Závodszky Géza

A feledés névtelenje. A publicista Tóth Móric

(1881–1922)

A „feledés névtelenjei” – D. Szemző Piroska nevezi így Táncsics munkatársait a Munkások Újságánál 1848-ban, lelkészeket, tanítókat, ügyvédeket, bírókat, s általában az egykorú lapok jó tollú s elfelejtett újságíróit.[1] Az alaposan földolgozott és sokat idézett 1848-as sajtó lapozgatása még mindig új és új meglepetésekkel jár. Szakmai közhely, hogy az írások alatt mennyi a máig nem azonosított álnév, s ha a név valódi, a teljesen ismeretlen, a kortársi visszaemlékezésekben sem említett szerzőről olykor csak annyi maradt, hogy elesett itt és itt, ekkor és ekkor,[2] pedig közvéleményformálóként az események sűrűjében akár napi kapcsolatban volt azokkal, akiket a közös emlékezet a nemzeti panteonba emelt.

A sajtószabadság születését, a nagy márciusi napot követően nem sokkal, március 19-től a rikkancsok már az utcán kínálják a Marczius Tizenötödikét, és április 2-án megjelenik Táncsics lapja, a Munkások Újsága, március–áprilisban azonban még a cenzúrától csak imént megszabadult régi lapoké a nagyobb tér. Ezek között a Hetilap – mely a forradalom előtti három évben főként az ott megjelent Kossuth-írásokról nevezetes – a 48-as sajtó történetében méltánytalanul kevés figyelmet kap. 1848. április 14-én ebben az orgánumban látott napvilágot egy soha nem hivatkozott, az ugyancsak megszaporodott radikális megnyilatkozások között is meghökkentő hangvételű cikk. A Fegyverre! Fegyverre! című fölhívást Tóth Móric jegyezte.[3]

Az írás címében önmagában nincs semmi rendkívüli. Amikor március 30-án Pesten a napok óta szállingózó hírekből bizonyosság lett, hogy az uralkodói leirat az önálló magyar pénzügy- és hadügyminisztérium elutasításával megnyirbálja a magyar felelős kormány hatáskörét, a kirobbanó tömegtüntetéseken a pesti utcák visszhangzottak a „fegyverre!” kiáltástól. Viszont a birodalom katasztrofális helyzete s a ki-kimondott félelmetes respublika szó hatására, Petőfivel szólva, „két hét húzás halasztás után ő császári királyi apostoli fölsége kegyelmesen méltóztatott szavát beváltani”, és az országgyűlés feliratát a Burgban elfogadták. Országszerte ugyan gyanakvást és ingerültséget keltett a bécsi igény újoncokra az itáliai ezredek számára, valamint a birodalmi államadóság egy részének átvállalására, a hangulat, a márciusi ifjak kisebbségét ide nem számítva, mégis inkább ünnepi, s a bizalom az alkotmányos uralkodás iránt helyreállt. Petőfi is, akinek népszerűségét az éppen ekkor, kissé megkésve (április 1-jén) kinyomtatott A királyokhoz című költemény kikezdte, a Pest megyei választmány ülésén, bár viták után, bár rezignáltan kijelentette: „Láttam remegést, láttam sápadt arcokat, nem szeretném továbbra is így látni nemzetemnek fiait; azért most, lekötve, kardomat elnyugtatom, de össze nem töröm!”[4]

A Hetilapban, éppen a felelős kormány Pestre költözésének napján, április 14-én megjelent cikk más módon elszánt és harcias, s a kibontakozás reményének napjaiban a háború sötét árnyát fölidéző, önbeteljesítő jóslatként a magyar szabadságot fenyegető legfőbb veszélyt is máshol, másként látja: „A orosz már Galícia szélén és Oláhországban van; még egynehány rövid hét, s akkor Magyarországon leend.” A szerző a föléledt lojalitás napjaiban sem bízik az alkotmányos királyban. „Mit fogunk tenni, kitől várunk segítséget? Királyunktól? hiszen ő halálos ellenségünkre, az orosz cár leghűbb emberére, Fiquelmontra [sic] hallgat […] Az orosz cár, Fiquelmont és Radeczky [sic] életünkre törnek […], tehát mi nem megyünk az önvédelem határain túl, ha őket, ahogy lehet, megöljük. [A cár] megtámad bennünket ágyúkkal, 180 ezer fegyveres begyakorlott emberrel, jó vezérekkel s lovassággal, s nekünk sem vezérünk, sem álgyúink, sem gyakorlott fegyvereseink, sem lovasságunk, de még fegyverünk sincs.” Mi módon oltalmazzuk hát meg magunkat? „Védjük magunkat úgy, ahogy legbiztosabb, legkönnyebb, méreggel, gyilokkal.” S azok elé, „kik azon babonától, mintha az orgyilkosság minden esetben kárhozatos volna, megszabadulni nem bírnak”, a Brutusok, Mucius Scaevola, Harmodiosz és Arisztogeiton példáját állítja. Vannak ugyan farizeusok, akik azt mondják, „azok pogányok voltak, kereszténynek ez nem szabad – sőt inkább kereszténynek kötelessége a millió ártatlanokat megvédeni, ha mindjárt egy vagy két gyilkos szándékúnak orozva meggyilkolása által is”. Tell Vilmos keresztény volt, mégis megölte a zsarnokot. Nem az orosz katonák törnek az életünkre, akiket puska- és ágyútűzzel hajtanak ellenünk, hanem a cár, tehát az emberiesség szavát is követjük, ha százezernyi életet megkímélve a cárt pusztítjuk el.[5]

