RÓZSA MÁRIA

Magyar tematika a Grenzboten című folyóiratban

(1881–1922)[1]

Szerkesztők

Az 1841-ben alapított Grenzbotent a 80-as években továbbra is Hans Blum (1841–1910) nemzeti liberális képviselő szerkesztette. Ő tette a folyóiratot Otto Bismarck kancellár szócsövévé.[2] Blum 1878-ban lépett ki a szerkesztőségből, ettől kezdve kiadója, Johannes Grunow (1845–1906) szerkesztette a lapot. Moritz Busch (1821–1899) visszatérése meg nem nevezett szerkesztőként annak a jele volt, hogy a folyóirat a Wilhelmstraße [vagyis a kancellári hivatal, R. M. megj.] óhajait fogja feltételek nélküli kiszolgálni.[3] „Politikailag a zöld lapok [azaz a Grenzboten, amelynek borítója zöld volt, R. M. megj.] ezután még jobban eltávolodtak a liberális irányvonaltól és Berlin pártok feletti kormányzói felfogásához közeledtek.”[4] Grunow teljes meggyőződéssel képviselte a Bismarck-i szociális- és gazdaságpolitikát, bár nem akarta lapját a kancellár szócsövévé tenni.[5] Külföldön a Grenzbotent félkonzervatív állami orgánumnak tekintették.[6] Bismrack lemondása (1890) után a folyóirat vezetése válaszúton állt, hogy a régi irányvonalat kövesse-e, vagy a publicisztikai viták alapjául új témákat válasszon. A 90-es évek közepétől kezdve szociálpolitikai témák szolgáltattak anyagot a Grenzboten értekezései számára, így például az ipari munkásság helyzete.[7] Johannes Grunow kiadótulajdonos megtartotta a lap szellemi irányítását még abban az időben is, amikor 1906-tól Karl Weisser került a felelős szerkesztői posztra. Grunow 1906-os halála után 1909-ben először fia, Wolfgang Grunow vette át az atyai vállalkozás vezetését, amelyet aztán 1912 január 1-jétől önállóan vitt tovább.[8] Johannes Grunow halála után Georg Cleinow (1873–1936), író, politikus, a Grenzboten későbbi szerkesztője kezdeményezésére a német keleti politika felé nyitottak, a külföldi németség kérdései az első világháború alatt is az akkor már a szigorúan német nemzeti politikai folyóirat érdeklődésének középpontjában álltak. Ezt bizonyítják a magyarországi németek helyzetével foglalkozó írások is. Cleinow 1909-től szerkesztette a Grenzbotent, először Karl Weisserrel együtt, majd 1910-től ő volt a politikai részért felelős, a nem politikai részért pedig Paul Mahn (író és színi kritikus, 1867–1927), 1910 és 1919 között Cleinow egyedül szerkesztette a lapot. Sikerült új munkatársakat megszerezni a folyóirat számára, így például Hermann Hessét.[9] A folyóirat alcíme „Zeitschrift für Politik, Literatur und Kunst” továbbra is ugyanaz maradt, kritikai referáló lapként továbbra is a társadalmi élet legfontosabb területeit (mindenek előtt a politikát, a gazdaságot és a kultúrát) tűntették ki érdeklődésükkel, és a folyóirat nemzeti irányultságának megfelelő aktuális témákról szóló fejtegetéseket közöltek. Az esszészerű cikkek mellett volt könyvismertetési rovata. 1909. január 1-jén az új szerkesztők vezetésével a Grenzboten Berlinbe költözött.[10] 1914-ben a háború kezdetekor Cleinow a következőképpen foglalta össze a lap célkitűzéseit: „ a következő hónapokban figyelmünket különösen Keleteurópa fejlődésére kívánjuk irányítani”, különös tekintettel Oroszország nyugati területeire, bár a Grenzboten nem kívánt egyoldalúan keleteurópai beállítottságú lap lenni. „Politikánk középpontjában mindig is a németség és a Német Birodalom állt és áll ma is”.[11] A vesztes háború után Cleinow visszalépett a szerkesztőségtől, és a kiadóváltás után (1920-ban a lipcsei K. F. Koehler szerezte meg a Grenzbotent) már nem sikerült az új szerkesztőknek a korábbi sikeres színvonalat elérni. Az 1919-es 23. számtól Mathilde Kelchner szerkesztette, róla nem sikerült életrajzi adatokat találnunk. A nagy hagyományú folyóirat utolsó éveiben ilyen nevek szerepelnek a szerkesztők között mint 1920-ban Max Hildebert Boehm, ugyanez évben a 27. számtól Hans von Sodenstern, 1921-ben Helmut Franke, a lap utolsó szerkesztője az 1922-es 14. számtól Gustav Manz (1868–1931) feuilletonista volt.[12] A megnövekedett papír- és nyomdaköltségek miatt (ez is a háborús évek következménye) a Grenzboten először csak tizennégy naponta jelent meg dupla füzetekben, majd – a hanyatlás újabb jeleként – már csak négyhetente. Az 1922-es decemberi számban a 80 éves Grenzboten kiadói és a szerkesztői búcsút vettek az olvasóktól.[13]

A jelen problémái

1. Németek és magyarok viszonya, az I. Világháború problémái. A hangsúlyosan nemzeti beállítottságú Grenzboten egyik kiemelt témája volt a határain kívül élő németek helyzete. Magyarországgal kapcsolatban ez alatt első sorban az erdélyi szászok sorsa értendő. A „Magyaren und Deutsche”[14] címen megjelent írás alapgondolata abban foglalható össze, hogy Magyarországon a kiegyezés utáni években a magyarok elnyomják az ott élő nemzetiségeket, és különösen a németeket. Az Ausztriából beküldött írás azzal a megállapítással kezdődik, hogy Magyarország 1848 előtt többé-kevésbé ismeretlen volt Európában. Magyarországról csak olyan klisék voltak elterjedve, hogy a csikósok és a drótosok hazája, ezek fő forrásai Lenau és Karl Beck verseiben keresendők. Csak a forradalom fordította Európa figyelmét Magyarország felé, az írás szerzője ezzel a mondattal fejezi be eszmefuttatását: „A magyarok minden elérhetőt elértek, az emigránsok hazatértek, újra elismerik az 1849. április 14-én örökre lemondatott Habsburg-Lotharingiai uralkodóházat, és ez semmi akadályt nem jelent nekik, hogy parlamentáris mintaországgá válhassanak.” Valóban az európai közvéleményben a szabadságeszmékért küzdő Magyarország képét egy, a nemzetiségeket elnyomó, antidemokratikus ország képe váltotta fel. [15] A szerző kritikája a magyar iskolarendszer ellen irányul, mivel szerinte a magyar kormány ráerőlteti a magyar tanítási nyelvet a németekre. 1883-tól minden magyar iskolában kötelező volt a magyar nyelv oktatása. Az államnyelv oktatása azonban még nem fogható fel magában magyarosítási törekvésként.[16] A Berlinben 1882-ben megalakított Allgemeiner Deutscher Schulverein zur Erhaltung des Deutschtums im Auslande fő célkitűzése egyébként a külföldön élő németség szervezett védelme volt.[17]

