<back to contents>

Műhely

Borosy András

Megjegyzések B. Szabó János: Gondolatok a XI-XIV. századi magyar hadviselésrőlcímű tanulmányához [1]

Kétségtelen, hogy a XI-XIV. századi magyar hadviselésről régóta nem jelent meg érdekes és gondolatébresztő tanulmány.

A szerző túlságosan szerénynek tűnik, amikor nem nevezi magát középkorkutatónak, hiszen a kérdés egész forrásanyagát ismeri, és 1999-ben részben Somogyi Győző anyaggyűjtése alapján igen jó monográfiát írt a X-XIII. századi magyar-bizánci háborúkról.

Csak azért látom szükségesnek, hogy néhány megjegyzést fűzzek B. Szabó János tanulmányához, mert abban többször hivatkozik a Hadtörténelmi Közlemények 1962-es évfolyamában megjelent tanulmányomra, [2] és ha jól értem, vitába száll az abban kifejtett "átmeneti" típusú lovasság elméletével. Azt az elméletet a szerző által felsorolt kutatók valóban elfogadták, sőt rajtuk kívül elfogadta H. Göckenjan is. [3] Nem fogadta el azonban - a szerző szerint - Négyesi Lajos. Négyesi 1995. évi idézett tanulmányát nem tudtam megszerezni. 1999-ben megjelent kötetében [4] a következőket írja: "Borosy András szerint a kevésbé tehetős vitézek anyagi lehetőségeik függvényében használják a nyugati fegyverzet egyes darabjait, elsősorban az egyenes kardot. Ez a széles réteg alkotja az ún. átmeneti lovasságot, akik idővel felnőnek a nehézlovasság szintjére."

Úgy gondolom, a kérdés ennél bonyolultabb. [5] Négyesi ezután leírja a X. századi nehézlovas-fegyverzetet, majd így folytatja: "A fentiekben vázolt nehézfegyverzetű lovas és a magyar lovasíjász csak a két végletet jelenti. Egy nyugati sereg sem csak nehézfegyverzetűekből állt. A lovagok kinézetét alkotó csatlósok és íjász lovasok, valamint a határgrófságok csapatai könnyebb fegyverzetűek voltak. Hasonlóan a magyar harcosoknak is volt egy rétege, melytől nem volt idegen a közelharc." [6] Később megemlíti, hogy a nyugati haderőkben a "nehézlovasság mellett jelen van egy félnehéz lovasság is, mely elsősorban harcértékében különbözik a nehézlovasságtól." [7] Úgy gondolom, a lényeges itt az, hogy Négyesi szerint a X. században a magyar seregben van egy nem egészen könnyű lovasság, a nyugati seregekben pedig egy nem egészen nehéz lovasság, tehát nem csak kétféle lovasság van.

2001-ben megjelent doktori (PhD) értekezésében Négyesi Lajos ezt írja: "Az István kori zöm harcosait tekinthetjük-e átmeneti lovasoknak? A fegyverzet alapján igen, hiszen egyaránt használnak közelharc és távolharc fegyvereket. a taktikában azonban nincs átmenet." Azért nincs - szerinte - mert "az István kori harcrend zöme elsősorban közelharcra kapott kiképzést. Az íj csak má-

445

sodlagos fegyver, hasonlóan a bizánci lovassághoz." [8] Mindez a X. századra és Szent István korára vonatkozik.

Az "átmeneti" lovasságról szóló, állítólag általam kidolgozott elmélet eszerint eléggé szívósnak tűnik. Meg kell azonban mondanom, az elméletet mástól vettem át, mégpedig Marczali Henriktől, aki IV. Béla hadseregéről azt írja, hogy háromféle hadsereg élt egymás mellett: a nemrég az országba települt kunok keleti íjászserege, a magyarság zömének "átmeneti," s az előkelők és idegenek nyugatias serege. [9] Marczali elméletét azért fogadtam el, mert úgy véltem (és vélem), sok mindent meg tudok vele magyarázni.

Mások - 1962-ig - nem vették át az átmeneti lovasság elméletét. Ehelyett kemény viták folytak a hagyományos, a könnyű lovasságot pártoló régi iskola és Tóth Zoltán nehézlovas-párti irányzata között; a kettő közül inkább az utóbbit fogadták el, mivel Tóth kétségkívül képzettebb volt, mint ellenfelei, bár elmélete nem kevésbé egyoldalú.