A politika mai nyelvén, igaz, a nemzeti önvédelem nevében, az egyéni terror programja ez, ami a 19. század első felében, s Magyarországon különösen szinte példa nélkül áll. A Hetilap szerkesztője, a híres statisztikus Fényes Elek – máskülönben az Ellenzéki Kör alelnöke és utóbb a cikk szerkesztőjével együtt az Egyenlőségi Társulat tagja – a következő számban sietve nyilatkozik is, miszerint a „Fegyverre című cikk hírem és tudtom nélkül csúszott lapomba, mert ha tudom, soha napvilágot nem lát ezen logikátlan és jesuitizmust terjesztő elmefuttatás”.[6] A rövid tiltakozás azonban nem akadályozta meg a Hetilapot és szerkesztőjét abban, hogy még e számban közölje Tóth Móricnak a Budapesten lakó angol polgárok üdvözletéhez fűzött kommentárját: „Jövőre hadsereg csak a zsarnokok ellen kell” – írja ebben az utópia iránt is fogékony szerző – „mert még azon népek is, mellyek közül egyik […] a mívelt Európának legnyugotibb, másik legkeletibb részén lakik […] kölcsönösen segedelmet ígérnek egymásnak a közös kincs, a szabadság védelmére […] így békélnek ki egymással a föld minden népei, s így közelget el a világbékének, így mennyeknek országa.”[7]

Tóth Móric Ficquelmont személyét illetően jól tájékozott: a Szent Szövetség alapokmányát megerősítő münchengrätzi egyezmény egyik előkészítője volt az egyetlen, akiben I. Miklós cár az osztrák kormány tagjai közül a márciusi fordulat után megbízott. Utódait (Ficqelmont ápr. 3-án miniszterelnöki megbízatást is kapott) túlságosan liberálisnak tartotta. Metternich viharvert diplomatáját, az osztrák kormány imént kinevezett külügyminiszterét a válságos napokban (március 29-én) Kossuth is „a bécsi nemzetgyilkos cselszövők” között említette országgyűlési beszédében.[8] Nem öregbítette Ficquelmont hírét-nevét a fővárosiak körében a Pozsonyból visszatért Farkas János ügyvéd, Pest megyei választmányi tag a március 31-i késő esti népgyűlésen. Értesülése szerint Ficquelmont az államkonferencia ülésén azt mondta volna, hogy „Magyarországtól nincs mit félni, itt csak a nemzetiségeket kell egymás ellen huszítani […] s ha szükséges, egy kis orosz segítséggel! a dolgok régi rendét helyre lehet állítani”.[9] Farkast Perczel Mórral a középponti választmány küldte Pozsonyba azzal, hogy ha a törvényjavaslatok jóváhagyása tovább késik, Batthyányékat és a nádort hívják Pestre. Az orosz veszedelem félelmetes méretűre növelt víziója azonban ekkor jószerivel csak a politikai újsággá előlépett Hetilapban és a rejtélyes Tóth Móric írásaiban jelent meg.[10]

Ha az idézett kiáltványra fölfigyelve visszalapozunk, fölfedezzük, hogy szerzője már korábban, a márciusi válság idején közvetlen orosz biztatást vélt a bécsi intrikák mögött. A Hetilap március 31-i számában is a haza végső veszedelmét abban látta, hogy „halálos ellenségünk, az orosz hadsereg határainkat fenyegeti”. A magyar „csökönyösök” is, akik megbánták, hogy első megrettenésükben megszüntették „a parasztra nézve annyira átkos úrbéri viszonyokat”, azért lehetetlenítik el az önálló magyar pénz- és hadügyminisztériumot, azért akarják a nemzetőri szolgálatot 300 Ft évi jövedelemhez kötni, hogy „az orosz meglepvén bennünket készületlenül, föltétlenül meghódoljunk nekik.” Nincs idő a bizonytalan kimenetelű alkudozásra, erős, elszánt akaratnak, a gyors cselekvésnek van itt az ideje.[11] Ugyane szám Külföld rovatában az itáliai hírekben Radetzky is ördögi színt ölt: „Radeczky, a zsarnokok e kész köteles vad kegyetlenségű zsoldosa hátrál Tirol felé. Adná az ég, hogy e vérszomjas ember hátra levő rövid életében megérdemlett díját elvegye.”[12]

Mi volt a valószínűsége egy magyarországi orosz beavatkozásnak 1848 tavaszán, nyarán? Miklós cár a franciák februári forradalmának hírére mozgósította a kontinens legnagyobb szárazföldi hadseregét, a Rajnához készült, és erre szólította föl sógorát, IV. Frigyes Vilmos porosz királyt is. A párizsi események híre március 5-én érkezett meg Pétervárra, s az orosz katonai készülődés szele március végére megcsapta Közép-Európát. Amikor azonban Metternich megbukott, és Berlinben is kitört a forradalom, I. Miklós megriadt. Nem ok nélkül tartott attól, hogy a forradalmi mozgalmak a lengyel vagy akár az orosz területekre is átterjednek. Március 26-án saját kezűleg fogalmazott kiáltványában – amelyet Pesten még nem ismerhettek – az olvasható, hogy „a forradalom pusztító árja elérte szövetségeseinket” és „e fékeveszett vak erő immár a mi Istentől ránk bízott országunkat is fenyegeti”.[13] A nyugati határok biztosítása, a kényszerű várakozás és fölkészülés után cári csapatok majd júliusban lépik át az orosz birodalom határait, amikor megkezdik a bevonulást a román fejedelemségekbe. Ami Ausztriát illeti, formális kapcsolatfölvételre a bécsi forradalom leverése után, a Schwarzenbergkormánnyal került sor.