Az erdélyi szászok 1848/49-es viselkedésével foglalkozik a folyóirat egyik cikke, vagyis, hogy árulókként bélyegezték meg őket, mert a magyar forradalom ügyét nem tekintették sajátjukénak.[18]

Karl Herich (horvát képviselő, a magyar kereskedelmi minisztérium osztálytanácsosának, 1846–1894) National-ökonomisch-statistische Skizze auf Grundlage der amtlichen Publikationen című könyvéből vett statisztikai adatokkal mutatták be egy cikkben a magyarországi nemzetiségek számszerű megoszlását.[19] A nemzetiségeket vizsgálták vallásuk és nyelvük szerint is.

Kiemelten az erdélyi szászok helyzetével foglalkozik a Grenzboten egyik 1892-es írása.[20] A meg nem nevezett szerző szerint a magyar kormány magyarosítási törekvései veszélyeztetik az erdélyi szász egyházat és iskolát. Az Erdélybe betelepült szászok Németországgal összehasonlítva gazdaságilag fél századdal vannak elmaradva. Ennek az eszmefuttatásnak az alapját egy nagyszebeni mérnök, Peter Josef Frank ugyanezen a címen megjelent könyve képezte. Az 1890. június 17-én Brassóban megtartott ún. Sachsentagon a szászok nem csak a dualizmust, hanem az egységes magyar állam gondolatát is jóváhagyták, és elfogadták a nemzetiségi törvényt. Az állam és a szász polgárság között érdekközösség jött létre, és a szászok feladata lett a svábok megszervezése és irányítása is.[21]

Szintén a németek magyarok általi elnyomásával foglalkozik a „Die Magyarsierung der Ortsnamen” című írás, melynek alcíme „Ein neuer Angriff auf das Deutschtum in Ungarn”.[22] Ebben az 1897. november 8-ai törvénytervezetről van szó, amelyet a belügyminiszter terjesztett a képviselőház elé. [ A törvényt aztán 1898. február 15-én szentesítették, R. M. megj.]. A törvény értelmében minden község csak egy néven szerepelhetett. Annak ellenére, hogy sok a magyarban a hasonló hangzású helynév, és ez gyakran keveredéshez vezet, a törvénytervezet mégis a magyar helynevek használatát akarja előírni – summázza a cikk szerzője.

A Grenzboten nacionalizmusa a „Das ungarländische Deutschtum und das Deutsche Reich”[23] című cikkben érte el csúcspontját. A cikkben felsorolják a németeknek a magyarok iránt elkövetett jótetteit, kezdve a magyar királyok által behívott németektől, akik az európai kultúrát hozták Pannóniába egészen a törököktől való felszabadításig, ami szintén német segítséggel ment végbe. Az 1848-as forradalmat a cikkben azzal intézik el, hogy a magyar sovinizmusnak csak orosz segítséggel lehetett gátat szabni. De Magyarország egyáltalán nem hálás, az országban a németeket „megerőszakolják”, azaz elnyomják – véli a cikk szerzője. Ez a folyamat egészen a közelmúltig, a kiegyezésig tart. „De fájdalmas az a tény, hogy egy német uralkodóház és egy német kormány keresztülvihetett egy ilyen kiegyezést, amely saját népünknek egy kérdéses hűségű kisebbség általi elnyomását jelenti. A hat millió magyarral tizenkét millió német, szláv és román áll szemben…” A nemzetiségek közül a németek a legvédtelenebbek. Statisztikai adatok szerint egyébként 1850 és 1890 között csökkent a nemzetiségek száma, míg a magyaroké 41,5%-ról 48,6%-ra nőtt. Ennek fő oka a születések magasabb száma mellett a zsidók asszimilálódása volt.[24] A 19. századi Magyarország népét „félázsiai pásztornépként” emlegetik. A főváros ezredfordulós ünnepségeiről – amelyeket a Grenzboten szerint német pénzből finanszíroztak – ilyen túlzó megállapításokat találunk mint: „A német főváros [!] francia mázzal bevont tolakodó magyar öltözéket visel, e mögé rejti el ázsiai vadságát és erkölcstelenségét, ez a lovagias magyar nemzet képe, amely mindig csak a többi néptörzs kárára nyújtott segítséget a Habsburg-Lotharingiai uralkodóháznak.” Az 1880-as német–osztrák szövetséget is csalódásként értékelik: „Szövetségünknek Ausztria-Magyarországgal az a feltétele, hogy Ausztria-Magyarországban tíz millió német háborítatlan létezését állandó németbarát politika garantálja.” Magyarországgal kapcsolatban ismét elítélő sztereotípiákat ismételnek: „A csikósok és lótolvajok népe az alkotmányos joggal szemben nemcsak az egyenjogú állampolgárok nemzeti sajátosságait dobja ki, hanem vak gyűlölettel meg akarja semmisíteni az ő történelmi tetteikre való emlékezést is.” Hasonló tartalmú cikkek napvilágot láttak már a Grenzboten korábbi évfolyamaiban is, így például Otto Kaemmel tollából, de ez nacionalista demagógiájával mindezeket felülmúlja.

Badeni miniszterelnök 1897. április 5-ei nyelvrendelete, mely a cseh nyelvnek a némettel egyenlő jogokat biztosít, adott alkalmat arra, hogy utaljanak rá, hogy Magyarországon a nyelvrendeletek mindig a nemzetiségek elnyomásának eszközei voltak.[25]

Egy másik jellemző példa a Magyarországgal szembeni előítéletekre egy kieli német professzor kétrészes cikke.[26] Az írás elején leszögezi, hogy az ezredforduló „nemzetpszichológiá”-jának legfeltűnőbb vonása a nemzeti gondolat általános előretörése. [Ez természetesen a szerzőre is jellemző mint a német értelmiség egyik képviselőjére, R. M. megj.] Figyelmének középpontjában az erdélyi szászok állnak, akiket szerinte az állami lét minden területén (iskola és egyház) visszaszorít a számszerűleg kisebbségben lévő magyarság. A magyarosítástól a kiegyezés után még a deáki liberalizmus sem véd meg. Ismét ilyen mondatokat találhatunk itt, mint „A magyarok minden bizonnyal tehetséges nép, de igazi magyar kultúráról csak nem régen, csak a 19. században lehet beszélni, és sok ebből a kultúrából üvegházi virág vagy csak magyar címkével van ellátva, de alapjában német. Az írott magyar nyelv is csak egy évszázad óta létezik.” Véleménye szerint Magyarország gazdaságilag nagyon alacsony szinten áll, hiányzik a magyar polgárság, mivel a városok, pl. Pest is német és zsidó. A szászoktól elvették privilégiumaikat, a helynevek magyarosítása halad előre. Másik veszélyt, mégpedig szociális tekintetben a szászok számára a románok jelentik. A nagyon fejlett nemzeti öntudattal rendelkező szászok számára a magyarosítás még nem jelent akkora veszélyt, mint a román parasztság növekedése.[27] Pozitív, továbbvivő vonásokat a virágzó egyesületi életben és a fiatal szász generáció külföldi tanulmányaiban lát. Végül optimistán megjegyzi, hogy Magyarországot ellenségek veszik körül, míg a szászok a bánáti svábokban szövetségesekre akadtak.

