HOLLER LÁSZLÓ

Néhány új megfigyelés a Képes Krónika kódexében*

1. Bevezetés

A Képes Krónika kódexe a 14. századi könyvművészet kimagasló remeke. Mind az általa fenntartott histográfiai mű, mind pedig a pazar díszítés a magyar középkorra vonatkozó ismeretek kivételesen gazdag tárháza. A kódex azonban nemcsak páratlan esztétikai élménnyel, hanem számos megválaszolandó kérdéssel is szolgál tanulmányozói számára.

A Képes Krónika[1] miniatúráinak leírását 1930-ban H. J. Hermann publikálta,[2] őt követően Berkovits Ilona 1959-ben,[3] majd Csapodiné Gárdonyi Klára 1964-ben adott részletes ismertetést a kódex illusztrációiról.[4]

Számos kutató valamilyen speciális szempontból vizsgálta a kódex képeit. Például a 14. században használatos öltözetek sokaságát tanulmányozhatjuk e kis remekműveken, ezt a magyar viselettörténeti szakirodalom ki is aknázta. Az ábrázolt épületek is megragadták a kutatók figyelmét: építészettörténeti és építéstechnikai következtetéseket igyekeztek azokból levonni. A miniatúrák sok érdekes katonai, fegyvertörténeti és heraldikai információt is nyújtanak, ezeket is elemezték már.

Egyes dolgozatok a kódexben látható ábrázolások külföldi előképeit és kapcsolatait igyekeztek felkutatni,[5] illetve a külföldi hatásokat értékelő eredményeket összefoglalni.[6] Azok a megfigyelések, amelyek a képfestőnek a szövegen túlmutató magyar történeti ismereteit és magyarországi tájékozottságát igazolják, a készítés helyének meghatározásához adnak információkat.[7]

Születtek terjedelmes, átfogó publikációk, amelyek a Képes Krónika kódexének egyfelől a 14. századi kódexfestészet folyamatába, másfelől szélesebb művészettörténeti perspektívába helyezésével és jelentőségével foglalkoztak: Berkovits Ilona[8], Dercsényi Dezső[9] és Marosi Ernő[10] munkáit említem.

Más dolgozatok egyes miniatúrák vizsgálatát tűzték ki célul. Így Dercsényi Dezső – egy 55 év késéssel megjelent dolgozatában – a nagyváradi egyház építését bemutató miniatúrát elemezte.[11] A történeti mű előszavát díszítő A, P és S iniciálék értelmezésével, s az eredmények alapján a kódex datálásával jelen sorok szerzője foglalkozott.[12] A kódex záró miniatúrapárjának – amelyről a következő fejezetben különleges funkciója miatt lesz még szó –, heraldikai szempontú elemzésével Bertényi Iván egy cikkében találkozhattunk.[13]

Ebben a tanulmányban három kérdéskört érintek. Először a kódex készítésének menetét vizsgálom, szem előtt tartva a szkriptor és a miniátor együttműködését. Ennek kapcsán kitérek olyan kérdésekre, amelyeket eddig nem magyarázott meg kielégítően a szakirodalom, például miért találunk a kódexben négy, az összes többitől eltérő alakú, medalionba festett miniatúrát és megvizsgálom a szöveg befejezetlenségének kérdését. Ezután a kódex Anjou-magyar címerábrázolásaira vonatkozó észrevételeimet ismertetem, végül pedig egy, a kódex megtekintése során tett megfigyelésemről számolok be. Ez utóbbi fontos következtetésekhez elvezető vizsgálatok kiindulópontja lehet, s egy új lehetőséget villant fel középkori kódexek műhelyazonosságának megállapításához.

A Képes Krónika kódexének egyes oldalaira a kódexben található fólió- és paginaszámozásra is utaló módon hivatkozom: például az F50r=99. hivatkozás az 50. fólió előoldalát (recto) jelöli, amely az oldalszámozásban a 99. számú. A baloldali hasábot a-val, a jobboldalit b-vel jelölöm.

2. A szkriptor és a miniátor együttműködése

A Képes Krónika kódexe egységes műalkotás mind az illusztrációs koncepció, a miniatúrák stiláris jellegzetességei, mind pedig a szöveg írásképe szempontjából. A lapszéldíszek olyannyira összhangban vannak a miniatúrákkal és az iniciálékkal, hogy álláspontom szerint az illumináció minden részletét ugyanaz a művész készítette. A kódexmásoló viszont bizonyosan nem volt azonos a miniátorral: eltérő kvalitásokra, tudásra és tapasztalatra volt szükség e két különböző feladat magas szintű ellátásához.

Amint a későbbiekben érvekkel alátámasztom, több jel arra mutat, hogy a Képes Krónika kódexét egy kurzív írással készült kéziratról másolták, azaz nem egy kódex pontos másolatáról van szó. Ebből következik, hogy nem lehetett pontosan kiszámítani előre az egyes szövegrészek terjedelmét; (más lenne a helyzet egy verses mű esetében), emiatt a szöveg több szkriptor által, párhuzamosan végzett leírása eleve kizárható. Ettől még elképzelhető lenne, hogy a másoló személye változott a kódex készítése során, azonban az íráskép vizsgálata arra utal, hogy a kódex egy kéz írása.[14]

Egy kódex egységességének és esztétikai értékének lényeges eleme, hogy ugyanaz a másoló írja és ugyanaz az illuminátor díszítse az egész művet; véleményem szerint ezek a feltételek megvalósultak a Képes Krónika kódexében. A kvalitásos illusztrációk alapján feltételezhetjük, hogy a kódex miniátora a műhely legkiválóbb művésze volt.

A kódex vizsgálata alapján a készítés menetének számos mozzanatát rekonstruálhatjuk; teljességre nem törekedve, csak bizonyos részletekre szorítkozom.

