Magyar Könyvszemle   116. évf. 2000. 1.szám   Vissza a tartalomjegyzékhez

[43GRANASZTÓI OLGA
A franciás műveltségű magyar arisztokrácia három különleges figurájának portréja könyvgyűjtő tevékenységük tükrében

Századunk huszas-harminas éveiben máig ható jelentőségű kutatása indult meg a francia–magyar kulturális kapcsolatoknak. A művelődés- és irodalomtörténet terén a XVIII. század második felét meghatározó magyarországi francia műveltség jelentőségére és hatására Eckhardt Sándor, Sőtér István, Baranyai Zoltán munkássága hívta fel a figyelmet. Mivel kutatásaik azóta sem találtak folytatásra, mindmáig egyedüli hivatkozási alapul szolgálnak a kor főúri művelődését illetően is.

Eckhardt Sándor irányította rá a figyelmet először a Csáky család egyik elfeledett tagjára is, a nagy műveltségű gróf Csáky Istvánra, és annak feleségére Erdődy Júliára, a kor egyik legfelvilágosultabb asszonyára.[1] A Csákyak iránt az érdeklődést az 1910-es évek közepén az aradi közművelődési palotában felfedezett, és többé-kevésbé feldolgozott tekintélyes mennyiségű XVIII. századi francia könyvanyag keltette fel. Eckhardt Sándor kezdett el nyomozni a már az első látszatra egységesnek tűnő könyvgyűjtemény eredete után. S bár tudott volt, hogy az aradi könyvtárnak ez a része az Arad megyei Atzél Péter gróf által Arad városának adományozott 16.000 kötetes könyvtárból származik, Eckhardt rövid kutató munkával kiderítette, a XIX. század első évtizedében meggazdagodó Atzél család nem lehetett az eredeti tulajdonosa ezeknek a könyveknek, mert a XVIII. századi francia anyag gyűjtése éppen ebben az időszakban állt meg. A könyvtárban megtalálta a francia könyvek katalógusát, amelyből világosan kiderül, hogy az 5160 kötetből álló könyvtár egyik korábbi tulajdonosa Csáky Júlia grófné lehetett. Eckhardt szerint 1807-ben készülhetett ez a katalógus, amikor a házaspár kénytelen volt eladni könyvtárát[2]. A vásárló, feltehetőleg Atzél Péter apja, Atzél István volt, aki az Arad megyei sikulai kastélyának könyvtárát alapozta meg evvel a gyűjteménnyel.

A régi francia könyvállomány feldolgozása, és a Csáky levéltárban folytatott kutatás izgalmas eredményekkel szolgált. Eckhardt 1917-ben publikálta első, kutatásait összegző tanulmányát[3]. Ezt követően még két, lényegében ugyanezeket az eredményeket bemutató tanulmánya jelent meg franciául: 1923-ban és [441943-ban[4]. Eckhardt Sándor ismertette meg a magyar könyvtártörténettel ezt a kimagasló jelentőségű könyvtárat, és őrá hivatkozunk a kor felvilágosult magyar arisztokratáinak jellemzésekor is.

Eckhardt kutatásai egyrészt azért keltették fel érdeklődésünket, mert ő a Csáky–Erdődy könyvtár általános bemutatásán túlmenően, csupán a felvilágosodás szerzőinek részletesebb ismertetésére törekedett, s a számunkra legérdekesebb, XVIII. századi francia regényirodalomról csak rövid említést tesz. Másrészt azért, mert bár tisztában voltunk avval, hogy rendkívül alapos levéltári kutatásaihoz nehéz lesz bármit is hozzátenni, mégis úgy gondoltuk, az anyag megtekintése mai szemmel talán szolgálhat némi újdonsággal, és hozzájárulhat a házaspárról és környezetéről felvázolt kép gazdagításához. A feladat izgalmasságát fokozta, hogy Eckhardt jelentése óta csak annyit lehetett tudni a Csáky könyvtár további aradi sorsát illetően, hogy a háború után a közművelődési palota állományából hozták létre az aradi városi könyvtárat. A régi könyvek sorsáról, tárolási körülményeiről és kezeléséről azonban nem szóltak a hírek. A 90-es évekig nagy nehézségeket okozott a kutatás, részben tehát ennek tudható be, hogy magyar érdeklődők nem fordultak meg a gyűjteményben. 1998 őszén sikerült eljutnunk az aradi könyvtárba, ahol nagy örömünkre minden további nélkül kutathattunk a régi könyvek külön kezelt gyűjteményében, és hamar kiderült, a Csáky könyvtár más könyvtárak régi (1810 előtti) anyagával egybeolvasztva ugyan, de szinte hiánytalanul fennmaradt. Mielőtt ennek a látogatásnak az eredményeiről beszámolnánk, ismerkedjünk meg a két gyűjtő személyével és izgalmas életútjával.

1. Csáky István

A gróf Csákyak szepesi birtokosok, és a megye örökös főispánjai voltak. Csáky István 1741-ben született, apjától nagy kiterjedésű birtokot örökölt, amelynek központja a Lőcsétől mintegy 15 kilométerre fekvő Illésfalva volt. Emellett bonyolult örökléssel ő birtokolta a homonnai kastélyt is, amelyik halála után az Andrássyaké lett. 1759 és 1761 között a bécsi Theresianum diákja[5]. Bécsben tanul meg kiválóan franciául, mezőgazdasági tanulmányokat is folytat[6], és az aradi könyvtárban talált francia színdarabok szövegkönyvének tanúsága szerint, sokat jár színházba. Itt ismerkedik meg Sztáray Mihállyal valamint Erdődy Lajossal, s ez utóbbinak talán lehetett némi szerepe rokonának, a szintén Bécsben nevelkedő Erdődy Júliának és Csáky Istvánnak összeismertetésében. Tanulmányai befejeztével Csáky István nem indult európai körutazásra, [45nem maradt Bécsben sem, hanem hazatért Homonnára, oda ahol birtokai közül késöbb is a legtöbb időt töltötte. 1764-ben vette feleségül Erdődy Júliát, aki ekkor tizenhét éves volt.[7] Házasságuk első tíz évében nagy építkezéseket folytatnak. Pajdussák Mátyás, a Szepesség elismert helytörténésze a húszas években publikált tanulmányában ismerteti építkezéseiket[8]: először az Illésfalva közelében lévő Szmizsány (Schmögen ) templomát állíttatták helyre, majd pedig teljesen átépíttették az itteni plébániát és iskolát. Ezután a már romos illésfalvi gótikus templom következett, amit barokk stílusban szintén átépíttettek. A templom berendezése is az ő megrendelésükre készült el újonnan. Emléküket a főoltár mellett kétoldalt elhelyezkedő angyal őrzi: mindkettő egy-egy aranyozott ezüst szívet tart kezében, az ájtatos szeretetet jelképezve. Még ma is jól olvasható a szívekbe vésett latin felirat, amelyik magyarra fordítva így szól: „Csáky született Erdődy Júlia (a másikon ugyanígy, Csáky István nevével) Istenhez fordul szívével, és mindörökre felajánlja a fájdalmas Istenanyának 1770.” 1770-ben lett tehát kész a templom újjáépítése, ezt követően az illésfalvi „öreg kastélyt” is átalakíttatták. 1773-ban ismét építkezésbe kezdtek. Az Illésfalva mellett található dombon, a Csáky István által Sans Souci-ra keresztelt nyárilak 1776 körül épült fel. A párját ritkító kéjlak és a körülötte elterülő park, amelyben a legkülönfélébb létesítmények nemcsak a főúri vendégsereg, hanem a munkában elfáradt jobbágyok számára is a felüdülést és a szórakozást szolgálta, többeket rímfaragásra ösztönzött. Az első, Sztáray Mihály gróf által készített francia nyelvű leírást[9] – amit maga Csáky István fordított magyarra – Diószeghi Erdődy Lajos, jegyzett költő is átdolgozta, illetve kibővítette magyarul[10]. A Sztáray féle leírásnak még több változata is készült: magyarul, latinul, németül. Volt azonban egy másik eredeti leírás is: Csáky István és műve, a Sans Souci dicséretére írt költeményt egy szepesi papnövendék, Joannes Nepomucemus Demko[11]. A Sans Souci-t megörökítő alkalmi versekkel érdemes lesz bővebben is foglalkozni nemcsak azért, mert ez az egyik legérdekesebb példája a Magyarországon is művelt kastély- és kertleírás irodalmának, hanem mert tartalmukat tekintve fontos forrásai a Csáky házaspár alkotó tevékenységének, továbbá a szerzők személye sem mellékes.

[46Csáky István és Erdődy Júlia házasságából nem született gyemek. A gróf – az eddigi kutatások tanúsága szerint – sem a közéletben, sem a politikai életben nem vett részt. Életét birtokai irányításának és a művelődésnek szentelte. Az 1790-es évek vége felé írása meglehetősen reszketeg, 1800-tól pedig már más írja helyette leveleit[12]. Valószínűleg valami komoly betegségben szenvedhetett, s erre levelezésből is következtethetünk, ekkortájt sűrűn esik benne szó orvosáról, és különböző gyógykezelésekről. 1800 táján már súlyos anyagi gondokkal küszködhetett[13]. 1801–1810-ig, azaz haláláig feleségétől különváltan, a Homonnához tartozó Vitézvágáson, meglehetősen szerény körülmények között élt[14]. Feleségével már 1800-ban az osztozkodásról tárgyalnak[15], 1803-ban majd pedig 1805-ben növeli a neki biztosított életjáradékot[16], és feltehetően 1803-ban válnak el végleg útjaik. 1803-ban minden ingóságukról leltár készül[17]. A Sans Souci-ban lévő bútorokat elárverezik, és a homonnai kastélyból is kiköltöznek[18].

Ezt követően a Sans Souci hegyen álló nyárilak megsemmisült, de hogy milyen okból és milyen körülmények között, azt mindmáig nem sikerült kideríteni. Számos különböző történet kering: az egyik legenda szerint Csákyné Erdődy Júlia egy alkalommal nem volt hajlandó a tőle külön élő férjének bort küldeni, ezért a gróf bosszúból leromboltatta Sans Souci-t.[19] Erre vonatkozóan semmiféle utalás nem található a családi levéltárban, és a fenti adatok is azt bizonyítják, hogy itt valóban csak egy legendáról lehet szó. Annyi azonban bizonyos, hogy az árverés után a Sans Souci nyárilak, és a hozzá tartozó épületek egy része már nem létezett, s ezt mi sem bizonyítja jobban, mint egy, a gróf halála után néhány nappal készült leltár, amely szomorú bizonyítéka annak, mivé lett a hajdani gazdagság és a messzeföldön híres kéjlak: a néhány fennmaradt épületben két öreg széket, kilenc üveg pezsgőt, huszonhárom üveg tokajit, egy bikaló játékot és egy kredencet vettek számba.[20] Pajdussák szerint is a gróf romboltatta le a kastélyt, de azért, hogy feleségének ott tartózkodását lehetetlenné tegye[21]. Münnich Sándor a múlt század végén, Igló város történetéről szóló könyvében[22] szintén megemlékezik Sans Souci-ról, és ő is megemlíti annak pusztulását. Azt írja, hogy később a főépület helyére egy csonka kőgúlát emeltek, amelybe a következőt vésték be: „Itt állott egykor a Gondűző”. Erről Eckhardtnak más értesülései [47vannak: ő úgy tudja, az oszlop egy szégyenoszlop volt, amelybe feleségének engedetlenségét vésette bele a gróf, s ma már csak azért nem olvasható rajta ez a felirat, mert a család, hírnevét féltve letöröltette.[23] Ez a változat természetesen sokkal regényesebben hangzik, s ezáltal jobban illeszkedik a házaspár életét övező mende-mondákba, de egyben annál valószínűtlenebb is.

Pajdussák azt írja[24], hogy a gróf, utolsó éveiben a vallásban keresett vigaszt. Erre utal az a Sans Souci hegyen általa felállíttatott kereszt is, amelyre állítólag Szent Tamás következő szavait vésette fel[25]: „Uram és Istenem”. Csáky István 1810-ben halt meg, az illésfalvi templomban temették el.