Radó-Róthfeld Sámuel (1857–1919) magyar újságíró Die Deutschen in Ungarn[28] című könyvét birodalmi német nézőpontból ismertették és kritizálták a benne foglaltakat. Radó-Róthfeld ugyanis megpróbálta a magyar nemzetiségi politikát igazolni, és a német közvéleményt meggyőzni arról, hogy Magyarországon nem kényszerítik a tanulókat az államnyelv megtanulására. Végül a recenzens hozzáfűzi véleményét, hogy az új tanügyi tervezet szerint mégis a magyar lesz az oktatás egyetlen nyelve.

Kevésbé pesszimista egy stuttgarti szerző írása.[29] A sváb szerző cikke a Bánátban tett 1901-es utazása után íródott és tulajdonképpen nem más, mint egy személyes hangú utazási beszámoló, amelyben elmeséli a svábok letelepítését Mária Terézia és II. József uralkodása idején. A sváb falvakat virágzónak találja, anyagi tekintetben semmi kívánnivalójuk nincs a sváboknak, de a szellemi életet nem látja ilyen problémátlannak. Míg a szászoknál létezik értelmiség, a sváboknak nincs olyan nagyobb tanult rétegük, amely a nemzet kulturális vezetését felvállalhatná. Az iskolai viszonyok miatt a svábság fennmaradása veszélyeztetett – véli a szerző. Végezetül egy Victor Orendi, a Volksfreund szerkesztője ellen folytatott sajtóperről számol be, amelyet „a magyar nemzet elleni lázítás miatt indítottak”.

Sokkal objektívebb, békésebb hangvétel uralkodik Emil Julius Neugeboren (1838–?), a nagyszebeni jogakadémia professzora írásában.[30] Ő magyar állampolgárnak vallja magát, és arra az alapállásra helyezkedik, hogy csak a kölcsönös megértés vezethet az ellentétek felszámolásához. Az a véleménye, hogy ha Magyarország német nyelvű állampolgárainak az anyanyelvük szabad használatára és kultúrájuk megőrzésére vonatkozó igényei biztosítottak volnának, nem táplálnának föderalisztikus törekvéseket. Véleménye szerint a magyarországi németek fő feladata az, hogy összekötő kapcsot képezzenek hazájuk és származási helyük között.

Gottfried Fittbogen cikke a birodalmi német álláspontot tükrözi a német–magyar ellentétekkel kapcsolatban.[31] A szerző úgy véli, kívülről könnyebb a konfliktusokat objektíven szemlélni. A konfliktusok alapját a délmagyarországi svábok panaszai képezték, akik az erdélyi szászoknál kerestek segítséget a kormánypolitika magyarosítási törekvéseivel szemben. Megérti a szászokat, akik rendelkeznek vezető nemzeti felső réteggel, értelmiséggel, a sváboknak azonban nincs ilyen, a szászok saját maguk tartják fenn iskoláikat, míg a svábok iskoláik fenntartását a magyar államtól várják. Véleménye szerint tehát a sváoknak és a szászoknak külön úton kellene járniuk.

Lutz Korodi (1867–1954) azokkal a problémákkal foglalkozik, amelyeket az I. Világháború Magyarország nemzetiségei számára jelentett.[32] A cikk kiindulópontja az az állítás, mely szerint a háború sikeres kimenetele esetén a Monarchiába visszatérne a belső béke. Megjegyzi még, hogy a nemzetiségek közül mind a németek, mind a románok áldozatkészen jelentkeztek a seregbe, mindannyian Oroszország győzelme miatti félelemtől vezérelve.

Egy, a magyarországi nemzetiségekre vonatkozó írás szerzője Mathes Nitsch[33] (1884–1972), feuilletonista és 1944-ben néhány hónapig a Pester Lloyd szerkesztője. Azt nehezményezi, hogy az 1907. június 2-án életbe lépett népiskolai törvény a magyar nyelv oktatását kötelezővé tette.

1910-ben ismét megjelent egy kis tudósítás a városnevek magyarosításáról, Kolozsvárra küldött postai küldemények állítólag azzal a szöveggel érkeztek vissza a feladóhoz, hogy „Klausenburg nevű város nincs Magyarországon. A város hivatalos, történelmi neve: Kolozsvár”.[34]

A háborús évek alatt vált ismertté a Közép-Európa-gondolat, vagyis egy olyan középeurópai állam megalkotásának gondolata, amelyben a német elem számának és kultúrpolitikai jelentőségének megfelelő helyet töltene be, mindezt tárgyalták is a Grenzbotenben.[35] Cleinow leszögezi, hogy a magyar parlamentben lévő pártok Magyarország kereskedelmi politikájának teljes függetlenségét és egy önálló nemzetállam létrejöttét igyekeznek biztosítani. Végezetül összefoglalja azt az óhaját, hogy talán mégis megtalálják azt az utat, amely a nemzetiségek viszályát, a világháborút okozta, és amely a kultúrák békés versenyéhez vezet vissza.

Cleinow cikke Karl Buchheimet arra indította, hogy a középeurópai problematikát nyelvi szinten vizsgálja meg.[36] Leszögezi, hogy miközben Ausztriának és Németországnak az a kívánsága, hogy egyesüljenek, Magyarországon ez egyáltalán nincs így. Kiemeli a protestáns egyháznak a német nyelv megőrzésében vállalt szerepét. Cleinow közreadja Pozsonyban átélt élményeit, egy olyan városban, amelynek jelentős számú német lakosa van, ahol a postai alkalmazott nem tudott németül. Nem hagyja említés nélkül a helynevek magyarosítását sem, és végül arra a megállapításra jut, hogy Magyarországnak nincs mint félnie politikai értelemben a német nyelvtől.

