|
Krónika "Árulás vagy reálpolitiai lépés?" Kárpát-medencei történelmi tanácskozás a szatmári béke 290. A Szatmárnémeti Kölcsey Kör a Nagykárolyi Városi Múzeum, Szatmár Megye Művelődési Igazgatósága, a Magyar Kultúra Alapítvány és az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület bekapcsolásával, továbbá a Román köztársaság művelődésügyi minisztériumának védnöksége alatt immár a hetedik alkalommal rendezte meg "Az élő Rákóczi" megemlékezés-sorozatot és ezen belül a Kárpát-medencei történészeknek a Nagyságos Fejedelem születésnapján, az ő történelmi korszakához kapcsolódó tudományos eszmecseréjét Szatmárnémetiben, a Scheffler János Lelkipásztor Központban. Elsőként a tanácskozássorozat kezdeményezője és szervezésének meghatározó egyénisége, Muzsnay Árpád, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület alelnöke, a Szatmárnémeti Kölcsey Kör elnöke üdvözölte a szokatlanul nagy számban megjelent helyi és regionális vezető egyéniségeket és érdeklődő résztvevőket. Egyrészt azt hangsúlyozta, mit jelent a történelmi tudat és a hazaszeretet szempontjából az egykori Partium mai lakossága számára, hogy immár rendszeresen, minden második esztendőben e térségben találkoznak a legjelentősebb Rákóczi-kutatók. Másrészt II. Rákóczi Ferenc fejedelemnek azt a történelmi példáját emelte ki, amelyet a Kárpát-medencei érdekegyeztetés területén máig hatóan elénk tárt. Végül köszönetet mondott a szervezőknek és a résztvevőknek a rendezvény megszületésének lehetőségéért. Ezt követően Takács Ferenc kandidátus, egyetemi docens (Debreceni Egyetem), az első tudományos ülés elnöke vette át a szót, és elöljáróban elmondotta, jelen tanácskozás témájával kapcsolatosan rögzült az "árulás" gondolata. A megjelent történészek azonban nem ítélkezni akarnak e kérdéssel kapcsolatosan, hanem szakmai módszereikkel, a forrásokhoz visszanyúlva keresik a választ. Természetszerűleg a különböző megközelítések és nézőpontok alapján bizonyára véleménykülönbségekkel is számolni kell, de éppen az objektív vita segíti a szükséges tisztulást. A bevezető előadást Magyari András egyetemi tanár (Kolozsvári Állami Egyetem) tartotta meg "A Rákóczi vezette szabadságharc politikai és katonai problémái 1710-1711-ben" címmel. Hangsúlyozta, hogy a nyolc esztendős függetlenségi háborúval kapcsolatosan még mindig éppen az utolsó másfél év eseményei a legkevésbé tisztázottak, ezért máig az a legvitatottabb kérdés, árulás miatt következett-e be, vagy szükségszerű volt-e a bekövetkezett elbukás. A választ keresve hangsúlyozta, hogy katonailag már a romhányi csata megpecsételte a szabadságharc sorsát. Ennek tükrében pozitívan kell megítélni a békés lezárás lehetőségét, hiszen a kuruc haderő az általános bomlás állapotába került. Emögött még meghúzódott az ország gazdasági életének teljes szétziláltsága, az éhínség és a pestisjárvány. Ebből következően II. Rákóczi Ferenc sem a győzelem kivívásában bízva kívánt még kitartani, hanem az európai békekötés kedvezőbb feltételeiben reménykedett. Az volt a nézete, hogy diplomáciai aktivitással még elérhető annak a külső támogatásnak a biztosítása, amely alapvető céljainak megvalósulását segítheti. Ilyen értelemben támogató külső hatalom azonban nem volt, ezért kényszerült rá arra, hogy időhúzás céljából engedélyezze a Pálffy és Károlyi közötti közvetlen kapcsolatfelvételt. Ezzel kapcsolatosan arra utalt, hogy Pálffyt a bécsi udvar politikai okokból állította a magyarországi hadak élére, míg Károlyi nem időhúzás, hanem a döntés kicsikarása céljából folytatta a Rákóczi részéről kez- 508 detben engedélyezett megbeszélés-sorozatot. Fejtegetését azzal zárta, hogy méltányolni kell Károlyi álláspontját is. A továbbiakban Kovács Ágnes kandidátus, egyetemi docens (Debreceni Egyetem) "A kuruc állam gazdasági helyzete a szabadságharc második felében" című előadása következett. Hangsúlyozta, hogy a hadellátás, a fejedelmi udvartartás és azok gazdasági bázisának igényei határozták meg a szabadságharc államának gazdasági tevékenységét. Ennek érdekében II. Rákóczi Ferenc bölcsen meghagyta a helyükön a gazdasági vezetőket, de saját emberei közül ellenőrzésre biztosokat nevezett ki melléjük. Ezt követően a Gazdasági Tanács és a Főhadkomisszariátus irányító tevékenységét elemezte, miközben bemutatta egyrészt az óriási korrupciót, másrészt a felelősségrevonás elmaradását. Ezután rátért a tőkehiányra és a rézpénz bevezetésének, az újabb és újabb pénzkibocsátásnak a szükségességére, az abból fakadó inflációra és pénzhamisításra. A rézpénzzel kapcsolatosan hangsúlyozta, hogy az kényszerárfolyamú államkölcsönként szerepelt, ebből fakadt elfogadtatásának a nehézsége, ezáltal a konszolidációs kísérlet kudarca. Ez vezetett el a rézpénz devalvációjához, az adósság megadóztatásához és a haderő prédával történő eltartásának kényszeréhez. Miután az adóbehajtás sikertelen maradt, a francia segélypénzek pedig elapadtak, a katonaság fizetetlensége tömeges dezertáláshoz vezetett, a gazdasági válság pedig társadalmi válságba torkollt, és ez meghatározta a szabadságharc sorsát - fejezte be elemzését.