Pajdussák is megemlíti, és ebben feltehetőleg a falubeliek visszaemlékezéseire támaszkodik, hogy Csáky István grófot birtokain élő népe atyjának, a tudomány és a művészetek pártfogójának, s egy valóban nemes és derék embernek tartották[26]. Hogy ez mennyire így van, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a falubeliek körében még ma is élő iránta érzett tisztelet, s az emlékének megőrzésére tett számos kísérlet. 1998-ban helyi erőből kezdődött meg a mostanra teljesen romossá vált Sans Souci kápolna megmentése, és a lerombolt kastély alapjainak feltárása. A tervek szerint, az egész kastélyparkot rekonstruálni fogják. A teljesen felújított templomra, és benne a grófi sírra is nagy gondot fordítanak. Többek elbeszéléséből azt is megtudtuk, hogy századunk első évtizedéig élt a faluban egy szokás, miszerint minden évben, a gróf halálának évfordulóján kinyitották sírját, hogy bebalzsamozott testére pénzt dobáljanak, mert ez szerencsét hozott. A század elején azután megszüntették ezt a szokást, sírját pedig befalazták. A faluban álló „öreg” kastély halála után lakatlanná vált, és 1885-ben leégett. Az épület maradványait építőanyagnak szép lassan elhordták. A faluban is mindössze egy obeliszk jelzi, hogy hol állt egykor a grófi kastély.

2. Erdődy Júlia

Gróf Erdődy Júlia 1747-ben született. A gazdag családnak Nyitra megyében voltak nagy birtokaik, köztük Galgóc vára. Erdődy Júlia szülei feltehetően Pozsonyban tartózkodtak legtöbbet[27]. Apja gróf Erdődy János főkamarás, nagybátyja az az Erdődy Kristóf, akivel Bécsben Casanova egy milánói táncosnőnél rendezett összejövetelen találkozott, és akiről mint kedves, nagyvonalú és gazdag emberről emlékezik meg.[28] Erdődy Júlia testvére Erdődy József, a későbbi nyitrai főispán és kancellár volt, aki Bécsben élt, s akinek mesés gazdagságáról, Galgócon berendezett új divatú angolkertjéről, narancsházairól Townson angol [48utazó is beszámol[29], és alakját Kazinczy is megörökíti levelezésében[30]. Mint Eckhardt Sándor megállapítja[31], nagyon valószínű, hogy Júlia is Bécsben nevelkedett, és mint általában az Erdődyek teljesen elnémetesedett. Ezt a hozzá írt, és a tőle fennmaradt néhány levél is alátámasztja, mindegyik német nyelven íródott, és még a férjével is németül levelezett[32]. A francia kultúra iránti rajongása – különös tekintettel az irodalomra – szintén a Bécsben töltött évek során alakulhatott ki.

Sajnos a Csáky levéltárban végzett kutatások alapján nehéz a grófné arcképét megrajzolni, s ez annál is inkább sajnálatos, mivel az a néhány vonás, amit a hozzá írt vagy tőle származó levelekből megsejthetünk – kiegészítve a Kazinczynál található megjegyzésekkel[33] – egy nagyon okos, felvilágosult és emancipált asszonyra enged következtetni, s ehhez hozzá kell tenni, hogy valószínűleg ő gyűjtötte össze, ő olvasta a homonnai kastélyukban lévő könyvtár könyveinek nagyobbik részét.

Családtaghoz, baráthoz írt személyes hangú levél nemigen maradt fenn tőle, kivéve egyet, férjének címezve, de ez is kizárólag a birtokaikat érintő ügyekről, egyre súlyosbodó anyagi helyzetükről szól, s néhány évvel az elválás előtt keletkezett[34]. Egyetlen levél enged bepillantást, ha csak egy pár sor erejéig is, egy közvetlenebb hangvételű levelezés stílusába, és az elképzelhető levéltémákba. Erdődy Júlia egyik barátnője, férje unokatestvérének, Csáky Jánosnak második felesége, a nálánál jóval fiatalabb Zichy Jozefa grófnő volt. Az ekkor már özvegy Zichy Jozefa 1797-ben írt levelet Erdődy Júliának németül, „legkedvesebb barátnőm” megszólítással.[35] A levél egésze a Csáky családot érintő vitás kérdésekről, örökösödési ügyekről szól, de a végén, a téma lezárása után néhány sort franciául ír még hozzá, és ebben már jóval személyesebb hangot üt meg: Először kifejezi, mennyire együttérez a grófnővel, aki valami miatt tele van aggodalmakkal. Magáról pedig megjegyezi, hogy tűkön ül már a szerelmesei miatt, mert a körülmények úgy alakultak, hogy nem tudja milyen döntést hozzon. Ezen az öt soron kívül egyetlen levélben sem használják a francia nyelvet, s erre az ad magyarázatot, hogy az összes fennmaradt levél hivatalos ügyben íródott, tehát németül vagy latinul, még a házastársak közöttiek is. A francia, a franciául jól tudó főurak magánlevelezésének a nyelve volt, ezt a Zichy Jozefa által írt pár sor is bizonyítja, s tegyük hozzá, valószínűleg azért vált itt át franciára, mert ezeket a leveleket a benne tárgyalt ügyek miatt mások is elolvashatták.

A grófi házaspár magánlevelezését minden bizonnyal teljesen külön kezelték, és feltehetően megsemmisült, vagy ők maguk megsemmisítették. A grófnő első [49fennmaradt levelei az 1770-es évek végéről származnak, amelyekben gazdasági ügyekben ad ki utasításokat homonnai, illetve illésfalvi jószágigazgatóiknak[36]. A levelekből, amelyek a 90-es évek végére megszaporodnak, arra következtethetünk, hogy nemcsak teljesen tájékozott volt a saját birtokaikat érintő ügyekben, hanem ekkor már jórészt ő is irányítja főleg a financiális ügyek intézését, és a peres kérdésekben is döntő szava van. Legtöbb levelét 1798 és 1801 között írta, amikor férje már csak aláírni tudta saját leveleit és visszavonultan élt. Nemcsak okos, hanem erélyes asszony is lehetett a grófné, a birtok irányításával megbízott alkalmazottak – a levelek egyértelmű tanúsága szerint – tisztelték és nagyra becsülték tevékenységét[37]. Valószínűleg ritka esetnek számított, a nőnevelés elmaradottságát figyelembe véve, hogy egy még nem özvegységre jutott grófné ilyen aktivitással vegyen részt a gazdálkodásban, és a financiális ügyek vezetésében. Hogy ritkaság volt nőt ilyen szerepben látni, arra jó példa a Festetich család keszthelyi jószágigazgatójának, Nagyváthy Jánosnak A szorgalmatos mezei gazda… című könyvében található előbeszéd is[38], amelyik 1790-ben mégcsak felveti, hogy talán a nőknek is szükségük lenne némi gazdasági ismeretre és tapasztalatra. A grófné áldozatos tevékenységéért egyébként férje is hálás, amint ezt egyik 1800-ból származó levelének másolata is bizonyítja[39]. Ez a német nyelvű levél több szempontból is érdekes: közvetlen stílusban íródott, és meglepő, hogy a gróf tegezi feleségét és „drágám”-nak szólítja csakúgy, mint Csákyné a férjét. A levélben évdíjat biztosít feleségének, de sajnálkozását fejezi ki afelett, hogy nem tudja tettrekészségét, szorgalmas ügyintézését, és gondosságát az őt megillető mértékben meghálálni. Továbbá türelmét kéri, és reméli, hogy a sok bánat és gond elmúltával többet lesz képes adni neki.

Bár 1778 előttről nincs levél Erdődy Júliától, az illésfalvi jószágigazgató, Doleviczényi Pál által vezetett leveleskönyvből kiderül[40], már korábban is élénk levelezést folytatott a grófnéval, akivel bensőséges viszonyban lehetett: egy 1772-ben a grófnéhoz írt levelének tartalmát hosszan ismerteti a leveleskönyvben. Ebben egyebek mellett Csáky István testvérének a terebesi kastélyát ért villámcsapásról is beszámol, és a végén kifejti az általa levont erkölcsi tanulságot, mert úgy véli, az Isten ellen elkövetett vétségek miatt következett be majdnem a tragédia. Érdekes, és egyedülálló megnyilvánulása ez a személyességnek, az egyébként csak a hivatalos ügyekre koncentráló jószágigazgatótól.

A postakönyvben a grófnéval kapcsolatban könyvekről is gyakran szó esik. 1773-tól kezdve Doleviczényi Illésfalváról többször is tájékoztatja arról, ha könyvei érkeztek. A könyvek jórészét ugyanis Illésfalván keresztül küldték el Homonnára, ahol a könyvtár volt. Eckhardt Sándor derítette fel, hogy mivel a könyveket nem kötve hozatták, ezért minden szállítmányt Lőcsére küldtek, a Kollar és Hőfer könyvkötő céghez.[41] Doleviczényi intézte a köttetést is[42]. 1777-ből fennmaradt egy értékes dokumentum, a Kollar [50és Hőfer cég egyik számlája, Doleviczényi levelének mellékleteképp, amelyen tételesen felsoroltatnak a legújabban bekötött könyvek, közülük három kivétellel mind francia.[43] A könyvekre vonatkozó legtöbb adat egyébként a 70-es évekből származik, ekkor lehetett a legintenzívebb a könyvvásárlás. Ebből az időből a levelezés mellett az Illésfalváról Homonnára eljuttatott küldemények jegyzéke is érdekes[44]. 1775 februárjában például tizenhat nyolcad formátumú könyvet, és tizenkét negyed formátumút küldtek el. Körülbelül a 90-es évek közepén kezd lanyhulni a könyvvásárlás üteme, ekkor már a könyvkötő számláit is csak többszöri sürgetésre fizeti ki a grófék pénztárosa.[45] De nemcsak könyv érkezett a grófnőnek, hanem például hangszerek is, méghozzá Bécsből[46]. Egy 1779-es leltár szerint zeneszoba is volt a nyárilakban.[47]

Az első látszatra érdektelennek tűnő postakönyvek – azaz a postai küldemények feljegyzési könyvei 1774 és 1788 között – alaposabban szemügyre véve számos, eddig ismeretlen adattal szolgálnak.[48] Részletes ismertetésükre most nincs lehetőségünk, a feldolgozásból levonható néhány következtetésre szeretnénk csupán kitérni. Először is, e tizennégy évre vonatkozóan a kimenő küldeményekből, abban az esetben, ha a címzett tartózkodási helyét is megadták, kideríthető, kikkel állt a grófi házaspár szoros kapcsolatban. A beérkező küldemények alapján pedig megtudjuk, kinek jött küldemény, ki volt még a házaspáron kívül rendszeresen Illésfalván; valamint azt is, hogy a grófi házaspár mennyi időt töltött Illésfalván vagy Homonnán, mennyit együtt, mennyit külön stb. Az egyik érdekesség, hogy a legtöbb kimenő és bejövő küldemény Erdődy Júliával kapcsolatos. A leggyakoribb címzettek az ő rokonai: apja, Erdődy János; anyja, Pálffy Teréz; testvére, Eszterházy Jánosné Erdődy Teréz; ennek férje, Eszterházy János; másik testvére, Erdődy József. Számos küldemény barátnőjének, Csáky Jánosné Zichy Jozefának, és Klobusiczky Antalné Csáky Annának, Zichy Jozefa mostoha lányának, vagy a Kazinczy által is sokat emlegetett Van der Noot-né, Csáky István anyai ági rokonának van címezve. A címzettek túlnyomó többsége tehát nő, de hogy a küldemények mit tartalmaztak, az sajnos nem derül ki, csak abban az esetben, ha pénz volt. A címzettek között bécsi szabó is szerepel, aki rendszeresen nagy összegeket kapott. De még számos más, olyan német név fordul elő a bécsi címzettek között, akiknek neve mellett nagy összeg szerepel, azaz minden bizonnyal szintén valamilyen kereskedők,[51 iparosok stb. lehettek. Így bukkantunk köztük két fontosra: az egyik, egy 1780-as bejegyzés szerint a pesti Weingand könyvkereskedő. Elképzelhető, hogy könyvrendelést küldtek neki, mert pénzösszeg nincs feltüntetve. A másik, a bécsi francia könyvkereskedő Jean Gay: 1787 nyarán kétszer is szerepel a címzettek neve között.