1918-ban több könyvismertetés ad alkalmat Cleinownak, hogy Közép-Európáról nyilatkozzon.[37] Egy öt- vagy hatnapos megszakítás nélküli vasúti utazás elképzelése az Északi tengertől a Boszporuszig útlevél- és vámvizsgálat nélkül ma is aktuális, csak az út ma kevesebb időt venne igénybe. Ugyanebben az évben szintén ő fejti ki véleményét az osztrák-magyar háborús politikáról.[38] Ebben az időben a központi hatalmak már tárgyaltak Brest-Litowskban. Ausztria-Magyarországot az a törekvés vezérelte, hogy az Adriánál megkapja a tengerhez vezető utat, valamint, hogy a Balkáni félsziget északnyugati részéhez való átjutást biztosítsa a maga számára. A Monarchia szempontjából előnyös, hogy Németországnak a világban elfoglalt helye lehetővé teszi ezt a misszióját. Az oroszok által legjobban veszélyeztetett Magyarország ezért tudta a kettős szövetségen belül Ausztria oldalán a vezető szerepet magához ragadni. Ausztria nem támogatta határozottan a centralizált, de a németség vezetése alatt álló nemzeti államhoz vezető utat, hanem inkább egy gyengeségekkel rendelkező magyar nemzetállammá való átalakuláshoz járult hozzá méghozzá meglehetős sietséggel. Wekerle Sándor magyar miniszterelnök Magyarország szövetségi politikáját a következőképpen foglalta össze: „A Németországgal való szorosabb kapcsolat magasabb nemzetgazdasági szempontokból fontos. Ha a Keleti tengertől a Fekete tengerig és még onnan Kisázsiáig terjedő nagy gazdasági forgalomnak részesei kívánunk lenni, akkor ennek megfelelően kell magunkat gazdaságilag berendezni.” Bár Ausztria-Magyarország a világháború következtében létrejött követelményekhez akarja az államot igazítani, nem világos azonban, hogyan, milyen úton kellene ennek végbemennie.” Véleménye szerint felismerhető viszont, hogy Ausztriában egyetlen nemzetiségnek sem szabad több joggal bírnia a másiknál, miközben Magyarországon a magyarság nyomatékosan azt kívánja, hogy uralkodó nemzetiségként ismerjék el.

Robert Sieger professzor Bosznia-Hercegovina Magyarországhoz való csatolásának lehetőségét fejtegette.[39] Magyarországnak a terület iránti történelmi igényeiről azt mondja, sem Ragusa köztársaság, sem a cattarói öböl nem álltak Magyarországgal semmilyen kapcsolatban. Ha ezeket a területeket Magyarországhoz csatolnák, Magyarországnak az Adriától Horvátországon és Szlavónián át Szerbiáig vezető út a kezében lenne, a vasútvonalak már úgyis hozzá tartoznak.

Ismét Sieger mérlegeli Ausztria-Magyarország átalakításának következményeit.[40] Véleménye szerint Magyarország egy győztes háború esetén a magyarság túlhatalmát akarná megerősíteni. De a magyarok gazdaságpolitikájukkal elidegenítették az ausztriai németeket, akik pedig természetes szövetségeseik. Álláspontja azonban elfogadhatatlan, mi szerint a háború csak Magyarország érdekében és igényei miatt folyik, és, hogy egyre inkább elterjed Ausztriában az a nézet, hogy Magyarország Ausztria elszegényedése árán lesz egyre gazdagabb. Szerinte Magyarország Németországot is elárulta, amikor az antant felé fordult, és fegyverszünetet követelt. Ez az állítás azért sem igaz, mert IV. Károly már 1917 márciusában sógora, Sixtus pármai herceg közbenjárásával megpróbált Franciaországnak egy békeajánlatot beterjeszteni. Károly késznek mutatkozott arra is, hogy Franciaország ElzászLotharingia iránti igényét támogassa, e mellett más osztrák békekötési kísérletek is kudarcot vallottak. Teljesen hamis továbbá az is, hogy a háború Magyarország javára folyt, hiszen Tisza István magyar miniszterelnök már 1914 júniusában vétót emelt a Szerbia elleni ultimátum ügyében. Ezen kívül Magyarország semmiképpen nem játszott döntő szerepet a nagyhatalmak érdekharcában.

Sieger foglalkozik Közép-Európa sorsával az Ausztria-Magyarország feloszlása utáni helyzetben.[41] Az Osztrák–Magyar Monarchiát földrajzi egységként szemléli, amelynek feloszlása egyébként 1867-ben kezdődött, és azért következett be, mert a nemzetiségi elv legyőzte a történelmi és földrajzi adottságokat. Meglátása szerint a jövőben a népeknek ezen a területen ismét össze kell fogniuk, „a világ népeinek szövetség”-ét, világgazdasági szövetséget kellene létrehozniuk. Közép-Európa tehát a közös érdekekkel rendelkező kis államok szövetkezéséből létrejövő gazdasági szövetség lehetne. A kis államok gazdasági szervezeteként létrejött Közép-Európa gondolata egyébként Friedrich Naumann történész 1915ben megjelent iránytmutató munkájából ered.

1919 során következett be a Tanácsköztársaság, az átmeneti kommunista kormány leverése Magyarországon. A Grenzbotenben foglalkoztak a magyarországi eseményekkel.[42] Oroszország kiválása után az antant egyetlen ellensége Németország maradt. Németország számára a magyarországi kommunista hatalom egyfelől a bolsevizmus előretörését, másfelől egy nacionalista mozgalom veszélyét jelentette. A kommunista kormány azonban nem volt képes az ország újraszervezésére, és amiatt bukott meg, mert a kommunista ideológia fontosabb volt számára, mint a politikailag gyümölcsöző munka – így Menenius.

2. Magyar belpolitika. „Az osztrák-magyar dualizmus” című írás meg nem nevezett szerzője semmiképpen sem vádolható Magyarország iránti elfogultsággal.[43] A helyzet elemzésének kiindulópontja a gazdasági kiegyezés megújításának kérdése. A 90-es években a Taafe-kabinet bukása után a Monarchia osztrák részében a krízis olyan mértékben állandósult, hogy a gazdasági kiegyezés megújítása lehetetlenné vált.[44]

Az 1901. októberi magyarországi választásokkal a Grenzboten két írása is foglalkozik.[45] Széll Kálmán, az új miniszterelnök céljául tűzte ki a politika megtisztítását, és első lépése ez irányban a választások szabadságának és tisztaságának biztosítása volt. 1902. december 31-én Széllnek végül is sikerült megkötnie Ausztriával az új gazdasági szerződést, az ún. Széll-Koerber paktumot, amelynek következtében mind az ipari, mind a mezőgazdasági termékek vámtarifája jelentősen megnőtt.[46] A kiegyezés Deák felfogásában Ausztriában a németek, Magyarországon a magyarok hegemóniáját jelentette. Az írás szerzője azt gondolja, hogy a magyarok most ki akarják használni a lehetőséget hogy nagyobb önállóságot nyerjenek, ami teljes gazdasági és katonai különállást eredményezne. Hasonló törekvéseket lát a „soviniszta” oktatáspolitikában, valamint a német színházak üldözésében Magyarországon.