Kovács Zoltán PhD (Miskolci Egyetem) az előzőekhez csatlakozva, "Külpolitikai esélyek a Rákóczi-szabadságharc utolsó éveiben" című előadásában kívülről közelítette meg a szabadságharc külső kapcsolatrendszerét és az abból fakadó lehetőségeket. Azt bizonyította, hogy Károlyi 1711 januári külpolitikai fejtegetései, amelyeket Bánkúti Imre adott ki, és amelyek a külső segítségben való bizakodás hiábavalóságát tükrözik, nagyon közel álltak a valósághoz. Sorra véve, először arról szólt, hogy a Francia Királyság természetes szövetségesnek tűnt, de már a höchstädti csatavesztést követően irreális volt a reá való támaszkodás. Akkortól kezdve a francia diplomácia hagyományosan már csak diverziót látott a magyar szabadságküzdelemben és az abból fakadó előnnyel számolt, háborús vereségei következtében érdektelensége egyre növekedett. Áttérve az angol-holland szimpátiára és az abból fakadó közvetítésre, rámutatott, az ugyancsak természetes hatalmi törekvést tükrözött, e két hatalom számára ugyanis éppen károsnak tűnt egy diverzió, amely gyengítette a Habsburg Birodalom magyarországi küldetését: úgy értelmezték, hogy a szabadságharc veszélyezteti az egységes közép-európai hatalomnak a kontinentális egyensúly fenntartásában játszott szerepét, ezért igyekeztek tárgyalásközvetítéseikkel véget vetni neki. Végül, a svéd-lengyel-orosz diplomáciai vonalról szólva, annak ugyancsak a magyar ügy szempontjából kedvezőtlen fejleményeit részletezte. Mindezek alapján azt a következtetést vonta le, hogy a szabadságharc végén II. Rákóczi Ferenc támogatást már egyetlen külső hatalomtól sem várhatott, így irreális volt az univerzális béke keretében történő lezáráshoz fűződő reménye. Szünet után az elnöklést Köpeczi Béla, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, nyugalmazott tanszékvezető egyetemi tanár (Eötvös Loránd Tudományegyetem, Budapest) vette át. Elnökletével először R. Várkonyi Ágnes nyugalmazott tanszékvezető egyetemi tanár, a történelemtudomány doktora (Eötvös Lóránd Tudományegyetem, Budapest) előadására került sor, amely "Rákóczi állama és az európai békerendszer (különös tekintettel az angol-holland békeközvetítésekre)" címmel hangzott el. Kiindulásként Károlyi 1711. február 21-én Munkácson kelt levelét vette, amelyet ugyan Lukinich Imre kiadott, és amelyet Szekfű Gyula lemásoltatott, mégis gyakorlatilag ismeretlen, mert nem illett bele a romantikus történetszemléletbe. Ez alapján előrebocsátotta, történelmietlen a végsőkig kitartó Rákóczi és a megalkuvó Károlyi szembeállítása, ugyanis a béke olyan megegyezésnek tűnt, amely a veszteseket is megnyugtatta, de a győztesek akaratát vitte keresztül. Ennek tükrében vizsgálta az előadó a továbbiakban az univerzális békekötésig történő kitartás és Károlyinak ezzel kapcsolatos magatartása kérdését. Már a szabadságharc egész ideje alatt, korábban is folytak béketárgyalások, azokat Károlyi eleve jól ismerte, nem egyszer résztvevő is volt. Tisztában volt a kölcsönös háborús kimerültség tényével is, ezért tudta, hogy a mindkét fél részére elfogadható megállapodások eléréséig hosszas tárgyalások lesznek szükségesek. A szatmári békéhez vezető út 1710 augusztu- 509 sában, a szerencsi tanácsüléssel és újólag az angol és holland közvetítők bevonásának szándékával indult, hiszen a kérdés már akkor úgy merült fel, hogy a befejezés fegyveres megsemmisülés, vagy garanciális megállapodás lesz-e. Károlyi éppen azért maradt Rákóczi oldalán, mert mindketten garanciákkal biztosított államhatalmi megegyezést kívántak elérni. Ennek következtében Rákóczi bízta meg Károlyit, hogy kezdjen tárgyalásokat Pálffyval, és Károlyi sem csupán amnesztiát kívánt elérni. Az utak végül is a salánki, külön tartott erdélyi és konföderális szenátusi tárgyaláson váltak el, a garanciális béke mellett kitartók kimentek a szomszédos lengyel felségterületre, míg a hadak állapotának ismeretében az amnesztiális békét elfogadók aláírták a szatmári megegyezést. Az elnöklő Köpeczi Béla az elhangzottakhoz szükségesnek vélte, hogy hozzátegye: a szatmári egyezség megegyzéses és garanciális béke volt. Ezután került sor Zachar József habilitált egyetemi tanár, a történelemtudomány doktora (Eszterházy Károly Főiskola, Eger) "A szatmári béke bécsi szorgalmazója: gróf Pálffy János tábornagy" című előadására. Röviden felidézte, miként érkezett el a császári hadseregben pályája addigi csúcsára - a kuruc kapcsolatokkal való gyanúsítgatás és gátlástalan, aulikus honfitársaival való sorozatos ütközések ellenére - 1709-1710-ben a jeles katonaegyéniség. Rámutatott, mennyire fontos szerepet játszott ebben a kor legnagyobb hadvezérének, Savoyai Jenő herceg, tábornagynak, a Császári Udvari Haditanács elnökének pártfogó támogatása. Ugyancsak kiemelte az előadó, hogy Pálffyt magyarországi főparancsnoki beosztásának elfogadásakor két cél vezette, egyrészt az alá rendelt császári csapatokról való gondoskodás feltételeinek az elöljáró bécsi hatóságok részéről történő előzetes biztosíttatása, másrészt annak a kikényszerítése a politikai vezetéstől, hogy a nyers erőn túl - horvát báni méltóságra is tekintettel - tárgyalásokhoz nyert teljhatalommal érhesse el a magyarországi háború befejezését. Ezt követően az ismert hazai és eddig feldolgozatlan bécsi hadilevéltári források alapján azt bizonyította, hogy I. József tudtával és beleegyezésével kezdett kapcsolatfelvételéhez Pálffy, és Károlyi közvetítésével valójában Rákóczival akart megegyezésre jutni. A továbbiakban Pálffy kettős igyekezetét részletezte, amely arra irányult, hogy egyrészt elnyerje Rákóczi bizalmát, másrészt pedig elhárítsa a bécsi udvarban a tárgyalások iránti gáncsoskodásokat és a sorozatos fegyverszünetek miatti támadásokat. Az 1710 november közepétől 1711 április végéig tartó kétirányú lázas tevékenység bemutatását lezárva, az I. József halála ellenére végigvitt tárgyalássorozat eredményeként a majtényi síkon letett alattvalói hűségeskü és a kondöferált rendek részéről aláírt szatmári békesség szövegét elemezte új szempontból az előadó. Végül Pálffynak azt a politikusi küzdelmét villantotta fel, amelyet az általa megtartani fogadott békességnek a bécsi udvar általi ratifikálásáig, sőt a még trónra sem lépett új uralkodó, III. Károly általi szentesítése eléréséig folytatott. A következőkben Fehér János