Március 31-én viszont a pesti utcákon a hetivásárra érkezőkkel is nagyra nőtt tömegben, úgy tetszik, a közvetlen orosz fenyegetés rémisztő híreit adták szájról szájra. A Hetilap tudósításaiban jól követhető a nagypolitika összefüggéseit nem ismerő utca emberének észjárása. „Igen hiteles kútfők után” az a vakhír terjedt el, miszerint „az orosz cár Krakkót porrá égette, úgy hogy kő kövön nem maradt […], hogy a bécsi cabinet szándékozik Galíciát neki átengedni, ha számára Magyarországot és Olaszországot meghódítandja”, olvassuk az április 4-i számban.[14] Tóth Móric ugyanitt elégtétellel jelenti ki, hogy „az egy Hetilap [azaz ő, a radikális újságíró] nem hitt a bécsi kabinetnek […] midőn valamennyi lap, igen helytelenül mindent jól állani hirdetett”.

A Hetilap szorgalmas publicistája – lapszámról lapszámra erről egyre több bizonyosságot nyerünk – valamennyi népgyűlésen ott volt, írásai helyszíni tudósítások. A március 31-i délutáni népgyűlésen, mint ismeretes, Petőfi olvasta föl a Középponti Választmány kiáltványát. Tóth Móric részletes beszámolója azt is megemlíti, hogy Petőfi „a lépcsőzet karfalának ormára” állt. Tehát ha március idusán nem is szavalta el ott a Nemzeti Dalt (amit már-már kötelező minden március 15-i emlékezésen megjegyezni), más nevezetes alkalmakkal onnan többször is szólt, például április 5-én is, a bécsi egyetemi küldöttség búcsúztatásakor, amikor „Készülj hazám” című szarkasztikus költeményét mondta el, amiről a szem- és fültanú hitelességével „M.” – azaz Tóth Móric – szintén tudósít.[15]

Ki tehát Tóth Móric? Nevét sem az új, sem a régi lexikonokban, még Szinnyei korban hozzá viszonylag közel álló Magyar írók élete és munkái című hatalmas adattárában sem találjuk meg. Ami még meglepőbb, s magyarázatát is nehéz adni: a számos visszaemlékezés sem tud semmit, vagy hallgat róla. Az az egy-két modern összefoglaló munka, szaktanulmány, amelynek lábjegyzetében neve fölbukkan, álnévnek véli, összetéveszti mással vagy kényszerűen, adatok közlése nélkül átsiklik fölötte.[16]

Amit a fölébredt érdeklődéstől vezetve megtehetünk: visszalapozunk a Hetilapban, nem találkozunk-e elfelejtett írásaival korábban, a negyvenes években, s utánajárunk, mit írt, írt-e még a Hetilap 1848. április 28-ával történt megszűnése után. A vizsgálódás eredményes: a „közgazdászati, műipari és kereskedési”, „encyklopédikus tartalmú folyóirat”-ként indult Hetilap 1847. januártól mintegy harminc részben teljes névvel, részben jól azonosítható szignóval jelölt cikket hoz Tóth Mórictól, s föltételezhetően további név nélküli vagy álnévvel jelölt írásokat. S 1848 júliusától ismét sűrűn találkozunk nevével a Táncsics Mihály szerkesztésében (április elejétől) megjelenő Munkások Újságában, „Tót” alakban, „h” betű nélkül. Tudjuk, Jókai, Bulyovszki, Pálfi, Nyári, Görgei és más megannyi ekkoriban a radikálisok felé hajló közszereplő hagyta el nevéből a nemesi kutyabőrre utaló „y”-t. Tóth Móric ezt annyira komolyan veszi, hogy Zichy nevét „Zicsi”-nek s a pénzügyminiszterét „Kosut”-nak írja.

A Hetilap 1847-es évfolyamának Tóth Móric az egyik legszorgalmasabb tollforgatója, és az 1848-as számokat jószerivel egyedül fogalmazza, beleértve a „Budapest” és a „Külföld” című rovatokat is. Ugyanez júliustól a Munkások Újságáról is elmondható. Egyik-másik szám – Táncsics távollétében – szinte teljes egészében „Tót” Móric tolla alól kerül ki. Több cikkét olvashatjuk a radikális Köztársasági Lapokban (Birányi Ákos vállalkozása), megjelent a Madarász László szerkesztette Nép-elemben, s egy írása a Batthyány-kormány támogatását élvező Nép Barátjába is bekerült („Vigyázzatok”),[17] talán nem véletlenül, mert a haza védelmét minden más elé helyező szerző ebben a polgári állam egyházpolitikai elveinek kifejtése mellett a felekezeti béke mellett tesz hitet.

A terjedelmes és sokfelé ágazó publicisztika bemutatása egy rövid tanulmányban nem lehetséges. Mégis az írások áttekintése, curriculum vitae hiányában, képet adhat egy sokoldalú, szerkesztőségekben forgolódó és a maga idejében nyilván nem elhanyagolható hatást gyakorolt személyiségről, sorsdöntő években. Az 1847-ben és 1848 elején közölt írások – egyébként a Hetilap eredeti arculatával összhangban, de az április 14-i szenvedélyes kirohanás felől olvasva mégis meglepő módon – egy természettudományos műveltségű, műszaki és közgazdasági kérdésekben jártas, külföldi lapokat olvasó szakértőt mutatnak. Értekezik többek között – francia nyelvű lapok közleményeinek nyomán – a belga lenszövő ipar válságáról,[18] a francia répacukor-termelésről,[19] német és osztrák forrásokból a városi utcák fakockával burkolásának előnyeiről költségszámításokkal,[20] a széttagolt Németország dinamikusan fejlődő vasúti hálózatáról,[21] a posta és a hírközlés korszerűsítésének jelentőségéről[22] és a légi közlekedés jövőjéről, úttörő műszaki javaslatokat téve a kormányozható léghajó gyakorlati alkalmazásához, egyszersmind megjósolva a repülőgép közeli megvalósítását.[23] A gőz diadalmas évtizedeiben sokan estek abba a csapdába, hogy a jövő műszaki megoldásait a gőzgépre vetítették. Következik-e abból, hogy gőzgéppel nem lehet repülni, hogy egyáltalán nem lehet, kérdezi Tóth, kivételesen eredeti gondolkodásról téve tanúságot. Magától értetődőnek mondja, hogy az emberiség majd új energiákat fedez föl, s példaként az elektromosságban (!) rejlő lehetőségeket említi, a vasúti közlekedésben is.[24] Saját találmánya is van, több folytatásban ismerteti tőzegtégla-sajtoló gépét, amit persze befektető hiányában nem lehet hasznosítani.[25]