A kézirat először a művészeti szerkesztő kezébe került. Az eredetiben valószínűleg csak kevés fejezetcím volt, álláspontom szerint pontosan azokon a helyeken, ahol a Sambucus-kódexben is van. A művészeti szerkesztő elsődleges feladata volt annak meghatározása, hogy a szöveg mely pontján szerepeljen illusztráció, mi legyen annak a tartalma és mi a kép címe. Az általa így meghatározott képcímek váltak a Képes Krónika ma is használt fejezetcímeivé.

Itt egy fontos megállapítást tehetünk a Képes Krónika családjának szöveghagyományára vonatkozóan: mindazok a kódexek, amelyekben szinte teljes pontossággal azon fejezetcímek találhatók meg, amelyek a Képes Krónika miniatúráinak a címei, bizonyosan ennek a kódexnek közvetlen vagy áttételes másolatai. Ez érvényes még a szakirodalomban Thuróczy-kódexnek nevezett és a Szentpétery-féle kiadásban V5-tel jelölt kódexre is, amelynek szövege nem szakad meg, ellentétben a Képes Krónika család többi kódexével. Ennek magyarázata az, hogy a 209. fejezetnek a Képes Krónikában hiányzó részletét és a következő fejezeteket egy másik kódexből vették át. A 210. és 211. fejezet szövege több kódexben is azonos, a 212. fejezettel kapcsolatban pedig két lehetőség képzelhető el. Vagy szó szerint követte forrását a V5 kódex másolója, vagy pedig forrása az Acephalus-kódexszel azonos szövegű volt és az I. Lajos koronázásán résztvevő főpapok nevét más okiratok alapján egészítették ki.

Az illusztrációk helyének meghatározása után a művészeti szerkesztő a miniátorral együtt eldöntötte, hogy hol szerepeljen önálló kép, illetve mely kezdőbetű legyen díszes iniciálé, és kidolgozták az egyes képek vázlatát, meghatározták azok méretét.

Az esztétikus összbenyomást nyújtó, szép, kompakt laptükör kialakításához mindvégig a képfestő és a másoló szoros együttműködésére volt szükség, hiszen az egyes szövegrészek végpontját nem lehetett előre meghatározni.

Kövessük végig például, hogyan készülhetett az első fólió. A füzetté fűzött kvaternió minden oldalán már be volt jelölve a laptükör befoglaló kerete. Ezután a főszerep kétségtelenül a miniátoré volt. A nyitóoldalon elhelyezte a reprezentatív kéthasábos nyitóképnek, a heraldikai elemeket tartalmazó alsó és jobboldali díszkeretnek, valamint az Alexandriai Szent Katalinhoz fohászkodó királyi párt ábrázoló A iniciálénak a helyét. Ezután a szöveg számára fenntartott területre a szkriptor vörössel beírta az előszó első sorait. Miután elkészült, a miniátor kijelölte a P iniciálé helyét, és ezt követően a másoló folytatta a bevezetés leírását, immár feketével. A szöveget folytonosan írta tovább az 1. fólió hátoldalán. Mikor eljutott a fejezet végéhez, vörös színnel leírta: „De primo origine Hungarorum secundum Sacram Scripturam”. Ezután a miniátor eldöntötte, hogy hány sor kihagyása szükséges az S iniciálé számára, majd a szkriptor folytatta a szöveget a „[S]icut…” szótól. Természetesen lehetséges, hogy a miniátor előre közölte a szkriptorral, hogy az S iniciálé négyzetes alakú lesz, s ezért 12 sort kell kihagyni, de kissé összetettebb esetben (pl. F4r=7. oldal) mindenképp szükség volt arra, hogy a képek elhelyezéséről maga a miniátor döntsön.

Általában feltehető, hogy amint a szkriptor eljutott egy fejezet végéhez és leírta a következő kép címét vörössel, átadta a lapot a képfestőnek, hogy kijelölje az új fejezethez tartozó miniatúra és – amennyiben az adott helyen alkalmazásra került –, a díszes iniciálé helyét és körvonalait. Ilyen lépésekben haladva fejezte be munkáját a szkriptor a füzetben, és elhelyezte a következő füzet első szavát – őrszóként –, a legutolsó oldal alján. Ezután vette kezébe a pergament ismét a miniátor, s az ő keze nyomán, az illuminálás önmagában hosszadalmas és sokfázisú munkafolyamatának végén bontakozott ki a füzet teljes szépségében. Az egyes miniatúrák készítésének folyamatát, a felhasznált színeket, azok felvitelének sorrendjét Hermann ismertette.[15]

A másoló és a festő munkájának ebben az egymás állandó jelenlétét feltételező, egybehangolt rendjében csak egyszer következett be változás. Érdekes módon ugyanis a hatodik kvaternió első nyolc oldalán (F40r=79.-től a F43v=86.-ig) 16 hasábon keresztül a másoló a szöveget folyamatosan írta, s a határozottan mozgal- mas eseménysort elbeszélő részletet sem miniatúra, sem iniciálé nem szakítja meg. Feltételezésem szerint a 16 teljes hasáb leírásához a másolónak 4–5 napra lehetett szüksége, s arra gondolok, hogy a képek hiányát a miniátor betegsége vagy kényszerű távolléte okozhatta. Az így rendkívül puritán megjelenésűnek mutatkozó oldalak díszítését végül is nagyon szellemesen úgy oldották meg, hogy utólag négy, kerek medalionba helyezett miniatúrával látták ezeket a fóliókat. Kettőt a F41r=81. oldal, egyet-egyet pedig a F42r=83. és a F43r=85. oldal alján helyeztek el.