A postakönyvekből megtudjuk azt is, hogy Csákyné az 1780-as évek közepéig a nyári hónapokban, és ősszel novemberig tartózkodott sokat Illésfalván, ilyenkor van ugyanis a legtöbb küldemény oda-vissza. A gróf neve viszont csak ritkán olvasható az Illésfalván küldeményt kapók között, viszont annál gyakrabban küldenek neki Homonnára. Rendszeres vendég lehetett a grófnő barátnője Zichy Jozefa és Eszterházy János. Még a grófnő fodrásza is többször kap küldeményt. A téli hónapokat Csákyné is Homonnán tölti, de jelek szerint az 1780-as évek vége felé egyre kevesebbet jön Illésfalvára, mind többet tartózkodik Pozsonyban és Bécsben, ahová szintén postáznak neki küldeményeket.

1791-ben saját használatra felépíttet egy fürdőépületet Újlublón, és egy tíz évre szóló szerződést köt mint haszonélvező a lublói kamarával[49]. 1793-ban és 94-ben több levelet is ír innen Doleviczényi Pálnak.[50]

Az 1800-ból származó, férjéhez írt egyetlen fennmaradt levele szinte olvashatatlan. Mint már említettük, ő is „drágám”-nak szólítja férjét, és tegezi.[51] A levél első soraiban kedves, közvetlen hangon szólítja meg férjét, s aggódik érte, amiért mégis rászánta magát a szepességi utazásra, és reméli, hogy gond nélkül megérkezik. Ezenkívül szinte kizárólag a folyó ügyekről esik szó, a grófné hosszan számol be a pénzügyi fejleményekről és intézkedéseiről.

Neve ezt követően már csak az 1803-ban keletkezett ingóságleltárak aláírójaként fordul elő, majd teljesen nyoma vész. Itt jegyeznénk meg, hogy feltételezésünk szerint a homonnai könyvtár Erdődy Júlia által aláírt, eladás céljából készített jegyzéke szintén 1803-táján keletkezhetett, és nem 1807 körül, amint azt Eckhardt megállapítja, ugyanis a grófnő neve ezután már semmilyen összefüggésben nem fordul elő a Csáky levéltárban, tehát valószínűleg hazatért, és Pozsonyban, vagy valamelyik Erdődy birtokon élte le életének hátralevő részét. Ezt támasztja alá Doleviczényi Pál elejtett megjegyzése egy 1807-ben keletkezett levélben: eszerint a grófnő 1803-ban távozott Pozsonyba.[52] Halálának éve eddig ismeretlen volt, s az sem véletlen, hogy végül egy, az Erdődy család levéltárát felhasználó könyvben bukkantunk rá:[53] Erdődy Júlia 1809-ben, azaz férje halála előtt egy évvel halt meg.

Eddig az a néhány vonás, töredékes életrajz, amire a levéltári kutatások alapján következtetni lehet. Ez azonban még nem nyújt elégséges támpontot egy, a francia libertinizmus irodalmát szenvedélyesen gyűjtő asszony sajátos [52érdeklődésének magyarázatához. Ebben viszont Kazinczy siet segítségünkre, kinek szava, tudjuk nem szentírás, de Erdődy Júlia esetében, épp a levéltári adatok, és a könyvtár megismert anyaga teszi lehetővé, hogy hitelt adjunk neki, vagy legalábbis ne tekintsük légből kapott állításoknak. Kazinczynak mindössze két anekdotája volt Erdődy Júliáról, ám ezek oly beszédesek és botrányosak, hogy azonnal működésbe hozzák a kutatók fantáziáját.[54] Az egyik anekdotát csak a levelezésben találjuk meg és Kazinczy annyira életszerűen adja elő, mintha maga is jelen lett volna. Jólértesültségét egyrészt majd a másik történet fogja megmagyarázni, másrészt pedig az a tény, hogy földije lévén a grófi házaspárnak, ennek a viszonylag szűk, és egymáshoz ezer szálon kötődő felvidéki nemességnek az „ügyletei” valószínűleg közszájon forgó történetek voltak, s különösen egy olyan ember fülébe, mint Kazinczyé, hamar eljuthattak.

Az 1811-ben Rumy Károly Györgynek szóló levelében németül írja le a következő esetet[55]:

„Sok évvel ezelőtt (az Igló melletti ) Csáky Istvánné grófnőnél nagy vendégsereg gyűlt össze, és a grófnő szokás szerint eléggé frivolul beszélt az Inkarnáció szent misztériumáról. A jelenlévő tiszteket megnevettette. Volt köztük azonban egy, aki nem nevetett. Ez feltűnt a grófnőnek, és megijedt, hogy a hallgatag férfi netán más véleményen van, és megbotránkoztatják a hallottak. »Hauptmann úr, Ön mit szól ahhoz, hogy Istennek állítólag fia volt?« – »Felőlem akár lánya is lehetett volna« – válaszolta a tiszt és elhallgatott”.

Kazinczy a következő megjegyzést fűzi mindehhez: „Butának sem kéne lenni, de az is biztos, hogy egy vallási kérdésben ilyen frivolul szájhősködni még sokkal megvetendőbb dolog”. Kazinczytól tehát – ha igaz – megtudjuk, hogy a grófné vallástalan volt, és gúnyt űzött a dogmákból. A „szokás szerint” kitétel köztudott, vagy legalábbis Kazinczy által tudott dologra utal, vagyis ezt az esetet nem mint egyedi esetet írja le, hanem mint ami jól reprezentálja a grófné jellemét és szellemét. Ez a kis történet arra is felhívja a figyelmet, hogy Erdődy Júliánál franciás szalon működhetett, ahol az ő irányításával párizsi mintára szellemes, sőt néha frivol társalgás folyt „Voltaire modorában”.

A másik, Kazinczyt személyesen is érintő történet, három különböző helyen is olvasható más-más összefüggésben. Két változata a levelezésből ismert: az egyiket 1811-ben rabtársa, Szulyovszky Menyhért jellemzéséhez adalékképpen[56], a másikat 1822-ben húga, Dercsényi Jánosné Kazinczy Júlia rossz természetének bemutatására írja le[57]. Eckhardt Sándor ismerteti a levelezésben talált történetet, mi viszont most egy bővebben elbeszélt változatot idéznénk, amiből több fontos részlet is kiderül. Az 1987-ben megjelent, Az én életem című, Kazinczy önéletrajzi írásait bemutató kötetben, többek között az 1801 és 1804 között [53írt napló is olvasható. Ebben két lánytestvérének, Julisnak és Zsuzsinak a jellemzéséhez idézi fel újra a grófné esetét. Mint a kötet szerkesztője, Szilágyi Ferenc megjegyzi, Kazinczy önéletrajzi írásai megdöbbentő őszinteségükkel és nyelvi, tartalmi „szabadszájúság”-ukkal egy új embert, egy másik Kazinczyt mutatnak be[58]. A csípős történet, amelyet itt újfennt előad, akár egy XVIII. századi libertinus regénybe is beleillene.[59]

Mint írja[60], Szulyovszky Menyhértnek valami összetűzése volt 1794-előtt Csáky Isvánnéval Homonnán.

„A Szulyovszky moralitása is megengedi azt, hogy a mások házaikban spionokat tartsunk, s neki honestum quod libet. Csáky Istvánné szerencsétlen feleség s forró vérű asszony vala. Férje csak parasztmenyecskékben lelte gyönyörűségeit, s szabadon hagyta feleségének, hogy csináljon, amit akar. Ez hasznát vette a szabadságnak, s sohasem volt férjfi nélkül, ha az egy öszveroskadt major báró Capaun volt is; noha emellett szerencséjét tette Spielenberg gyönyörű szepesi ifjú, ki a grófnénak ágyasa volt, végre mindenese, míg Csáky elunván a sok inszolenciát s parancsolgatást s vesztegetést, bottal fenyegetőzött, s Spielenberget Szepesbe, a feleségét haza küldé. – Szulyovszky a grófnénak legtitkosabb titkait akará tudni, nem mintha ő szégyenlhetett volna még valamit, ő azon túl volt – hanem, hogy azáltal bosszantassék, hogy ellenségei előtt fel van fedve, amit vélek nem akar tudatni”.

Ezekeről a pikáns részletekről persze mit sem szól Kazinczy a levelezésben. A folytatás viszont már ismert: Kazinczy Julis férje, Dercsényi János, aki Csákyék háziorvosa volt nem vihette a híreket, ezért Julis, Szulyovszky megbízásából, a grófné társalkodónőjét, Ployer kisasszonyt bérelte fel, hogy tudassa mindenről, ami a grófné házában történik.

„Csákyné sohasem tudta, miként tudhat a ’chronique scandaleuse’-ből Szujovszky mindent, s gyanuba vevé Ployer-t, ládáját felnyittattta s ott lelék Julisnak egész Correspondenciáját, tudakolódásait, Instructiojit”.

A naplóban Kazinczy még hozzáteszi: „Julisnak a titkok kitanulgatása volt gyönyörűsége, s a titkok kitanulását maga módú bosszúra fordítgatta”.[61]

Szulyovszky Menyhértet Kazinczy a „Fogságom kezdete” című visszaemlékezésében libertinusnak nevezi, „aki Freicheitből és erkölcsi romlottságból tagad holmit , s mindazt ami Religio”.[62] Szulyovszky és Kazinczy Julis – legalábbis ebben a történetben – akár a magyar Vicomte de Valmont és Mme de Merteuil párosnak is beillenek. Csáky István és Erdődy Júlia viszonyának pikáns részleteit illetően az eddigi kutatások természetesen nem szolgáltattak bizonyítékot, de Kazinczy minden megjegyzésének van némi alapja. Erdődy Júlia függetlensége, irányító szerepe a házasságban nem kétséges, s hogy azután kenyértörésre [54került sor az is tudott. A regénybe illő botrányos körülményekre nem véletlenül nem találtunk utalást, viszont az említett állítólagos szeretők nevével többször is talákoztunk a levéltár anyagai között. Capaun báró neve legtöbbet az egyik postakönyvben szerepel 1780-ban és 81-ben. Sokáig Homonnán tarózkodott a Csákyaknál, ami egybeesik Kazinczy megjegyzésével: Dercsényi Jánost, Julis férjét rendszeresen hívták ki mint orvost Homonnára főleg – teszi hozzá – Capaun betegeskedései miatt.[63] 1781 augusztusában már Pestre, 1783–84-ben sűrű rendszerességgel Bécsbe szól a címzés, többször is nagy összegű pénzküldeménnyel. 1794-ben pedig egy Csákynénak hivatalos ügyben írt levél végén, az utóiratban a levél írója tisztelettel üdvözli a kedves Capaun bárót[64]. Tehát az ismeretség hosszú ideig tartott, és a jelek szerint a báró 94-ben ismét a grófnénál tartózkodott. Spielenberg „szepesi ifjú” neve szintén nem ismeretlen előttünk. A Spielenberg család lőcsei nemesi család. Az emlegetett ifjú egyik felmenője híres orvos volt. A város főterén álló egyik legszebb, XVIII. századi házat ma is Spielenberg háznak nevezik. Spielenberg Ferenc – Pajdussák szerint lovaskapitány – 1800-ban és 1801-ben szinte bizonyos, hogy Sans Souci-ban élt. Innen keltezett levele több is van a jószágigazgatóhoz, de sajnos a levélpapír rossz minősége miatt szinte olvashatatlanok.[65] Csáky István gróf egy 1800-ban írt levelének végén, amelyet Homonnáról küldött Illésfalvára, az utóiratban külön üdvözletét küldi Spielenbergnek[66]. Csákyné ugyanebben az évben férjének írt levelében kétszer is megemlíti Spielenberget, de sajnos egyelőre megfejthetetlen a kontextus. A legérdekesebb megjegyzés egy 1801-es levélben található: Sans Souci-ból írja (németül) Csákyné a jószágigazgatónak, Doleviczényi Pálnak: „Spielenberg Mátyásfalván van, én egyedül vagyok és magamon kívül!”[67]

Kazinczy levelezésben még egy csípős megjegyzés található Erdődy Júliával kapcsolatban. 1786-ban Ráday Gedeon egy kéréssel fordul Kazinczyhoz: Erdődy Lajos Sans Souci-ról készült magyar nyelvű fordításának elveszett példányát szeretné pótolni, és a Ráday Gedeon köszönő leveléből készített kivonatban ez a megjegyzés áll: „Gróf Sztáray Mihály a maga szeretőjének Gróf Csáky Istvánné szül. Erdődy…nek Lőcse mellett fekvő, s Sans Souci nevet viselő kertjét francia nyelven és prózában írta le…”[68] A fentiek után nem kérdéses honnan szedi Kazinczy ezt az értesülését.

