stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Figyelem! Nem nyomdahű változat. Tudományos célú felhasználáshoz ajánlatos összevetni a nyomtatott kiadással.



Kókay György


(1929–2007)

A Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete és a 18–19. századi magyar irodalom történetével foglalkozó kutatói közösségek nevében búcsúzom intézeti kollégámtól, a szakma széles körben tisztelt és szeretett tudósától, az Országos Széchényi Könyvtár egykori munkatársától, több felsőoktatási intézmény tanárától, Kókay Györgytől.* Az említett szakmai közösségek, azon belül az Irodalomtudományi Intézet, nagyon sokat köszönhetnek neki. Közel negyven évig szolgált az Intézetnek, s több mint fél évszázadig az irodalomtudománynak, művelődés- és eszmetörténetnek. Távozásával több tudományos diszciplínát érte súlyos veszteség.

Kókay György azt a manapság ritka tudóstípust képviselte, amely a legmagasabb szintű szakmai kompetenciát egyesíti a kiváló tanári képességekkel, a mindenre és mindenkire nyitott emberséggel. Szükebb szakterületén, a felvilágosodás korának irodalom-, művelődés-, könyv- és sajtótörténetében kivételes felkészültséggel és tudással rendelkezett. A ‘mansuetudo’ és ‘humilitas’, a ‘modestia’ és ‘disciplina” erényei egyesültek benne a céltudatos, póztalan feladatvállalással, a minden részletre kiterjedő figyelem adományával. Vonzották a kevésbé látványos alapfeladatok, s filológiai körültekintése és gyakorlata, emberi adottságai és személyes elkötelezettsége lehetővé tették számára, hogy gazdag és változatos életművet hozzon létre. Összehasonlító igényű tanulmányaiban bejárta a 18–19. századi irodalom nagy területeit, s rendkívül sokat tett azért, hogy a felvilágosodás korának törekvései méltó helyet kapjanak a magyar szellemi közéletben.

Kutatásai jelentős részben kötődnek a könyvtörténeti diszciplínákhoz, a könyvkiadás és terjesztés, az újságok, folyóiratok és alkalmi nyomtatványok történetéhez. Legelső, 1954-ben megjelent tudományos közleményének címe, A II. Rákóczi Ferenc szabadságharcának leverésétől 1790-ig terjedő időszakban megjelent magyarországi időszaki sajtótermékek ismertetése, évtizedekre szóló tudományos programot jelölt ki, amelynek megvalósítása egész életében foglalkoztatta.

Korán kialakított kutatói módszerének sajátossága, hogy nem kizárólag mű-vekkel és alkotókkal, hanem könyvekkel és periodikákkal is foglalkozott, ezek kiadási, terjesztési és használati körülményeit, művelődés- és társadalomtörténeti összefüggéseit vizsgálta. Az átfogó anyagfeltáráson, tényeken és hiteles filológián nyugvó elemzés követelményeit tartotta szem előtt, s a nemzetközi áramlatokba ágyazta be a magyarországi jelenségeket. Valóságtisztelő, misztifikációtól mentes történelemszemléletét a források tömegére építő, de azon túl is nézni tudó gondolkodás jellemezte.

Tudományos publikációinak 1999-ben összeállított jegyzéke nyolc önálló könyvet és ugyanennyi, általa sajtó alá rendezett vagy szerkesztett kötetet, mintegy százötven tanulmányt, cikket és több mint ötven könyvismertetést tartalmaz. Ez a bibliográfia azóta két önálló kötettel, több tanulmánnyal és számos recenzióval egészült ki. A számoknál jóval beszédesebb, hogy Kókay György évtizedeken át nem kis részt vállalt a tudományos vizsgálódás alapvető munkaeszközei, a bibliográfiák és kritikai szövegkiadások elkészítésében.

Az 1772 és 1849 közötti magyar irodalom történetének általa összeállított bibliográfiája hatalmas egyéni teljesítmény, amelyet több korszak kutatói használnak évtizedek óta nélkülözhetetlen kézikönyvként. Ez a vaskos kötet rendkívül világos, a sorozat további darabjainak mintául szolgáló, ma is korszerű elvi, módszertani alapvetésre épül, s nemcsak anyagával, hanem szerkezetével is ösztönözte a nemzeti művelődés nagy korszakainak feltérképezését. Fáradhatatlan szerkesztője volt a bibliográfiai kézikönyv sorozatnak, s két további kötet elkészítésében társszerkesztőként vett részt.