Egyfelől figyelemre méltó, másfelől természetesnek is mondható, hogy ezt a 16 hasábnyi szöveget nem szakítja meg vörössel írt címfelirat. Természetes, hiszen feltevésem szerint a medalionba helyezett illusztrációk csak pótlólagosan készültek el. Másrészt ez az észrevétel rávilágít arra, hogy a kódex illusztrációinak meghatározása, valamint azok címének megfogalmazása párhuzamosan haladt a szkriptor és a miniátor munkájával, s kivételes esetben még külső körülmények is befolyással lehettek arra, hogy hová került – vagy nem került –, kép és címfelirat.

Amennyiben az új fejezet címe a hasáb, illetve az oldal aljára esett, a miniátornak döntenie kellett, hogy a fennmaradó helyre teszi-e a képet vagy a következő hasáb, illetve oldal elejére. Helyszűke esetén előfordult, hogy a kijelölt laptükör keretén túlnyúlva helyezte el az illusztrációt. Egyszer nagyon drasztikusan élt ezzel a lehetőséggel, a F5r=9. oldal kéthasábos miniatúrájánál. Egy másik esetben inkább csak kényelmi okokból élt vele: a F19r=37./b hasáb miniatúrája esetén, amely összesen 23 sornyi magasságú, és ebből két sornyi nyúlik a szövegtükör alá. Iniciálék esetén néhányszor fordul elő, hogy a díszes betű a szövegtükörnél lejjebb húzódik. (F6r=11., F7r=13., F14v=28., F39v=78.) Legalább nyolc sornyi helyre volt szüksége a festőnek egy miniatúra elhelyezéséhez (F63r=125.), ennél kisebb magasságú területre csak egyszer szorított be egy képet, ahol a hasáb alján mindössze hat teljes és egy fél sornyi hely állt rendelkezésére. (F64v=128.) Ha tehát csak nyolc sor, vagy annál kevesebb hely maradt a hasáb alján, akkor oda nem tett miniatúrát, hanem a következő hasáb tetejére helyezett el egy díszes iniciálét. Egyetlen esetben a kilenc sort is kevésnek találta és üresen hagyta a területet. A hasábok alján térkihagyás hét esetben állt elő: a F23r=45./b hasáb alján 6 sor, a F30r=59./b hasáb alján 7 sor, a F31r=61./a hasáb alján 2 sor, a F36r=71./b hasáb alján 9 sor, a F97v=78./a hasáb alján 3 sor, a F67v=134./b hasáb alján 7 sor, és végül a F68r=135./a hasáb alján 2 sor maradt üresen. Ezek közül a F30r=59./b hasáb, a F31r=61./a hasáb és a F68r=135./a hasáb esetében a szkriptor azt a megoldást választotta, hogy a hasáb legalsó sorába helyezte el a következő kép vörössel írt címét és ezzel hozott létre záróvonalat a hasáb alján.

A Képes Krónika kódexében az egyes képcímeket követő illusztrációk számos különböző változatával találkozunk:

– kéthasábos miniatúra és teljes hasábszélességű iniciálé,

– kéthasábos miniatúra és nem teljes hasábszélességű iniciálé,

– nem teljes hasábszélességű iniciálé és ezt követő kéthasábos miniatúra,

– egyhasábos miniatúra és teljes hasábszélességű iniciálé,

– egyhasábos miniatúra és nem teljes hasábszélességű iniciálé,

– teljes hasábszélességű képes iniciálé,

– nem teljes hasábszélességű képes iniciálé,

– részben teljes hasábszélességű, folytatásában nem teljes hasábszélességű képes iniciálé.

Emellett előfordul fejezeten belüli képes iniciálé is, s ezen túlmenően mind a miniatúrák, mind az iniciálék mérete elég változatos. Az iniciálék magassága 4 sor és 13 sor között gyakorlatilag bármennyi lehet, és vannak olyan iniciálék is, amelyek 7, 8, vagy akár 12 teljes sor mellett még a következő 3, 5, vagy 6 sor egy részét is lefoglalják. Az illusztrációk tartalmához és a betűalakokhoz íly módon alkalmazkodó különböző megoldások biztosították az oldalak változatosságát és ez a változatosság jelentősen növelte a kódex esztétikai értékét. Ugyanakkor ez a sokféle illusztrációs alakzat azt vonta maga után, hogy a másoló csak a festő által megtervezett illusztrációk körvonalainak pontos bejelölése után folytathatta munkáját.     A munka vége felé már látszott, hogy nem lesz szükség egy teljes, négy bifólióból álló füzetre a szöveg befejezéséhez, ezért ekkor csak egy négylapos füzetet, ún. biniót készítettek elő. A Képes Krónika eredetileg kilenc kvaternióból és egy teljes binióból állt. Az első kvaternió legelső fóliója teljesen üresen maradt; a rendkívül díszes kezdőoldal a következő fólió előoldalára került, innen indul a kódex fólió-számozása. Az utolsó biniónak végül is csak az első két fóliójára került szöveg. A harmadik fólió, amely a 74. sorszámot viseli, ma is megtalálható a kódexben, az utolsót azonban, – feltehetően szennyezettsége vagy sérülése miatt –, kivágták, amint az a kódex vizsgálatával megállapítható.[16]

A Képes Krónika kódexe kodikológiai szempontból befejezett mű. Ezzel szemben a kódexben megörökített szöveg nem az: nemcsak arról van szó, hogy nem olvashatunk egy olyan befejezést, amely a bevezetéssel együtt a művet méltó foglalatba helyezné, még csak nem is egy korszakhatárral ér véget a narráció, hanem a szöveg egy mellékmondat közben megszakad. Az alábbiakban azt a kérdést szándékozom érinteni, hogy mi lehetett ennek az oka.