E szakmai tárgyú cikkek minden esetben hazai problémából indulnak ki, vagy hazai alkalmazáshoz jutnak el, s nem nélkülözik a polemikus élt. Mint Kossuth számára, Tóth Móric számára is a Budapesti Híradó „fontolva haladói” a legfőbb vitapartnerek, olykor Kossuthra emlékeztető stiláris fordulatokat is használ, mintha Kossuthtól vette volna át a stafétabotot. Érthetjük ezt arra, hogy Kossuth utolsó névvel jegyzett cikke 1846 végén jelent meg a Hetilapban,[26] de úgy is, hogy Tóth Kossuthtal ellentétben a Budapesti Híradó olykor durvaságba vagy ízléstelenségbe tévedő névtelen jegyzeteit sem hagyja riposzt nélkül, s míg Kossuth a galíciai tragikus eseményektől is sürgetve az erőket az úrbéri viszonyokból történő kibontakozásra mozgósítja, ő folytatja az „agitatio”-t a védővámok mellett, a nemzeti ipar és kereskedelem fölvirágoztatása érdekében.

Változnak az idők, változik a Budapesti Híradó is, hasábjain a mindent tagadás helyett immár javaslatokkal élnek – írja. „Mennyi bajjal lehetett a »gyakorlat embereit« arra rávenni, hogy kimondják […], Magyarország ügyei rosszul állnak […], hogy adómentességük, a »szűzvállak« nem csak az igazsággal”, de a „szűzvállasok” saját érdekeivel is ellenkezik – így a Hetilap publicistája. Elismerik ugyan, hogy az egész teher a népen van, de vezérük (Dessewffy Emil) azt mondja, hogy az „magában véve nem sok”, ezért hát csak hadd maradjon, sőt szaporíttassék is még egyszer annyival”.[27] Ők is „országos financiát javasolnak, mellyből kő- és vasutak, hidak, csatornák stb. […] alapíttatnának […] Csakhogy őnekik megvan azon igen ártatlan gyöngéjük, hogy mindezen szép dolgokat nem saját, hanem más erszényéből kívánják megcsináltatni”.[28]

A szabadság emberei az ipart akarják erősíteni? Védelmet akarnak a magyar iparnak? A „csökönyösök”, ahogy Tóth Móric szereti nevezni ellenfeleit, azt mondják, helyes, és hosszú cikket írnak, „nehogy az átkos pauperismus rajtunk is erőt vegyen, s a műipar felvirágozhassék […] szüntessük meg a vámokat, még pedig »egyelőre csupán Ausztria felől«”. Ausztria felől viszont csak úgy szűnhetnek meg a vámok, ha a dohánymonopóliumot is elfogadjuk, így a „híres vezér”.[29] Kossuthnak – jórészt a Hetilapban megjelent – lendületes, de tárgyszerű írásai a véglegesség igényével írták le a tiszta szabad kereskedelem és a következetes protekcionizmus lehetséges hatásait Magyarország gazdaságára, s a torz elképzelést az Osztrák Császárság és Magyarország közötti vámhatár eltörléséről a birodalmi protekcionizmus megtartása mellett, amely utóbbit Dessewffyék támogatták. Tóth Móric a gyilkos gúny fegyverét is fölhasználja, amikor a Budapesti Híradó újabb és újabb ötleteire lapszámról lapszámra replikázik.

A dohány országos kezelése nem egyedárúság, hanem indirekt adó, s mint ilyen a legigazságosabb, állítja a Budapesti Híradó, mert mindenki önként fizeti, s annál nagyobb mértékben, minél többet fogyaszt. A földesúr, aki allodiális földjéből ezer holdakat ad ki dohánytermesztésre „directe nem fizet semmit, hanem indirecte fizeti a »legigazságosabb adót« azon dohányért, melyet elfüstöl”,[30] válaszol a Hetilapban Tóth Móric. A védvámok elvéből az következik, írja lefegyverző közvetlenséggel a Híradó, hogy „járjunk meztelen, és együk meg egymást”. „E következtetés helyességét nem láthatom át” – írja teljes komolysággal Tóth. Szillogizmussá alakítva: „[…] Osztrákországban védvámok vannak, tehát ott az emberek meztelen járnak és egymást eszik”.[31] Az ausztriai mintájú szabad kereskedelem „üdvteljes elvének gyönyörű gyümölcseit láthatjuk […] Afrika nyugoti partján Guineában.” A gyapotcserje, kávéfa, cukornád, melyek máshol sok munkát követelnek, itt buján teremnek, de minek vesződnének a lakosok a gyapotszedéssel, fonással, szövéssel, mikor a pamutszövetet készen kaphatják az angol kereskedőktől – emberekért. Guineában is volt valamikor egy párt, amely a hazai ipar mellett szólt, „de »a higgadt és józan eszű hazafiak«, a »gyakorlat emberei« bevádolták a hatalomnál, hogy a »tömeggel kacérkodik«, hogy »communisticus«, sőt »forradalmi iránya« van, hogy »éhező gyármunkásokat akar« s így a pauperismus átkát akarja hazájára hozni […] A kormány éppen szerencsére bölcs emberek kezében volt […] így okoskodtak: mi nem dolgozunk, és mégis gazdagok vagyunk, míg rabszolgáink, kik dolgoznak, semmivel sem bírnak […] ergo a munka »pauperismust« idéz elő; tehát nem kellenek gyárak. Azonnal a forradalmi pártnak – mely munkát akart – neki estek, a főnököket lefejeztették, a többit eladták rabszolgának. – Így győzött Guineában az igazság, honosult meg a rabszolga-kereskedés. – De legalább »éhező gyármunkásaik« nincsenek, s ez olly jótétemény, melly mellett a rabságot elfelejthetni.” S a tréfát félretéve: „Magyarországon 1846-ik évben az árvai tótok tulajdon gyermekeiket adták el, darabját per 3 huszas”.[32]

