A könyvtörténet iránti érdeklődést kiváló tanárok (Jozef Teglársky, Július Sopko, Imrich Kotvan) oltották a szerzőbe, aki cikkek tucatjával hálálta meg azt, sőt 1974-ben könyvet írt Lőcse középkori könyvtáráról. Házasságkötése is szerencsés volt szakmai szempontból, mert férje a Batthyáneum igazgatója lévén Eva Selecká is Romániába költözött. Miután a köztudottan nagy könyvbarát és gyűjtő Batthyány Ignác vásárolta meg a lőcsei könyvtárat, Gyulafehérvárott most már zavartalanul, éveken át foglalkozhatott a szerző kedvenc témájával: a középkori lőcsei könyvtár állományának rekonstruálásával. Nem kellett töretlen úton járnia, hiszen a könyvtár a magyar kultúra szerves része s így a magyar kutatók (Veszely Károly, Varju Elemér, Beke Antal, Csontosi János, Horváth Ignác, Hoffmann Edith, Bartoniek Emma, Szentiványi Róbert) régebben is foglalkoztak a gyulafehérvári könyvtár történetével s benne a lőcsei könyvanyaggal. Legújabban Kulcsár Péter állította össze a Batthyáneum inkunábulumainak jegyzékét, Jakó Zsigmond pedig a mecénás életét, könyvgyűjtő tevékenységét tárta fel több könyvében is. Természetesen az érdeklődés a csehszlovák oldalról is szép eredményeket hozott (Boris Bálent, Alžbeta Güntherová, Ján Mašianik, Imrich Kotvan, Jozef Macurek, Eugen Sabol, [483Július Sopko). Amiben a szerző könyve újat hozott – s ezt joggal hangsúlyozza Monok István rövid, de lényegre törő bevezetése – az az a tény, hogy a kódexek és ősnyomtatványok leírása, de főképpen a leírások csoportosítása az olvasmánytörténet, a könyvtár keletkezése és használata szempontjából történt, s XVI–XVII. századi magyar anyag ilyen bemutatására nem volt még példa.

A szerző elsőnek a lőcsei könyvgyűjtemény helyét jelöli ki a Batthyáneum állományán belül. A kódexek, később a nyomtatott, főként liturgikus rendeltetésű könyvek gyűjtéséről a legrégibb értesülésünk 1273-ból, Muthmar prépostnak a szepesi káptalanban őrzött végrendeletéből származik. A középkori lőcsei könyvtár fejlődését, kialakulását négy szakaszra osztja Eva Selecká. Először világi magánszemélyek tulajdonában, vagy szepességi plébániákon voltak kisebb gyűjtemények s innen kerültek Lőcsére, ahol azokat a Szent Jakab-templomban egy erre a célra berendezett helyiségben tárolták és a XVI. században tudatosan gyarapították. Innen szerezte meg – a városi tanács közvetítésével – Erdély püspöke a gyűjteményt, aki a II. József rendelete alapján megszüntetett trinitárius rend templomának épületében helyezte el könyveit. Így jött létre a mai napig fennálló Batthyáneum.

A lőcsei könyvtár katalógusa (amely közvetlenül az átadás-átvétel céljaira készült) több másolatban maradt fenn, ezek egyikét Boris Bálent 1956-ban meg is jelentette. E jegyzék szerint 412 tételben leírt könyvmennyiséget adtak át Gyulafehérvárnak. Az egész lőcsei könyvállomány pontos azonosítása volt a szerző kifejezett célja, amit azonban maradéktalanul megvalósítani nem tudott, hiszen csak a külső formajegyekre (kötés, a gerincen lévő címke), vagy a kódexekben és ősnyomtatványokban található tulajdonosi bejegyzésekre támaszkodhatott. Az eredmény azonban így is egyedülállóan figyelemre méltó. A kutatás 116, a középkori lőcsei könyvtárból származó kódex azonosítását eredményezte, amelyek nagyobb része a XIV–XV. századból származik. Művészi szempontból nem emelkednek ki díszítésükkel, bár akad közöttük néhány értékes illuminált kötet is.

A Batthyáneum inkunábulumainak egyetlen nyomtatásban megjelent katalógusát Kulcsár Péter állította össze. A rendelkezésére álló idő rövidsége miatt – utána már nem engedtek magyar kutatót a gyűjteményhez – ez a jegyzék nem teljes. A szerző által azonosított további kötetek arról tanúskodnak, hogy az akkori értelmiség, a szepesi papság széles körű kapcsolatot tartott fenn Európával. A könyvek legnagyobb része Németországból (Nürnberg, Augsburg, Köln), valamint Olaszországból (Velence, Róma, Milánó) származik. Lengyelországból (Krakkó) mindössze egy nyomtatvány maradt fenn. Feltűnő, hogy egyetlen Csehországi mű sincs köztük. Ez különben jellemző a XV. századi szepességi könyvtárak egészére.

A lőcsei könyvtár leginkább Johann Henckel működése alatt gyarapodott. (Rövid életrajzát külön is megírta a szerző, lásd 38–40. oldalt.) Az ő jóvoltából gyűlt össze a Szent Jakab-templomban 400-nál több kötet. Bizonyos jelek arra mutatnak, hogy nem akarta hozzáférhetetlen tárlókba zárni a könyveket, hanem mások számára is hozzáférhetővé tette azokat, azaz sikerült létrehoznia az egyik első nyilvános könyvtárat. Ez a nyilvánosság természetesen viszonylagos, elsősorban környező paptársainak kölcsönzött, akik egyesületbe tömörültek (Fraternitas Plebanorum XXIV Civitatum Regalium Terrae Scepusiensis), nyilvánvalóan a 24 szepesi városszövetség mintájára.

A középkori lőcsei könyvtár nyelvi összetétele meglehetősen egysíkú: latin. Csak a régi nyomtatványok között található négy német nyelvű, evangélikus szellemű mű. Mind a négy Németországban jelent meg a XVI. század közepén és Georg Molner Könyvtárából való. (Molner humanista felkészültségére utal, hogy a könyvtár egyetlen görög nyelvvel kapcsolatos kötete, egy Gessner-féle görög–latin lexikon is tőle került a gyűjteménybe.)

A gyulafehérvári Batthyáneumban őrzött lőcsei könyvtár anyagáról készített Elenchus librorum könyvkánonja, modern kifejezéssel szakrendje azt a képzetet kelti a mai kutatóban, [484hogy a könyvtár fejlesztése és használata tudatos tevékenység eredménye. Eva Selecká Mârza feltáró munkája ezt végképp megerősíti.

Jó ötlet volt a szerző 1974-ben megjelent könyvének magyar nyelvű közreadása, mert ezzel a magyar szakemberek – akik csak elvétve tudnak szlovákul – is felhasználhatják eredményeit. Az „Olvasmánytörténeti Dolgozatok”-at Monok István gondozta, szerkesztette nagy odafigyeléssel, szakértelemmel. Ő teremtett pénzt is a megjelentetéshez. A recensenben óhatatlanul felmerült annak kérdése: más funkcióba kerülésével lesz-e folytatása a sorozatnak, vagy végképp megszűnik. Nagy kár lenne.

Kőhegyi Mihály