Ehhez érdemes közelebbről szemügyre venni a szöveget nyelvhelyességi szempontból. Mezey László, a latin szöveg gondozójaként az 1964. évi szövegkiadásban ekként írt a szkriptor munkájáról:

„… a nagyszámú szövegromlás … elég nagy részben (kb. 40%) helytelen olvasatai egy, a másoló előtt fekvő szöveg írásának. Az írás a XIV. században nálunk használatos folyóírás volt. Ennek betűformáival, rövidítési rendszerével („összerántásaival”) az írómester nem tudott boldogulni. Ő ugyan szinte iparművészeti munkát végzett, de már a deákossághoz, melyhez a folyóírás gyakorlása is tartozott, keveset értett. A hibás olvasat írásos előzményének paleográfiai rekonstrukciója valóban egy igen gyors, ezért a betűtagokat szétvető, kurzív, jegyzetelő (notuláris) írás-stílust állít elénk.”[17]

Ez indokolja azt a már korábban megfogalmazott állításunkat, hogy a másoló nem egy korábbi kódex szövege alapján, hanem a krónikaszerkesztmény összeállítójának folyóírással írt kézirata alapján dolgozott. Ez azt valószínűsíti, hogy a másolás alapját képező szöveg különálló lapokból állt.

Ez az észrevétel sokkal kézenfekvőbb magyarázatot ad arra, hogy miért is szakad meg a szöveg mondat közben, mint az a gondolat, miszerint a halál ragadta ki a tollat a krónika összeállítójának kezéből.

Jakubovich Emil ugyanis „befejezetlenül hagyott” Képes Krónikáról beszél, majd ezt írja:

„A szerző, Márkus prépost kevéssel 1358 után elhunyt. Műve csonka maradt.”[18]

Háromnegyed évszázaddal később is ezt írja Szovák Kornél:

„A szerző azonosítását elfogadó kutatók szerint a szöveg Márk mester halála miatt szakadhatott félbe. A kódex szövege ugyanis a 209. fejezetnél, az 1330. év eseményeinek ecsetelésénél mondatközben megszakad.”[19]

 

 

Ide iktatható Marosi Ernő véleménye:

„A tervtől való eltérés oka az lehetett, hogy megszűnt a scriptor kontrollja (meghalt?) a tördelésben.”[20]

Itt egy rövid kitérőt kell tennem. Jakubovich Emil fent idézet dolgozatában Kálti Márkkal azonosította a Képes Krónika szövegének összeállítóját. Ezt követően a fenti azonosítást a szakirodalom elfogadta és beleívódott a köztudatba is. Noha 1963-ban Karsai Géza gyakorlatilag teljes bizonyossággal megcáfolta ezt a feltételezést[21] és érveit a szakemberek többsége magáévá is tette,[22] mind a mai napig akadtak kutatók, akik Kálti Márkhoz igyekeztek kapcsolni a Képes Krónikát. Mivel valójában semmilyen adat nem utal arra, hogy Kálti Márk foglalkozott volna a magyar történeti irodalommal, sőt, az is kétséges, hogy 1358-ban még élt-e, ezért alaptalannak kell tartanunk azt a feltevést, hogy ő állította volna össze a Képes Krónika szövegét. Jelen sorok írója 1998-ban egy új hipotézist fogalmazott meg, amely szerint Tótsolymosi János volt a Képes Krónika szövegének összeállítója, akit eddig I. Lajos király életrajzírójaként tartott számon a magyar történetírás. A hipotézist megalapozó érveket részletesen külön tanulmány vázolja fel.[23]

Térjünk vissza a Képes Krónika szövegének befejezetlenségéhez. Teljesen nyil- vánvaló, hogy a szöveg összeállítója a kódexben fennmaradt legutolsó fejezetet is egy korábbi krónikaszövegből másolta le. Ezt bizonyítja, hogy az utolsó fejezettel azonos szöveget őrzött meg a Sambucus-kódex és a Budai Krónika is, amelyekben a szöveg folytatódik. Ezért teljesen életszerűtlennek tartom, hogy éppen egy fejezet záró félmondatának kezdő szavai után essen ki a toll az író kezéből. Véleményem szerint a kódex szövege azért szakad meg, mert a kézirat utolsó lapja – esetleg lapjai –, elvesztek. Úgy vélem, hogy a krónika szövege valószínűleg a Sambucus-kódexben is megtalálható 211. fejezettel zárult, amelynek végén – a Vatikáni-kódexhez hasonlóan –, ott állt: „Explicit cronica Hungarorum”. Alátámasztja ezt, hogy Mügelni Henrik német nyelvű krónika-fordítása is pontosan eddig tart. Úgy vélem tehát, hogy a krónikakompozíció összeállítója nem valósította meg a bevezetésben megfogalmazott eredeti tervét és nem csatolta művéhez az utolsó negyedszázad történetét. Valószínűleg csak egyetlen kéziratlap veszett el; ennek oka az lehetett, hogy a lap hátoldala üres volt. Az is elképzelhető, hogy már a könyvkészítő műhelybe csonkán érkezett meg a kézirat. A lemaradt szöveg – folyamatos másolást feltételezve –, éppen két fél hasáb terjedelmű lett volna a kódex következő oldalán.

Fordítsuk figyelmünket a kódex legutolsó miniatúrájára. (F73v=146./b) Ez a kép kompozíciójában azonos a fejezet címe után, a F72r=143./b oldalon látható miniatúrával, ugyanazt az eseménysort örökíti meg némi eltéréssel; művészeti szempontból talán sikeresebben, mint az előző kép. Vajon mi lehet e megismételt ábrázolásnak a magyarázata?