A 19. század első évtizedeiben létezett olyan elmélet, amely szerint, amíg egy országban termékeny földek vannak megműveletlenül, nem izmosodhat meg a gyáripar, mert a munkás kezeket az éhes szájakat közvetítő nélkül tápláló mezőgazdaság köti magához. Ez az archaikus társadalmak viszonyait leegyszerűsítő és általánosító tantétel német professzorok munkáiból alapos késéssel került a Budapesti Híradó és a Magyar Gazda hasábjaira. A gyáripart Magyarországon, külföldi példákra hivatkozva, csak teoretikus elmék szorgalmazzák, a tények és a gyakorlat ennek ellentmondanak – idézi Tóth a „fontolva haladók” érvelését. „Szerintük […] nem a nemesi képtelen kiváltságok, nem az úrbéri állapot miatt hevernek a puszták parlagon, hanem azért, mert »Magyarország a természettől a földmívelésre van rendeltetve […] kezek hiánya« miatt”. S írják ezt akkor, amikor csupán Sáros megyében – a Nemzeti Újság tudósítása szerint – harmincezren haltak éhen „kik sem a műiparnál, sem a földmívelésnél munkát, élelmet nem leltek.” Az Egyesült Államokban – olvassuk a Hetilapban – viszont „még sokkal több és igen sokkal téresebb puszták hevernek ám parlagon […] Honnan tehát az, hogy itt [Magyarországon] az ember 19-szer sűrűbb, és még sincs sem földmívelés, sem műipar? míg Észak-Amerikában földmívelés is, műipar is van, pedig ugyancsak hatalmas.”[33] A részletes választ a szerző a magyar és az amerikai közállapotokat szintén párhuzamosan elemző „Mit tehet az ész és szilárd akarat?” című cikkében adja meg.[34] Ha egy ország, mint Amerika hetven év alatt oda jut, hogy inkább zord, mint szelíd éghajlattal „tetemes népességet jól eltart: az helyes, ok- és célszerű társadalmi szerkezettel bír”. Az Egyesült Államokban minden becsületes kereset szabad, mindenki azzal kísérti szerencséjét, amiben legügyesebbnek érzi magát, „nincs ott az […] üzletekre nézve kizáró szabadíték”. Magyarországon „egyedül a privilegiatusnak szabad minden”. Az Egyesült Államokban a munka és az ember szabad, ez hát a különbség, szögezi le a védvám és szabad kereskedelem ürügyén a feudális viszonyok gyökeres fölszámolását sürgető szerző a nagy történelmi fordulat előtt éppen egy hónappal.

Nem maradhat említés nélkül, hogy Széchenyi nagyszabású Javaslatát a magyar közlekedésügy rendezéséről Tóth Móric elemzi a legrészletesebben, öt terjedelmes közleményben.[35] Nem titkolja, hogy Kossuth és Széchenyi közel egy évtizede zajló vitájában Kossuthtal azonosul. „Nem reménylettük, hogy […] a címmel megegyező szöveget, nem pedig gyűlöletes gyanúsításokat fogunk találni, minőkkel a nemes gróf olly örömest és olly bőven halmozott el minket, kiknek szerinte: »semmink sincs«, és kik mégis elégületlenek mertünk lenni”[36] – így vezeti be az európai és észak-amerikai vasutak, csatornák és kövezett utak tőkemegtérülési mutatóit is fölhasználó tanulmányt. Széchenyi tervezete a Pesten átfutó, az országot behálózó fővonalakról nagyszerű, mondja, „az ország szükségeihez és nagyságához mért”. Tudjuk, hogy Kossuth a források szűkössége miatt erősen elkötelezte magát a rövidebb Fiume–Vukovár vasútvonal elsősége mellett, ami ellenfeleinek alkalmat kínált arra, hogy a forradalom előestéjén kísérletet tegyenek háttérbe szorítására. Tóth nem ért egyet Széchenyinek a fiumei vasút tervét illető kritikájával, de megírja, hogy Kossuth és Széchenyi javaslatai között valójában nincs elvi ellentét, majd némi malíciával hozzáteszi, hogy „vajon nem a szívhez vannak-e ezen igen szép szavak intézve [Széchenyi vitairatában]? s ha igen, helyükön vannak-e akkor, midőn vasutakról van szó? s ha csakugyan helyükön vannak, miért kárhoztatta azt a nemes gróf annyiszor Kossuthnál?”[37]

A Hetilap szellemes, de mértéktartó munkatársa, láttuk, 1848 áprilisában, a polgári átalakulás és a nemzeti szuverenitás fenyegetettségének napjaiban hirtelen élesen hangot váltott, és egészen más arcát mutatta. A Hetilap megszűnését követően viszont nevével több mint két hónapig sehol sem találkozunk. Nem tudni, mikor és hogyan csatlakozott Táncsics vállalkozásához, a Munkások Újságához,[38] de júliustól neve itt egyre gyakrabban szerepel, s Táncsics után, névvel vagy név nélkül a legtöbbet dolgozik. Egyik-másik szám jószerivel egyedül az ő tolla alól kerül ki.