Julius Patzelt (1864–1941), újságíró és szerkesztő – a magyar belpolitika jó ismerője – a Monarchia két fele esetleges gazdasági szétválásának következményeit mérlegeli.[47] Végigköveti a Monarchia államjogi rendszerét az annak alapját jelentő Pragmatica Sanctiótól (1722/23) az 1847/48-as magyar alkotmányon át az 1867-es alkotmány jelentette kompromisszumig. Leszögezi, hogy a 70-es évektől kezdve egyre erősödtek a függetlenségi törekvések. Véleménye szerint, ha a gazdasági kiegyezés megújítása nem sikerül, akkor rövid időn belül bekövetkezne a vámunió és a közös hadsereg szétválasztása.

Magyarország teljes elválasztása Ausztriáról veszélyeztetné a Monarchia nagyhatalmi stásusát és ezzel az európai egyensúlyt. A kétrészes írásban (Die Krisis in Ungarn) a sokat igérő cím ellenére nem jelentősebb belpolitikai problémákról van szó, hanem inkább a kormány és az ellenzék kicsinyes pártcsatározásairól.[48] Megvitatták az 1867-es kiegyezés továbbfejlesztését, az önálló magyar hadsereget, a kereskedelmi és vámtarifa tárgyalásokat. A belpolitikai problémák következtében Széll Kálmán miniszterelnök és kormánya 1903. június 16-án lemondott.

A korabeli magyar állam sokkal mélyebb elemzése található Albin Geyer kétrészes kritikus írásában.[49] Kritikájának kiindulópontját az képezi, hogy Magyarország a kiegyezéssel sokkal többet kapott, mint amennyi járt neki, és hogy Magyarország ezzel mértéktelen kedvezményekben részesült. A kiegyezés után minden magyar politikus arra törekedett, hogy Magyarország Ausztriával szövetségben egy hatalom maradjon, de ugyanakkor előbbi önállóságát is megőrizhesse. A kiegyezést Geyer ügyes politikai lépésként értékeli, amely Magyarország számára meg nem érdemelt kedvezményeket és jogokat biztosít. Elemzi Tisza politikáját és a magyar pártrendszert, és ír az elit korrupciójáról és uralkodásáról. Bár azt elismeri, hogy a magyar kereskedelem és ipar a kiegyezés után nagy fellendülést ért meg, de nem hagyja említés nélkül, hogy Magyarország Ausztriától lehetőleg teljes gazdasági függetlenséget kíván elérni. Míg ezek a területek tovább fejlődtek, Magyarország továbbra is mezőgazdasági ország maradt, és így az elszegényedett parasztok teszik ki a kivándorlók nagy részét. Végezetül említést tesz két aggasztó jelenségről, az agrárszocializmus elterjedéséről és a mind kulturális téren, mind a hadseregben megnyilvánuló magyarosítási törekvésekről.

A magyar közelmúlt pártpolitikai szempontból való értékelésére a kiegyezéstől kezdve az adott alkalmat, hogy az 1905. január 26. és február 4. között lezajlott választáson az eddig kormányzó szabadelvű párt vereséget szenvedett.[50] Julius Patzelt az utóbbi évek miniszterelnökeinek tevékenységét elemezte. Nézete szerint Magyarország számára három lehetőség kínálkozik: az 1867-es dualizmus teljes felszámolása és helyébe perszonálunió létrehozása, másodszorra: a birodalom két felének teljes szétválasztása a vámunió megszűntetésével és harmadszorra a nemzetiségek politikai egyenjogúsítása. A három lehetőség közül végül is az első valósult meg, létrejött a perszonálunió a két állam szuverenitásának és laza államjogi kapcsolatának megtartásával. Egy bécsi professzor az 1905-ben másodszor miniszterelnökké választott báró Fejérváry Géza által beterjesztett, az általános, közvetlen és titkos választójoggal kapcsolatos törvénytervezettel, valamint a magyar függetlenségi pártnak a választójog kérdése miatti szétszakadásával foglalkozik.[51]

Szintén Patzelttől származik „Az osztrák-magyar birodalmi krízis” című írás.[52] Beszámol báró Fejérváry Géza miniszterelnök röviddel kinevezése utáni lemondásáról. Ő meg akarta törni a magyar ellenzékiek követeléseit, akik az adófizetés és az újoncállítás megtagadására szólítottak fel. Patzelt ismét kritikus hangvételt üt meg: „ Magyarországon a kisebbség kisebbsége uralkodik”. A választási reform a nem magyarokat, tehát a lakosság többségét teljességgel kizárja jogaik gyakorlásából. A magyar nemzet tehát „a középkori nemesi köztársaság fogalmán nem jutott túl”. A király miután fogadta az ellenzék vezéreit, minden követelésüket visszautasította. Patzelt a történteket úgy foglalja össze, hogy az alapvető kérdés az az, hogy a Monarchia szétesik-e vagy nem.

Ismét Patzelt fejti ki gondolatait egy írásában az osztrák–magyar kiegyezés hatásairól.[53] Ausztriában sokáig azt hitték, hogy a kiegyzés által Magyarországon a magyaroknak biztosított uralkodás gátként szolgálhat a szlávok Keletről jövő nyomásával szemben. A szlávok eleni védekezés mindkét fél közös érdeke. Ez után Patzelt Moritz Kaiserfeld osztrák politikus érdemeit méltatja, ő volt az első, aki osztrák részről támogatta a kiegyezést. Patzeltnek, aki egyébként 1894-ben egy könyvet is megjelentetett az osztrák–magyar kiegyezésről, az a véleménye, hogy Magyarország azért ért el egyoldalúan kedvezményezett helyzetet, mert a német liberálisok a Birodalmi Gyűlésben gyengék voltak, és ezért lett „Ausztria Magyarország fejős tehene”. 1902. december 31-én jött létre a két miniszterelnök után „Széll-Koerber paktumnak” nevezett új gazdasági kiegyezés. Patzelt szerint a Magyarországnak tett engedmények veszélyeztetik a Monarchia gazdasági és nemzeti fennállását.