Sztáray Mihály nagyon szoros barátságban volt a Csáky házaspárral. Elsősorban Csáky István és Sztáray barátságáról van tudomásunk. Már a Theresianumban együtt tanultak, barátságuk innen datálódik. A Sztáray levéltárban fennmaradt Csáky Istvántól egy levél, ebben, bár hivatalos ügyekről van szó, „Barátom”-nak [55szólítja. A jószágigazgató leveleskönyve és a postai küldemények könyve egyformán azt mutatja, a kapcsolat, bármilyen is volt az, a 70-es években volt a legintenzívebb. Későbbről nincs semmiféle adatunk, s ennek oka az is lehet, hogy 1782-ben lett Szabolcs megyei főispán, s ettől kezdve egyre aktívabban vett részt a politikában. Sztáray Mihály és Csáky István barátságának bizonyítéka Sztáray leírása Sans Souci-ról, s annak magyar változata, amelyet még ugyanabban az évben, 1776-ban készített el a gróf.

3. Sans Souci

Mind a költőket megihlető illésfalvi nyárilak és a hozzátartozó kert, mind maguk a költői leírások megérdemlik, hogy egy kissé bővebben foglalkozzunk velük.

A kb. 1776-ra az Illésfalva melletti hegyen felépített új Sans Souci elkészültét üdvözli, és megalkotójának dicséretét zengi Sztáray Mihály rövid, prózában írt francia nyelvű leírása. Ez az eredeti mű az egyetlen, amelyiknek mindeddig egyetlen példánya sem ismert. Még ebben az évben lefordította magyarra Csáky István gróf, és latinra Szirmay Tamás Antal, Zemplén első alispánja. Ezt követően 1777-ben még három változat látott napvilágot: egy német nyelvű fordítás-átdolgozás[69], egy a Sztáray féle leírást mintául vevő, mégis eredetinek tekinthető latin változat Demkó János szepesi papnövendéktől, és Erdődy Lajos 113 strófából álló magyar nyelvű verses változata, amely megtartja a Sztárayénak szerkezetét. Végül 1790-ben Ivánkay Vitéz Imre eljuttatta Kazinczyhoz egy saját fordítását, amelyet a német változatból készített[70].

A levelezésben találunk néhány érdekes adatot 1776-ból[71]: a jószágigazgató leveleskönyvében az áll, hogy szeptemberben Szirmay Antalnak latin leírásából 11 példányt juttattak el, és néhány nappal később megbíznak valakit, hogy ugyanebből 22 példányt osszon szét. A postakönyvben pedig augusztus végén és szeptember elején küldemény megy Sztáraynak, és 1777 márciusában Demkónak[72]. Azaz valószínűleg a család saját költségére nyomtattatta ki a Sans Souci-t megörökítő műveket, vagy pedig nagy mennyiséget vett meg belőlük. Demkóéról és Erdődy Lajoséról tudjuk, hogy mindkettőt ugyanaz a Podhoránszky nyomtatta Lőcsén. A terjesztést is maguk végezték, lehet, hogy egy se került belőlük könyvkereskedésbe.

A hat változatból négyet volt szerencsénk megismerni, bár a német fordítást csak az Ivánkay féle magyar alapján. A különböző változatokat egymás mellé téve, komoly eltérésekre figyelhetünk fel, nemcsak műfajukat tekintve, hanem [56tartalmilag is. A fordítók, akiket bátran nevezhetünk költőknek, nem csupán költői fantáziájukat engedték szabadon, hanem saját, személyes benyomásaikat is megörökítették, tehát mindegyikőjükről feltételezhető, hogy járt a Sans Souci kertben, és ettől válnak élettel teli leírásokká ezek a „fordítások”. Csak az összes fennmaradt változat alapján lehet a Sans Souci-ban található létesítményeket teljesen számba venni. Számtalan újdonságot fedezünk fel mindegyikben, s ezekből a mozaikokból rajzolódik ki aztán a kert teljes képe. Sztáray leírása, amelyet Csáky István fordításában ismerünk a legszűkszavúbb. Mi most Erdődy Lajos verses változatát és az Eckhardt számára ismeretlen, Demkó János félét szeretnénk bemutatni, nemcsak azért, mert ez a két legterjedelmesebb mű, hanem azért is, mert a szerzők személye is felkeltette érdeklődésünket.

Diószeghi Erdődy Lajos Szabolcs megye főszolgabírája volt Sztáray főispánsága alatt. A Magyar Hirmondóba (1781) és a Magyar Musába (1788) írt verseket. Kéziratban két költeménye maradt fenn[73]. Kazinczy többször is megemlékezik róla: „felette nem jó poetá”-nak tartja[74], de mint kiderül a kortársak más véleményen voltak: jó, „könnyen ömlő”[75] költő hírében állt. A Levelezésben is tesz rá egy érdekes megjegyzést: „…Erdődy Lajost, akit gyakorta burlesque expressióiért betsülnek sokan, gyakorta pajkosságaiért, gyakorta tsak, azért, mert foly a Cadentiája, mindég repetál.”[76] Egyébként Ráday Gedeon magától Erdődy Lajostól kapta meg az ő verses Sans Souci leírását, Ráday ezt később elvesztette, ezért kérte Kazinczy segítségét. A 113 négysoros strófából álló vers valóban rendkívül „bőbeszédű”. Felépítése azonban azonos a Sztáray féle leíráséval: térben haladunk előre, kívülről – a birtokon kívülről – befelé. A bevezetésben a szepességi tájat, a vad természetet jeleníti meg, majd az alkotót dicséri, aki megszelídítette azt, s ezt követi a park minden szegletének, épületének, létesítményének, növényeknek, állatoknak részletes leírása, kiegészítve elmélkedő eszmefuttatással. Erdődy leginkább az ún. Parnasszus hegyén álló Apolló templom megjelenítésnél érzi magát elemében. Harmincnégy strófában, összes mitológiai ismeretét latba veti, hogy elkápráztassa olvasóját. Azonban Erdődy sem csak költői tehetségét akarta megcsillogtatni. Érezhető, hogy pontos helyismerettel rendelkezett, és elragadtatásában minden részletet szeretett volna megörökíteni. A személyes természetélmény a mű egyik legnagyobb értéke.

A másik, véleményünk szerint a legjobban sikerült változat, Demkó János latin nyelven írt verse[77]. Valószínűleg ismerte Sztáray munkáját, mert versének felépítésében ő is az általa felkínált mintát követi, ám ez a változat személyességében messze felülmúlja a többit. A személyesség nem csupán a természetélményben és a látvány hiteles ábrázolásában nyilvánul meg, hanem a kert alkotójához fűződő szeretet és őszinte, mély tisztelet kifejezésében is. Az élményszerű beszámoló [57Demkónak sikerült a legjobban, az életképeket pedig nagy megjelenítő erővel volt képes ábrázolni.

Az összes leírásra érvényes, hogy a valós színhely pontos megörökítésén felül, az ábrázolásban mindegyik szerző alkalmazkodik az irodalomban kialakult kert-motívum két típusához, illetve ezek kombinációjához[78]. A Sans Souci kert mint mulatókert, és a sztoikus megnyugvás kertje áll előttünk. A hagyomány a mulatókertet Epikurosz nevéhez fűzi. Az ide visszavonuló társaság a vidám, zavartalan szórakozásnak, a játéknak hódol[79]. Ennek hagyománya nem véletlenül a rokokóban is eleven maradt. Az illésfalvi Sans Souci-ban létesített számtalan játék miatt szokás ezt a parkot rokokó kertnek nevezni. A kuglipályától kezdve a lovagi játékok utódaiig minden megtalálható volt itt: egy kanyargós út vezetett le a már-már vurstlihoz hasonló játéktérhez: itt hinta, körhinta, céllövölde, galamblövő, verseny- és szerencsejáték mulattatta, elsősorban a birtok jobbágyait, sőt egyes leírások szerint a környék mindennemű lakosságát[80]. Mint Demkó írja ezeket a játékokat az úr, Csáky István nem magának, hanem kedves barátainak készítette[81]. Nem a hírnév kedvéért, hanem hogy fáradt parasztjai a fárasztó munka után felfrissülhessenek. Amellett, hogy népének jó ura akar lenni, evvel saját érdekét is szolgálja, mert elégedett, kipihent jobbágyai a földet is hatékonyabban művelik! A parasztok mulatozásainak volt egy másik színtere is, a palota: itt táncolhattak, ehettek, ihattak, ez külön nekik készült. Demkó nem mulasztja el hozzáfűzni, hogy a nép mindig hálásan ünnepli és szívből jövő gondviselőjének mondja az ő urát. [82]

Nem az epikuroszi, hanem a sztoikus filozófia az alapja a megnyugvás kertjének nevezett kert-motívumnak. Mint Vörös Imre megállapítja, „itt már nem a víg társas életnek egy, a természethez közelebb vitt formájáról van szó, hanem a társadalomnak hátatfordított, egyéni boldogságát a mezei és a kerti munkában kereső ember magatartásáról.[83]„ Csáky István bemutatása mindegyik versben ennek jegyében készült – talán legsikerültebben Demkó költeményében – mégpedig a kertben található, a gróf kedvenc tartózkodási helyének, a Remeteségnek leírása alkalmával. A remeteség a maga rendkívüli egyszerűségével és természetközeliségével már a szentimentális kert remetelakát idézi. Demkó pontosan azt fogalmazza meg, amiről mi már Csáky István életrajzának ismertetése során szóltunk. Visszavonultan élt, semmiféle közéleti szerepet nem vállalt: Demkó azt írja, a gróf nem azon iparkodik, hogy címeket vagy dicsőséget szerezzen, [58bár tudna ezt is, azt is, hanem inkább arra vágyik, hogy népének és rokonainak legyen hasznára (sic!), tehát hogy jól gazdálkodjék, nevüknek ezzel szerezzen dicsőséget[84]. Ezután a felvilágosodás már-már közhelyszerű gondolata következik: az okoz neki igazán nagy örömöt, ha elvonulva múzsai könyveit forgathatja, vagy kezét ekére téve művelheti kertjét, vagy ha egyszerűen csak a természetet szemlélheti[85]. Itt már egy életfilozófia összefoglalását kapjuk, a rousseau-i hatás kétségtelen. Elragadtatásából ítélve maga Demkó is hosszabb időt tölthetett itt el. A fakéregből, meg vesszőfonadékból készült kunyhóban belül is minden berendezési tárgy maga a megtestesült egyszerűség: minden, a kanáltól a gereblyéig fából van, még az ásó is. A kissé túlzó természetközeliségre avagy környezetbarát szemléletre Erdődy is felfigyelt: „Az ásó is fábul csinált mesterséges /Mely noha némelynek lehet nevetséges/ De hidgye hasznával élni lehetséges.” Demkó egy számunkra nagyon értékes mozzanattal bővíti a remetelak leírását, kiemelve, hogy a falak mentén végig polcok voltak, melyekre költők dalait, a vidéki élet „csábjait” megéneklő dalokat stb. helyezett az úr.[86] A gróf elsősorban tehát magára gondolt, mikor remetelakját, mint az érzékeny magányosság szentélyét, megterveztette. Sans Souci e tekintetben a szentimentalizmus hatása alatt az idillikus aranykor megvalósítója. Voltak itt azonban még más stílust, más hangulatot idéző létesítmények is, mint a klasszicizáló, francia stílust követő Apollónak szentelt, tízoszlopos templom, a Daphne völgy, benne babérból készült Daphné szoborral, a fürdő, vagy a tátrai kilátás megcsodálására épített Hollandi ház. Egyébként a lakóépületek, köztük az úrilak leírásánál is visszafogott pompájukat hangsúlyozza az összes szerző. Mint Demkó írja, ezek az épületek is „fényesek, de nem fényűzők”, megálmodójának jó ízléséről tanúskodnak.

