|
Szemle Chevaliers et chevalerie au Moyen Age (Hachette Litteratures, Paris, 1998. 308 o.) Semmi esetre sem túlzás azt állítani, hogy Jean Flori a lovagság kérdéskörének egyik, ha van ilyen a történettudományban, legjobb ismerője. A recenzensnek alkalma volt a Szerzőnek a jelen köteten kívül három másik művét elolvasni. Ezek szintén kiváló munkák, a jelen kötet azonban ezeket is felülmúlja. A kötet három részből áll. Az első a lovagság politikai és társadalmi vonatkozásait elemzi. Szól annak római és germán gyökereiről, az egyház befolyásáról, a lovagságnak a Birodalommal, a fejedelemségekkel, a földesurakkal, várnagyokkal, a nemeséggel való kapcsolatáról. A másik rész a lovagság és háború viszonyával, a harmadik a lovagság ideológiájával, a lovagság és az egyházi ideológia viszonyával s a lovagi irodalommal foglalkozik. Folyóiratunk olvasóit - úgy vélem - a második rész érdekli a legjobban. E második rész témája: hogyan született meg és emelkedett fel a lovagság? Hogyan lett a lovas harcosból lovag a X-XI. században a hűbériség kialakulásának folyamatában? Igen fontos volt a lovagság, mint elit fegyvernem kialakulásában az új lándzsatartás A lándzsát már nem hajították, nem csupán a kar erejével szúrtak vele, hanem a hónuk alá szorították és az ügető ló és a lovas egész testsúlyát belevíve - döftek vele. Az új lánzsatartás nem szorította ki egészen a régit, de a XII. században minden lovag, aki ezt a nevet megérdemelte, immár az új módszert alkalmazta, főként ha más lovagokat támadott meg. Ez a módszer emelte ki a lovagot a többi hadakozó közül, s ez nem is változott már meg az újkor elejéig. Az új módszer győzelmét francia földön az is mutatja, hogy a "brandir la lance" kifejezést felváltotta a "baisser la lance" kifejezés. Az új módszer döntő fontosságú. Az első keresztes háború lovagjainak teljesítményében benne volt a rendkívül harcias normannok kiválósága, de az új módszer is, mely lehetővé tette a masszív és tömeges támadást. E módszer elsajátításához sok gyakorlás kellett, fegyelem és szolidaritás. A lovag fegyvereiből élt. Nem annyira megölni akarta ellenfelét, hanem inkább legyőzni, elfogni és elvenni lovát és fegyverzetét. A lovag fő fegyvere a lándzsa volt. A források egyetlen olyan adatot sem közölnek, mely szerint kardot rántottak, vagy más közelharci fegyvert használtak volna, míg a lándzsa el nem tört; az irodalom sem említ ilyen esetet. A kétélű karddal inkább vágtak, mint szúrtak, az eposzok mindig hangsúlyozzák a kar erejét, a vágás nagyságát. A lovagi temetkezések igen mély sebekről tanúskodnak, szétvágott tagokról és törzsről és nem mindig tudni, hogy kard vagy bárd okozta-e a végzetes sérülést. Használták a bárdot és buzogányt is, főleg Angliában. A rövid (20 cm-es) tőr feladata az ellenfél megölése volt. A XI-XIII. században az első összecsapás után leggyakrabban a 90-100 cm hosszú, 1000-1800 gramm súlyú karddal folytatták a harcot. A lándzsa az "új módszer" bevezetése előtt rövidebb volt, mint 250 cm, a XIII. században viszont már 350 cm, később ennél is több. Súlya a XIV. század elején 15-18 kg-ra nőtt. Hajítani nem lehetett és keresztvas akadályozta meg, hogy hegye túlságosan mélyre hatoljon mert a támadó könnyen leeshetett volna a lováról). A védőfegyverzet a XI. század közepéig főként a bőrfelületre erősített fémlemezkékből álló brogne, és a láncszemekből készített ing 502 (hauberk) volt, a XI. század közepétől a XIII. század közepéig kizárólag az utóbbi. Jó védelmet nyújtott a kardvágások ellen, kevésbé a nyilak és hajítódárdák, még kevésbé a bárd, számszeríj, vagy lándzsadöfés ellen. Súlya 12-15 kg, de súlya kizárólag a vállon nyugodott. Könnyű mozgást biztosított. Minden láncszem 4 másikhoz kapcsolódott, a szemek száma 20 000 és 200 000 között volt. Minél több láncszemből állt a hauberk, annál nagyobb védelmet nyújtott. 