Feltételezésem szerint az illusztrációk sorozata a F72r=143. oldal miniatúrájával és a következő F72v=144. oldal díszes iniciáléjával zárult volna. Tekintettel arra, hogy a kódex legutolsó kéthasábos miniatúrája a F25v=50. oldalt díszíti, és az ezt követő 96 kódexoldalon ilyet nem találunk, ezért nem feltételezem, hogy egy reprezentatív, kéthasábos záróképet terveztek volna a szöveg végére. Talán díszes ornamentikájú keretdíszre gondoltak, amelyet még a kilencedik kvaternióban is bőven alkalmazott a miniátor, de a szöveg csonkasága miatt erről is letettek. A szkriptor a másolás során vette észre, hogy kézirata csonka. Nemcsak a krónika befejezettségét jelentő zárómondat nem szerepelt a kéziratban, mint amilyen az első rész végét jelölte a F20v=40. oldal legalján, („Explicit prima Cronica Hungarorum”), hanem a szöveg mondat közben szakadt félbe. A szöveg csonkaságát különösen feltűnővé tette, hogy még 13 sor hiányzott a hasábból. Mint azt korábban megállapítottuk, ilyen nagy terület sehol sem maradt üresen a kódexben. Ebben a helyzetben a másoló kényszerűségből pontot tett a „quatenus” szó után és a miniátor segítségét kérte, aki jobb híján még egyszer megfestette a havasalföldi hadjárat drámai jelenetét: Dénes fia, Dezső, magára öltve Károly Róbert címeres fegyverzetét, élete feláldozásával megmenti királyának az életét.

A miniátor ezzel megoldotta a kínos helyzetet. Ugyanis e kényszer szülte megoldással elérte, hogy ránézésre nem feltűnő a szöveg csonkasága, esztétikailag kifogástalannak látszik az utolsó oldal és ezáltal az egész kódex is a teljes befejezettség benyomását kelti.

A miniatúra közel azonos formában történő megismétlésével kapcsolatban Csapodiné Gárdonyi Klára így vélekedett:

„Nem tudunk kielégítő magyarázatot adni arra nézve, miért ábrázolta kétszer a miniátor a Károly Róbert Bazarádtól elszenvedett vereségét. Csupán egy kétségtelen: az utolsó miniatúrának a szövegtükör szintje alá vitelével jelezni kívánta, hogy művét befejezte.”[24]

Ebben a tekintetben nem osztom Csapodiné Gárdonyi Klára álláspontját. Ugyanis – amint korábban említettem –, máshol is előfordul, hogy egy miniatúra a szövegtükör alá nyúlik, továbbá azért sem, mert a F72r=143. oldali kép esetén 15 sornyi hely állt a művész rendelkezésére, a F74v=146. oldalon csak 13 sor. A két sornyival kevesebb hely önmagában megindokolja azt, hogy a megismételt kép a szövegtükör alá nyúlik.

A Képes Krónika díszes kivitele, valamint a nyitókép, amely az udvartartása körében a trónusán ülő királyt ábrázolja, továbbá a szegélydíszek heraldikai elemei alapján már korábban is feltehető volt, hogy a kódex a király számára készült. De amint a nyitóoldal A és P iniciáléinak elemzése alapján megállapítottam, ezek a kis képek I. Lajosnak és feleségének a királyi utód utáni vágyát reprezentálják, s kronológiai szemszögből nézve a történeti mű végső képei a kéthasábos nyitóképpel együtt.[25] Ezért kétségtelennek tartom, hogy a kódex a királyi könyvtár számára készült.

Épp ezért meglepő, hogy egy ilyen kivételes műgonddal elkészített, rendkívüli értéket képviselő kódex esetében a műhely nem tette befejezetté, lezárttá a textust is, akár minimális szövegmódosítással, vagy még inkább az eredeti szöveg megszerzésével. Ha azt a koncepciózus és gondos tervezést és kivitelezést, amellyel az egész kódex, de különösen a nyitóoldal illusztrációi készültek, szembe állítjuk a szöveg csonkaságával, valamint egyéb pontatlanságaival, ez meglehetősen érthetetlennek tűnik a számunkra. Az a tény, hogy sem a másoló, sem a szerkesztő nem merte kiegészíteni az utolsó mondatot, akár pedig az „et docerent, quatenus” szavak elhagyásával legalább a befejezettség látszatát kelteni, azt jelzi, hogy maximális tisztelettel viseltettek a kézirattal szemben, azon még a legkisebb mértékben sem mertek módosítani.

Ugyanennek az attitűdnek a megnyilvánulását máshol is fellelhetjük a Képes Krónika kódexében. A F59r=117./b hasábban, felülről a 12–14 sorban olvasható „Rapolt vero miles Alamanus castrum Poson ex… probitate Iuliani comitis ceperat,” szövegrész közepén, a … helyén hét karakternyi hosszúságban üres helyet hagyott a másoló, bizonyára nem tudta kiolvasni a kéziratot. A kihagyást a Domanovszky Sándor által sajtó alá rendezett kritikai szövegkiadás is jelzi: „Hic lacuna in media linea” megjegyzéssel.[26]

Mindamellett nem minden kihagyás okát kell abban látnunk, hogy a szkriptor nem tudta megfejteni a nehezen olvasható kéziratot. Így az Ottó bajor herceg megkoronázásáról szól fejezetben, a F68r=135./a hasáb 16–18. sorában olvasható „Inde Budam veniens et in die sollempni … in decore regio, …” szövegrészben is egy hét-nyolc karakter hosszúságú kihagyást láthatunk, amelyet a szövegkiadás „Hic lacuna unius vocabuli” megjegyzéssel jelöl.[27] Itt azonban minden kéziratváltozatban, így a Sambucus-kódexben, a Budai Krónikában, sőt a Thuróczy-krónikában is hiányzik az ünnepnap megnevezése. Bollók János fordításában explicite jelöli is a hiányt:

„Innen Budára ment […] ünnepnapján királyi díszben, …”.[28]

Mezey László „Natalis Domini” feltételezéssel él, és Geréb László fordításában ennek megfelelően ezt írja:

„Onnan Budára ment és [karácsony ünnepnapján] királyi díszben, …”.[29]

Ez egy lehetséges feltevés, tekintettel a koronázás december 6-i dátumára. Úgy vélem, hogy ebben az esetben már a részlet eredeti megfogalmazója is kihagyta az ünnep megnevezését, s azt tervezte, hogy majd később egészíti ki a szöveget, ami elmaradt. Vagy – ami kevésbé valószínű –, az eredeti változat rosszul volt olvasható, egy másoló kihagyta az ünnepnap nevét, és az összes változat erről a kihagyásos másolatról készült.