PhD egyetemi adjunktus (Craiovai Állami Egyetem) olvasta fel Ciobota Dinica PhD egyetemi előadóval közösen készített, "Osztrák-török háborúk és Olténia ideiglenes megszállása" című előadását. Ebben bevezetőként azokat a változásokat idézte fel, amelyek a két román fejedelemségben követték a Habsburg Birodalomban történteket az 1711-ben kirobbant török-orosz háborúba történt kényszerű beavatkozást és vereséget követően. Ezután rátért VI. Károly császár 1716-1718 közt vívott első török háborújára és annak következményeire. Ezek közül azt emelte ki, hogy a stratégiai fontosságú Olténia megszerzésére volt az elsődleges hadicél, amely azonban VI. Károly császár 1737-1739-es második török háborúja következtében mégis elveszett. Ezzel kapcsolatosan azt hangsúlyozta, hogy az osztrák-török rivalizálásba harmadikként az orosz hatalom is bekapcsolódott, és két hatalom kezdetben semlegesítette egymást, ez eredményezhetett még török sikert. A balkáni hegemóniáért vívott háromhatalmi vetélkedés korszakának igazi nyitányaként az 1768-1774-es orosz-török háborút idézte fel, és utalt arra, hogy e vetélkedés még hosszan folytatódott. Befejezésül arról szólt, hogy az Oszmán Birodalmat a két román fejedelemség vezető államférfijai már életképtelennek tartották, ezért kezdetben az energikusabbnak tűnt Habsburg Birodalomhoz, majd Olténia bekebelezése feletti csalódásuk következtében az Orosz Birodalomhoz kapcsolták reményeiket. Ebédszünet után az elnöki tisztet R. Várkonyi Ágnes vette át. Elnökletével elsőnek Köpeczi Béla kapott szót, aki "Rákóczi és Károlyi" címmel tartotta 510 meg előadását. Bevezetőként hangsúlyozta, hogy két önmagában is jelentős történelmi személyiségről van szó, akik a szatmári béke megkötésének idején két eltérő politikai irányzatot képviseltek. Ugyanakkor túlzottan leegyszerűsített nézet Rákóczi esetében idealista, míg Károlyi esetében reális irányzatról szólni. A továbbiakban a két szereplő tetteinek mozgatórugóit elemezte. Ennek során elsődlegesen azt emelte ki, hogy Károlyi kétfelé tett eskütételével bizonyíthatóan kettős játékot űzött, ebben a játékban pedig Erdély sorsának a kérdése volt a meghatározó. E tekintetben volt ugyanis összeegyeztethetetlen a Pálffy által képviselt udvari felfogás Rákócziéval. Ehhez kapcsolódva elemezte Rákóczinak az egyes külső hatalmakhoz fűzött reményeit, és azok tükrében Károlyi további lépéseit. Végül azzal zárta fejtegetéseit, hogy miközben Károlyi realista álláspontra helyezkedett, Rákóczi nem idealista hanem moralista volt.
Dr. Németi János múzeumigazgató (Nagykárolyi Városi Múzeum) e témát "Lehet-e árulónak nevezni gróf Károlyi Sándort?" címmel beszélt. Előadása kezdetén hosszan felidézte, hogy különböző korok kutatói különböző irányból történő megközelítéssel miként foglaltak állást e kérdésben. Ezután sorra vette az alapvető vádakat, hogy milyen előnyök, a grófi méltóság, jelentős birtokadományok vagy tekintélyes pénzjutalom elnyerése érdekében vállalkozott-e Rákóczi ellenében a szatmári békesség elfogadására. Az egyes vádpontokkal kapcsolatos elemzést követően kifejtette személyes álláspontját, hogy szó sincs árulásról. Befejezésül Károlyinak a köz érdekéhez kapcsolódó, a szatmári béke utáni időben folytatott további tevékenységét részletezte. Ennek során kitért a telepítésekre, a gazdaságfejlesztésre, a kereskedelem ösztönzésére és művelődési téren tettekre egyaránt. A továbbiakban Ulrich Attila PhD tudományos kutató (Jósa András Múzeum, Nyíregyháza) adta elő "A szatmári béke és a Rákóczi-birtokok sorsa, különös tekintettel a tokaji uradalomra" című előadását. Bevezetésül hangsúlyozta, hogy a tokaji volt az egyetlen uradalom, amely kamarai igazgatás alá került, ezért lehetőség van önálló gazdasági egységként való vizsgálatára. A továbbiakban elemzése során bemutatta az 1715-1730 közti jelentős fellendülési szakaszt. Ezt követően az eladási szándékot vizsgálta, majd a magánkézbe adás után bekövetkezett változásokat részletezte, aprólékosan kitérve a bevételekre, kiadásokra, befektetésekre, haszonra. Más területre áttérve, Kónya Péter PhD egyetemi adjunktus (Eperjesi Evangélikus Teológiai Akadémia) "A szatmári béke és a protestáns egyházak további sorsa" címmel tartott előadást. Indításként a vallásnak és különösen a protestantizmusnak a Rákóczi-szabadságharcban játszott szerepét idézte fel. Ezt követően áttért a felső-magyarországi viszonyoknak a szatmári békét követő alakulására, ezen belül elsődlegesen a protestáns templomok, iskolák további sorsát elemezte. Szünet után a negyedik ülésre Magyari András elnökletével került sor. Először Adam Jan PhD egyetemi adjunktus (Eperjesi Evangélikus Teológiai Akadémia) tartotta meg "Vándormozgalmak Magyarország északkeleti részén a szatmári béke után" című előadását. Gyakorlatilag a XVIII. század eleji paraszti népmozgást elemezte a történelmi Sáros, Szepes, Ung, Abaúj és Zemplén vármegye vonatkozásában. A téma kifejtését a nagy oszmánellenes felszabadító háború lezárultának idejével kezdte, és a hangsúlyt II. Rákóczi Ferenc birtokainak vizsgálatára helyezte. Részletezte az elpusztásított területeken történt újratelepítést, a magyarok és nyomukban a szlovákok délre húzódását. Ezt követően rátért a második nagy belső elvándorlási hullámot jelentő 1740-es évekre, amikor elemzése szerint immár a Kárpátokon kívülről, és főleg ruszinok, zsidók érkeztek északra a délebbre húzódottak helyére. E téma folytatását jelentette Manula Tibor tudományos kutató (Szatmárnémeti) "A szatmári békét követő sváb telepítések és azok jelentősége" című, következő előadására. Az előadó Károlyi Sándornak a nagykárolyi uradalmába Svábföldről hozatott telepeseivel kapcsolatos vizsgálatának