1150 után címerdíszes ruhát viseltek felette. A XIII. század közepe után egyre több fémlemezzel erősítették a láncingeket. E megoldás jobb védelmet nyújtott és már az összefüggő lemezpáncélzat felé vezetett, mely bár nehezebb volt, mégis könnyebb lehetett viselni, mert nem nehezedett egész súlyával a vállra. A XIV. század közepén a páncél már jól védett a nyíl, de nem a számszeríj ellen. Az összefüggő lemezpáncél a XV. század elején jelent meg. A páncél a középkor végén sem nehezebb 25-30 kg-nál, de ez a súly jól eloszlott a testfelületen, csak a tornapáncél lehetett 50 sőt 70-80 kg súlyú. A lovakat is láncszemes és bőrpáncéllal védték. A lovagnak 1-2 később 5-7 lova volt. Egy vagy két csatlós (écuyer) vitte fegyvereit, és azok cserélték a lovát, ha elpusztult, vagy sérülés érte. (Hódító Vilmos alatt az 1066-os Hastings-i csatában három lovat öltek meg.) A harci ló a IX. századig 4 ökör árába került - azután még drágább lett, a fegyvereket beleértve mintegy 120 kg-ot tudott vinni. A XII. században egy lovag eltartása és felfegyverzése 150 hektár földből volt lehetséges. A források hangsúlyozzák a lovagság túlsúlyát a csatatéren és egyéni teljesítményeiket. Újabb történészek azt állítják, hogy a krónikások többsége lovagi családból származott, eltartóik is lovagok voltak, ezért elsősorban mindig a lovagi rohamokat írták le. Az igazi csata azonban ritka volt a középkorban, főleg a XIII. század előtt: lehetőleg elkerülték, mert egy csatában mindent el lehet veszíteni. Sok lovag egész életében nem vesz részt csatában, s egynél több csatában egyik sem (!). A hadműveletek főként portyázásokból, várostromokból álltak, utóbbiakban lovagok is részt vettek, gyalogosként, vagy íjászként. Más fegyvernemek szerepe talán fontosabb lehetett, mint a krónikások leírják, de nagy csatát egyet sem nyertek lovagság nélkül. Egyedül a nehéz lovagság tudta az ellenfelet megfutamítani. Fegyverzetük miatt a lovagok közül kevesen estek el. Nem biztos, hogy a nagy francia vereségek idején, a XIV-XV. században a lovagság már elavult, de tény, hogy akkorra a gyalogság már fontosabb volt, mint amilyennek a (lovagi származású) krónikások leírják. Sok lovag jó íjász hírében állt - így Bouillon Gottfried és Oroszlánszívű Richárd. A lovagok a várostromban is az élen harcoltak. A kevés csatában a fő harci forma az arctámadás volt. A lovagok rendszerint 3-5 sorban, 20-30 fős csoportokban álltak fel (conroi). Több conroi alkotott egy bataille-t, egy sereg általában 3-4 bataille-ból állt. A conroi tagjai zárt rendben rohamoztak, egyszerre eresztették le lándzsájukat és nagyon vigyáztak, hogy együtt maradjanak, mert az volt sikerük feltétele. Ritkán esett, hogy az első roham meghozta volna a győzelmet. Sikertelensége esetén a lovagok visszafordultak és rendezték soraikat. Az újabb rohamban a tartalékot is felhasználták. Az első roham kudarca esetén a parancsnok azzal is megtéveszthette az ellenfelet, hogy színlelt futást rendelt el. Ilyenkor a lovagok és gyalogosok egy csoportja leshelyen várakozott. A lovagok gyalog is szoktak harcolni a gyalogosok sorai között, főként a németeknél, kevésbé az angoloknál, még kevésbé a franciáknál. A fegyverzet súlyának növekedése azonban egyre kedvezőtlenebb helyzetbe hozta őket, mert a gyalogosok könnyebben mozogtak. A lovagok is ismerték a félelmet, de a becstelenségtől tartva néha öngyilkos rohamokat vállaltak, mint például a Crécy-nél vívott csatában. A fegyelem, mely a conroi-t összetartotta jól megfért a személyes bátorsággal, melyet a tömegcsatákban volt alkalmuk a lovagoknak kimutatniuk. A XII-XIII., de különösen a XIV. században, a százéves háború hosszú ostromai alatt, elég sok párviadal