Patzelt tájékoztat a korona és az ellenzék közötti konfliktus végéről.[54] Az eddig kormányon lévő liberális párt nagy vereségéért rossz gazdaságpolitikája okolható. Véleménye szerint a gazdasági fellendülés puszta látszat, amely csak a tőke spekulációjának tudható be, nemzeti ipar valójában nem létezik, a kivándorlás – a mezőgazdaság problémáinak jeleként – egyre nő. Az Osztrák–Magyar Monarchia államjogi rendszerével foglalkozik Julius Patzelt osztrák szempontból íródott részletes elemzésében.[55] A Pragmatica Sanctiótól kezdve tekinti át az államjogi helyzetet, és leszögezi, hogy Magyarország a kiegyezés miatt nagyobb előnyöket élvez, mint Ausztria vagy a többi nemzetiség, és a magyarok ezeket az előnyöket akarnák most a gazdasági kiegyezés megújítása miatti tárgyalások alkalmával még tovább növelni. Mindez a magyaroknak arra a törekvésére utal, hogy teljesen megszüntessék Ausztriával a gazdasági közösséget, független hadsereget és vámrendszert hozzanak létre. (A kiegyezésben meghatározott közös ügyek ugyanis a külügy, a pénzügy- és a hadügy voltak, R. M. megj.)

A kiegyezés óta eltelt negyven év alatt – így a Grenzboten egy cikkírója – szükségessé vált a birodalom két része közti viszony újraszabályozása.[56] Véleménye szerint Magyarország ez idő alatt sosem adta fel az Ausztriától való elszakadás iránti igényét. Ezért sürgeti Magyarország a hadsereg és a vámterület szétválasztását.

Több cikk is foglalkozott a közös osztrák–magyar sereg problematikájával. Richard Geest, freiburgi altábornagy a magyar nemzeti hadsereg teljes leválasztására irányuló kíséleteket vizsgálta, például a magyar vezényszavak bevezetését.[57] Albin Geyer kétrészes írásában ugyanezt a kérdést elemzi, nála azonban még egy probléma társul ehhez, az, hogy majd a többi nemzetiség is a magyarok példáját követve szintén önálló hadsereget kívánna magának.[58] A császár budapesti látogatása alkalmával a Magyarország felé tett katonai engedményeket lezártnak tekintette.

Ugyancsak a vezénylés nyelvének kérdéséhez kapcsolódik az a kétrészes cikk, amelyben azt mutatják be, hogy Magyarország történelme során 1526-tól, a mohácsi csatától kezdve a nyugati hatalmaknál keresett támogatást, másfelől pedig az 1665-ös nemesi összeesküvés óta folyamatosan napirenden voltak a harcok és az alkotmányos viták Ausztria és Magyarország között.[59] A jelenlegi vitáknál nem a német vezénylési nyelvről van szó, hanem arról a Függetlenségi Párt által felvetett kérdésről, hogy az uralkodó alkotmányos jogából kifolyólag, vagy a magyar nemzet, vagyis a mindenkori parlamenti többség által ráruházott jog szerint rendelkezik a hadsereggel. Végül is a császár a Chlopyban 1903. szeptember 17-én kelt hadparancsában kinyilvánította akaratát, hogy a Monarchia hadseregének egységéhez nem enged hozzányúlni. A cikk szerzője leszögezi, hogy Ausztria német nyelvű lakosait érdekli a Monarchia egységes hadserege, míg a többi nemzetisége kifejezésre juttatja igényét, hogy a vezénylés nyelve anyanyelvük legyen. Ezen kívül tudósít az év folyamán végbement magyar kormányváltásokról is.

A háború utáni időszak magyar belpolitikájának egyik fontos eseményéről „Menenius” számol be, vagyis , hogy 1921-ben a magyar monarchisták többször megpróbálták IV. Károlyt visszahozni a magyar trónra. Az antant-hatalmak tiltakoztak ez ellen, és október 23-án fegyveres összecsapásra került sor a nemzeti hadsereg és a Károlyt támogató alakulatok között, végül az antanthatalmak a királyt és feleségét október 26-án Madeira szigetére vitték.[60] Mathes Nitsch rövid írásában Hegedűs Lóránt magyar gazdasági miniszter gazdasági tervének kudarcát elemzi, aki egy évig töltötte be ezt a posztot, és tervbe vette, hogy megerősíti a magyar pénzt, ez azonban nem sikerült neki.[61] Egy grázi szerző az 1921. december 14–16-ai népszavazással kapcsolatban, amelynek következtében Sopron Magyarországhoz került, kifejti, hogy ez a terület néprajzilag, politikailag, kulturálisan és gazdaságilag inkább Ausztriához mint Magyarországhoz tartozik.[62]

3. Magyar iskolaügy. Schwicker János Henrik (1839–1902), gimnáziumi tanár és képviselő Die ungarischen Gymnasien. Geschichte, System, Statistik című könyvét részletesen elemezték a Grenzbotenben.[63] Schwicker statisztikai adatok alapján bemutatja a gimnáziumi reform eredményeit. Kifogásolja a régi nyelvek oktatásának visszaszorulását a matematika és fizika javára, ennek következtében a gimnáziumok inkább a reáliskolákhoz hasonlítanak. A diákok nemzetiségi hovatartozása szerinti összeállításból kiderül, hogy a német nemzetiségű diákok száma jelentősen nőtt. Ezek után a vallási megoszlást vizsgálja, amelynek alapján az antiszemiták azt állítják, hogy a gimnáziumokban a népességen belül betöltött arányszámukhoz képest ötször annyi izraelita tanul.

Egy, a magyarországi német iskolákról szóló cikk[64] témája a Pester Lloyd reakciója Bismarck német kancellár azon beszédére, amelyben azt a megállapítást tette, hogy Magyarországon csökken a németek száma. A Grenzboten írásának meg nem nevezett szerzője kijelenti, hogy Magyarországon 1882-ben 1832-höz képest – Erdély kivételével – kevesebb német iskola létezik.

Szintén statisztikai adatokon alapul egy 1889-es írás[65] azon állítása, miszerint Trefort Ágoston kultuszminiszter tevékenysége sokat ártott a nem magyar nemzetiségűeknek. A fő probléma a szerző szerint az, hogy a magyar nyelv a zömében németek által lakott városokban, illetve területeken is az oktatás nyelve lett, valamint, hogy az egyetemeken a zsidók száma magasabb, mint a középiskolákban, szinte minden harmadik hallgató zsidó.

4. Magyar mezőgazdaság. Tisza István, későbbi magyar miniszterelnök 1897ben Lipcsében megjelent könyvét ismertette a Grenzboten.[66] „Ungarische Agrarpolitik” címet viselő művében Tisza a mezőgazdasági termékek csökkenő árainak okát vizsgálta, és rámutatott arra, hogy Magyarország tőkében szegény, eladósodott ország, és hogy a gazdaságpolitikai kérdések között milyen keveset tettek a mezőgazdaság felvirágoztatásáért.

Gróf Mailáth József (1858–1940) „Die agrarischen Zustände Ungarns” címen 1905-ben Lipcsében megjelent agrárszociológiai munkáját is ismertették a folyóiratban.[67] A könyv szerzője a magyar mezőgazdaság minden problémájának forrását az 1848-ban „elhamarkodottan” véghezvitt jobbágyfelszabadításban látja, amely a vidéki lakosságot paraszti arisztokráciára és bérmunkásokra osztotta fel. Természetesen Mailáth ítéleteit nagy mértékben befolyásolta gróf és nagybirtokos mivolta, de a recenzens nem hagyja említés nélkül nagy fokú pártatlanságát sem.