Sajátos zsurnaliszta mutatvány, ahogyan az egykori szakíró a nép elképzelt egyszerű gyermekéhez szólva vállalja a néplapok (Munkások Újsága, Nép Barátja) nem minden mesterkéltség nélküli írásmódját. A június elején induló laptárs (Radical lap) a Munkások Újságáról elismerően jegyzi meg: „A lapnak címe mutatja rendeltetését, feladatát. Népies nyelven közölni az élet, a társadalom közigazgatásait, olly ismereteket terjeszteni az alsóbb osztályú nép körében, melylyekre annak, mint magyarnak és polgárnak nélkülözhetetlen szüksége van […] Táncsicsnak személyessége egy gyertyaszál a sorsnak kezében.” A kritikusnak csak egy észrevétele van: „Ne beszéljen a néppel olly kendező parasztsággal.”[39] Arany János – ekkor, legalábbis formálisan, a Nép Barátja társszerkesztője – szigorúbb. Népművelés helyett „a néplap szerkesztője úgy áll a nép elé” – írja – „mint valami praeceptor, »tudjátok-e, atyámfiai« meg »kendtek« stílusban szól hozzá […]”[40] Tóth Móric ugyan nem „kendezik”, de a dicsért személyességet, amelynek hatását a megcélzott olvasók körében ma már megítélni lehetetlen, nagy hajlékonysággal gyakorolja.

A Munkások Újsága osztozott a többi radikális sajtóorgánummal a bécsi ármány kíméletlen bírálatában, és kivette részét a nép mozgósításában a haza védelmére. Mint a 48-as baloldal általában, a Munkások Újsága is bizalmatlan volt a Batthyánykormánnyal szemben, többé-kevésbé lesújtó bírálattal illette a minisztereket – s rendre közölte a vitatott kormány-előterjesztéseket (olasz segély, katonaállítási törvényjavaslat) megszavazó képviselők névsorát. Kossuthot viszont – s ez is általában jellemző – mintegy a kormánnyal szemben támogatta. „Kossuth küszködik magában […] ő velünk, a kisebbséggel érez […] minisztertársai leszavazzák”– írja minden bizonnyal Tóth Móric, majd retorikus fordulattal második személyre vált: „Polgárminister, hazánk becsületére kérünk […] ne ingadozzál […] állj a kis minoritás élére, mellyet te felindulásodban eltiporni akartál […] s lépésedet dicsőség fogja koronázni.”[41]

A baloldali program, mint ismeretes, 1848-ban mindenekelőtt nemzeti és közjogi radikalizmust jelentett. Figyelemreméltó kivételt jórészt éppen a Munkások Újsága képezett, amely folyamatosan tájékoztatta a nyilvánosságot a paraszti elégedetlenség megnyilvánulásairól. Táncsics szorgalmazta az áprilisi törvények továbbfejlesztését, a kocsmáltatás, a szőlődézsma megszüntetését, a legelők kiadása során történt igazságtalanságok orvoslását, természetesen a törvényes út betartásával. Amikor „az országnyomorgatóknak […] trombitájuk […], a Budapesti Híradó hamvaiból támadott Figyelmező” vélt földesúri érdekek védelmében támadásba ment át, s azt írta, hogy „ha Táncsics annyira korlátolt felfogású nem volna, még veszedelmes is lehetne”, Tóth Móric válaszol a tőle immár megszokott élességgel. Ország-világ tudja, hogy a nép zsebéből fizették az adót Ausztriának, tartották a katonákat. Részletes számításokat is végez, mi szerint legalább 1700 millió ezüst forinttal tartoznak a birtokos nemesek a népnek a jogalap nélkül szedett adók címén. Az urasági majorság a legtöbb helyen csellel, erőszakkal elbitorlott jószág. „A ki az öregapja által elrablott jószágot […] maga jószántából vissza nem adja, attól most vegye el a törvény erővel […] Legyen igazság, vagy vesszen a világ!” [42]

A haza védelme minden előtt – végül mégis ez a szociális igazság mellett érvelő, a kormányt kíméletlenül ostorozó cikkek alfája és ómegája. Amit Tóth a hazára támadó lázadókról ír, hosszabb magyarázat nélkül napjainkban alig-alig idézhető. „Ne botránkozzatok pedig a felett meg” – menti magát ő is –, „hogy én a rácokat kutyáknak nevezem, mert nem kutya, de még a ragadozó vadállatok is csak megölik, de nem kínozzák az embert”. Pedig a rácok földet, szabadságot kaptak, s most mégis ki akarják irtani a magyarokat. S mit lehet mondani arról a kormányról, mely „illy gondatlan, melly így engedi az országot pusztítani, a hazafiakat marcangoltatni?”[43] „A horvátok […] magyar fejekkel akarnak laptázni.” És mi a legiszonyúbb aljasság? A szerb és a horvát lázadást Ausztriából szítják.[44] A lázadó rácok veszítsék el mindenüket! Zsellérekből, bocskoros nemesekből, csekély földdel bíró gazdákból állítsunk sereget, a földet pedig osszuk ki közöttük.[45]