A fentiek azt szemléltetik, hogy a kódexkészítő műhely feladata a kapott kézirat lehetőség szerinti legpontosabb lemásolása volt és a megkapott szövegen – eltekintve a kódex illusztrációinak vörössel írt címeitől –, a legkisebb módosítást, kiegészítést sem tették. Vagyis a kódexkészítő műhely annak a szigorúan meghatározott megbízásnak tett eleget, hogy a kézirat alapján készítse el az illuminált kódexet a lehető legmagasabb színvonalon.

A szöveg csonkasága és a téves olvasatok arra utalnak, hogy a krónikaszöveg összeállítója nem volt elérhető a műhely számára, – könnyen lehet, hogy még a személye sem volt ismert –, s vele a kapcsolatfelvétel vagy gyakorlatilag, vagy elvileg nem volt lehetséges. Azaz vagy a megbízást adó személye, vagy a kódexkészítő műhely tekintélye kizárta azt, – esetleg csak a szorító befejezési határidő nem tette lehetővé –, hogy a műhely kérdéseket intézzen a megbízóhoz a krónika textusával kapcsolatban.

Minden esetre levonhatjuk azt a következtetést, hogy a műhely a szöveg csonkaságát nem tekintette olyan súlyú problémának, ami miatt az egész mű befejezése késlekedést szenvedhetett volna, s egy új zárókép komponálására sem pazaroltak időt. Nyilvánvalóan tisztában voltak azzal, hogy a kódex a királyi könyvtár számára készül, így a kötet által megtestesített reprezentációs és művészeti érték volt az elsődleges, a szöveg csak másodlagos. Gyaníthatóan a kódex készítői arra számítottak, hogy mindazok, akik majd kézbe veszik a kötetet, elsősorban a művészi miniatúrákban fognak gyönyörködni, s kevéssé tartottak attól, hogy a szöveg befejezetlensége miatt elmarasztalás érhetné a műhelyt.

3. Utólagos javítások nyomai a kódexben?

A Képes Krónika miniatúrái általában kiváló állapotban vészelték át az elmúlt több mint hatszáz évet. Csak néhány képen van jelentősebb kopási nyom, mint például a magyarok első bejövetelét (F4r=7.), vagy a hunok csatáit ábrázoló (F5r=9.) kéthasábos képeken. Elkenődési nyom is csak néhány miniatúrán látható. Például a 62. fólió hátoldalán és a 63. fólió előoldalán lévő miniatúrák közül három kép foltosodását és sérülését észlelhetjük, aminek oka minden valószínűség szerint az, hogy a két fólió felső részei nedvesedés következtében összetapadtak. A fentiek mellett a Botond párviadalát (F18v=36.), illetve a követeket fogadó László királyt ábrázoló (F50r=99.) képen tapasztalunk kisebb elmosódottságot.

Egyetlen miniatúrával kapcsolatban vetődött fel eddig a szakirodalomban, hogy a kódex elkészülte után, szándékosan nyúltak hozzá a képhez. Ez az Attila halálát ábrázoló miniatúra (F9r=17.), amelynek teljes elmosódottságát a szakirodalom erkölcsi okok által motivált, szándékos rongálásnak tartja.[30] Az alábbiakban a díszítés egyes elemeit érintő, – ha nem is ennyire drasztikus –, utólagos beavatkozások gyanúját kívánom megfogalmazni.

A Képes Krónika miniatúrái gazdag tárházát nyújtják a heraldikai információknak.[31] A miniátor számos helyen ábrázolta mind a magyar, mind az Anjou címert. A vörös-ezüst sávos magyar és a liliomos Anjou-címer egy pajzson belül az alábbi tíz helyen található meg a kódexben:

01.        F1r=1.         bal alsó sarokban lévő címerpajzsban;

02.        F3r=5.         a csodaszarvas történetét ábrázoló A iniciálé felett rutapajzsban;

03.        F4r=7.         alsó lapszéldíszként rutapajzsban;

04., 5.    F69r=137.    a rozgonyi csatát ábrázoló képen egy zászlón és egy lovas harcos pajzsán lévő, rombusz alakú, ún. rutapajzsban;

06.        F69v=138.    Károly Róbertet ábrázoló miniatúrán, a kezében tartott pajzson;

07.        F69v=138.    alsó lapszéldíszként rutapajzsban;

08., 9.    F70r=139.    két, harsonáról lefüggő zászlón;

10.        F70v=140.    a Szent Lajos ruháját összefogó csaton, az őt ábrázoló iniciálén.

Mind a tíz esetben a magyar címer van a heraldikai jobboldalon (azaz szemből nézve baloldalon), a magyar címer mindenütt 4–4 vörös és ezüst sávból áll és mindenütt legfelül vörös sáv áll. Az Anjou címer általában kék alapon arany liliomokkal van ábrázolva, egyetlen kivétel az első oldal címersorában látható, ahol ezüst alapon arany liliomokat láthatunk. Ezen a címerpajzson a magyar címer ezüst sávjai kivételesen sötét színnel vannak jelölve.