eredményeit ismertette. Hangsúlyozta, hogy a szükséges, hiányzó munkáskéz pótlása gazdasági és vallási megfontolásokból történt éppen az adott területről, politikai indítékok nem kimutathatóak. Áttérve a gyakorlati megvalósításra, hangsúlyozta, hogy az engedélyezés érdekében a Magyar Királyi Udvari Kancelláriánál és a Császári Udvari Hadtanácsnál egyaránt el kellett járni, és Károlyi az ez irányú első lépéseket már 1712-ben megtette. A továbbiakban a későbbi, Károlyi Sándor halála után is folytatódó, immár más dél-német tartományokból, így Bajorországból, Hessenből, Württembergből és Pfalzból is tör- 511 tént telepítéseket idézte fel. Befejezésül a telepítők útvonalával kapcsolatosan azt hangsúlyozta, hogy Ulmtól Pozsonyig hajón történt az utaztatás, majd onnan szekereken, amelyhez a lovakat is magukkal hozták, visszafelé azok vontatták a lakóhajókat. Ezt követően Dr. Tamás Edit történész-muzeológus (Rákóczi Múzeum, Sárospatak) tartotta meg "Egy korszak véget ér. Uradalomváltás Sárospatakon" című előadását. A korábbi történetének felvillantása után azt hangsúlyozta, mennyire fontos annak kutatása, mi történt a szatmári békekötést követően. Felidézte, hogy már 1709-ben zálogbirtokként az indigenátust nyert Trautson hercegi család kezére került a sárospataki uradalom, de csak 1710-ben tudták birtokba venni az udvarhű csapatok. Így csak 1711-ben kerülhetett sor a Szepesi Kamara által végrehajtott leltározásra, melynek során a katonaság által erősen lelakott, rendkívül leromlott állapotban találták az uradalmat. Miután csak 1720-ban került sor az idegenből érkezett család örökös birtokába ez a gazdasági egység, addig legfeljebb állagmegóvást, karbantartást végeztettek, fejlesztésre nem került sor. A helyreállítási munkálatok azután végül 1727-ben, a birtokot örökölt ifjú herceg első látogatását követően kezdődtek meg, és 1775-ig folytatódtak, amikor az uradalom visszaszállt a koronára. Az előadó befejezésül azt emelte ki, hogy a Trautson-korból kiemelkedik a sváb telepesek behozatása, a 200 család ugyanis két új zempléni uradalmi települést hozott létre: Trautsonfalvát (Trauczonfalvára, ma Hercegkút) és Károlyfalvát. Ismét új témára váltva, Takács Péter "Ady és a kurucok" címmel tartott előadást. Ebben a "fin de siecle" -hangulattal szakított Ady Endre századelőn született magyarságversei közül a közel húsz kuruc költeményt idézte fel. Kiemelte a protestáns partiumi kisnemesi születésű költő politikusi érzékenységét, mellyel az elviselhető jövő reményét kívánta kifejezni. Hangsúlyozta továbbá, hogy II. Rákóczi Ferenc és bujdosó társai hamvainak hazahozatala különös aktualitást adott a kuruc témájú verseknek. Miután e költői művek viszonylag ismertek, ezúttal Ady prózájához nyúlt az előadó, ebből is a Károlyi Sándorral foglalkozó írásokról szólva. Elemzését azzal zárta, hogy a költő a megalkuvással, az önfeladással pörölt ezekben az elsődlegesen Majtényhoz visszatérő prózai műveiben. Befejezésül Beke Pál népművelő (Budapest)" Szelíd településfejlesztés. A Csenger-Szatmárnémeti határmenti együttműködési program tapasztalatai" című előadásával egyenesen napjainkhoz fordult. Felidézte az egykori Károlyi-birtokok XX. századi szétszaggatásának tényét és ennek következményeit. Ezt követően kifejtette, hogy "szelíd településfejlesztés" alatt egy adott település olyan átalakítását érti, amely az emberközpontú életét segíti. Példaként elemezte a közeli egykori megyeszékhelytől, Szatmárnémetitől immár tartósan határral elválasztott életre készülő Csenger korábbi kilátástalan helyzetét. Ezt követően rámutatott a határon átlépő kapcsolatépítés, a határon átnyúló együttműködés, a két államba kényszerítettek részéről a közös kitörési pont megtartásának a szükségességére. Befejezésül hangsúlyozta, hogy a trianoni határvonallal a világ végére száműzött, életlehetőségüktől megfosztott települések egyetlen jövendője a határok légiesítése lehet. Az egyes ülések végén eleven eszmecserékre került sor a résztvevő történészek között, amelynek során világossá vált, mely kérdésekben szükségesek további kutatások. Befejezésül Muzsnay Árpád köszönte meg a szervező intézmények nevében a gondolatébresztő előadásokat és a vitákban elhangzott felszólalásokat. A tudományos eszmecserék a tudományos ülésszak befejeztével nem zárultak le, mivel közös vacsorán nyílt mód a megkezdett témák további megvitatására. "Az élő Rákóczi" rendezvénysorozat április 28-án is folytatódott, és ezen a Kárpát-medencei történésztanácskozás résztvevői is részt vettek. Még ezek megkezdése előtt megismerkedhettek Szatmárnémeti római katolikus püspökével. Ezt követően Domahidára mentek, amelynek vasútállomása mögött, a kismajtényi síkon áll a kuruc emlékmű. Az ott tartott megemlékezésen résztvevőket ismét Muzsnay Árpád üdvözölte, majd a hivatalos résztvevők közül König Carol, a Román Köztársaság művelődésügyi minisztériumának főosztályvezetője, a történészek képviseletében Köpeczi Béla, míg a helyi szervek nevében Németi János tartott megemlékező beszédet. A csatlakozó kulturális műsorban fellépett Nagy Csaba tárogatóművész és együttese Nyíregyházáról, Kismajtény és Domahida református egyházi énekkara, továbbá általános és középiskolai tanulók szavalataikkal e két helybeli településről, valamint 512 Mezőteremből, Nagykárolyból, továbbá Szatmárnémetiből. A megemlékezés-sorozat Nagykárolyban, az egykori Károlyi-kastélyban, a mai Városi Múzeumban folytatódott, ahol időszaki kiállítás nyílt a Sárospataki Rákóczi Múzeum rendezésében II. Rákóczi Ferenc emlékezetére. A megjelenteket itt Bekő Tamás, Nagykároly polgármestere és Németi János múzeumigazgató üdvözölte, majd Tamás Edit nyitotta meg a kiállítást. Ezt követően a meghívottaknak Bekő Tamás díszebédet adott, amelyen Koncz Gábor közgazdász (Budapest) tartott előadást "Jövőt vigyázó múlt. Együttműködési lehetőségek a hajdani Rákóczi-birtokon" címmel. Végül Kaplonyban, a Károlyi-család kriptájának megtekintésével és a család történetének rövid ismertetésével zárult a 2001. évi "Élő Rákóczi" kétnapos megemlékezés-sorozat. A Kárpát-medencei történészek azzal tértek haza, hogy sokszor és sok helyen lenne szükség ilyen őszinte hangvételű tudományos eszmecserére.