Tóth Móric gyakran alkalmazott módszere, hogy a végkövetkezetéshez a magyar történelemből vett példák hosszú során át jut el. Kálvinista ihletettségű történelemszemlélete külön elemzést igényelne, bár fő vonalakban közel áll azokhoz a romantikus, akár szépirodalmi földolgozásokhoz, amelyekben a magyar nemzet lovagias és bátor, vesztét mindig idegen királyok és árulás okozták. „A magyar oroszlán, ha nem bántják, szelíd, de haragjában rettenetes […] szép szerivel kalitkába csalta […] az osztrák.” Cikkeiben azonban a korabeli közmegegyezéstől elütő megfogalmazások is vannak. Az árulók mindig a hatalom birtokosai. A kormány, mint annakidején a török korban, most sem küld elég segítséget, ágyút és lőport azoknak, akik harcolnak. Áruló német és rác tisztek kezében hagyja a vezényletet. A nagyurak, amióta a világ világ, csak nyomorgatják a népet. A nép megváltói, mint Mózes, a népből jöttek. „A haza védelmére pénzt szedegetnek, és a szegény ember oda adja utolsó filléreit is, de a nagyurak, a palatinus és a király mit sem adtak.”[46]

Az írások a mérsékelt liberálisok körében komoly megütközést keltettek. A Munkások Újsága augusztus 31-i számában „Sajtópör” címmel maga Táncsics számol be arról, hogy „azt rebesgetik itt a városban, hogy ellenem sajtópört akarnak kezdeni”. Valóban, maga István nádor intézett fölszólítást Deák Ferenc igazságügyminiszterhez, mellékelve a Munkások Újsága augusztus 24-i számát, s kérdezte, történt-e megkeresés és a büntetés végett intézkedés a sajtótörvénnyel szerinte össze nem egyeztethető közlemények ügyében. Deák a fölszólítást átadta Ghyczy Kálmán államtitkárnak, aki úgy nyilatkozott, hogy a Munkások Újsága „törvény útjáni megrovatása iránt” intézkedés történt.[47] Az akta azonban, nyilván a fordulat következtében intézkedés nélkül irattárba került. Egy sor megye tiltakozó föliratában is – amint arról a belügyminisztérium szeptember 25-i följegyzése tanúskodik – „a rendbontó és féktelenségre ingerlő cikkek” között a fölsorolásban első Tóth Móric írása, a „Boldog Isten, hova jutottunk?”.[48]

A Madarász László és Táncsics Mihály kezdeményezésére megalakult, a radikálisokat egyesítő Egyenlőségi Társulatban is szerepet játszik az – úgy tűnik – örökös háttérember. Erről tanúskodik a Nép-elemben szeptember 19-én az Egyenlőségi Társulat nevében megjelentetett fölhívás, a végén megjegyzéssel: „E felhívást Táncsics Mihál és Tót Móric polgártársaink adták be, amihez nincs mást adnunk, mint hogy a nép ismerheti Táncsics Mihál barátunkat, és a nép előtt ő elég kezesség, hogy a magyar népet az igazság érzetében világosítja fel.” A fölhívást nyilvánvalóan Tóth Móric fogalmazta: „Magyarok! A világ teremtése óta egy néppel, egy országgal sem bántak olly hűtlenül, mint mivelünk. Halljátok, és álljatok bosszút. Egy hóhér, egy népgyilkos jön ellenünk […] Jelasics […] cimborája a kutya rácoknak, akik ott Bácskában a magyarságot tűzzel-vassal irtják” – ismétli meg a korábban már leírt mondatokat. Nem szabad hinni Jellačić ámításának; arra kapott megbízást, hogy visszaállítsa a robotot és a dézsmát.

Augusztus végén, amikor nyilatkozatok helyett az Egyenlőségi Társulat immár nagyszabású parlamenten kívüli akcióra készült, a társulathoz az országgyűlésből végleg kiábrándult Petőfi is csatlakozott. Egy nappal később, szeptember 20-án a Nép-elem a társulat nevében az ő fölhívását közölte: „Bánat és harc szól belőlünk […] Tűz van, tűz van… nem egy falu, nem egy város, hanem az egész ország ég…” Mind Táncsics és Tóth Móric, mind Petőfi fölhívása megjelent a Munkások Újsága következő számaiban,[49] s mi több, a Munkások Újságának adta Petőfi az „Itt a nyilam! Mibe lőjjem?” című versét.[50] Táncsics nem sokat értett meg Petőfi költői zsenialitásából, viszonyuk, nem elvi okokból, alig közömbösnek mondható. Aligha tévedünk, ha megkockáztatjuk a föltevést: a késői közeledésben a Munkások Újságához szerepe van a Petőfit költőként is nagyra értékelő Tóth Móricnak.

Az idők változását jelzi, hogy október elejétől immár Tóth is Petőfi hangján szól a köztársaságról Birányi Ákos lapjában, a Köztársági Lapokban. Korábban Táncsics, egyébként szakszerűen, azt fejtegette, hogy nincs elvi különbség a respublika és az alkotmányos királyság között, ami a polgárok szabadságát illeti. Tóth Móric viszont most fölteszi a kérdést: „Miért féltek a köztársaságtól?” Sok becsületes polgár azért tart a respublikától, mert azt verték a fejébe, hogy a köztársaság a javak közösségét jelenti. Ellenkezőleg. „Respublikában munkája, szorgalma által az olly szegény is, kinek nincs egyebe két tenyerénél, vagyonossá leszen; amint erre millió példa van az éjszakamerikai szövetségben”.[51] A továbbiakban adatokat közöl – sokadjára – az Egyesült Államok példátlan fejlődéséről.