Egy az osztrák–magyar mezőgazdasággal foglalkozó cikkben statisztikai adatok alapján leszögezik, hogy Magyarország mezőgazdasága úgy a növénytermesztés, mind az állattenyésztés eredményeit tekintve messze Németország mögött áll.[68] A cikk szerzője Magyarország teljesítőképességét illetőleg is bizonyos hanyatlást lát, véleménye szerint szükség lenne a birtokviszonyok (az uralkodó forma a törpebirtok) szabályozására is.

Történelmi témák

Honigberger bukaresti német lelkész cikke a németek erdélyi bevándorlásával foglalkozik.[69] Leírja, hogy Németország mely részeiből érkeztek a letelepedők hullámai, és hangsúlyozza, a vizsgálatokhoz milyen fontos a tájszólások nyelvészeti kutatása.     Harro Magnussen német szobrász brassói Honterus-emlékművének leleplezése alkalmából jelent meg a sokoldalú reneszánsz tudós, nyomdász és tipográfus Johannes Honterus (1498–1549) munkásságának részletes ismertetése Richard Schuller (1860–1932), erdélyi tanár, lelkész és történész tollából.[70]

Három részben jelent meg Fjodor Vasziljevics Rüdiger orosz tábornok adjutánsának élménybeszámolója az 1849-es háborús eseményekről.[71] Az adjutáns a galíciai hadjárattól (1849. június eleje) az 1849. augusztus 13-i világosi fegyverletételig vett részt a háborúban.

A közelmúlt történetéhez kapcsolódik egy Andrássy Gyuláról és az osztrák– magyar keleti politikáról szóló írás.[72] Buß, a cikk szerzője Wertheimer Andrássyéletrajzára reagálva azt írja, hogy a magyar történész túlértékeli Andrássy szerepét a német–oszták–magyar szövetség létrejöttében. Legnagyobb eredményeként ismeri el viszont, hogy Andrássy politikájában mindig realista volt, és a Keleten soha nem háborúkkal, hanem békés úton akart hódítani. Megállapítja, hogy a legjelentősebb politikai kérdésekben Andrássy és Bismarck mindig a legteljesebb harmóniában tudtak együttműködni.

Könyvismertetések magyar szerzők munkáiról, magyarországi útibeszámolók. A Grenzboten magyar irodalmi vonatkozású írásait teljességgel könyvismertetések képezik. Ezek első sorban kortárs németül publikáló magyar származású szerzők művei. Max Nordau (1849–1923), magyar származású publicista 1881-ben Lipcsében megjelent párizsi témákat feldolgozó elbeszéléskötete, amely főleg „érdekes és pikáns” akart lenni, röviden került ismertetésre a lapban.[73]

Kétrészes cikk foglalkozik a tiszaeszlári vérváddal.[74] A per részleteit Marcziányi György (1848–1898) könyve alapján mutatják be.

Max Nordau nagy kritikai visszhangot kiváltó Die konventionellen Lügen der Kulturmenschheit című munkáját August Niemann ismertette a Grenzbotenben 1883-ban, ami azért érdekes, mert németül csak 1884-ben jelent meg Lipcsében.[75] A radikális szkeptikus Nordau a társadalmi élet minden területét kritkával illeti, és az ott uralkodó állapotokat hazugságnak nevezi. A recenzens a következőképpen összegzi véleményét: „Jó lenne, ha Nordau húsz évig tartózkodna az írástól, és ezzel egy időben az ókori klasszikusokat és magát az embert tanulmányozná. Azután olvassa el könyvét mondatról mondatra, és írja újra.”

Hevesi Lajos (1843–1910), Bécsben élő, rendkívül termékeny író és művészetkritikus Buntes Buch című könyvét röviden említették meg a Grenzbotenben.[76] Ő valóban az egyik legtöbbet ismertetett magyar származású, németül publikáló író. Almanaccando címen megjelent olaszországi útirajzát is tárgyalták a Grenzbotenben.[77] Almanaccare körülbelül annyit jelent mint „a szellem önfeledt és gondolatokkal teli barangolása, olyan fajta semmittevés, amiből azonban mégis születik valami”. Hevesi eredeti foglalkozása azonban – így a recenzens – művészetkritikus, „rendelkezik a jó megfigyelés, a világos és bensőséges érzékeltetés ritka képességével és tud szemléletesen írni”. A következő évben közel sem ilyen hízelgően értékelik Buch der Laune című elbeszéléskötetét.[78] „Egyik barátjának azon megállapítását, mi szerint ’Hevesi Délnémetország számára azzal a jelentőséggel bír, mint Raabe Északnémetország számára’ mi ízléstelen túlzásnak tartjuk.” A recenzens kitűnő kritikusnak tartja őt, de írásaiban a humor mindig kínos, miközben még mosolyt sem képest előcsalogatni. „Ezzel ellentétben annál jobban tetszik nekünk mikor egyszerűn és céltalanul mesél, mivel jól tud kiélezni, és gazdag műveltsége sem marad hatás nélkül.” Von Kalau bis Säckingen címen megjelent tárcáit egy ismeretlen recenzens Heine Útirajzaihoz hasonlítja, pusztán az ilyen hatásra kihegyezett vázlatok veszélyét nem kerüli el teljesen, mert benyomásai túl drasztikusak, túl egyszínűek ahhoz, hogy teljesen igazak legyenek.”[79]

Egy ismeretlen szerző személyes hangvételű Pannonische Bilder címen megjelent tátrafürdői útirajzai egyfelől a felvidéki tájat, másfelől népviseletét és nyelvét mutatják be.[80]

A „Maßgebliches und Unmaßgebliches” című rovatban jelent meg Bodnár Zsigmond (1839–1907) irodalomtörténész, író és filozófus világnézeti munkájának ismertetése.[81] Bár a szerző rendkívül olvasott, de nagyzási mániában szenved, mivel azt képzelte be magának, hogy a világtörténelem idealizmus és realizmus között hullámzik ide-oda, ezen kívül kritika éri rossz németségét is.

Révai Sámuel (1833–1908) könyvkereskedő és kiadó 1901-ben magyarul megjelent munkáját egy évvel később németül is közzétette Grundbedingungen der gesellschaftlichen Wohlfahrt címen.[82] Ebben a Grenzbotenben is ismertetett könyvében a jövő kommunista államáról alkotott elképzelését mutatta be. Számunkra csak az nem világos, hogy egy sikeres könyvkereskedőnek miért kell szociológiai munkát írnia.