Háború és béke a XVII. századi Európában Szentgotthárd - Vasvár 1664 Amikor 1648. október 24-én megkötötték az utókor által harmincéves háborúnak nevezett, egész Európára kiterjedt összecsapás-sorozatot lezáró vesztfáliai békét, az oszmán hódítás torkában fekvő, három részre szakadt Magyar Királyság politikai elitje elérkezni látta az időt az ország felszabadítására, a török elleni támadó háború megindítására. Míg a kontinens nagyobbik fele a béke mámorában úszott, Közép-Kelet-Európa népei új háború terveit szövögették. A keresztény országok között több éves tárgyalássorozat eredményeként létrejött, garanciákon alapuló, univerzális békerendszer megteremtette a török elleni összefogás esélyét, ám az Oszmán Birodalom által megszállt területek lakóinak még bő évtizedet kellett várniuk, amíg 1663-64-ben nemzetközi összefogással megindult a várva-várt, egyesek által "életmentőnek" is nevezett háború. Az előzmények 1658-ig, II. Rákóczi György sikertelen lengyelországi vállalkozásáig és az azt követő portai megtorlásig nyúlnak vissza. Az Erdély status quóját, a kontinens hatalmi egyensúlyában játszott szerepét fenyegető török lépések miatt a Német-római Birodalom választófejedelmei (francia támogatással a hátuk mögött) csak azzal a feltétellel választották császárrá I. Lipót Habsburg uralkodót, hogy megindítja a háborút az Oszmán Birodalom ellen. Az összecsapást végül mégsem Lipót, hanem a szultán kezdeményezte: 1663 tavaszán a Porta, máig sem teljesen tisztázott okokból - talán a készülődő európai összefogást megelőzendő - a Bécsben folyt béketárgyalásokat megszakítva, hadjáratot indított a Habsburg uralkodó birodalma ellen. A Drinápolyból a nagyvezír vezetésével áprilisban megindult oszmán hadsereg 1663. szeptember 25-én, 40 napi ostrom nyomán bevette Érsekújvárat, a királyi Magyarország egyik legjelentősebb erősségét. Az oszmán terjeszkedő politika látványos megújulása felrázta a keresztény Európát. 1663/64 telén a Rajnai Szövetség elnöke, János Fülöp mainzi érsek és a királyi Magyarország főméltóságai szívós erőfeszítéseinek eredményeként nemzetközi összefogással megindult a török elleni támadó háború. Tekintélyes nagyságú francia és birodalmi segédcsapatok érkeztek az országba. A téli hadjárat sikereit ugyan több kudarc követte (Kanizsa sikertelen ostroma, Zrínyi-Újvár eleste), ám 1664. augusztus 1-jén Szentgotthárd mellett a Rába folyó kanyarulatánál a szövetséges seregek jelentős veszteséget okoztak az átkelő törököknek, és meg- 513 állították előnyomulásukat. Ám miközben a keresztény uralkodók és fővezéreik a hadjárat folytatását, a siker kiaknázását tervezgették, a Habsburg udvar a szövetségesek és a magyar tanácsosok háta mögött 1664. augusztus 10-én Vasváron békét kötött a Portával. Ez a magyarság számára előnytelen béke lett az egyik kiváltó oka a Wesselényi-féle rendi szervezkedésnek és az 1670-es évek bujdosó mozgalmának. Hogyan indult és hogyan végződött az az 1663-64. évi nagy török háború, amely rövid időre az egész keresztény Európa figyelmét Magyarország felé fordította? Mi váltotta ki a hadi eseményeket, hogyan zajlottak le azok, és milyen körülmények között jött létre a kortársakat és az utódok véleményét is megosztó vasvári béke? Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolására tettek kísérletet francia, török és magyar kutatók a hajdani események helyszínén: Szentgotthárdon és Vasváron megrendezett kétnapos nemzetközi konferencián. A tudományos tanácskozás május 25-én Szentgotthárdon, a Hotel Lipa konferenciatermében kezdődött, igen nagy érdeklődéstől kísérve. Az egybegyűlteket elsőként a rendezvény házigazdái: Bauer Károly szentgotthárdi, illetve Németh Zsolt vasvári polgármester köszöntötték (utóbbi egyúttal a térség: a vasi Hegyhát országgyűlési képviselője is). Ezt követően Erdélyi Lajos dandártábornok, a Honvédelmi Minisztérium szóvivője adta át a konferencia fővédnöke, dr. Szabó János honvédelmi miniszter jókívánságait az ülésszak résztvevőinek. A köszöntők sorát a szervezésben és a lebonyolításban oroszlánrészt vállaló szombathelyi Berzsenyi Dániel Főiskola Francia Tanszékének vezetője, Tóth Ferenc zárta, akinek személyes összeköttetései - lévén egykor a párizsi Sorbonne hallgatója - nagy szerepet játszottak abban, hogy a francia történészek legjelesebbjei is megtisztelték jelenlétükkel és előadásukkal a konferenciát. Az eszmecsere mindkét napon két nyelven, magyarul és franciául folyt, a Főiskola Francia Tanszéke által biztosított szinkrontolmácsolás segítségével. Az első napon "A háború." című kérdéskör megvitatására került sor a francia-magyar kapcsolatok szakértőjeként is jól ismert Jean Bérenger professzor (Université de Paris-Sorbonne) elnökletével. Elsőként Czigány István, a Hadtörténeti Intézet igazgatóhelyettese tartott előadást "A magyarországi katonaság és az 1664. évi nyári hadjárat" címmel. A magyar hadfogadás korabeli gyakorlatát, az 1662. évi országgyűlés végzéseit, valamint a különböző fennmaradt tervezeteket bemutatva arra az elgondolkodtató kérdésre keresett választ, hogy a magyar katonaság miért nem vett részt a szentgotthárdi csatában. Az 1663-as tervezetekkel és az országgyűlési végzésekkel ellentétben ugyanis - amelyekben mintegy 25 000 főnyi magyar katonaság kiállításával számoltak - a valóságban 1663-ban alig 11-12 000 nemesi felkelő gyűlt össze, nagy részüket azonban a rossz felszereltség miatt haza kellett küldeni a táborból. 