Munkásságának másik kiemelkedő eredménye a nemrég lezárult Bessenyei kritikai kiadás, amelynek Tarnai Andorral és Bíró Ferenccel együtt sorozatszerkesztője volt, s amelyben két kötetet rendezett sajtó alá. Ezzel a textológiai munkával meghatározó részt vállalt a magyar felvilágosodás kiemelkedő életművének gondozásában. A kritikai kiadásból, Bessenyeivel kapcsolatos tanulmányaiból a korábbinál jóval árnyaltabb kép bontakozik ki a nemzeti és kozmopolita eszmék sajátos egységét megvalósító gondolkodóról. Még ezt megelőzően részt vett a Jókai kritikai kiadásban; itt ugyancsak két kötetet rendezett sajtó alá. Folyamatos szövegkiadói tevékenységének köszönhető az első folyóirattörténeti szöveggyűjtemény a magyar folyóiratok programcikkeiből, és az 1780–1848 közti sajtóval kapcsolatos levelekből készített összeállítás. Sajtótörténei kutatásainak további maradandó teljesítménye az első magyar nyelvű újság, a Magyar Hírmondó évfolyamaiból válogatott tematikus gyűjtemény.

Az utóbbi szövegkiadások részben párhuzamosan készültek a magyar hírlap- és folyóiratirodalom történetének monografikus feldolgozásaival. Ezek jelentőségét elsősorban az adja, hogy a sajtótörténet összetett és munkaigényes területét az irodalomtudomány sokáig kizárta a kutatásra méltó témák közül. Dezsényi Béla és Dümmerth Dezső törekvéseit folytatva Kókay György egymaga végezte el a magyar sajtó korai időszakának könyvészeti feltárását, először rajzolt átfogó képet a felvilágosodás kori sajtó történetéről, s munkatársaival együtt összeállította a magyar sajtótörténet irodalmának válogatott bibliográfiáját. Eredményei beépültek a korszak művelődéstörténeti szintézisébe, folyamatosan ösztönzik az újabb részletkutatásokat, s tankönyv formában is segítik a felsőoktatást.

A magyarországi könyvkereskedelem történetét a kezdetektől a legutóbbi időkig bemutató monográfiája tekintélyes nemzetközi könyvsorozatban látott napvilágot. Ő adott először összegző áttekintést a témáról, s napvilágra hozott olyan kérdéseket, melyekre a korábbi könyvtörténeti kutatások nem adtak választ. Munkájával kezdeményezte a könyvbejegyzések és a cenzúratörténet módszeres vizsgálatát; ezek időközben önálló területekké léptek elő.

Tanulmányainak javát két kötetben gyűjtötte egybe, egy harmadikat munkatársai és tanítványai állítottak össze 70. születésnapjára. Ezekben a felvilágosodás kori Magyarország kevéssé ismert irodalmi, művelődési, mentalitástörténeti és társadalmi jelenségeit állította a középpontba. Az itt vizsgált 18. századi szerzők között olyan neveket találunk, mint például Rát Mátyás, Révai Miklós, Szacsvay Sándor, Kultsár István, Batsányi János, Hajnóczy József, Koppi Károly és Decsy Sámuel. E dolgozatok jelentőségét elsősorban az adja, hogy szerzőjük szakít a felfogással, mely a 18. század második felének minden irodalmi, művelődési jelenségét kizárólag a felvilágosodás fényében igyekezett értelmezni. Megvizsgálta többek között a sajtó és a könyvtárak szerepét az irodalmi nyilvánosság szerveződésében és a korszak szellemi mozgásaiban, feltárta az anyanyelv jogaiért folytatott küzdelem új mozzanatait, s rámutatott a felvilágosodás és a korabeli egyházi törekvések párhuzamos vonásaira.

Munkásságának kiemelkedő részét alkotja végül harmincöt évi folyóiratszerkesztői tevékenysége. Ez idő alatt a 123. évfolyamában járó Magyar Könyvszemle művelődéstörténetünk legjelentősebb, dinamikus folyóiratává lépett elő, melynek tudománytörténeti jelentősége aligha túlbecsülhető. Miközben maga is számos fontos közleménnyel gazdagította a folyóiratot, szerkesztőként mindig nyitott volt a rendhagyó témák és módszerek iránt, s szívesen adott teret a szakmai vitáknak. A szerzők véleményét messzemenően tiszteletben tartotta, s tartalmi és formai kérdésekben egyaránt nagyfokú rugalmasság jellemezte. Visszafogott hangú könyvbírálatainak tanúsága szerint egészen a legutóbbi időkig figyelemmel kísérte szakterületének új eredményeit.

