A hetvenötödik születésnapját ünneplő bécsi Magyar Kulturális Intézet az osztrák–magyar kapcsolatokat és önnön múltját, jelenét és jövőjét tervező aktusait bemutató értekezlet mellett kiállítással ünnepelte önmagát, méghozzá a Basics Beatrix és Szabó Júlia megtervezte-kivitelezte Pulszky-emlékkiállítással. Ennek kísérőjéül született meg a Csúri Károly igazgató előszavával és Eugen Scherer tanulmányával gazdag kötet, amely a kétnyelvű, legalább két kultúra és több nyelv élményével pályára bocsátott Pulszky Ferenc életútját/pályája emlékezetét körvonalazza.

Ami szempontunkból talán a leglényegesebbnek tetszik: Pulszky annak a generációnak sokoldalú reprezentánsa, amely megtette az utat a némileg még dilettáns műveltség-gyarapítástól a szakmailag kompetens értelmiségi lét és magatartás között. Kiemelendőnek tetszik ebben a vonatkozásban részint a műgyűjtő-eszmény változása a XIX. század közepének Magyarországában, részint tevékenysége a Nemzeti Múzeum élén. Ezt a tevékenységet (1869-től nyugdíjazásáig, 1894-ig töltötte be) – mint a kísérő tanulmány pontosan állítja – a Londonban előadott, a kiállításokra vonatkozó modern „filozófia” jellemzi, amelynek része nemcsak jelentékeny gyűjtemények megvásárlása, hanem (talán még fontosabbnak tetszik) [119szakképzett személyzet alkalmazása és szakkönyvtár kiépítése. Igaz, kora ifjúkori műgyűjtő munkálkodása még nagybátyjának „felügyelete” alatt indult. Fejérváry Gábor jól képviselte a lelkes, ügybuzgó, jó ízlésű, kora átlagműveltsége fölé emelkedő utazó és így a helyszíneken is vizsgálódó magyar nemesembert. Ám a műgyűjtésnek, az intézményszervezésnek elméleti alapokra helyezése, ennek következtében egy széles nemzeti művelődési programba illesztése már Pulszkyék nemzedékének, köztük az íróként, politikusként is nevet szerzett Pulszky Ferencnek viszonylag kevesebbet hangsúlyozott, ám a jövőben monografikus feldolgozást igénylő érdeme. Nyilván az előbb nagybátyjával tett itáliai, majd az 1836-os nyugat-európai utazás nemcsak az európai életmód, hanem annak szerves részeként a tudományszervezés–műveltséggyarapítás terén is számottevő Pulszky pályáján, majd az emigráció éveiben, szükségből erényt kovácsolva, alaposabban megismerkedhetett a „Nyugat” vívmányaival e téren. Így 1869-ben (számolva a hazai, szűkebb lehetőségekkel) felkészülten foglalta el a Nemzeti Múzeum igazgatói székét. A Pulszky-kiállítás, ez a füzet nem utolsósorban azért jelentős, mivel ráirányítja a figyelmet a kiegyezés utáni magyar művelődéstörténet/intézménytörténet hiányaira. Berlász Jenő magisztrális monográfiája 1867-ig tárgyalja az Országos Széchényi Könyvtár történetét. A monográfia következő kötete egyelőre várat magára, jóllehet előtanulmányokkal már rendelkezünk. Ugyancsak kívánatos volna (felhasználva Kabdebó Tamás idevonatkozó kutatásait) Pulszky Ferenc nem egyetlen diszciplinához fűződő életművének szintén monografikus bemutatása, amelyet egyszerre könnyít és nehezít meg, hogy önéletrajza kijelölni látszik a kutatás „fő” vonalait. Ám Pulszky sokfelé irányuló érdeklődése (amelyről Mikszáth Kálmán írt igen tanulságosan), figyelmének megosztottsága a tudományágak között, kapcsolatrendszerének változatossága és nem utolsósorban a Csúri által emlegetett kétnyelvűség, illetőleg kettős kulturáltság mindenekelőtt korrajzi háttér fölvázolását igényli, esettanulmányként is segítheti a XIX. század magyar (művelődés)történetének jobb és pontosabb értését. A magyar műgyűjtés- és intézménytörténet viszonylag kevesek által művelt diszciplína, de a Pulszky-kiállítás is jelzi (és e brosúra ebben megerősít), hogy nem kerülhető meg a hívebb múltismeret szempontjából. A Nemzeti Múzeum ügye mindig is közügy volt, a szakkönyvtári munkálkodás nélkül a szakképzett értelmiség megteremtődése nem képzelhető el. Mindkét részterületen Pulszky hozzájárulása elsőrendű fontosságú.

Fried István