Magyar Könyvszemle   2. évf. 1877. 2.szám   Vissza a tartalomjegyzékhez

[73Báthory Istvánról szóló hősköltemény
Közli: Deák Farkas.

A mű irója annyit mond magáról, hogy a strazburgi akadémián tanúlt s feledhetlen kedves tanára a nagyhirű Sturmius János volt, ki az irásra bátorította, megdicsérvén „Vita scholastica” czímű ifjúkori munkáját. Később azonban sok évig hallgatott muzsája, de 1579-ben az austriai udvartól, ahol (sex annos domesticus fui) hat évig szolgált, hazájába Poroszországba hivatván, újabban irogatni kezdett.[1]

A mi tulajdonképen a költeményt magát illeti, úgy látszik, hogy egy nagyobb tervezetű munkának – mely talán Báthori István egész életét magába foglalta volna, csakis kezdete és mint iró előbeszédében mondja, csak sokak (a danzigi tanács s mások) bíztatására adta ki e töredéket, igérvén, hogy tovább is folytatni fogja. E kissé dagályos előbeszédben iró határozottan kimondja, hogy: „Ő inkább a történetiró névre vágyik, mint sem a költő névre.” És műve csakugyan nem is egyéb, mint az eseményeknek időrendben [75egymásután való elszámlálása, ha nem is valami hatalmas, de szabályos hexameterekben s meglehetős latinsággal. Akad aztán egy-egy sor, hol bizonyos elérzékenyülés, sőt némi pathosz hangját is hallhatjuk.

Minket az is érdekel e műben, hogy Báthori István magyar sergéről a legnagyobb rokonszenvvel és szép dicséretekkel emlékszik meg s például Vadas Mihálynak, a magyar gyalogok vezérének (dux peditum egregius) a csatatéren elestéről irt sorok a költemény legszebb része.[2] A magyarok közül felemlíti Békéssi Gáspárt és Gábort, Vadas Mihályt, Bornemisza Jánost, Borbély Györgyöt, Király Albertet, egy Károlyit és Sibrik Györgyöt, Békéssi Gáspárt például így vezeti be, leirja Radzivil herczeget, a vilnai palatinust mint fővezért s aztán így folytatja: ..... additur illi

            Pannoniae gentis ductor Bekeschius armis

            Consiliisque valens et doctae munere lingvae.

Később egész emphasissal említi Békés Gáspár betegségét és halálát (1579. november hónapban), kinek testét a király Vilnába vitette és ott Vadas Mihály mellé temetteté, megparancsolván egyszersmind, hogy örök dicsőségük emlékéül mind két sir fölé oszlopot emeljenek. Ezeket elmondva iró, ki ugy látszik, a magyar történelmet is ismerte, így kiált fel:

„Hei pietas hei prisca fides et Regia virtus
„Laudibus attolenda polo: Bekeschius olim
„Obliqua invidia stimulisque agitatus iniquis
„Ausus in hunc fuerat bello consurgere regem
„Rex tamen hunc bis victum, bis dare terga coactum,
„Erexit rursum, summis et honoribus auxit.

[76„Gloria non minima in Rege est, qui caetera vincit
„Idem animos, iramque tuam si vincere norit
„Et jam fama volat totum vulgata per orbem,
„Dumque fluet liquido commistus Vilia Vilnae
„Lambet aquis Calvum dum parvus Vilnaque montem,
„Semper bonos, Regisque decus, laudesque manebunt:
„Aeternumque locus Bekeschi nomen habebit.”

Érdekes, hogy miként jellemzi iró a munkákat: két szinű, hunyászkodó, ravasz, szószegő, barbar, goromba, gyáva s mégis uralkodásra vágyó. Ezeket példákkal bizonyítván, utána teszi:

„Ipse ego cum praesens horum spectator adessem
„Non homines rebar: sed agrestia bruta ferasque
„Et tamen his tanta est regnandi innata libido.” (?!)

István király ugyanis nehezen határozta magát háborúra s mikor a muszkák már gyűjtötték a sereget, ekkor is békeköveteket küldött s alkudozni kivánt. Azok is küldtek követet, de az oly goromba volt, hogy a királynak az illendő tiszteletet sem adta meg, az alatt pedig, míg az alkudozást folytatták, a muszka sereg Litvániába rontott, égetett, ölt, pusztított, egész tartományokat tett semmivé,[3] ekkor látta a király, hogy ezeket az embereket komolyan kell megfenyíteni – harczedzett férfiakat s jól felszerelt és jól táplált seregeket küldött tehát és vezetett ellenök, kik a háborút a muszka területre vitték át, minden csatában megverték őket s rövidebb hosszabb ostrom után minden várokat bevették – míg nem az egész faj kegyelmet esdekelve borúlt a lengyel király lábai elé.

Egyebek közt részletesen van előadva Szokola város ostroma, melyet a lengyelek és a segéd-csapatok (magyarok, németek) vettek be kemény küzdelemmel, de utoljára a várost felgyujtották, a házakat, falakat halomra lőtték, a futókat leöldösték s az egész muszka őrség elpusztult, mely elbeszélést iró ily hatásos sorral végez:

„Occidit hostis atrox, domis occidit, occidit ignis.”

Ugyanez ostrom végén történt, hogy a sokszor álnokúl megtámadott s nagy veszteségeket szenvedett magyarok vágták a futó muszkát irgalom nélkül, míg végre maga a király parancsolta, hogy [77„az öldökléssel hagyjanak fel s az elesetteket temessék el” – mit a magyarok meg is tettek s a közös nagy sír fejfájára ezt irták:

„Hic caesi recubant Moschi quos Hunnus ut ense
„Fulmineo stravit sic contumulavit eosdem.”

Szóval az egész mű, bár nem az első rangú hősköltemények közé tartozik, eléggé érdekesnek mutatkozott, hogy ily rövid ismertetése e lapok hasábjain helyet foglalhasson s óhajtandó, hogy valamelyik fordítónk az egész művet nyelvünkre tenné át.

[1] Jöcher Allgemeines Gelehrten Lexicon MDCCL II. részében ennyit mond: Hermann Daniel der ältere aus Preussen könichlich polnischer secretarius schrieb de Bello Stephani regis Poloniae contra Magnum Ducem Moscoviae, – (de rana et lacerta succino prussiaco insitis discursum) poemata und starb den 29-ten dec. 1601 im 72. Jahr.”

[2] Elmondja, hogy Polotia ostrománál fegyverrel kezében harczolva, a várból meglövetett s aztán így folytatja:
„Occidit hei, quem non Turcae potuere catervae
„Sternere, cum patriis miles serviret in oris.
„Stat sua militibus meta et sine saugvine nunquam
„Bella solent peragi. Longo dingnissimus aevo
„Sic cecidit Vadas animosus Martis alumnus.
„Fertur eum moesto gemuisse Polotta susurro
„Incusasse simul nimium properantia fata.
„Pannones at magno cum luctu exaugve cadaver,
„Suscipiunt, tumuloque volunt componere Vilnae.”

[3] Sőt egy áruló is akadt: Oscik (Oscicus) Gergely, kinek történetét s lefejeztetését nagy szavakkal adja elő szerző.