Magyar Könyvszemle   116. évf. 2000. 3.szám   Vissza a tartalomjegyzékhez

[253RÓZSA GYÖRGY
Csapodi Csaba, az MTA Könyvtára legújabbkori
felívelő korszakának egyik ösztönzője

A kilencven éves Csapodi Csaba írásban megjelent kutatási eredményeinek és oktatói tevékenységének laudátiója teszi ki természetesen a „Festschrift”-jellegű írások zömét. Joggal. Világviszonylatban ismert és elismert reneszánsz és Corvina kutatóról van szó.

Ez az írás azonban Csapodi Csabát az embert, több vonatkozásban a reneszánsz-embert, az Akadémiai Könyvtár utóbbi évtizedeinek felívelő korszakának egyik ösztönzőjeként ismerteti szubjektíven és könyvtártörténetileg. A 20. század második felében a felívelő korszak Haraszthy Gyula igazgatása alatt indult meg (a katalógusok nemzetközi összehasonlíthatósága, a tudományos munka kezdetei stb.), továbbá a Könyvtárban a további években meggyökeresedett toleráns és jó munkaköri légkör megalapozása is ekkor vette kezdetét.

Az MTA nagyarányú, az ország szempontjából kiemelkedő jelentőségű kifejlesztése, az intézethálózat kibontakozása szükségessé tette a központi könyvtár fejlesztését is, ráruházva egyben a kutatóintézeti könyvtárakkal való törődést (igazgatás-módszertan, devizaellátás, az együttműködés bizonyos szintjének elérése és hasonló feladatok). Az is világossá vált, hogy a központi könyvtár ezeket a feladatait akkor teljesítheti elfogadhatóan, ha maga tudományos partnerré válik, országos jelentőségű kiadványtevékenységet fejt ki saját állománya feldolgozása által szakembereinek bevonásával, továbbá tájékoztató munkáját olyan szintre tudja emelni, hogy a felsorolt hármas feladat illeszkedjék a báró Eötvös József-i ma is érvényes koncepcióhoz, mely szerint Magyarországon a nemzeti könyvtár szerepét történeti okokból a három nagykönyvtár látja el kvázi munkamegosztásban: az OSzK, az Egyetemi és az MTA Könyvtára. Tulajdonképpen ezt a koncepciót viszi tovább Magyary Zoltán A magyar tudomány alapvetésében (1927).

Ez a tudománytörténeti kitérő csak látszólagos, mivel ez volt az alapja az Akadémia könyvtára fejlesztésének. De nemcsak koncepció volt, hanem ennek kiváló hordozói, alkalmazói voltak, mint az Akadémiai Könyvtárban Csapodi Csaba, Kenéz Ernő, Rásonyi László, az OSzK-ban Sebestyén Géza, Dezsényi Béla, Pajkossy György, az Egyetemi Könyvtárban Domanovszky Ákos, Tóth András, Kenyeres Ágnes és mások. Napirendre került különböző intenzitással és időszakban a könyvtárgépesítés is, általában a modernizáció, ami kiterjedt a mikrofilmezésre is, de főleg a fejekben kellett ennek a modernizációs folyamatnak [254megérnie. Összhangot teremteni a hagyományos kulturális-könyvtári munka és az ipari-menedzseri másfajta gondolkodás között.

Innen folytatom írásom központi alakjával Csapodi Csabával, aki a fenti összhangteremtést párosította az emberek iránti figyelmességgel, törődéssel, a megrendült egészségű kollégák morális és adminisztratív támogatásával, ilyen-olyan okból nehéz helyzetbe került könyvtárosok képzése által történő felemelésével, még olyan esetekben is amikor azok egyike-másika világszemléletben tőle távol állt. Segíteni kellett – és ez dominált. A szíve csücskében élő reneszánsz kutatás csorbítatlansága mellett egyike – vagy a leginkább ő volt az, aki megértette a modernizáció szükségességét és támogatta azt, így például az elsők között foglalkozott a folyóiratok jövőbeni szerepével.

Amiben pedig a legmesszebbmenően lehetett támaszkodni rá az a könyvtár alapvető körülményeinek megváltoztatása – vagyis új, önálló könyvtárépület megalkotása – szükségességének vált fáradhatatlan szószólójává. Gyakorlati ötletekkel, javaslatokkal járult ehhez hozzá.

Tapasztalataim szerint Csapodi Csabánál az emberek megítélésében a választóvonal az volt: fenntartás nélküli akadémiai könyvtáros-e az illető, megtesz-e mindent a Könyvtár fejlesztése érdekében, azonosul-e céljaival. Ennek rendelte alá a világnézeti beállítottságot, a politikai és a szakmai rokonszenvet. Világnézetét, szakmai meggyőződését, olykor esetleges kétségeit, kétértelműség nélkül képviselte.

E tekintetben nem kevés tapasztalatom gyűlt össze az évek folyamán és itt teszem hozzá, hogy kezdettől fogva semmi kétség nem volt köztünk világnézeti különbözőségünkről. Ezt mint hátteret tudomásul vettük anélkül, hogy ennek bármily befolyása lett volna az együttműködésünk érdemi kérdéseire.

Mondhatnám ezt a hátteret ökumenikusnak is, ami természetesen nem akadályozta meg konkrét ügyekben a véleménykülönbséget. Ilyenek nyilvánvaló, hogy voltak, akár emberek, történések megítélésében is, de ezeket nem homályosította el a nem szakmai indítékú megközelítés.

A hosszú, több évtizedes könyvtárvezetői munkám során minden bizonnyal követtem el (nem talleyrandi értelmezésű) hibákat és ez vonatkozik Csapodi Csabára is. Bizonyos azonban, hogy a tévedésekre felhívtuk egymás figyelmét, de ami a lényeg, a tévedések, a hibák nem ártó szándékúak voltak, nem az emberi önérzetet, méltóságot, egzisztenciát akarták megsebezni. Éppen ezért nem is tudnék a munkám során elkövetett, embereket ért hibákra visszaemlékezni (ami nem zárja ki, hogy az érintettek ezt másképp élték meg).

A legfontosabb azonban a 20. század második felében az Akadémiai Könyvtár önálló épületének megvalósítása volt. Ez a téma egy önálló szociográfiát érdemelne meg, itt csak annyit és Csapodi Csabához újra visszatérve, hogy azon legkevesebbek közé tartozott, akik hittek az új épületben – amihez hozzáteszem: kellett egy jó adag monománia is mindazoknak, akik hittek benne. Csapodi Csaba a korábbi rossz tapasztalatok és sok akadály ellenére bízott abban, hogy meglesz az új könyvtár. Széles irányú könyvtári tapasztalatai nem keveset segítettek a tervek kidolgozásában és végrehajtásában. Az Akadémia felső vezetése [255magáévá tette egy új könyvtárépület tervét (az elnökségi vitában mindössze egy ellenszavazat volt).

Mind elméleti, mind gyakorlati kérdésekben bizton lehetett számítani Csapodi Csaba közreműködésére, kezdeményezőkészségére, kritikai érzékére.

Nem egy „szent” ember képét vázoltam fel, hanem olyan valakiét, akit legalább annyira jellemez emberi tartása, mint tudományos – nevezzük akár iskolateremtő – tevékenysége, akihez örömömre mind a mai napig baráti szálak fűznek.

Tartson meg még sokáig a természet egészségben, alkotókészségben Csaba!