is előfordult. Ezek néha gyalogos viadalok voltak, mint az 1351-ben Ploermel-i, melyben a 30-30 francia-breton és angol küzdött meg egymással, és az előbbiek közül 6, az utóbbiak közül 9 esett el. A csatákban egyébként figyelemreméltóan kevés lovag esett el, az 1119-es Brémule-i csatában 900 lovagból például mindössze 3. Ennek oka az erős védőfegyverzet mellett az egymás elleni gyűlölet hiánya és az ellenfél elfogására való törekvés (váltságdíj!) volt. A 503 lovagi etikát különben csak "belső használatra" alkalmazták, nem lovagi ellenféllel szemben nem volt kötelező. Még igen sok fontosat és érdekeset lehetne közölni e kiváló könyv tartalmából, de egy recenzióban erre nincs lehetőség. Ezért mindenkinek ajánlom, akit a téma érdekel, hogy az ismertetett könyvet - ha hozzájut - olvassa el, és feltétlenül ajánlom a kiváló mű magyar nyelven való megjelentetését is.
Borosy András
Ascension sociale et identité nationale Intégration de l'immigration hongroise dans la société française Officina Hungarica IX. (Nemzetközi Hungarológiai Központ, Budapest, 2000. 362 o.) örvendetes módon újabb alapmű született az oly sok szempontból máig sem kellően feltárt hosszú XVIII. századdal kapcsolatosan. A magyar-francia kapcsolattörténet ifjú, ám nemzetközi elismertségű kutatója ezúttal a magyar bevándorlóknak a francia társadalomba történt beilleszkedését mutatja be "Társadalmi felemelkedés és nemzeti azonosság" című, a Nemzetközi Hungarológiai Központ kiadásában megjelent monográfiájában. Mondanivalója különösen azért figyelemre méltó, mert nem csak a központi magyar és francia levéltárakban nézett utána az eddigi szakirodalomban meggyökerezett állításoknak, hanem a két érintett ország számos vidéki közgyűjteményében ugyanúgy, mint az alapvető ausztriai, nagy-britanniai és egyesült államok-beli levéltári állagokban is. Újonnan feltárt gazdag ismeretanyaga alapján a szerző már bevezetőjében világosan meghatározza, hogy célja a XVIII. századi Francia Királyságban jelentős szerephez jutott magyar jelenlét történetének bemutatása. Mivel legjelentősebbnek a francia királyi szolgálatba állt magyar katonák letelepedése bizonyult, természetszerűleg az ő beilleszkedésük és felemelkedésük áll kutatásai középpontjában. Bár ez az egész hosszú évszázad során folyamatosan vizsgálható jelenség volt, leghatározottabban mégis 1711 és 1756 között, a Rákóczi-szabadságharcnak véget vető szatmári békekötés és a nagyhatalmi szövetségek átrendeződésével kirobbantott harmadik sziléziai vagy hétéves háború kezdete közti időszakban érvényesült, a hangsúlyt tehát a szerző, érthetően, erre az időszakra helyezte. A monográfia első része történeti folyamatában mutatja be a magyar-francia kapcsolatokat és az ezek következtében egyre jelentősebbé váló franciaországi magyar katonaság szerepét. Témája feldolgozását a szentgotthárdi csatával indítja, szól a Wesselényi-összeesküvésnek nevezett főúri-nemesi ellenállás és az annak felszámolását követő megtorlási időszak bujdosóinak francia kapcsolatairól, Thököly szövetségkötéséről, az oszmánellenes felszabadító háborúval párhuzamosan kibontakozó népi kuruc mozgolódásról és az elmenekült, franciaországi magyar bevándorlókról. Önálló fejezetben tárgyalja a Rákóczi-szabadságharc és XIV. Lajos keleti terveinek egymásra találását és kapcsolatrendszerét a spanyol örökség megszerzéséért kirobbantott Habsburg-ellenes koalíciós háború kezdetétől annak lezárultáig. Ezután következik a mondanivaló középpontjába állított 1711 és 1756 közti időszak, a bujdosó és dezertőr magyarok tömeges francia hadiszolgálatba állásának részletezése. Az ezt követő, a Nagy Francia Forradalom kitöréséig terjedő időszakot tárgyaló rész már a francia király magyar zsoldosairól szól. Az utolsó történelmi fejezet