Ha most e tudósi életmű belső mozgatóit keressük, úgy vélem, pályájának iránytűje a szolgálat hivatástudata volt. Csöndes, visszahúzódó alkata révén évtizedeken át szerényen, gondosan és elmélyülten munkálkodott. Tette a dolgát. Kapkodni, sietni senki nem látta, hangos szavát soha nem hallottuk. Humanista műveltségénél, felkészültségénél és eredményeinél talán csak a szerénysége volt nagyobb. Velünk, fiatalabb kollégákkal mindig közvetlenül viselkedett. Természetes szakmai és emberi érdeklődését kitüntetésnek éreztük. Betegségében is példát adott: akárhányszor érdeklődtem hogyléte felől, még a legutóbbi időben sem beszélt szenvedéseiről. Amikor érezte, hogy már nem sok ideje van hátra, még egyszer bejött az Intézetbe, s mindent elrendezett maga körül, a lehető legkevesebb gondot hagyva hátra kollégáinak.

A tudós halála különös minőségi változást idéz elő az életműben. Miközben egyszerre védtelenné és megfellebbezhetetlenné válik, az alkotótól függetlenedve saját mozgásba kezd, öntörvényei szerint. Ennek a mozgásnak akarva-akaratlan mi is részesei leszünk. Jó volna, ha kutatói szellemisége itt maradna és munkálkodna köztünk. Emlékét, tudósi hagyatékát meg fogja őrizni a magyar irodalom, a magyar tudomány története. Miserere ei Deus. Requiescat in sancta pace.

Tüskés Gábor

Megemlékezés

Kókay György temetésén, 2007. december 6-án,

Budapesten, a Megyeri úti temetőben

Tisztelt Gyászoló Közösség, Családtagok, Munkatársak, Barátok!

Engedjék meg, hogy a Pázmány Péter Katolikus Egyetem rektora, itt jelen lévő dékánja, oktató kollégáim és tanítványaink nevében én is lerójam tiszteletemet, kifejezzem hálánkat és köszönetünket Kókay professzor úrnak mindazért, amit tőle szakmailag és emberileg kaptunk. Mindannyian mélyen megrendültünk, amikor hírét vettük számunkra váratlan távozásának. Spontán módon gyűltünk össze az egyik tanári szobában, és a döbbent csendben kerestük a szavakat, hogy ki is volt ő számunkra. Amint sorolni kezdtük mindazt, ami az ő vezetése alatt megvalósult intézetünkben, akkor döbbentünk rá, hogy micsoda összkép tárul elénk.

Dr. Kókay György 1996-ban lett egyetemünk oktatója, 2000–2003 között volt a Kommunikáció Intézet vezetője, és 2005 szeptemberéig professor emeritusként segítette az intézetünk munkáját.

Elsősorban az a szenvedély vezette, hogy diákjainak átadja hatalmas tudását, a szakma iránt érzett szeretetét, és kialakítsa a Katolikus Egyetemen az egyházi sajtó története kutatásának műhelyét. Egy pályázat keretében sikerült is valóra váltania tervét, több kollégát és diákot bevonva a megvalósításba.

Tudományos munkássága és szakmai tekintélye alapján egyetemünk vezetése felkérte arra, hogy vállalja el a Kommunikáció Intézet vezetését. Jól emlékszem rá, hogy ez nehéz döntés elé állította. Kutató tudósként kellett ellátnia egy nagyon igényes szervezői-vezetői feladatot: a viszonylag újnak számító kommunikációs képzés tanulmányi kereteinek és oktatási gyakorlatának kialakítását karunkon. Tudatos szolgálatként teljesítette ezt a feladatot. Rá hárult az új, krédit rendszerű oktatás bevezetése, a kommunikáció szakoktatási tervének kialakítása. Az intézet jó részben neki köszönheti, hogy a kommunikáció szak az egyetemen elfogadott, sikeres és sokak által látogatott szakká vált.

Különös gondot fordított az utánpótlás nevelésére. Az általa felvett fiatal kollégák mára mind tudományos fokozattal rendelkeznek, és folytatják azt a munkát, amelyet Kókay professzor úr megkezdett.

Csendes, kiegyensúlyozott, barátságos emberséget sugárzó egyéniségén áttetszett a keresztény ember elkötelezettsége.

 

Az ő életében is jelen van egy életmű, amely a tudományos életrajzokban, egyetemi évkönyvekben dokumentálható, és van egy másik, amely az emberi kapcsolatokban, a szívekben és emlékeinkben él tovább: egy bátorító szó, egy kiállás valaki mellett és az ingyen átadott tudás. Az égi annalesekben ez is nyilván van tartva, és ez adja meg nekünk a reményt, hogy Kókay tanár úr is elfoglalhatja azt a helyet, amelyet a Mennyei Atya öröktől fogva készített számára.

Tóth Pál

PPKE BTK Kommunikáció Intézet

 



* Elhangzott Kókay György búcsúztatásán, 2007. dec. 6-án a budapesti Megyeri úti temetőben.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Figyelem! Nem nyomdahű változat. Tudományos célú felhasználáshoz ajánlatos összevetni a nyomtatott kiadással.