Mivel mind a tíz címerábrázolás esetében az Anjou címerfél ábrázolása ép és hibátlan, meglepőnek találtam, hogy több esetben a magyar sávos címer ábrája elmosódott vagy sérült. Így az első oldal (F1r=1.) címerpajzsában a magyar sávos címer erősen kopott. Felvetődhet az a gondolat, hogy a különböző színű festékek nem egyformán álltak ellent az idő múlásának. De megfigyelve a pajzsot körülvevő díszítést, hasonló kopásnak nem találjuk nyomát. Míg a magyar címerfélben a vörös sávok rendkívül kopottak, a körülötte lévő dísz vagy az alsó ötmezős sáv harmadik és ötödik négyzetében a vörös festés hibátlan. A F3r=5. oldalon lévő címerpajzsban a magyar címerrész lefestettnek tűnik, a F4r=7. oldalon lévőben pedig teljesen kivakart, míg az Anjou-címer mindkét esetben ép. Hasonlóképp teljesen hibátlan mindkét fólión a sokszínű, részletekben gazdag, dúsan díszített keret minden egyéb részlete. Ha nem is ennyire feltűnő, de a 69-es és 70-es fólió összesen hét címerábrázolásai között is csak a két legkisebb esetén tűnik a magyar címerfél épnek. (F69r=137. a harcos pajzsán és F70v=140. a ruhát összefogó csaton.) E parányi címerábrák egyik felébe belejavítani az egész ábra sérülése nélkül gyakorlatilag nem lehetett volna, a többi öt címerábrázolás esetében azonban vagy fehér színnel történt ráfestés, vagy kaparás nyomát lehet gyanítani.

Ezeken kívül még két heraldikai jellegű lapszéldísznél tételezhető fel javítási kísérlet: a F4r=7. oldalon a felső lapszéldíszben ábrázolt kettős kereszt lefestettnek látszik és az F47r=93. oldalon az alsó lapszéldíszben ábrázolt, a teljes rutapajzsot kitöltő magyar címer esetében lefestési és kaparási kísérlet nyomát vélem felfedezni.

Megjegyzést érdemel, hogy a legfeltűnőbb hat javítási kísérlet alsó vagy felső lapszéldíszt érint. Úgy tűnik tehát, mintha kísérlet történt volna a kódex származási helyét jelölő lapszéli címerábrázolásokon belül a magyar címerrészek elhalványítására, láthatatlanná tételére.

Akármennyire is pontosan és hűen tár elénk egy kódexet egy hasonmás kiadás, az autopszia útján szerzett észrevételek értékes kiegészítő információt jelenthetnek, sőt, fontos új megfigyelésekre is módot nyújtanak. 2002. szeptember 9-én módom volt fenti megfigyeléseimet a Képes Krónika kódexén ellenőrizni.

A kódex vizsgálata során megalapozottnak találtam azt a feltételezésemet, mely szerint a F3r=5. oldalon az A iniciálé feletti rutapajzs sávos fele, az F4r=7. oldalon a felső lapszéldíszben lévő kettős kereszt és az alsó lapszéldíszben lévő rutapajzs sávos fele, valamint az F47r=93. oldalon az alsó lapszéldíszben lévő sávos címer utólagos javítás ill. átfestés nyomait mutatják. Az F1r=1. nyitóoldal bal alsó sarkában lévő címer Anjou-liliomos felén látszik az eredetileg kék háttér, s fehér javítás látható az aranyszínű liliomok körül. Az F69v=138. oldal alsó lapszéldíszében lévő rutapajzs sávos felében vakarás nyoma jól látható, és ez bizonyosan összefügg a fólió előoldalán, pontosan a címer helyén látható foltosodással, amelynek kékes nyoma a hasonmás kiadáson is észlelhető. A 69-es és 70-es fólió többi sávos címerében észlelhető eltérések viszont nem tűnnek szándékosnak.

A fentiekhez kapcsolódó, érdekes és fontos észrevételnek tartom, hogy a Képes Krónikával műhelyazonosságot mutató és egykor szintén I. Lajos magyar király könyvtára számára készült oxfordi Secretum Secretorum kódex[32] díszített nyitóoldalának alsó címersorában baloldalt ábrázolt kettős kereszt és a középen látható magyar-Anjou címer magyar oldala hasonló próbálkozások nyomát viseli magán, ellenben az Anjou liliomok és a lengyel sas hibátlan állapotban vannak.     Ennek alapján arra következtetek, hogy a Secretum Secretorum az elkészítését követő három évszázad egy időszakában osztozott a Képes Krónika sorsában.[33]

4. További megfigyelések a Képes Krónika kódexében

A kódex rövid ideig tartó megtekintése során alkalmam volt néhány további érdekes megfigyelésre is. Példaként említem az F50r=99. oldalon lévő, a nagyváradi egyház építését ábrázoló miniatúrát, amelyre Dercsényi Dezső dolgozata kapcsán a bevezetésben már utaltam. A hasonmás kiadások képén csak jelzésszerűnek tűnik a csigaszerkezet, pedig a kis festmény az egész gépezet gondos rajzát adja, csak a háttér aranyozásakor ennek egy része le lett festve.

A kódex széljegyzeteit vizsgálva nem találtam Csapodiné Gárdonyi Klára által 1987-ben elsőként, a kódex F73r=145. oldalán lévőnek jelzett ’Kyrieleis’ feljegyzést.[34] Utólag azonban, visszaemlékezve a szövegben előforduló ’kyrieleys’ szóra, a bejegyzést is megtaláltam a 73. oldalon, azaz a F37r=73./a hasáb második sora mellett.