Hogy gáláns ünnepek voltak-e az illésfalvi Sans Souci-ban arról nem esik szó a költeményekben. De annyi bizonyos, ragyogó ünnepségekre, vidám mulatozásra bőven nyújtott lehetőséget a park, s ha – legalábbis Demkó versének tanúsága szerint – ezek nem kifejezetten Csáky István lelkületének megfelelő szórakozást nyújtottak is, Csákyné Erdődy Júliát, sokkal inkább a könnyed mulatozások résztvevőjeként képzeljük el, mint a remetelak magányában, még ha erre semmiféle tudományosan bizonyítható adatunk sincs.

4. A homonnai könyvtár

A Csáky házaspár könyvgyűjtő szenvedélyének érdemes külön figyelmet szentelni. Már szóltunk a könyvtár rövid történetéről, valamint Csákyné Erdődy Júlia jelentős szerepéről a francia könyvgyűjtemény létrehozásában. A könyvtár [59állományának megismerése mellett azt is fontos azonban tudni, hogyan éltek együtt a könyv olvasói a könyvekkel, milyen szerepet tölthettek be életükben.

Már Eckhardt Sándor elegendő adatot gyűjtött össze ahhoz, hogy egyértelművé váljék, a Csáky–Erdődy házaspár könyvtára homonnai kastélyukban volt. A homonnai kastélyban ma is megtekinthető a könyvtárnak berendezett nagyméretű helyiség – természetesen a könyvek nélkül –, amely azonban az Andrássyak idejében kialakított formájában maradt fenn, de minden bizonnyal korábban is ez a terem szolgált a könyvtár helyiségeként. De nemcsak a homonnai kastélyban töltötték az időt olvasással, s ez arra is bizonyíték, hogy a könyvgyűjtés a Csáky házaspár esetében nem pusztán a nagyúri életforma kelléke a kor divatja szerint, és nem is csupán dekorációs célokat szolgált. Csáky István a Sans Souci-ban lévő remetelak polcait is telezsúfolta könyvekkel[87], de a Sans Souci kastély 1779 és1781-es inventáriumai szerint könyvek a grófné hálószobájában is voltak, sőt ezek külön könyvespolcon álltak[88]. Az illésfalvi „öreg” kastélyban szintén a grófnő hálószobájának leltárában találunk két könyvszekrényt megemlítve. Az 1810-ben, Csáky István gróf halála után néhány nappal készült illésfalvi leltár szerint pedig 98 db könyvet találtak a gróf szobájában.[89]

Idéztünk már a könyvek beszerzésének, köttetésének, szállításának ügyében írt levelekből is. A rendelkezésünkre álló adatokból kiderül, milyen úton-módon próbálták kijátszani a hatóságokat a cenzúra legszigorúbb éveiben: híressé vált példa Eckhardt felfedezése, hogy Csákyék, többek között késmárki kereskedők révén szereztek be tiltott könyveket. Eckhardt szerint Csákyék, akik Bécsbe bort szállítottak, talán a fuvarosokat is megbízták azzal, hogy ne térjenek vissza üres kézzel[90]. Valószínűleg minden lehetőséget megragadtak, hogy hozzájuthassanak könyvekhez.1775-ben például azt írja Doleviczényi Pál, hogy Doleviczényi Sándor – nyilvánvalóan a rokona – Pesten járt ugyan, de könyveket nem tudott hozni.[91] Máskülönben a II. József idején bekövetkezett cenzúrareform idejéből, tehát az 1780-as évekből származnak a Csáky könyvtár legradikálisabb, legszabadosabb francia könyvei. Általánosságban jellemző, hogy a főúri könyvtárak ebben az időszakban bővültek rohamos ütemben.

Mind a gróf, mind a grófnő szenvedélyes olvasók lehettek, érdeklődésük és ízlésük azonban feltehetően nagyon különböző volt. Csáky István egyfelől, s ehhez levéltári adatok is rendelkezésünkre állnak, a gazdálkodással kapcsolatos könyveket forgatta rendszeresen, másfelől a komoly olvasmányokat és, mint Demkó leírásából is kiderül, a költészetet kedvelhette. A jószágigazgató levelezésében egyszer például egy marhavészről szóló könyvet kérnek Illésfalvára az uradalmi könyvtárból[92], de emlegetnek egy frissen bekötött munkát a méhrajokról [60is – nem véletlenül – hiszen Sans Souci-ban volt méhészet[93]. A könyvtár állományában még számtalan gazdálkodással kapcsolatos könyvet fedezhetnénk fel, közülük név szerint csak egyet említenénk, a nagyon népszerű Mirabeau Ami des hommes-ját, de találtunk több kerttervezési, kertészeti szakkönyvet is, főleg az angol kertre vonatkozóan.

Női olvasóra utal viszont a nagy mennyiségű XVIII. századi regény és meseirodalom. A könyvtár alapján úgy tűnik, minden – a kor értékítélete szerint – jelentősebb új francia könyvet meghozattak. A könyvgyűjtők „modern” érdeklődését bizonyítja, hogy Eckhardt Sándor statisztikájában mindössze 4 XVI. századi, kb. 100 XVII. századi, és 100 XIX. századi munka szerepelt, míg a XVIII. századból 3600 van, az amúgy 3800 művet számláló könyvtárban. A XVIII. század előtti könyveket Eckhardt ismerteti.[94] Megállapítja, a XVII. századból a francia libertinusok – Gassendi, La Mothe le Vayer, Saint Evremond – művei képviseltetik leginkább magukat, és gazdag a század politikai és történeti irodalma, valamint a felvilágosodást előkészítő filozófiai művek, mint például Locke, Puffendorf teljes kiadása.

A XVIII. századi állomány a gyűjtők széleskörű érdeklődéséről tanúskodik. Ismét Eckhardt vázlatos, de alapos feldolgozására kell hivatkozunk ennek áttekintéséhez.[95] Gazdag a fordításirodalom: a görög és latin klasszikusok minden mennyiségben, sok német mű franciára fordítva, és még több angol, ami valóságos anglomániára utal: 250 angol költői művet, regényt, útleírást, filozófiai művet számlálhatunk össze francia nyelvre fordítva. A XVIII. századi francia költészet bár nem volt túl jelentős, mégis sok kötet fordul elő. A színházat illetően pedig, minden műfajból szinte minden megtalálható egészen Beaumarchais-ig bezárólag, akinek első drámájából a ritka első kiadás fogható itt kézbe. A ritkaságoknál maradva, egy 15 kötetes színházi bibliográfia is megtalálható! Ami pedig a komoly olvasmányokat illeti, a felvilágosodás irodalmának, a filozófusok műveinek csaknem teljes gyűjteménye lenyűgöző: Voltaire összes munkái, köztük több első kiadás, Rousseau-tól pedig a legrégibb teljes kiadás; megvan természetesen az Encyclopédie, valamint Diderot, Condillac, és az összes materialista filozófus művei, de még sorolhatnánk; mindezek mellett a szabadkőműves irodalom és a kialakuló közgazdaságtani irodalom sem elhanyagolható. A történeti irodalom szintén legalább ilyen bőségesen képviselteti magát: ebből a francia forradalomra vonatkozó politikai röpiratirodalmat emelnénk ki, amire még külön visszatérünk. Végül, az útleírások lenyűgöző mennyiségére hívjnánk fel a figyelmet: az Histoire générale des Voyages-nak 77 kötete, a Voyages imaginaires-nek 39 kötete volt meg.

A francia könyvtár már e nagy vonásokban bemutatott anyaga is tanúsítja, hogy itt tudatos, nagy műveltség igényű, felvilágosult gyűjtőkkel állunk szemben, és ez a teljességre törekvés – legalábbis a francia könyvek gyűjtésének terén [61– ritkaság számba ment, még ebben a korszakban is. De még inkább ritkaság számba ment a korabeli francia prózairodalom olyan komoly gyűjteménye, mint a Csáky–Erdődy könyvtárban. Eckhardt (nem véletlenül) ennek szentelte a legkisebb figyelmet, és némi rosszallással állapítja meg, hogy a morális meseirodalom mellett teljes az immorális meseirodalom gyűjteménye is, és hogy a könnyebb fajsúlyú írók kedvelői jól kielégíthetik itt igényeiket[96]. Mi e sokat ígérő megállapításnak eredtünk nyomába, amikor az aradi könyvtárban kutatni kezdtünk.

Feltételezésünk az volt, hogy amennyiben Eckhardt szerint a teljes francia prózairodalom képviselteti magát a XVIII. századból, akkor a libertinus irodalom is szép számban kell, hogy jelen legyen. Ezt már az általa immorálisnak nevezett meseirodalom említése is jelzi. Kutatásaink beváltották a hozzájuk fűzött reményeket, a Csáky–Erdődy könyvtárban megtalálható libertinus irodalom teljeskörű feldolgozását azonban megnehezíti, hogy a régi könyvek gyűjteményét kezelő könyvtáros saját maga által készített katalógusából dolgozhattunk csak, ami a szerzők neve szerint készült, és mivel a libertinus irodalom nagy része név nélkül, álnéven, vagy névhamisítással jelent meg, számtalan olyan művet tartalmazhat a könyvtár, amiről a könyvtárosnak – bár nagyon alapos munkát végzett – még nem sikerült kiderítenie a szerzőséget, következésképp nincsenek nyilvántartva.

Mindenesetre a név szerint is jól ismert, és legnépszerűbb libertinus szerzők számtalan műve, esetenként több példányban is előfordul. Kezdjük talán a libertinus regények „decens” változatával. Crébillon fils 1779-es 24 kötetes teljes kiadása mellett, több mű külön kötetben is megvan, mint a Sopha, a Les égarements…, a Lettre de la Marquise, az Ah quel conte, a Les amours de Zeokinizul és az 1763-as Le Hazard au coin du feu című dialógus első kiadása. Charles Pinot Duclos az egyik legsikeresebb libertinus szerző volt, az Histoire de Mme de Luz és a Les confessions du Comte de… című kisregényei a kor legnépszerűbb olvasmányai közé tartoztak, ezeken kívül az Acajou et Zirphile és a Considérations sur les moeurs de ce siècle is megtalálható a Csáky könvtárban, valamint „történeti” munkái a Mémoires secrets sur les règnes de Louis XIV et XV, valamint az Histoire de Louis XI. Godard d’Aucournak, aki csak egyetlen regényével, a Thémidore-ral maradt fenn a köztudatban, itt már teljesen elfeledett alkotásait is megismerhetnénk, mint a La pariseide-et, egy prózában írt eposzt, vagy a Mémoires turcs című egzotikus, gáláns regényt. Voisenon abbé műveinek, aki Voltaire támogatását is élvezte, teljes kiadása egyedülálló ritkaság, egyetlen más főúri könyvtárban sem találkoztunk még vele. Emellett színdarabjai, és regényeinek, meséinek önálló kiadásai is azt, mutatják, a tudatos gyűjtésnek köszönhető a libertinus irodalom ilyen gazdag jelenléte. Különlegességnek számít Fougeret de Monbron Le cosmopolite ou le citoyen du monde című könyvének 1750-es első kiadása, amely izgalmas, emlékiratot, útirajzot, pamfletet, pikáns anekdotát vegyítő, őszinte munka. Egy másik, nem kevésbé [62izgalmas műve, a La Capitale des Gaules, botrányt kavaró durva szókimondással jeleníti meg a párizsi élet sötétebbik oldalát, a társadalom legaljára csúszottak életkörülményeit, életmódját. A népszerűségét jelzi, hogy ugyanez megvan német fordításban is. Meglepő, hogy az egyik legfrivolabb szerzőtől, Nougaret-tól 14 különböző mű található itt, köztük néhány valóban ritkaságnak számító alkotás is! Nerciat, kinek szintén mindössze egy művével találkoztunk eddig a Héderváry könyvtárban – a legnépszerűbb és legszabadosabb regényével, a Feliciával – a Csáky könyvtárban egy gyűjteményes kötetének első kiadása mellett, még két ritka műve szerepel. Dorat, La Morlière sem hiányozhat, és Mirabeau-nak, akitől minden műfajban szinte mindent megtalálunk – a versektől a közgazdasági írásokig – természetesen Erotika Biblionja sem hiányozhat. Végül, nagy örömünkre szolgált, hogy első ízben találkoztunk Laclos Veszedelmes viszonyokjának több kiadásával is, amelyek közül egy első kiadás. További három, a korszakban neki tulajdonított műve szerepel még a katalógusban: a L’amitié dangereuse 1786-ból, amelynek szerzője ismeretlen; a Galérie des états généraux (1789), valamint a La galérie des dames françaises (1790) első kiadása, ezekben azonban Laclos csak társszerző volt Mirabeau és Rivarol mellett. Megtalálható Boyer d’Argens tucatnyi kötete, Rétif de la Bretonne összes műve, a Bibliothèque amusante című sorozatnak, amelyben a libertinus elbeszélések jelentek meg majd minden darabja, egy erotikus mesegyűjtemény és így tovább, sorolni lehetne még a számtalan libertinus irodalmat reprezentáló kötetet.