A korán árvaságra jutott, és saját erejéből felemelkedett Munkácsy Mihály németűl is publikált gyermekkori visszaemlékezéseiről is jelent meg ismertetés a lapban.[83] A könyvet franciából fordították, és a recenzens a fordítás néhány hibájára hívta fel a figyelmet. A magyar művészet másik nagy alakja, Liszt Ferenc közzétett egy munkát a magyarországi cigányokról és zenéjükről.[84] „A könyv egy érdekes nép életét és vándorlását mutatja be, amely nép főleg Liszt hazájában telepedett le. […] A cigányok zenéjéről, amiről pont Liszttől lehetett volna érdekes összefoglalást elvárni, csak a könyv utolsó harmadában esik szó. Emellett ismét élénken döbbenünk rá, milyen kevéssé alkalmas a szó arra, hogy a zene belső lényegét bemutassa.” – szögezi le a recenzens igen találóan.

Andrássy Gyula életrajzát, a neves történész, Wertheimer Ede (1848–1930) 1910-ben német nyelven megjelent munkáját, behatóan elemezték a Grenzbotenben.[85] A recenzens kiemeli, hogy Wertheimer magyar emberként Andrássyt mindig mint lángoló hazafit látta, aki egész életében a hatalmas, kifelé egységes Monarchia szükségességét képviselte. A még publikálatlan források alapján íródott, alapos munkában Andrássy fő érdemének azt tekinti Wertheimer, hogy Ausztria a német–francia háborúban semleges tudott maradni.

Liszt életét és munkásságát kétrészes írásban mutatták be, egyrészt J. Kapp 1909-ben megjelent életrajza, másrészt Liszt összegyűjtött munkáinak 1910-es IV. kötete alapján.[86]

Magyar nyelv

Több cikk témája a magyar nyelv. A berlini W. Koerner a magyar nyelv sajátosságait ( hangrendszer, ragozás, mondattan, szókincs, frazeológia) elemezte.[87]

A magyar nyelvnek két nyelvrokona van, a török és a finn. Véleménye szerint „a magyar irodalomra a szomszéd népek figyelmét az erotikus és hazafias költő Petőfi Sándor és a még élő, termékeny regényíró Jókai hívta fel”. Érdekes egy német lapban német–magyar és magyar–német szótárra bukkanni, amellyel a szerző azt akarja érzékeltetni, hogy lett magyarosítva a magyar nyelvben „a civilizált [!] Európa nyelveinek közkincse”. Különösen Jókai regényeiben van sok német eredetű szó. Végül egy sor olyan szót közöl, amelyeket más nyelvek vettek át a magyarból mint például „Husar” (huszár), „Säbel” (szablya), „Kutsche” (kocsi), még a szláv nyelvek is köszönhetnek a magyarnak néhány kifejezést. Egy helyen ezt írják: „A magyar nyelvről általánosan elterjedt, hogy nehéz megtanulni, már csak azért is, mivel egyetlen európai nyelvvel sem rokon.” A továbbiakban a magyar országgyűlés tárgyalásainak fordításáról van szó, és felsorolnak konkrét példákat a fordításokban található félreértésekre.[88]

Összefoglalás

Az 1841-ben alapított Grenzboten a 19. század utolsó évtizedeiben a változó szerkesztők vezetése alatt továbbra is félhivatalos, konzervatív orgánum maradt, a szigorúan nemzeti elkötelezettségű lap érdeklődésének homlokterében megszűnéséig kiemelt helyet foglaltak el a külföldön élő németség problémái. A Magyarországgal kapcsolatos témák között központi helyen szerepelt az erdélyi szászok sorsa. A szerkesztőség több ízben is kifejezésre juttatta azon véleményét, miszerint a magyarok elnyomják az ott élő nemzetiségeket, így a németeket is. E célt szolgálják – véleményük szerint – az iskolarendszer, a nyelvtörvény, a magyar állam erőszakos magyarosítási törekvései. Az olyan régi előítéletes megállapítások, mint például, hogy a magyarok félázsiai pásztornép, még a századforduló német sajtójában is fel-feltűnnek. Az I. Világháború során – sajnos túl későn – jelenik meg a Közép-Európa-gondolat mint a középeurópai államok gazdasági szövetségének lehetséges terve. A Grenzboten több szerzőjét is foglalkoztatta az osztrák–magyar dualizmus jövője, annak megreformálása, illetve a kiegyezés továbbfejlesztése. Mérlegelték a Monarchia két részre szakadásának reális lehetőségét is. A Grenzboten több szerzője azon a véleményen volt, hogy Magyarország a kiegyezés után alaptalanul nagy előnyökhöz jutott.

A lapban magyar szépirodalmat egyáltalán nem ismertettek. A magyar származású, de németül publikáló szerzők közül Max Nordau-t és Hevesi Lajost említhetjük meg. Néhány ismert kortárs magyar életrajzát (Munkácsy Mihály, Andrássy Gyula, Liszt Ferenc) ismertették a folyóiratban.

Visszatérő téma volt a magyar nyelv kérdése, egyrészt a helynevek és a hadseregben használatos nyelv kapcsán, másrészt nyelvészetileg vizsgálták a magyar nyelv sajátosságait.

Összefoglalólag elmondható, hogy a nagy hagyományú Grenzboten általunk vizsgált több mint negyven évfolyamában a magyar téma elsősorban mint a jelen politikai problémája szerepelt, a szigorúan német nemzeti beállítottságú lapban a magyar politika nacioanalistának nevezett túlkapásai állandó kritika tárgyát képezték.

Mária rózsa

Ungarische Thematik in der Zeitschrift Grenzboten (1881–1922)

Die 1841 geründeten Grenzboten blieben in den letzten Jahrzehnten des 19. Jahrhunderts unter einander abwechselnden Redakteuren weiterhin ein halboffizielles, konservatives Organ. Im Mittelpunkt des Interesses der Zeitschrift stand das Schicksal des Auslandsdeutschtums. Unter Themen, die Bezüge auf Ungarn hatten waren die wichtigsten Probleme der Siebenbürger Sachsen. Die Redaktion erhob ihr Wort mehrmals gegen Magyarisierierungsbestrebungen im Schulsystem und in Zusammenhang mit dem Sprachgesetz. Im Laufe des Ersten Weltkrieges erschien – leider zu spät – der Mitteleuropagedanke als eine Möglichkeit der wirtschaftlichen Zusammenarbeit der mitteleuropäischen Staaten. Mehrere Mitarbeiter der Grenzboten erwogen die Zukunft bzw. die Reform des österreichisch-ungarischen Dualismus.

Ungarische Belletristik wurde im Blatt im Gegensatz zu den früheren Jahrgängen gar nicht besprochen, bloß Werke solcher Autoren wurden rezensiert, die zwar aus Ungarn gebürtig waren, aber ihr Leben lang auf deutsch veröffentlichten.