a forradalmi és na- 504 póleoni időszakot tekinti át, elsődlegesen ismét a francia keleti politika tükrében. Az első nagy tematikai egységet rövid statisztikai összegzéssel zárja le a szerző. Már az eddig elmondottak alapján is nyilvánvaló, hogy ismereteinket számos új adattal, felismeréssel gazdagítja Tóth Ferenc. Igazában Az újdonság erejével azonban a monográfia második része, a beilleszkedés folyamatának a bemutatása hat. A szerző a francia királyi hadsereg összetételéből, a huszár és a magyar fogalmi azonosításából, a kisháború meghatározóvá válásából és ezzel a magyarok szerepének megnövekedéséből kiindulva közelíti meg témáját, és mindennek tükrében részletezi a francia huszárezredekbeli magyar előmeneteli lehetőségeket. Ezt követően tér át a beilleszkedést segítő tényezőkre és az azt meghatározó lelki hatásokra. Külön szól az udvari és táborbeli életnek a nemes családokból érkezett magyar katonákra gyakorolt hatásáról, a barátságkötések és szerelmi kapcsolatok szerepéről, az azok alapján megvalósuló házasságkötésekről, családi kapcsolódásokról. Önálló fejezetben tárgyalja a szerző a letelepedett magyar katonák beilleszkedését meghatározó anyagi viszonyokat, a szolgálatellátás alapján juttatott kegydíjakat, vagyonszerzéseket, a kialakult letelepedési gócokat. Ehhez csatlakozva a művelődési beilleszkedés kérdéseit veszi sorra Tóth Ferenc. Szól a vallási élet, a nyelvismeret, az iskolázottság, az olvasmánybázis, a színház, a zene és a képzőművészet terén kimutatható kötődésekről, a francia kultúrába történt, a levelezés és a publikálás tanulmányozása alapján igazolható beilleszkedésről. Az összes eddig jelzett vizsgálathoz természetszerűleg csatlakozik az, amely a harmadik nagy önálló egységben a magyarság megtartására és egyúttal a francia társadalommal való azonosulásra vonatkozik. A szerző a nemzetfogalom e korszakbeli változásából indul ki, majd az ismertté vált honosítások kérdését, mint az alattvalóvá válás tényezőjét elemzi. Ezután rátér a magyar azonosság megőrzésének tényezőire, a nyelv, a hagyomány és a szülőföldhöz való kötődés szerepének bemutatására. Önálló, ehhez csatlakozó részben vizsgálja a magyar beilleszkedés modelljét a francia hadsereg svájci, nagy-britanniai és lengyelországi katonáinak példájával egybevetve. Végül Tóth Ferenc összefoglalja kutatási eredményeit, és ezt magyar nyelven is, feszes logikai rendben, röviden megismétli. Elsődlegesen azt hangsúlyozza, hogy a Francia Királyság és főleg uralkodója számára a bevándorolt magyarok, akiket a huszárokkal azonosítottak, egyénileg és főleg kötelékben érkezetten, elsődlegesen a hadsereget erősítő, idegen katonákként, a kisháború mestereiként voltak fontosak. Ez a megkülönböztetés is segítette, hogy mint az 1703-1756 közti csoportos, mint az 1756-1789 közti egyéni, mint az 1703 előtti és 1789 utáni szórványos beilleszkedés úgy történhetett, hogy a francia király katonájaként is megmaradhattak magyarnak. Más szóval, ahogyan a szerző hangsúlyozza, kettős önazonosság alakulhatott ki a huszárlét bázisán, anélkül, hogy személyiségzavar keletkezett volna. A választott hazában való megkülönböztetés, elkülönülés ellenére, a nagyfokú társadalmi mobilitás következtében jelentős katonai pályát futhattak be, és magasra emelkedhettek az idegenből, a szülőföldről vagy a császári-királyi hadseregből, érkezett magyarok is. Ugyanakkor a szerző azt is kiemeli, hogy ez az ancien régime hanyatló szakaszában, a királysághoz kötődve, történt, így a három nemzedéknyi franciaországi magyar emigráció, beilleszkedése ellenére, csak rövid történelmi szerepet játszhatott. Befejezésül arról is szólni kell, a szerző nem elégedett meg azzal, hogy mondanivalóját mindvégig gazdag hivatkozással igazolta, hanem függelékként nyolc