Reméljük azonban ennyi is elegendő ahhoz, hogy elhiggyük, a Csáky könyvtár nem mindennapi gyűjteménye a francia könyveknek. Csak megemlítjük a nagy mennyiségű, történelem kategóriába sorolt munkát, köztük a különböző botránykrónikákat, amiket a pletykára kiéhezett olvasóközönség előszeretettel forgatott. Homonnán abban is a mohó kiváncsiság hajthatta a gyűjtőket, amikor beszerezték a műfajban fellelhető legjelentősebb, s egyben rendszerint a legfrivolabb munkákat. A szerzők anonimitása miatt ebből van – valószínűleg – a legtöbb számunkra ismeretlen, ennek a műfajnak legnehezebb a teljeskörű számbavétele. Példaként csak néhány álljon itt közülük: La chronique scandaleuse Imbert-től 1784-ből, Vadé Mémoires historiques et galantes de l’académie de ses dames-ja (1776), Mémoires secrets de la cour de Charles VII (1734), és az Histoires secrètes des femmes galantes de l’Antiquité (1745) stb. Ide tartozik a kor egyik „best seller”-e is, Mme de Pompadour levelei: három különböző kiadásban található meg. Közülük az egyikben mi is rábukkantunk azokra a ceruzajelölésekre, amikkel a papokra vonatkozó, csípős megjegyzéseket látták el: „Ils (les prêtres) sont fait pour prier Dieu et non pour gouverner les hommes” vagy „Pour moi je hais les prêtres intolérants.” stb.[97]

[63Itt hívjuk fel a figyelmet arra, hogy az antiklerikális irodalom legjava sem hiányzik: a szerzetesek, apácák bűneinek, lelki gyötrelmeinek bemutatása, amely a filozófia maszkjában a zárdák hírnevét mocskolta be, kedvelt témája a francia irodalomnak. A pornográf, obszcén Portier des chartreux Gervaise de Latouche-tól éppúgy, mint Dulaurens abbé Le compère Mathieu ou les bigarrures de l’esprit humaine-je, vagy a Bastille lerombolása után kiadott Chasteté du clergé dévoilé című ún. dokumentumgyűjtemény mind részét képezte a homonnai könyvtárnak, és talán nem nagy merészség részünkről, ha azt feltételezzük, ezek is inkább Erdődy Júlia érdeklődésébe illenek bele – még ha nem is olvasta el elejétől-végéig mindegyiket – mint Csáky Istvánéba.

A legobszcénebb írások a politikai röpiratirodalom műfajából kerültek ki. A különböző gúnyiratok az Ancien Régime arisztokráciájáról, a királyi szeretőkről, XV. és XVI. Lajosról, Marie Antoinette-ről szintén megdöbbentő mennyiségben állnak rendelkezésünkre. A két fő szerző, Thévenot de Morande három és Pidansat de Mairobert tíz különböző művével képviselteti magát. Ez utóbbi, a forradalom alatt „futott be”, de a hetvenes években írta legmocskosabb műveit, főleg Mme du Barry-ról. Ebből három változat is megvan a Csáky könyvtárban.

Nem tudjuk milyen céllal rendelték meg ezeket a valóban szélsőséges hangvételű irományokat, de mindenesetre elgondolkodtató az, hogy a francia forradalom alatt született politikai röpiratokkal együtt milyen komoly mennyiséget képeznek. Csáky István és felesége kétségtelenül a magyar arisztokrácia legfelvilágosultabb köréhez tartozott. A Csáky Istvánról megrajzolt töredékes portré alapján bennünk mégis az a meggyőződés alakult ki, hogy a gróf, kinek – hogy mást ne említsünk – életében a vallás mindvégig szerepet játszott, nem ment el ilyen messzire a szabadgondolkodásban, következésképp ezek a sok esetben erkölcsgyalázó és radikális könyvek nem egyeztethetők össze a róla kialakult képpel. Ugyanakkor a magyar arisztokrácia legradikálisabb, minden új eszmével és a francia forradalommal leginkább szimpatizáló alakjai közül jónéhány a felvidéki arisztokrácia franciás műveltségű köréből került ki, mint Sztáray Mihály, akik egyben mind – és ez tény – valamilyen kapcsolatban álltak a Csáky házaspárral. Ezért merjük feltételezni, hogy Erdődy Júlia, kinek Bureau d’Esprit-jéről, s a benne zajló társalgás tónusáról Kazinczynak köszönhetően van némi fogalmunk, fogékony volt a legmerészebb nézetekre is, és lelkesedett a francia forradalomért. Erdődy Júlia beható érdeklődése a szabados irodalom minden vállfaja iránt, nagyfokú tudatosságról tanúskodik. A többi főúri könyvtár libertinus és egyéb, a kor erkölcsi szabadosságait bemutató könyvanyagához képest egyértelmű a különbség. A tárgyalt hazai főúri könyvtárak többségében a libertinus irodalom legszolidabb, ún. gáláns típusa található meg nagyobb számban, néhány frivol, ritkábban pornográf művel kiegészülve. Általános tendenciának tűnik, hogy ezeket a könyveket amellett, hogy tiltottak voltak és emiatt divatosak, a könnyed szórakozásra vágyva olvasták, illetve azért, mert a bennük ábrázolt nyugati – főként francia – arisztokrácia életformája, életvitele viszonyítási pont volt e könyvek olvasói számára. A Csáky házaspár könyvgyűjtő szenvedélyét lehet nagystílű szórakozásnak, arisztokratikus kedvtelésnek, önmaga emelését [64célzó mohóságnak is tartani, ám véleményünk szerint ez mit sem változtat azon, hogy maguknak a gyűjtőknek, különösen a feleségnek Erdődy Júliának izgalmas, különös egyéniségét, egyedülálló műveltségét, szabad szellemét nagyra értékeljük, és a mélyebb összefüggések keresésének igényével tovább kutassuk.

5. Sztáray Mihály

A francia műveltségű arisztokrácia másik jeles képviselője, a Csáky házaspárhoz fűződő kapcsolatai révén már sokat emlegetett gróf Sztáray Mihály volt. Sztáray neve elsősorban a politikai életben vállalt aktív közreműködéséről vált ismertté. Eckhardt az 1790-es országgyűlés legforradalmibb alakjának nevezi.[98] A francia forradalom lelkes híve volt, akit Martinovics az ellenállási mozgalom irányítói között sorol föl[99]. Neve gyakorta fordul elő Lipót nádor irataiban, és a magyar jakobinusokra vonatkozó iratok között is. Személye azonban sok más szempontból is érdekes, és szinte ismeretlen. Ennek egyik oka, hogy a Sztáray család levéltára az eperjesi levéltárban van, ahol sokáig nem lehetett kutatni, és feldolgozatlansága miatt ez még ma is számos nehézségbe ütközik.

A Sztáray családnak Zemplén megyében voltak birtokai, Sztáray Mihály, aki 1749-ben született a birtokközpontot, Nagymihályt örökölte. Sztáray Mihály anyja, Thérèse Desfaigny de la Tournelle francia nemesi családból származott, öt gyermekének anyanyelve tehát a francia volt. A gyerekek franciás nevelést kaptak, tanulmányaikat Bécsben folytatták, Sztáray Mihály a Theresianum diákja volt. Egyik lánytestvére császári és királyi udvarhölgy lett, eljegyzésén, Schönbrunnban Mária Terézia is jelen volt. Két fiútestvére is fényes pályát futott be: János-Fülöp Ung megye főispánja volt, Antal pedig táborszernagy, máltai vitéz.

Sztáray Mihály abban a kitüntetésben részesült, hogy ő is Marie-Antoinette kiséretéhez tartozott, mikor az XVI. Lajos jegyeseként Párizsba ment. Ennek egyik oka az lehetett, hogy állítólag gyönyörű férfi volt, folyékonyan beszélt franciául, és modorában is ízig-vérig franciának számított[100]. Ezt támasztja alá a Magyar Kurir egyik 1791-es számában megjelent anekdota is, miszerint amikor a magyar testőrök megjelentek Marie Antoinette esküvőjének alkalmából Párizsban, pallérozott francia beszédjükkel, és „legmódisabb, tsinosabb maga viseletük”-el úgy elkápráztatták az egyik kolostor fejedelemasszonyát, aki a magyar népet addig egy barbár nemzetnek hitte, hogy azonnal, a gárdatisztek szeme láttára elégette azt a francia könyvet, amiben erről olvasott[101]. Sztáray Kazinczyra is mély benyomást tett, ennek köszönhető egy számunkra nagyon becses rövid megemlékezés róla. Egy 1781-es főispáni beiktatáson látottakra visszaemlékezve írja:

[65„Itt láttam estve, a második nap pompája után gróf Sztáray Mihályt mákvirágszín posztó kaputban, világoskék atlasz lajblival és német nadrággal, fejér strimflival, cipőkben; mert a gróf emlékeztete bennünket, hogy ő a szerencsétlen Mária Antóniát, midőn mint az akkor még dauphin XVI. Lajos mátkája, Bécset elhagyta volt, Párizsig kísérte. S ez a nemcsak ruhájában, hanem nyelvében s mozdulásaiban is párizsinak nézhetett szép ember nekem egy új szakasz vala az emberek ismeretére.” [102]

Egy másik igen becses portré Sztárayról, egy kicsit későbbi időkből származik (1791), magától Lipót királytól, aki a magyar nádornak, Sándor Lipótnak készített egy jegyzéket a magyar közélet szereplőiről[103]. Ebben franciául írta a következőket:

„Sztáray Mihály gróf Szabolcs megye főispánja. Konok, jellemtelen, hazug ember, egyike a legveszedelmesebbeknek. Ő volt az egyik legforrongóbb az Országgyűlésen… Pénzével mindenütt a lázadásra uszított. Mindig nagyon veszélyes ember lesz.”

Izdenczy államtanácsnok szerint pedig „különösen gonosz gondolkozású”.[104] Egy jelentés szerint Sztáray forradalmisága odáig ment, hogy egy összejövetelen borral köszöntötte a franciákat XVI. Lajos kivégézése alkalmából[105]. Merészsége és elszántsága nem ismert határokat, s evvel alaposan zavarba hozta ellenfeleit.