1664-ben a magyarországi katonaság már nagyobb szerepet játszott a török elleni harcokban: részt vett a téli hadjáratban, majd Kanizsa sikertelen ostromában is, de a szentgotthárdi csatatérre csak 3 nappal a csata után vonult be. Az 1663-64. évi háború negatív mérlege - Czigány István szerint - Zrínyi Miklósnak a magyar haderő megreformálásáról és az állandó katonaság fölállításának a szükségességéről vallott elképzeléseit igazolta. Ugyanezt vallotta Zrínyi politikai ellenlábasa, az olasz származású császári hadvezér, Raimondo Montecuccoli is, akinek hadtudományi nézeteit a Raimondo Luraghi professzor jóvoltából megindult Montecuccoli kritikai kiadás alapján Jean-Pierre Bois, a Nantes-i egyetem professzora foglalta össze "Montecuccoli, a modern katonai gondolkodás előfutára" című előadásában. Montecuccolinak a főként a XVIII. században megjelent művei nagy népszerűségre tettek szert, és olyan jeles hadvezérek hivatkoztak rá, mint Lotharingiai Károly, Szász Móric vagy Nagy Frigyes. Bois előbb a kiadásokat és a hivatkozásokat, ezt követően Montecuccoli hadtudományi műveinek forrásait vette számba (saját hadvezéri tapasztalatai, a nagy kortárs hadvezérektől - mint például Wallenstein, Gusztáv Adolf, Turenne stb.- szerzett tudás, a XVI-XVII. századi, főként olasz hadművészet irodalma s végül az antik és reneszánsz katonai irodalom), majd az elméleti munkásságának középpontjában álló kérdéseket vázolta (fegyvernemek együttműködése, a háború célja és eszközei, a seregek elrendezése és vezénylésének mikéntje stb.). Minden esetben fontosnak tartotta kiemelni a Montecuccoli elvei és az újkori katonai gondolkodók között föllelhető párhuzamokat. Az elhangzottak hallatán a krónikaíró kénytelen volt újfent rezignáltan 514 tudomásul venni azt a Perjés Géza által már évtizedekkel ezelőtt feltárt tényt, hogy bár Montecuccoli és Zrínyi művei rokoníthatók, nem egy kérdésben azonos vagy nagyon hasonló hadtudományi nézeteket vallottak, eltérő helyzetük és politikai álláspontjuk miatt mégsem tudtak együttműködni a török elleni háború során. Ráadásul, míg az egyébként jóval szárazabb stílusú Montecuccolit a hadtudományi irodalom klasszikusaként tartják számon, addig Zrínyi munkásságát jószerivel csak mi, magyarok ismerhetjük. Visszatérve a 25-ei előadások sorához, Zachar József nyugállományú ezredes, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum főigazgatójának egykori tudományos helyettese, jelenleg az egri Esterházy Károly Tanárképző Főiskola habilitált egyetemi tanára, "Osztrák hadilevéltári források az 1663-1664. évi eseményekhez" címmel mind az 1663-64. év eseményeit, mind a Montecuccoli hadvezéri ténykedését kutató szakemberek számára értékes kincseket rejtő forráscsoportra hívta fel a figyelmet. Az előadó annak idején, a Hadtörténelmi Levéltár bécsi Kriegsarchiv mellett működő kirendeltségének vezetőjeként az osztrák hadilevéltár Alte Feldakten nevű állagában olyan, korábban senki által sem kutatott csomóra bukkant, amely Montecuccoli 1661-64 között vezetett saját kezű, olasz nyelvű feljegyzéseit, követségek jegyzőkönyveit és Velence bécsi rezidensének iratait stb. tartalmazza. Előadásában részletesen ismertette ezek fontosabb darabjait (Montecuccoli 1663-as emlékiratát, Porcia herceghez írott jelentését, 1664-ből származó feljegyzéseit a március-áprilisi bécsi és regensburgi tanácskozásokról, saját haditervéről, naplószerű írását a hadmozdulatokról Zrínyi-Újvártól kezdve a szentgotthárdi csatát követő eseményekig, egészen augusztus közepéig), valamint azt a sajátos osztrák irattározási rendszert, amely oly hosszú ideig megőrizte, de el is rejtette e nagy jelentőségű forrásokat a Montecuccoli írásait összegyűjtők (Veltzé, Luraghi) szeme elől. Ezután Paul Mesnier, a Nantes-i egyetem doktorandusza következett, aki "Az 1664. évi hadjárat francia résztvevői"-ről szólt. I. Lipót császár segélykérése nyomán, az 1664. április végére létrejött megállapodás értelmében XIV. Lajos 6 000 fős sereget küldött Magyarországra a török elleni háború támogatására. Az 5 lovasezredből és 40 lovasszázadból álló gall segélyhad két útvonalon: Franciaországból, illetve Itáliából érkezett a hadszíntérre. Az Itáliából Velencén, Karintián át vonuló reguláris csapatokhoz a stájerországi Radkersburgban csatlakozott a francia udvari nemesség színe-virágát képviselő mintegy 150 önkéntes is. A francia seregek igen nagy - egyesek szerint döntő - szerepet játszottak a szentgotthárdi csatában. Veszteségeiket Mesnier a korabeli források alapján 22-23%-ra becsülte. Befejezésül a fiatal francia kutató a győzelem után Bécsbe visszatérő franciákat kísérő gyanakvásról és irigységről, a Habsburg-udvar velük szemben tanúsított ambivalens magatartásáról szólt, valamint arról az elégedetlenségről, ami a körükben a hadjárat leállítása és a váratlanul, titokban megkötött béke miatt alakult ki. Ugyancsak a Magyarországon harcolt franciák emlékét idézte meg Hausner Gábor "A szentgotthárdi csatában részt vett franciák bejegyzései Vitnyédy Pál album amicorumában" című előadásában. Az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában őrzött, 42 francia bejegyzést tartalmazó album a XVI-XVIII. században Európa-szerte nagy népszerűségnek örvendett műfaj: az utazási vagy más néven peregrinációs album (korabeli latin kifejezéssel: album amicorum, németül Stammbuch) érdekes hazai példája. Tulajdonosa a francia-magyar kapcsolatokban Zrínyi mellett fontos szerepet