Méltatást Tóthról egyetlen egyet találunk, Táncsics tollából. Táncsics keserűen szól a képviselővé választott nagyurakról (például Eötvösről), akik midőn „veszedelem környez minden felül […] faképnél hagyták választóikat”. Helyettük másokat kell választani, „szegény legényeket” (utalás a korábban Kossuthra akasztott, megbélyegzésnek szánt jelzőre), „de másképp értelmes embereket. Mint ilyet ajánlom nektek Tóth Móricot […] Igaz hazafi ő, kinek párja kevés van; még akkor is, mikor az veszedelemmel járt, merészelte a »Hetilap« című újságban a hazaáruló Budapesti Híradót mindegyre ostorozni.” Megemlíti találmányát is, amelyet nem lehetett megvalósítani, mert a nagyurak nem támogatták.[52]

A Munkások Újsága Pest-Budán utoljára december 29-én került az olvasók kezébe. E számban Tóth Móric ismét sorra veszi a magyar történelem híres önfeláldozó katonáit, és megismétli: „Magyar nép! Dicső vitézek a te fiaid, többnyire paraszt emberek gyermeke. Ezek dicsősége örökre fenn fog maradni.”[53]

Ekkor már érvényben volt Pest város hatóságának betiltó határozata, mivel Táncsics a sajtótörvényben előírt biztosítékot nem tudta letenni. A Honvédelmi Bizottmány viszont – bár Táncsicsot mind Kossuth, mind Madarász László korábban szóban megrótta – kérte a várost, hogy a rendelkezés érdemi részét nem érintve, a Munkások Újsága utolsó (?) december 29-i számának terjesztését ne akadályozzák meg.[54] Táncsics tudósítása szerint Pesten az 1849. 1. szám is nyomdába került, de már nem lehetett postán szétküldeni.

Táncsics képviselő lévén, a december 31-i országos ülés késő esti határozatának értelmében családjával együtt elhagyta Pestet. A Piac utcai kapuőr naplókönyve szerint január 5-én dél tájban érkezett Debrecenbe.[55] Kísérletet tett arra, hogy a Munkások Újságát az ideiglenes fővárosban is folytassa. „Csak néhány szám jelenhetett meg belőle” – írja visszaemlékezéseiben – „mert itt is betiltották, azon törvényszerű oknál fogva, mert az 5000 pengőfrtnyi biztosítékot nem bírtam letenni”.[56]

Csupán az 1849. január 21-i 1. számból ismerünk egyetlen fönnmaradt példányt.[57] Ebben az egyetlen névvel jelzett, viszonylag hosszú írás Tóth Móric „Pál fordulása” című cikke. Megtudjuk, hogy az utolsók között, január 5-én hagyta el Budapestet. (Ezt a megnevezést használja.) Fő mondanivalója: Hadseregünk nincsen megverve. Minél beljebb hatol az ellenség az országba, annál teljesebb lesz a veresége, ami mindenképpen bekövetkezik, ha előbb nem, „Pál fordulása napján”, azaz január 25-ig. Ehhez azonban a sorkatonaság mellett a népnek is meg kell tennie a magáét. Mese beszéd, hogy a nemzetőr nem hadra fogható; a kasza is lehet jó fegyver bátor ember kezében. Petőfi „Nemzeti dal”-át idézi, nem először: „Sehonnai bitang ember / Ki most ha kell, halni nem mer […]”[58]

A pályát eddig lehet követni. Tóth Móric nevével azonban többé nem találkozunk, sem a szabadságharc résztvevői, sem a megtorlást elszenvedettek, sem az emigránsok között. Mi lehetett a sorsa? Egyik 1848. október végén megjelent írásában ezt olvassuk a Munkások Újságában meghonosodott közvetlen hangnemben: „Már jó ideje nem találkozott velem az olvasó, annak nem volt más oka, mint az, hogy oct. 1-én fegyver fogtam, és 130-ad magammal mint fölkelő Jelasics elébe siettem […] Most már jöjjön az ellenség, mindig készen leszünk, fogjuk puskánkat, táskánkat, és megyünk háborúba, mint a régi magyarok, kiktől a fél világ rettegett.”[59] Az alakulat a Vasvári által toborzott önkéntes Fővárosi Csapat volt, amely október 2. és 18. között tartózkodott a táborban.[60] Lehetséges, hogy a szórványos adatok alapján harmincas éveit taposó, sorkatonának tehát „öreg” publicista egy 1849 elején szerveződő szabadcsapatba állt (vö. Vasvári!), s valahol más névtelenek között elesett?

GÉZA ZÁVODSZKY

L’anonyme de l’oubli. Móric Tóth, le publiciste

En mi-avril 1848 un article, sous le titre ’Aux armes! Aux armes!’ invite à l’assasinat du tsar russe, de Radetzky et de Ficquelmont – pour protéger la paix et la liberté dernièrement gagnées.

Un pareil programme du terrorisme individuel est tout à fait unique dans la vie publique de l’époque de notre pays. Le nom de l’auteur, Móric Tóth, ne figure pas dans aucune documentation, bienque une cinquantaine de ses articles, parus dans ’Hetilap’ (Hébdomadaire) connu par les écrits de Kossuth y parus, aussibien que dans ’Munkások Ujsága’ (Journal des Travailleurs), membre spéciale de la palette de presse de 1848, représente une importance historique. Le journaliste, d’une culture d’histoire naturelle et technique, arrive à l’aile extrême des publicistes radicalistes partant de la représentation combattante du développement de l’industrie et de l’autonomie douanière de la Hongrie. Tout de même, autant que le radicalisme de 1848 se présente généralement en droit public et politique, Tóth donne un ton beaucoup plus passionelle, même de celui de Táncsics, aux doléances des droits paysans, dans une telle mesure que la majeure partie des représailles contre ’Munkások Ujsága’ doit à ses écrits. Sa connaissance d’écriture le fait exceller parmi les publisites radicalistes. Sa souplesse stylistique dans des situations historiques différentes, s’adressant à un public toujours différent, est également remarquable comme performance d’écrivain. Ses legs nous montrent que les sources primaires de la révolution et guerre de liberté de 1848/49, considérées généralement comme bien recherchées et explorées, présentent toujours des lacunes.