1790-ben Lipót megvonja Sztáray főispáni méltóságát, Szabolcs megye agresszivitása miatt, mondván hogy mikor József halála után önként lemondott majd újraválasztották, egyik lépésének sem volt alapja[106]. Szélsőséges nézeteivel, és agresszív viselkedésével sok ellenséget is szerzett magának. Kazinczynak van egy érdekes megjegyzése Sztáray nem minden tekintetben fedhetetlen erkölcseire vonatkozóan:

„Czirjék Mihály gárdista meglátta Rollyt Bécsben 1785 táján, s látta melly levis familiaritásban ereszkedik ehhez az immorális bolondhoz gróf Sztáray Mihály Bécsben. Kéri Rollyt, hogy szerezzen neki szolgálatot, hogy Duhatszki Bábit elvehesse. Rollynak tetszik a leány, s megtanulván Sztáraytól, hogy bíztatni hazudva is illik, azt mondja nekik, hogy Czirjék és a kisasszony vele jöjjenek…”[107]

Gazdag egyéniségének egy másik vonása, hogy nemcsak az irodalomban próbálta ki magát, hanem a zenében is. Zeneszerzőként figyelemreméltó a munkássága, mint azt méltatója Petneki Anna megállapítja.[108] A Sztáray levéltárban őrzik egyik 1776-os kottáját. A mozaikokból egy nagy műveltségű, haladó gondolkodású, minden újdonságra nyitott férfi képe bontakozik ki előttünk. Nagymihályon [66ő is a kor szellemének megfelelő könyvtárat rendezett be, amelynek francia gyűjteményét (kb. 5000 db) a könyvtártörténet a legjelentősebbek közé sorolja. Számtalan adat áll rendelkezésünkre a francia felvilágosodás filozófusai, a politikai irodalom iránti érdeklődését illetően. A titkos jelentések idéznek például egy könyvkereskedőt, aki szerint néhány évvel korábban (1794 előtt) Sztáray engedélyt kért Bécsben bizonyos könyvek behozatalára, például a Cathecismus Libertatis et Reformationisra, de csak saját használatra adták meg az engedélyt, pedig valószínűleg nem csak arra kellett neki.[109] Egy másik jelentés a Tagebuch der Revolution in Paris című könyv megvásárlásáról számol be.[110] A Sztáray volt titkárára, Szentmarjayra, és a vele barátságban lévő Tántsits Ignácra – ki Sztáray fiának nevelője volt – vonatkozó iratokból pedig az derül ki, minden veszélyes nézetet Nagymihályban, Sztáray könyvtárából ismertek meg, itt olvasták Voltaire-t, Rousseau-t, Montesquieu-t, és a materialista filozófusok tanait.[111] Szentmarjay állítólag itt, Sztáray szolgálatában tanult meg franciául, mégpedig egy jelentés szerint olyan jól, hogy Tántsitscsal már franciául levelezik, és egymásnak a Moniteurből készítenek kivonatokat.[112] Szentmarjayt fel is jelenti Orczy kancellistája avval, hogy aláássa a vallást, mert mindenkinek magyarázza az atheizmust, a naturalizmust és Mirabeau Système de la Nature-jét.[113]

Az Akadémia kézirattárában őrzik Sztáray levelét, amelyet Péczeli Józsefnek 1784-ben írt válaszképpen Péczeli Henriade fordításának megköszönésére.[114] Ez a levél több szempontból is nagyon jelentős. Bíró Ferenc írja, hogy az 1786-ban megjelent nagysikerű fordítás ünneplői között gróf Pálffy kancellárt is ott találjuk, aki francia nyelvű levélben dicséri a felvilágosodás magyarul megszólaló eposzát, ami jelentős, a kortársak szemében szokatlan esemény volt.[115] Nos, ez a Sztáray levél – bár ő nem volt kancellár – egy másik példája a Péczeli fordítását rajongással üdvözlő főúrnak. Sztáray meglehetősen hosszú levelét, nem a kötelező udvariasság szülte és dicsérete sem formális, hanem egy széles látókörű ember, őszinte, lelkes válasza. Azt írja, hihetetlen, hogy mi minden lehetséges, ha francia szerzők nagy műveit olyan ügyes tollú ember tolmácsolja, mint Péczeli. Nyelvünkben – írja – a legfinomabb fordulatot is vissza lehet adni, s ezt Péczeli bizonyította be. Majd azt javasolja neki, hogy csak folytassa azoknak a nagy embereknek a megismertetését a magyar nemzettel, akik XIV. XV. Lajos korában alkottak, de inkább prózában írt filozófiai műveket fordítson. „Nemzetünk valószínűleg – bár lehet, hogy nagyot tévedek – mohón vetné rá magát például Montesquieu Esprit des Lois-jára”. Ha pedig Voltaire kisebb történeti munkáival folytatja, amelyek szórakoztatóak, akkor sikerülne az emberekkel [67megszerettetni az olvasást, ugyanakkor pedig, mivel filozófiai gondolatok is bőven találhatók bennük, észrevétlenül még elméjüket is pallérozná. Evvel Péczeli a leghízelgőbb dicsőséget vívná ki magának, ami nem más, mint honfitársainak felvilágosítása.

A Sztáray levéltárban talált, XVIII. század második feléből származó olvasmánynapló, idézetek gyűjteménye, mindenféle töredékes jegyzetek tele vannak Voltaire, Rousseau, Mercier idézetekkel, a különböző, egyelőre beazonosíthatatlan regényekből vett idézetekről, versekről, verstöredékekről nem is beszélve. Miután még nem sikerült minden esetben megállapítani, az egyes kéziratok közül melyek származnak Sztáraytól, így csupán mint a francia filozófia és szépirodalom iránti érdeklődés ritkának számító dokumentumaiként teszünk róluk említést.

A nagymihályi könyvtár II. Világháború utáni sorsáról eddig semmit sem lehetett tudni. Az általunk folytatott kutatások ugyan némi eredményre vezettek, de a könyvtár teljes állományát még nem sikerült felderíteni. Az azonban már most bizonyosnak vehető, hogy a többi jelentős francia gyűjteményhez hasonlóan, ebben is nagy mennyiségben voltak meg a legújabb szépirodalmi termékek. A Sztáray család legidősebb leszármazottja, a 90 éves Sztáray Magdolna mesélte el nekünk a könyvtár háború utáni történetét.[116] 1940-ben, amikor Nagymihály egész lakosságát evakuálták, mondván hogy ott fog húzódni a frontvonal, a család szintén elmenekült a kastélyból. Sztáray Magdolna bátyja a meneküléskor, az általa legértékesebbnek tartott könyveket, az addigra már majd 30.000 kötetet számláló könyvtárból ládákba pakolta és magával vitte Kassára. Mikor 1944-ben visszatértek még néhány holmit összeszedni, a könyvtár már teljesen romokban hevert, egy részét valószínűleg elégették. A kimenekített könyveket (kb. 300 db.) végül Sztáray Magdolna a magyarországi Bencés – rendnek ajándékozta. Az ott maradt könyvtár, amelynek egy része a háború után feltehetőleg valamelyik közeli nagyváros, Eperjes vagy Kassa közgyűjteményébe került, magába foglalta a Sztáray Magdolna szerint tekintélyes mennyiségű XVIII. századi francia regénygyűjteményt is. Ezekről még annyit mondott el, hogy a legtöbb papírkötésű volt, és édesanyja nevetve emlegette, hogy jó néhányon franciául, női kézírással ez állt: „c’est lu” azaz „elolvasva”.

A rendelkezésünkre bocsájtott, megmentett könyvek jegyzékében is előfordulnak XVIII. századi francia könyvek, főleg a felvilágosodás szerzőinek értékes összkiadása, mint Voltaire 100 kötetes összes műve, illetve Montesquieu, Rousseau művei. Többségben vannak azonban a XVI. és XVII. századi értékes könyvritkaságok, a teológiai, történeti munkák, a természettudományos könyvek, útirajzok főként németül és latinul. Ugyanez érvényes a XVIII. századra is, kiegészítve néhány főleg szépirodalmi művel, és egy teljes sorozat ókori klasszikusok XVIII. századi újrakiadásával. A memoárirodalomból például Richelieu és Sully pikáns visszaemlékezései, néhány női regény, Lesage, Prévost, Fielding, Swift egy-egy kötete is megmenekült, és a libertinus művek jelenlétére [68utal a más könyvtárak gyűjteményéből már ismert Les délices des Pays-bas, és a L’art d ’aimer. Vergier szabados meséi és elbeszélései, néhány libertinus költő kötete, és egy-két botránykrónika is szerepel a jegyzékben.

A nagymihályi könyvtárnak Sztáray Mihályon, és a szolgálatában tevékenykedő értelmiségi alkalmazottakon kívül, még egy érdekes olvasójáról van tudomásunk, megint csak Kazinczynak köszönhetően.[117] Az 1789-es egri látogatása alkalmával tiszteletét tette a püspök, Eszterházy Károly unokahúgánál Eszterházy Eleonóránál, azaz Sztáray Mihály feleségénél. Eszterházy Eleonóra a kancellár, Eszterházy Ferenc leánya volt. [118] Mint Kazinczy beszámolójából kiderül, Sztáray Mihályné Egerben élt ekkor, és sokat betegeskedett, de még így is megőrizte ragyogó szépségét. Kazinczy a legnagyobb elismerés hangján beszél róla.

„Férfiúi komolyság ül parancsolásra teremtett fekete nagy szemeiben, s ha setétben hallanád szólani, azt gondolhatnád, hogy valamely igen olvasott ifjú úr raisoniroz. De az ő beszéde távol van minden pedantereytól, minden keresve keresett eruditiótól. A francia írók, kikkel igen esméretes, megvetették gondolkozásának fundamentumát; ő azt, amit egykor olvasott, csaknem szóról-szóra tudja, s azt igen szerencsésen szokta a maga tulajdonával úgy összefűzni, hogy azon többé az idegen íz meg ne tetszik. A szépségen, elmésségen, olvasáson kívül még más tulajdonságokat is csudálhatnál benne, ha valaha oly szerencsés lehetnél őt látni, s közelebbről esmérni.”[119]

Sztáray Mihály jól példázza annak a főúrnak a típusát, akinél a kultúra felkarolásának ügye nem pusztán önös érdekből történt. Műveltségteremtő tevékenységével, mint láttuk, hozzájárult ahhoz, hogy olyan formátumú emberek, mint Szentmarjay Ferenc vagy Tántsits Ignác megismerkedhessenek azokkal az új eszmékkel, amik egész gondolkodásmódjukra átalakítólag hatottak, és a tenni akarás vágyát is megérlelte bennük. Sztáray Mihály nem kivétel ebben a tekintetben: Az Orczy testvérek, Forgách Miklós, hogy csak a franciás műveltségű főurak közül említsünk még néhányat, mind közreműködtek a művelődés európai eredményeinek meghonosításában. De nemcsak a főurak szolgálatában titkári, könyvtári teendőket végző értelmiségiekre volt erős hatással a hazai franciás műveltségű arisztokraták kultúrája és napi életvitele, hanem a többségében felvilágosult, sok esetben szabadkőműves felfogású arisztokratákból, birtokos nemesekből álló kiterjedt ismeretségi körre is.

A XVIII. századi magyar arisztokrácia e néhány képviselőjének franciás műveltségét és alkotó tevékenységét csak néhány vonással tudtuk egyelőre bemutatni, lévén hogy kutatásaink még csak a kezdeti stádiumban vannak, de reméljük, a munka folytatása során mind közelebb kerülünk ahhoz, hogy ennek a körnek valamennyi tagjáról hiteles képet rajzolhassunk.