játszott evangélikus köznemes, Vitnyédy István fia, Vitnyédy Pál, aki maga is részt vett a tárgyalásokon, s akit apja Párizsba kívánt küldeni egyetemre. Az album 1664-ből származó francia bejegyzései módot nyújtottak az előadónak arra, hogy szót ejtsen a francia segélyhadak egyes vezetőinek (Brissac herceg, Guitry márki stb.) a magyar politikusokkal folytatott tárgyalásairól és Vitnyédy István és Pál azokban játszott szerepéről. Ezt követően Köpeczi Béla akadémikus "A szentgotthárdi csata franciaországi visszhangjá"-ról szólt. A francia közvélemény részint a Párizsban hetente kétszer megjelent Gazette című lapból, részint más kéziratos újságokból, valamint földrajzi-államismereti munkákból, költői művekből, regényes beszámolókból szerzett értesüléseket a magyarországi eseményekről. A török háború iránti érdeklődés különösen azután nőtt meg XIV. Lajos államában, hogy az udvari nemesség legjelesebbjei önként jelentkeztek a veszélyes expedícióra, és egészen 1665. január végéig tartott, amíg visszatértek a háborúból. 515 Amíg a francia - és tegyük hozzá: az egész európai - sajtó a keresztény seregek diadalát harsogta, addig IV. Mehmed szultán udvarába soha sem jutott el a szentgotthárdi vereség híre. A nagyvezér ugyanis ezt saját, jól felfogott érdekében elhallgatta, s csak a vasvári békéről értesítette a padisahot - tudtuk meg többek között Faruk Bilici, a párizsi Élő Keleti Nyelvek Főiskolájának (INALCO) tanára előadásából, aki a csatára vonatkozó oszmán forrásokat tekintette át "A szentgotthárdi csata oszmán szemmel" címmel. A nagyvezér álláspontját tükröző, a veszteségeket bagatellizáló, illetve elhallgató krónikáknál (a "hivatalos" tudósító, Haszán aga beszámolója, Mehmed Rasid történeti műve) lényegesen nagyobb forrásértéket tulajdonított a számos hadjáratban részt vett szemtanú, Evlia Cselebi "Utazások könyve" című művének, amelyben a világutazó tárgyilagosan elbeszéli a csata előzményeit, lefolyását (ő már vereségnek nevezi), a török katonai vezetés hiányosságait. A Bilici által elmondottak megerősítették Perjés Géza állításait, aki az első nap utolsó előadásában (amit távollétében Hausner Gábor olvasott fel) szintén Evlia Cselebire támaszkodva rekonstruálta a szentgotthárdi csata legfőbb mozzanatait. A magyar hadtörténészek doyenje évtizedes kutatásainak eredményeit foglalta össze. Álláspontja mind a csata végeredményét illetően (amennyiben az szerinte nem győzelem volt, hanem inkább döntetlen, amely után az oszmán hadsereg még mindig számbeli fölényben maradt), mind pedig Montecuccoli fővezéri működésének megítélését illetően (nevezetesen, hogy a siker nem Montecuccoli érdeme, akinek autoritása nem volt teljes, és hibát is vétett a török szándékának megítélésében, hanem sokkal inkább a Rajnai Szövetség és Franciaország csapatainak parancsnokai: Hohenlohe és Coligny tábornokoké) markánsan különbözik egyes nyugat-európai, főként osztrák hadtörténészek (pl. Georg Wagner) véleményétől. Szakszerű érvei itt meggyőzni látszottak a francia és a magyar hallgatóságot. Az első nap zárásaként, a háborúról szóló előadásokhoz kapcsolódva délután a hotel kiállítástermében kamarakiállítás megnyitására került sor, amelyet Négyesi Lajos rendezett a szentgotthárdi csata helyszínét ábrázoló korabeli térképekből és metszetekből, majd ezt követően a résztvevők bejárták a hajdani (ma Ausztriához tartozó) csatateret. A konferencia második napi programjának Vasvár városa adott otthont a városháza dísztermében. "A béke." címmel rendezett ülésszakon Köpeczi Béla akadémikus elnökölt. Míg az előző napon a katonai események kerültek előtérbe és a hadtörténeti megközelítés dominált, ezen a napon a diplomáciatörténet játszotta a főszerepet. Elsőként Lucien Bély, a párizsi Sorbonne neves professzora tartotta meg előadását "A francia külpolitika alapvető vonásai a szentgotthárdi csata idején" címmel. Bély professzor bemutatta a Mazarin halálától, XIV. Lajos hatalomátvételétől (1661) az 1670-es évek elejéig tartó időszak francia diplomáciájának alapelveit. Franciaország akkor a vesztfáliai békekötés nyomán kialakult új európai egyensúly őreként lépett fel, s részint hatalma elismertetésére, a Habsburg-ház meggyengítésére törekedett, részint pedig igyekezett megnövelni területeit főként északon, spanyol Németalföld rovására. A török elleni háborúban való részvétel nem tartozott a hagyományos francia külpolitikai elvekhez. Az 1664-ben I. Lipót császárnak nyújtott katonai segítség XIV. Lajos hatalmi törekvéseit fejezte ki, s elsőbbségének elismertetését szolgálta. Előadása második részében Bély a magyarországi vállalkozást kísérő Habsburg-Bourbon ellentétekről, a szentgotthárdi csatáról és a vasvári békéről zajlott korabeli osztrák-francia vitákról és a francia álláspontról adott igen részletes képet. Bély előadásához csatlakozva Jean Bérenger professzor az 1660-1680 közötti francia külpolitikának az Oszmán Birodalommal kapcsolatos törekvéseit elemezte. Ebben a két évtizedben a francia diplomácia, javarészt Mazarin és a katolikus propagnda hatására, valamint bizonyos gazdasági érdekek (a Földközi-tengeri kereskedelem) előtérbe kerülése, továbbá a Köprülü nagyvezérek alatt föléledt expanzív oszmán politika miatt szakított a Portához fűződő hagyományos jó viszonnyal. A katolikus érdekek, a keresztény egység-gondolat átmeneti érvényesülése a Porta elleni lépések sorozatában nyilvánult meg: Franciaország egyebek között 6 000 főből álló expedíciós hadtesttel támogatta Velencét a törökkel vívott kandiai háborúban, hajóhadat küldött a szultán fennhatósága alatt tevékenykedett algíri, tripoli kalózok ellen, és 1664-ben bekapcsolódott a nemzetközi összefogással megindult török elleni