meghatározóan jellegzetes, általa feltárt forrást is közöl, továbbá állításait huszonnyolc grafikai ábrával is személetessé teszi, valamint közreadja gazdag forrás- és irodalomjegyzékét. A recenzens nem csak tartalmi, hanem módszertani szempontból is rendkívül jelentősnek tartja ezt az új hazai publikációt. Tovább fokozza e kijelentés jelentőségét az a megállapítás, hogy ezúttal azon a világnyelven jelent meg ez a monográfia, amelyen sok, a téma iránt érdeklődő külföldi olvasóhoz is eljuthat számos, mindeddig nem kellően méltányolt vagy nem helyesen megértett magyar történelmi tény hiteles ábrázolása. Köszönet ezért a szerzőnek, a kiadónak és a kiadást lehetővé tévőknek. Zachar József 505 1809 Schlacht bei Raab (A szerző kiadása, Wien, 2001. 71 o.) Az 1809. június 14-i, Győr melletti csatával kapcsolatosan, amelyben a János főherceg vezényelte császári-királyi és a József főherceg nádori vezénylete alatt állt magyar nemesi felkelő csapatok kudarcot vallottak a (Beauharnais) Jenő itáliai alkirály alárendeltségében állt francia császári csapatokkal szemben, a késői utókor keveset tud, s amit tud, azt is általában rosszul. Erre figyelt fel az alsó-ausztriai Maria-Anzbach csendjébe visszahúzódva a napóleoni korszak irodalmában elmélyült kutató, Ferdi Irmfried Wöber. Érdeklődése egyre meghatározóbban fordult e hadtörténelmi esemény felé, nem elégedett meg immár az addigi csatatörténeti feldolgozások sommás ítéletével, a kiadott forrásokból megszerezhető kiegészítő ismeretekkel. Vette a fáradságot, személyesen járta be az egykori helyszínt, követte a szembe került ellenséges hadak felvonulási útvonalait, tanulmányozta az összecsapás helyszínét, a legszélesebb értelemben felfogott csatateret. Ezt követően a térség helyi városi, egyházi és magánlevéltáraiban felkutatott számos, mindeddig hasznosítatlan forrást, (bár sajnálatos módon a jelzett hivatkozások végül is kimaradtak a kötetből). Végül sorozatosan konzultált a korszak legjelentősebb magyar, osztrák, francia, olasz, német, brit és amerikai kutatóival szerte a nagyvilágon az egyes részkérdéseket illető új felismeréseiről. Így született meg ez a figyelemre méltó új tudományos feldolgozás, amelyben állításait a szerző pontos vázlatokkal, forrásidézetekkel, korabeli ábrázolásokkal és mai terepfelvételekkel igazolja. Elemzését 1809. június 6-ával indítja, amely napon a főhadiszállását a győri püspöki palotában felütő és a magyar insurrectiót e térségben gyülekeztető József főherceg nádor értesítést kapott fivérétől, a császári-királyi haderő főparancsnoki tisztségében állt Károly főhercegtől, hogy hadaival egyesülnie kell a másik fivér, János főherceg visszavonuló itáliai hadseregének kötelékeivel, hogy együttesen húzódjanak Pozsony felé, amelyet támadás fenyeget. Ugyanaznap Jenő itáliai alkirály addig Sopron térségében állomásozott erői is megindultak kelet felé, és Sárvártól keletre egyesültek. Az erőviszonyok részletezése során a szerző kiemeli József nádor felelősségteljes jelentéseit, amelyek egyrészt hiteles képet adtak a magyar nemesi felkelés kötelékeinek harcértékéről és hadba vethetőségéről, másrészt javaslatokat tartalmaztak a további teendőket illetően. Ezzel szembeállítja, menynyire tévesen ítélte meg János főherceg a szemben álló francia erők nagyságát és saját lehetőségeit. Ezután rátér a kétoldalú csapatmozgásokból fakadó, Jánosháza-Karakó és Bodonhely-Gógánfa térségében bekövetkezett kisebb összecsapásokra, majd a június 12-i Pápa melletti ütközetre, amely a francia hadvezetés feltételezése ellenére nem bontakozott ki döntő csatává, miután János főherceg Győr felé visszavonult. A továbbiakban Wöber felidézi János főherceg és József főherceg június 13-i téti találkozóját és heves vitáját az előbbi által június 