[69OLGA GRANASZTÓI
Trois figures éminentes de l’aristocratie hongroise éclairée de la deuxième moitié du XVIIIe siècle – portraits de trois amateurs de livre français

Des recherches essentielles sur les relations culturelles franco-hongroises ont été effectuées dans les premières décennies de ce siècle. L’importance de la réception et de l’influence en Hongrie de la culture française dans la deuxième moitié du XVIIIe siècle a été également mise à jour à cette époque-là, grâce au travail de Sándor Eckhardt, István Sőtér ou Zoltán Baranyai, pour ne citer que les chercheurs les plus marquants. Etant donné que leurs recherches n’ont pas eu de suites, du moins dans le domaine de l’histoire culturelle hongroise, leurs études servaient jusqu’ici de seule référence pour la culture de la haute noblesse hongroise aussi. C’était Sándor Eckhardt qui fut le premier à attirer l’attention sur trois représentants particulièrement intéressants de l’aristocratie hongroise francisée : le comte Etienne de Csáky, sa femme Julie de Erdődy et le comte Michel de Sztáray, tous les trois grands admirateurs de la culture française et amateurs de livres. Quatre-vingts ans après la découverte par Eckhardt de la bibliothèque des Csáky dans le fonds de la bibliothèque municipale de Arad (la ville appartient aujourd’hui à la Roumanie), nous nous demandâmes ce qu’était devenue cette bibliothèque et ce que nous pourrions ajouter à ces recherches, entamées il y a si longtemps. Après avoir constaté avec satisfaction que la collection de 5160 livres de la bibliothèque Csáky, dont plus de 3000 milles sont des livres français du XVIIIe siècle, survécurent presque entièrement, dans la même bibliothèque, aux ravages du temps et de l’histoire, notre intérêt se tourna vers une partie du fonds qui n’a été que vaguement mentionnée par Eckhardt, à savoir la collection de la littérature romanesque et des ouvrages historiques interdits, si bien représentés, qu’ils offrent un panorama complet de la littérature française du XVIIIe siècle. Une collection d’autant plus intéressante qu’elle fut rassemblée par la femme du comte Csáky, Julie de Erdődy. A part le recensement des livres selon cette nouvelle approche, nous poursuivâmes également les recherches dans les archives familiales des Csáky que nous complétâmes avec divers témoignages de contemporains, dans le but d’entrer dans la réalité de la vie quotidienne, d’offrir un portrait plus nuancé de ces collectionneurs, et une analyse plus complète de ce en quoi consistait la réception de la culture française par nos aristocrates les plus éclairés. Alors que les fonds de livres des Csáky ont survécu intact, le sort de la bibliothèque des Sztáray ressemble plutôt à celui des autres bibliothèques nobiliaires hongroises : des fonds dispersés mais non totalement éparpillés, dont la reconstitution complète est quasiment impossible. En revanche, grâce aux fonds d’archives familiales, aux notes de lectures conservées, à des documents émanant d’institution, il nous parut possible d’esquisser le portrait du fondateur de la bibliothèque Michel de Sztáray, dont l’intérêt portait également aux livres français „modernes” de l’époque : aux ouvrages des Lumières, aux livres d’histoire, de politique, aux romans, mémoires, oeuvres libertins etc. Selon la dernière estimation qui date de la fin du XIXe siècle, la bibliothèque Sztáray comptait 5000 livres français.

La présentation de ces quelques figures éminentes de l’aristocratie hongroise de la deuxième moitié du XVIIIe siècle ne peut être qu’inexhaustive, dans l’état actuel des recherches, mais nous espérons qu’au fur et à mesure que nous avancerons dans le travail, leur portrait s’approchera de la réalité, pour pouvoir répondre aux questions qui nous préoccupent en fin de compte, à savoir, comment au XVIIIe siècle une mentalité nobiliaire évolue-t-elle, comment un noble participe-t-il au mouvement des idées.


[1] Eckhardt Sándor: Az aradi közművelődési palota francia könyvei. Arad, 1917.

[2] Eckhardt: i. m. 10, 24. old.

[3] Eckhardt: i. m.

[4] Eckhardt Sándor: Les livres français d’une bibliothèque privée. = Revue des études hongroises 1923/4–5. Eckhardt Sándor: De Sicambria à Sans Souci. Bp. 1943.

[5] Országos Levéltár, Csáky család P73 fasc.47 n.11.

[6] Írt egy gazdasági művet latin nyelven. Eckhardt Sándor: Az aradi közművelődési palota francia könyvei. 18.

[7] OL. Csáky család P73. Fasc. 1 n. 8.

[8] Pajdussák Mátyás: Schmögen, Sperndorf und Sans Souci. Lőcse, 1926. 27–28.

[9] Ez a leírás elveszett. Fordításának címe: Új Sans-Souci, avagy Gond nélkül-való Helynek rövid Le-írása, melly Francia Nyelven G. Sz. M. által iratott: azt Magyarra pedig G. C. I. fordította. 1776.

[10] Ujj Sans Soucinak, avagy gond nélkül való helynek rövid leírása…….., mellyet utoljára együgyű magyar versekben foglalt Dioszeghi Erdődy Lajos. Lőcse, 1777.

[11] Eckhardt ezt a leírást nem ismerte, bár hallott róla. Ismerte viszont Rapaics Raimund, említést tesz róla Magyar Kertek (Bp. é.n.) cimű könyvében. Egy példánya megtalálható a Széchenyi könyvtár Aprónyomtatvány tárában. Novum in Scepusio Sans-Souci… per J. N. Demko. Lőcse, 1777.

[12] OL. Csáky család P73. Fasc. 47 n. 32.

[13] OL. Csáky család P73. Fasc. 1 n. 15.

[14] Erre vonatkozóan lásd leveleinek helymegjelölését: P73,. fasc. 47 n. 32; P73 fasc. 10 n. 33.

[15] OL. P73. fasc. 1 n. 15.

[16] OL. P73. fasc 1. n. 19

[17] OL. P73. Fasc. 10 n. 30.

[18] OL. P73. fasc. 10 n. 33.

[19] Eckhardt Sándor: De Sicambria à Sans Souci. Bp. 1943. 281.

[20] OL: Csáky család P74. Fasc. 11 n. 26.

[21] Pajdussák: i. m. 31.

[22] Münnich Sándor: Igló város története. Igló, 1896. 385.

[23] Eckhardt S.: De Sicambria à Sans Souci. 281.

[24] Pajdussák M.: i. m. 31.

[25] Mi ezt a keresztet nem láttuk, és más leírásban sincs nyoma.

[26] Pajdussák M.: i. m. 31.

[27] OL. P73. postakönyvek

[28] Casanova: Histoire de ma vie. I. Paris, 1993. 650.

[29] Townson: Voyage en Hongrie. III. Paris, 1799. 119.

[30] Kazinczy Ferenc levelezése. X. Szerk. Váczy János. Bp. 1890. 82, 246.

[31] Eckhardt S.: Az aradi közművelődési palota… 13.

[32] OL. P73. Fasc. 47. n. 17–25., 57.

[33] A Kazinczy levelezésben, lásd lejjebb.

[34] OL. P73. Fasc. 47 n. 57.

[35] OL. P73. Fasc. 47. n. 7.

[36] OL. P73. Fasc. 47.

[37] OL. P73. Fasc. 47, 48.

[38] Idézet Fábry Annától: „A szép tiltott táj felé”. Bp. 1996. 26.

[39] OL. P73. Fasc. 1 n. 15.

[40] OL. P73 Fasc. 47 Diarium.

[41] Eckhardt S.: Az aradi közművelődési palota… 21–22.

[42] OL. P73. Fasc. 47 n. 21.

[43] OL. P73. Fasc 47 n. 21.

[44] OL. P73. Postakönyv.

[45] OL. P73 Fasc. 47.

[46] OL. P73 Fasc. 47 Diarium.

[47] OL. P73. Fasc. 10 n. 14.

[48] OL. P73 Postakönyvek.

[49] OL. P73 Fasc. 5.

[50] OL. P73 Fasc. 1.

[51] OL. P73 Fasc. 47 n. 57.

[52] OL. P73 Fasc 47.

[53] Jedlicska Pál: Kiskárpáti emlékek. Eger, 1891. 237.

[54] Kazinczy levelezés. Szerk. Váczy János. Bp. 1890. IX, 91, 243.; XIX, 164.

[55] I. m. IX, 91.

[56] I. m. IX, 243.

[57] I. m. XIX, 165.

[58] Kazinczy Ferenc: Az én életem. Bp. 1987. 9.

[59] Önként adódik a hasonlat a Veszedelmes viszonyokkal.

[60] Kazinczy F.: i. m. 227–228.

[61] Uo.

[62] Kazinczy: i. m. 179.

[63] Kazinczy: i. m. 228.

[64] OL. P73. Fasc. 47 n. 9.

[65] OL. P73. Fasc. 47.

[66] OL. P73. Fasc. 1 n. 15.

[67] OL. P73. Fasc. 47 n. 25.

[68] I. m. 124.

[69] A fordító neve csak kezdőbetükkel jelölve. Feltehetőleg az F B von C egy Csáky grófnőre utal.

[70] Az összes változat részletes leírása in: Eckhardt: Az aradi közművelődési palota… 16–17. Ivánkay Vitéz Imre verse megjelent a Kazinczy levelzésben: II, 70.

[71] OL. P73. Fasc. 47 Diarium.

[72] OL. P73. Postakönyv.

[73] Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. II. Bp. 1893. 1409. h.

[74] Kazinczy Ferenc: Az én életem. 106.

[75] Uo.

[76] Kazinczy levelezés. I. 397.

[77] Borossay Katalin készítette el számunkra a magyar fordítást.

[78] A kert-motívumok típusait Vörös Imre: Természetszemlélet a felvilágosodás kori magyar irodalomban című könyve alapján tanulmányoztuk. Bp. 1991. 78–85.

[79] Vörös I.: i. m. 86–87.

[80] Christoph Seipp Magyarországon 1792-ben tett utazása során járt a Szepességben is. Reisen von Pressburg nach Siebenbürgen című könyvében (1793) említést tesz Sans Souci-ról is. Itt ír arról, hogy a lakosság látogatta a parkot.

[81] Demko, J. N.: Novum in Scepusio Sans-Souci… Lőcse, 1777. 10–11.

[82] Demko: i. m. 7.

[83] Vörös Imre: i. m. 81.

[84] Demko: i. m. 5.

[85] Uo. 8–9.

[86] Uo.

[87] Nemcsak Demkó leírásában, hanem egy 1780-as leltár szerint is. P73. Fasc. 10

[88] OL. P73. Fasc. 10 n. 25.

[89] OL. P74. Fasc. 11.

[90] Eckhardt S.: Az aradi közművelődési palota… 20.

[91] OL. P73. Fasc. 47 n. 44.

[92] OL. P73. Fasc. 47. Diarium.

[93] OL. P73 Fasc 47. n. 21.

[94] Eckhardt S.: Az aradi közművelődési palota… 6–7.

[95] Uo.

[96] Eckhardt: 9.

[97] Nemcsak Mme de Pompadour leveleiben vannak ceruzajelölések, hanem találtunk még Duclos Mémoires secrets sur les règnes de Louis XIVet Louis XV című könyvében is több helyen, valamint Rousseau Nouvelle Héloise-ának „rongyosra” olvasott példányában: számtalan, különböző olvasóktól származó jelölés és lapszéli jegyzet is van. Ezeknek kiértékelése azonban hosszabb időt igénylő feladat, ezért nem szólunk róluk bővebben.

[98] Eckhardt Sándor: A francia forradalom eszméi Magyarországon. Bp. 1924. 142.

[99] Mályusz Elemér: Sándor Lipót nádor iratai. Bp. 1926. 193.

[100] Eckhardt S.: i. m. 141.

[101] Uo.

[102] Kazinczy Frenc: Az én életem. 93.

[103] Mályusz Elemér: i. m. 441.

[104] Benda Kálmán: A magyar jakobinusok iratai. I. Bp. 1952. 627.

[105] Benda K.: i. m. LV.

[106] Mályusz E.: i. m. 63, 191, 195, 265.

[107] Kazinczy F. levelezése. XV, 184. Rolly József neve többször is szerepel Kazinczynál. Felső regmeci lakos, gazdag bánytuljadonos fia volt. Kazinczy romlott, erkölcstelen embernek tartotta.

[108] Petneky Anna: Mihály Sztáray, ein ungarischer Komponist. Bp. 1977.

[109] Benda K.: A magyar jakobinusok iratai. III. Bp. 1952. 204.

[110] Benda K.: i. m. III. 152.

[111] Fraknói Vilmos: Martinovics és társainak felkelése. Bp. 1884.

[112] Benda K.: i. m. II. 63.

[113] Benda K.: i. m. I. 626.

[114] Sztáray levele Péczeli Józsefhez. MTAK kézirattár, Magyar irodalmi levelezés.

[115] Bíró Ferenc: A felvilágosodás korának magyar irodalma. Bp. 1995. 143.

[116] Sztáray Magdolna jelenleg is Szlovákiában él.

[117] Kazinczy Ferenc utazásai. Bp.–Miskolc. 1995. 50.

[118] Lipót király róluk is ad jellemzést: Eszterházy Ferencet ugyanúgy minősíti, mint Sztárayt, azaz hazug, jellemtelen embernek tartja, a püspököt pedig az egyik legveszélyesebb egyházi embernek. Mályusz E.: Sándor Lipót iratai. Bp. 1926. 441.

[119] Kazinczy F.: i. m. 50.