvetítésével jutott el a civis városba.[20] Haiman szerint az itt felhasznált betűk azonosak azzal a 150 fontnyi „Kolozsvárról hozott descendia”-val, amely a debreceni nyomda 1712-es leltárában szerepel. Feltehetően a betűk kis mennyisége az oka, hogy csupán négy ívnyi szövegre futotta, a Keskeny út szedését ugyanis a 69. laptól kezdve régebbi debreceni betűkkel folytatták. Azonban ez a mennyiség gond nélkül elég volt a csupán egy ívnyi szedésre a Bellum morborum esetében. Így pontosítható Haiman György megállapítása: Tótfalusi hatása nem csupán egyetlen kötetre szorítkozott, úgy tűnik betűalkotói műve hosszabb ideig befolyásolta a debreceni nyomtatványok tipográfiáját.
A szakirodalom tehát eddig csupán 18. századi kiadásait ismerte a műnek.[21] Felvinczi: A jeles procuratoriának illendö dicséreti című munkájának[22] ajánló versében Ajtai István felsorolja Felvinczi 1697 előtt megjelent műveit. A negyedik versszakban a következőket írja:
„Sok nyavalyás embert midön egykor látna,
Nyavalyák gyűlését versekben formálta
Azoknak erejök ott megmagyarázta,
Királynak közzülök a Tsömört állatta.”
Így, Ajtainak köszönhetően eddig is ismeretes volt, hogy a vers 1697 előtt keletkezett, mivel azonban nem árulja el, hogy a mű sajtó alá került-e vagy sem, eddig a nyomtatott kiadás léte nem volt bizonyított. A most felbukkant, feltehetően első kiadás szövege az irodalomtörténet számára nem tartalmaz újdonságot, apróbb helyesírási eltérésektől és sajtóhibáktól eltekintve teljesen megegyezik a szakirodalomban ismert 1714-es kiadásban olvashatóval. A mű kiadástörténete szempontjából azonban, mindenképpen újdonságnak számít, így az új adat fényében, valamint összefoglalva a szakirodalom és az Országos Széchényi Könyvtár Régi Magyarországi Nyomtatványok Szerkesztőségében gondozott, 18. századi nyomtatványokat tartalmazó bibliográfiai gyűjtés adatait, érdemesnek tűnik áttekinteni a mű ma ismert megjelenéseit. A most felbukkant és fentebb alaposan leírt 1693-as kiadást (1) követően, jelenleg a következő, címükben jelentéktelen eltérést mutató 18. századi kiadásai ismeretesek, mindegyik a szerző megnevezése nélkül jelent meg:
2., [Debrecen] 1714 ny. n. [12] fol. – 12o[23]
3., H. n. 1753 ny. n. [12] fol. – 12o[24]
4., H. n. 1766 ny. n. [12] fol. – 8o Pogány Péter szerint Vácott látott napvilágot.[25]
5., Pesten 1796 ny. n. [12] fol. – 8o[26]
6., [Pest 1796] ny. n. [12] fol. – 8o[27]
Pogány Péter elképzelhetőnek tartotta, hogy a költemény eredetileg előadásra készült.[28] Ismeretes, hogy a kalandos életű Felvinczi fiatal korától vonzódott a színjátszáshoz és a színműíráshoz. 1697-ben császári engedélyt is szerezett arra, hogy Magyarországon, a Partiumban és Erdélyben erkölcsös és tanulságos példákkal ékesített komédiákat, obszcenitástól mentes comico-tragédiai játékokat adhasson elő.[29] Előadásáról azonban nincsenek adataink, a kiadás előkerülésével mindenképp elvethető Varga Imre azon feltételezése, hogy Felvinczi a darabot talán a már említett 1696-ban megszerzett színjátszói engedély birtokában írta.[30] A vers nótautalása: „Szertelen rút dolog volt”, szövegében Szentmártoni Bodó János: Az tékozló fiunak historiaia című művének kezdősorát idézi.[31]
Az ironikus hangvételű munka orvosi-ismeretterjesztő vonatkozásai mellett, a korabeli erdélyi országgyűlések paródiája is, annak szokásait, szertartásrendjét, szóhasználatát alkalmazza: királyválasztó gyűlést tartanak a nyavalyák, ahol véget nem érő öndicséretek hangzanak el arról, hogy ki lenne a legalkalmasabb, s végül azt választják királlyá, akiről a legkevesebbet tartották addig. Ebben az értelemben az idézett betegségek talán az ország 1680-as években tapasztalható bajaira értendők. Varga Imre értékelése szerint Felvinczi valamennyi műve közül legnagyobb sikere „A nyavalyák vetélkedésé”-nek volt. Bekerült kéziratos gyűjteménybe is, a 18. század folyamán pedig, mint a fentebbi felsorolásból is látszott – többször is kinyomtatták. Úgy tűnik a ma már nehezen érthető korvonatkozások, a népies hangú előadás, a mindennapi élet nyelve, a sok humor tette kedveltté ezt a történetet.[32]
Felvinczi György életét, működésének kereteit, korának viszonyait több tanulmány is áttekintette,[33] mivel munkájának ez az újonnan előkerült kiadása érdemben nem változtat a már publikált adatokon így nem tűnik érdemesnek erre kitérni.
A kolligátumban található nyomtatványok közel egy időben, 1693-ban és 1695-ben keletkeztek, feltehetően ekkoriban, a 17. század végén, 18. század elején állíthatták össze. Ezt valószínűsíti, hogy a kötet a nyomtatványokkal nagyjából egykorú, vaknyomásos bőrkötésben van, díszítései a kolozsvári kiadványokon gyakran látott motívumokra emlékeztetnek. A kolligátum első és második tagjának címlapján olvasható bejegyzés szerint a kötet (vagy esetleg eredetileg csupán e két rész) tulajdonosa Joannes Dányi volt. Az utolsó három, üres lapon orvosi tárgyú kézírásos bejegyzések olvashatók, aláírása szerint Joannes Kováts [?] kezétől.
A cikkben közölt kutatás eredményei a következőkben foglalhatók össze. Bebizonyosodott, hogy az eddig bibliográfiailag ismeretlen, nyomdász megnevezése nélkül megjelent nyomtatvány M. Tótfalulsi Kis Miklós munkája, ráadásul igen korai, első datált kiadványa. Ezzel egy újabb darabbal gazdagodott a – már alaposan feldolgozottnak tűnt – Tótfalusi életmű. Az újonnan felbukkant kiadvány elemzése és az eddigi eredmények összegzése módosította M. Tótfalusi Kis Miklós kolozsvári működésének kezdeteiről kialakított képet, úgy tűnik 1693-ban még nem rendelkezett saját metszésű betűinek későbbi választékával. Sikerült valamivel pontosabban elhatárolni Veresegyházi István és Tótfalusi működésének időszakát. A Bellum morborum további kiadásainak vizsgálata pedig felszínre hozta típusainak az eddig feltételezettnél szélesebb körű debreceni használatát. A kiadástörténet szempontjából új adat, hogy Felvinczi műve az eddig ismertnél több mint két évtizeddel korábban került ki elsőként a sajtó alól.
Perger Péter