15-ére tervezett, utóbbi által elvetett győri támadó csatavívással kapcsolatosan. Ezután részletezi a császári-királyi kötelékeknek a feltételezett csatarendnek megfelelő visszavonását, az ugyancsak gyülekeztetett insurrectiós erők közéjük való betagolását. Ezt követően bemutatja, hogy Csanak és Gyirmót térségéből a francia elővéd már aznap kiszorította a Habsburg-hadak utóvédjét, és elfoglalta a Gyirmót és Ménfő közti magaslatokat, ezáltal pedig meghatározó előnyhöz jutott. A magát még mindig túlerőben vélő János főherceg 14-én reggel ennek ellenére ismételten visszautasította József nádor javaslatát, hogy csatavívás helyett vonuljanak vissza Komáromba. Miközben érvényesítette a magyar hadszíntéren elnyert főparancsnoki beosztását, és Kismegyerre támaszkodva, csatarendbe állíttatta hadait, azokat heves francia tüzérségi csapás érte. Ezáltal világossá vált a francia támadó csatavívási szándék, és János főherceg úgy döntött, a másnapra tervezett saját 506 támadás helyett elfogadja, hogy védelmi felállásból még aznap csatát vívjon. A szemben állók erőinek pontos bemutatása után és a terep aprólékos felvázolását követően a szerző rátér arra, miként telt el az idő egyrészt a Habsburg-hadvezetés tehetetlen várakozásával, másrészt a francia hadvezetés pontos ismereteket eredményező felderítésével. A francia részről megindított támadás részletezése következik ezután, melynek során jelentős teret szentel a szerző János főherceg későbbi insurrectióellenes vádaskodásainak, és azokat főleg a francia források bemutatásával teszi tarthatatlanná. Ugyanígy jár el a csatavívásnak János főherceg által végül is elrendelt félbeszakításával és a csapatok visszavonulásával kapcsolatosan is, újra és újra a résztvevőket megszólaltatva, és a főleg a nemesi felkelő erők által időközben végrehajtott ellenlökésekre is részletesen kitérve. Minden eddigi feldolgozással szemben, ezúttal a források tükrében, végre teljes valóságában világossá válik az insurrectiós erők helytállása, és az a tény, mennyire nem rajtuk múlt a vereség és a kényszerű visszavonulás, sőt mennyire nem is az ő soraik rendültek meg elsőként: a zömre nehezedő óriási francia túlerő következményeként bekövetkezett ottani zavar eredményezte azt. Végül a menekülésbe torkolló visszavonulással kapcsolatosan is azt emeli ki a szerző, hogy József nádor rendelte el nemesi felkelőinek az azonnali komáromi gyülekeztetést és a gyülekezőhely mielőbbi elérését, miközben János főherceg császári-királyi hadai ilyen irányú parancs nélkül maradtak, és csak másnap vonultak Ács térségében végrehajtott gyülekeztetést követően a szőnyi hídfőhöz. A szemben álló hadviselő felek további magyarországi mozdulatainak a felvázolását követően Ferdi Irmfried Wöber a vereséggel és a veszteségekkel kapcsolatosan az uralkodónak, illetve a generalisszimusznak küldött jelentésekkel, főleg azok valóságtartalmával foglalkozik. Ezt követően kitekintésként a Győr birtoklásáért vívott küzdelmet, a város június 24-i francia kézre kerülésének körülményeit idézi fel. E rövid ismertetés is világossá teszi, hogy csak üdvözölni lehet ennek a magyar szempontból is oly jelentős hadtörténelmi eseménynek új szempontú, a valós tényeket felszínre hozó, aprólékos bemutatását. Mivel pedig ez egy osztrák szerző részéről, német nyelven történt, talán a szélesebb szakmai közvéleményben is tudatosul, hogy nem a magyar résztvevőkön múlt a diadal, nem az utolsó magyar nemesi felkelés vallott kudarcot, hanem ellenkezőleg, a Habsburg-hadvezetés csődje nyilvánult meg a túlerővel szemben felelőtlenül vállalt csatavívással. Mindez együttesen szakítást eredményezhet egy kétszáz esztendő óta axiómává rögzült téves beállítással, ami a tudományosság szempontjából igazán örvendetes.
Zachar József 507 |