támadó háborúba. Az 516 elszenvedett kudarcok hatására azonban, s nem utolsó sorban a Habsburg-Bourbon ellentétek éleződése miatt az 1670-es évektől a francia politikában megindult az Oszmán Birodalom felértékelődése, ami az új portai követ Nointel márki személyéhez köthető. A francia-oszmán kapcsolatok helyreállítására 1673-ban, új egyezmény megkötésével került sor. A francia külpolitika kelet-közép-európai vonatkozásával foglalkozott Héjjas Eszter, az MTA Irodalomtudományi Intézetének munkatársa "Franciaország keleti politikájának magyar érdekű változásai Bethlen Gábor fejedelem korától a kuruc szabadságharcig" című előadásában. Áttekintette az erdélyi fejedelmek és a királyi Magyarország politikusainak francia kapcsolatkereséseit és azok franciaországi - többnyire elutasító - fogadtatását. Attól kezdve, hogy az 1620-as években Bethlen Gábor francia segítség reményében felvette a kapcsolatot XIII. Lajos királlyal, több mint négy évtized telt el, mire Franciaország tényleges katonai segítséget nyújtott (1664-ben), s egy újabb bő évtized, mire az első francia-magyar egyezményt (1679-ben Varsóban) megkötötték. A délelőtti diplomáciatörténeti előadások sorát Philippe Roy, a párizsi Sorbonne professzora zárta, aki "Turenne és Magyarország" címmel foglalta össze a Kelet-Közép-Európában folytatott Habsburg ellenes titkos francia diplomáciát, amelyet a keleti ügyekben igen nagy befolyással rendelkező Turenne mozgatott. Abból a célból, hogy a császári seregeket Keleten lekössék, illetve hogy a császári kincstárat kimerítsék, valamint hogy elfogadtassák a császárral a francia expanziót és hegemóniát, Turenne és titkos diplomáciai hálózata kapcsolatot tartott fenn a magyarországi elégedetlenkedőkkel, és a Habsburg ellenes mozgalmakat (Wesselényi-féle szervezkedés, kuruc-bujdosó mozgalom) szükség esetén pénzzel, esetenként közvetlen katonai erővel is támogatta. A császár hátában tevékenykedő katonai diverzió gondolata már 1661-től kezdve fölmerült Turenne terveiben, akinek végül 1663-64-ben, a Bethlen Miklóssal folytatott franciaországi tárgyalásokat követően sikerült meggyőznie XIV. Lajost a magyarországi kapcsolatok fontosságáról. Az 1664-es francia részvételt sokoldalúan megvilágító előadások után Négyesi Lajos őrnagy, a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem docense vetítéssel kísért referátumában ("A szentgotthárdi csata mint a vasvári béke előzménye") visszatért az előző napi programban tárgyalt szentgotthárdi csata kérdéséhez. A katonai előzmények összefoglalását követően számos korabeli metszet és terepábrázolás segítségével pontosította a csata helyszínét és néhány, az eddigi szakirodalomban homályban maradt mozzanatát. Üdítő színfoltja volt a konferenciának Barota Mária irodalomtörténész (Szombathelyi Berzsenyi Dániel Főiskola) "Reiner Maria Rilke kornétása a szentgotthárdi csatában" címmel megtartott előadása. A szentgotthárdi csata európai visszhangjának, az 1663-64-es háború legendává nemesedésének szép példáját mutatta be Rilke egy ifjúkori prózaversében, amelyben a költő családja egyik ősének, Rilke Kristóf kornétásnak állított emléket, aki a vers szerint a szentgotthárdi csatában esett el. Rilke életútjának és életművének egészét segítségül hívva Barota feltárta a valós családtörténeti adatoknak ellentmondó költői mítoszteremtés működését is. Ugyancsak az interdiszciplinaritás jegyében került sor Ilon Gábor régész (Savaria Múzeum) "Az 1664-es események és a régészeti kutatások újabb eredményei" című, vetítéssel kísért záróelőadására, amely egy 1998-ban folytatott szentgotthárdi ásatás leleteivel ismertette meg a hallgatóságot. A régész számára beszédes edénytöredékek, kályhacsempék, mikronövényi- és állatmaradványok a Széll Kálmán tér közműveinek áthelyezése során kerültek elő. Közülük a legérdekesebb egy török kori gerendapalánk maradványa, amelynek fenyőgerendái 1577/78-as irtásból származnak, s az egykor itt állt, kb 13 méter széles, földdel döngölt palánkerődítés létéről tanúskodnak. A tudományos tanácskozás rövid vitát követően Köpeczi Béla elnöki zárszavával ért véget. Köpeczi professzor nem csak a két napon elhangzott előadásokat értékelte, kiemelve a megközelítések sokszínűségét és mélységét, hanem egy, a vita során fölmerült kérdésre válaszolva röviden ismertette a vasvári békeokmány tartalmát és az azzal kapcsolatos ellentétes véleményeket, s kedvezőtlen fogadtatásának okairól is szólt. Hangsúlyozta, hogy bár az itt hallott előadások újabb meggyőző hadtörténeti, diplomáciai érveket sorakoztattak fel a békekötés elkerülhetetlen szükségességéről, a békekötés módja és tartalma nem felelt meg a Hugo Grotius által kidolgo- 517 zott és a vesztfáliai békében megvalósított elveknek, amennyiben az egyik fél tudta nélkül, érdekeit súlyosan sértve hozták létre. A konferencia hivatalos programját követően Vasvár város mutatta be történelmi-kulturális emlékeit és a térség jelenkori törekvéseit a résztvevőknek, majd a vendéglátók jó hangulatú társas vacsorán adtak ízelítőt a vasi hegyhát gasztronómiai különlegességeiből és az itt élő emberek vendégszeretetéből. Mindent összevetve, bár a vasvári béke - mind nemzetközi összefüggései, mind hazai hatása okán - a krónikaíró véleménye szerint is jelentősebb figyelmet érdemelt volna, a konferencia választ adott a bevezetőben felvázolt kérdésekre, egyetemes történeti összefüggésekbe ágyazta az 1663-64. évi török háború, a szentgotthárdi csata és a vasvári béke eseményeit, és újabb, ígéretes közös kutatási irányokat jelölt ki. A szervezők és az előadók óriási érdeme, hogy igen magas szintre emelték a közös európai múltunk feltárására irányuló francia -magyar tudományos együttműködést.
518 |