Egy másik megfigyelésem, amelyik a nyitóoldal kicsiny P iniciáléjában ábrázolt portré feminin jellegét erősítette meg, a Képes Krónika első három iniciáléjával foglalkozó tanulmányom szempontjából bírt jelentőséggel.[35]

A legérdekesebb megfigyelésem a miniatúrák egy sajátságos díszítőelemére vonatkozik. Azt tapasztaltam, hogy néhány miniatúrán az arany háttéren belül, elsősorban annak felső szélén, mintasoros keret látható. A mintázat a kódexkötéseknél használt bélyegzőhöz hasonló mintanyomóval – poncszerszámmal – készült. Ilyen keretminta található például a F11r=21. oldalon lévő miniatúrán és iniciálékon, ezzel szemben például a F18v=36. oldali képen ilyennek semmilyen nyoma sincs. A mintázat a legfeltűnőbb az F4r=7. oldalon található, a hunok Pannóniába jövetelét ábrázoló kéthasábos képen. A picinyke, hatleveles rozettamintából az arany háttérben a kép felső szélén, amelyet két torony szakít meg, összesen huszonhárom látható, a bal szélen lefelé további kettő.

Pontosan ugyanilyen rozettaminta keretezi az ún. Anjou Legendárium miniatúráit is, amelyek a hasonmás kiadás képein is felismerhetők. Az aranyozott háttért keretezi az ugyanebből a hatlevelű rozettamintából összeállított szegély a képek tetején, és az ábrázolás által megengedett terjedelemben a bal- és jobboldalon is.[36] Ezzel tehát az illuminálás stílusának és a miniatúrák színvilágának rendkívüli különbözősége ellenére egy eljárásbeli azonosságot mutattunk ki a Képes Krónika és az Anjou Legendárium kódexe között.

Az említettekhez hasonló rozettamintás bélyegzők a 12. század végétől kezdve kimutathatók kódexkötéseken, elsősorban párizsi munkákon.[37]

Az aranyozás a miniatúrafestészet talán legbonyolultabb feladata volt. Az igazi fémes fényű, csillogó aranyfelület létrehozásának alapfeltétele volt alapozó réteg felvitele. Ez általában 75% gipsz és 25% homok keverékéből állt, amit pergamenből vagy bőrből készített ragasztóanyaggal elegyítettek. Ebből az alapozóból általában több réteget kellett az aranyozni kívánt felületre felvinni. Miután megszáradt az alapozóréteg, simára kellett csiszolni, majd végül még egy réteg gipszalapozót kellett a felületre kenni, s megvárni, míg megszárad. Erre kellett felvinni az aranyat, amelyet forró textíliával egyenletesre políroztak. Ügyelni kellett arra, hogy a pergamen nehogy túlságosan kiszáradjon és az egész eljárást viszonylag nedves környezetben kellett végrehajtani. Még az időjárás sem volt mellékes: sem a túl száraz, sem a nagyon csapadékos idő nem kedvezett az aranyozási eljárásnak.

Az aranyfelületre benyomott bélyegzők feltételezésem szerint nemcsak díszítőelemül szolgáltak, hanem az alapozóhoz való erőteljesebb tapadást is elősegíthették.

A fenti megfigyelés további vizsgálatok kiindulópontja lehet és egyrészt a hasonló technika alkalmazása más kódexek miniatúráin, másrészt a Képes Krónikában található vagy ahhoz hasonló bélyegzőminta felismerése más kódexekben a könyvkészítő műhely további munkáinak azonosításához, vagy legalábbis más műhelyekkel való kapcsolatának meghatározásához nyújthat segítséget. A vizsgálatokat megnehezíti, hogy a fakszimile kiadások alig alkalmasak az aranyozott felületeken belüli mintabélyegzők azonosításához, ehhez az eredeti kódexek vizsgálata szükséges. Ezen túlmenően csak a bélyegzőminták katalogizálása adhat valódi alapot arra, hogy az azonos mintájú és méretű bélyegzők alapján a műhelyazonosság lehetőségét reálisan megítélhessük.

Mindamellett ez egy új kutatási irányt jelölhet ki, amelynek segítségével lehetővé válhat a Képes Krónika előzményeinek és kapcsolatainak meghatározása és ennek eredményeképpen ennek a miniatúrafestészetben meglehetősen elszigetelten álló remekműnek a helye talán pontosabban lesz kijelölhető a középkori európai kódexművészet egészében.

LÁSZLÓ HOLLER

 

Some new observations in the codex of the Hungarian Illuminated Chronicle

The Hungarian Illuminated Chronicle (Széchenyi National Library, Cod. Lat. 404) is perhaps the most important 14^th century Hungarian codex in terms of both its content and decoration. Although there is an extensive literature on the abundant illumination of this codex, – referred to in the first chapter of the present study –, the author discusses some new observations, verified by examination of the original manuscript. Chapter 2 focuses on the cooperation of the scriptor and the illuminator. According to the author, the four exceptional circular medallions decorating folios F41r, F42r and F43r on the bottom margin are the consequence of the absence of the illuminator for some time, so the scriptor continued the text without leaving space for the miniatures. The freestanding medallions were painted posterior. The author also expresses his views on the termination of the manuscript in the middle of a sentence and the repetition of a former miniature as a closing picture. Contrary to earlier views, his explanation of this phenomenon is the missing last page of the draft. Chapter 3 discusses a surprising feature of some Hungarian-Anjou coats of arms depicted in the codex. According to the author’s observation, the Hungarian (striped) part of the coats of arms on F3r (above initial A), and in the bottom frames of F4r, F47r and F69v, as well as the double cross on the upper frame of F4r show signs of repainting. Also, a similar attempt can be assumed on the double cross and the Hungarian half of the combined coat of arms at the bottom of the very first page of the Secretum Secretorum codex (Hertford College MS. 2., deposited in the Bodleian Library, Oxford), which was also made for Hungarian king Louis I. Chapter 4 discusses some other observations made during the examination of the original codex. The most interesting one is that in some miniatures the golden background is framed by a rosette-pattern made by a six-leaves shaped punch tool. This pattern is most clearly noticeable in the two-column miniature on F4r. The examination and comparison of these rosette-patterns might offer a new, alternative option for identifying the products of different book-painting workshops.