B. Szabó Jánosnak igaza van abban, hogy az "átmeneti" típusú lovasságról szóló elmélet - csak elmélet. S mivel egyetlen elmélet sem örökkévaló, ez sem lehet az. Ha cáfoló adatok kerülnek elő, vagy új elmélet születik, mellyel több jelenséget lehet elfogadhatóan megmagyarázni, akkor az új ki fogja szorítani az "átmeneti" lovasságról szólót. B. Szabó János talán úgy gondolja, hogy ez az idő már elérkezett. A magam részéről úgy vélem, még nem érkezett el. Ezt próbálom meg röviden indokolni:

Kétségtelen, hogy a X-XIV. században nem csak nomád típusú íjászlovasság és lovagi típusú, kizárólag közelharcra kiképzett nehézlovasság létezett, hanem másféle, nem kizárólag közelharcra alkalmas lovasság is. Ezt nem kell feltétlenül "átmeneti lovasságnak" nevezni, lehet "félnehéz," vagy "félkönnyű" lovasság is - bár nekem az "átmeneti" jelző használhatóbbnak tűnik.

Lovagolni és nyilazni természetesen - bizonyos szinten - bármilyen nép, bármilyen hadakozó réteg megtanulhat, de a nomád íjászlovasság különleges szintet képvisel, különlegesen hatékony [10] és nehezen képzelhető el a pásztorkodó életforma nélkül. A földművelő embernek nincs annyi szabadideje, mint a pásztorkodónak, ezért nem képes magát olyan kiváló lovassá, és különösen íjásszá kiképezni, mint az utóbbi.

Ezt a tényt a magyarországi kunok társadalmi- és katonai minőségének változásával lehet legjobban illusztrálni. A XIII. században a kunok még nemzetiségi szervezetben éltek és pásztorkodtak. Mikor Károly Róbert az ország királya lett, szinte egyedüli támaszát ők jelentették. A XIV. század közepén a kunok összessége már nem hadviselő, de zömük még nem telepedett le állandóan. A XIV. század első felében, mondhatni, minden hadjáratban részt vesznek - fontos szerepük van Nagy Lajos nápolyi hadjárataiban is ("rövid lándzsájú pogányok"). A kereszténység, a földművelés és a feudalizáció fokozatos elterjedésével azonban csökken a kun harcosok száma és a XIV. század végén már nyilvánvaló, hogy Zsigmond serege íjászhiányban szenved, erre vall a király idézett, 1395. évi oklevele. [11] A XV. században a kunok (és jászok) katonai szolgálatuk megváltásáért tegzespénzt (proventus pharetralis) fizettek. Ezzel a kun (és jász) íjászlovasság lényegében megszűnt, [12] ám e tény nem jelenti azt, hogy a Magyar Királyság hadseregében ne lettek volna íjász lovasok. Nyilvánvalóan voltak, de nem a nomád íjász lovasok szintjén.

Ami az "igazi lovagi" nehézfegyverzetű lovasságot illeti, száma a magyar seregekben a jelek szerint nem volt nagy, annak ellenére, hogy királyaink - a fegyvernem megtapasztalt hatékonysága miatt - igyekeztek minél több nehézlovast fegyverbe állítani. Számuk még Nagy Lajos király idején sem volt elegendő, amit jól mutat, hogy nápolyi hadjáratai idején nagyszámú idegen (főként német és olasz) nehézlovast fogadott zsoldjába. Hogy a nomád íjászlovasságot teljesen nélkülöző hadseregekben is voltak a nehézfegyverzetűeknél könnyebb fegyverzetű lovasok, jól mutatja a B.

446

Szabó János által is említett, a cseh király seregéről szóló adat, [13] de a középkori hadtörténetről szóló külföldi irodalomból is nyilvánvaló, hogy a nyugati, kifejezetten lovagi seregekben is harcoltak a teljes lovagi fegyverzetnél könnyebb fegyverzetű lovasok. Más kérdés, hogy az egyes lovagok fegyverzetében is lehettek minőségi és súlybeli különbségek, melyek a lovag vagyoni helyzetétől, esetleg fizikai erejétől függtek. Veszprémy László idézett tanulmányában [14] megállapítja, hogy a "loricatus," "panceratus" szó különböző korokban és különböző események leírásakor különböző típusú és felszereltségű páncélosokra vonatkozott. A legelterjedtebb bőrpáncélra és nemezpáncélra nem ismerünk külön szót. A "lorica" szó minden bizonnyal ezt is jelentette. Ez így van, ám a bőr- és/vagy nemezpáncélt viselő lovasok nem nevezhetők sem nehézlovasoknak, sem nomád típusú lovasíjászoknak.

A magyar királyok - különösen a tatárjárás után - igyekeztek minél több nehézfegyverzetűt látni seregeikben. De nagyon igaza van Zsoldos Attilának, [15] aki szerint kétségesnek látszik, hogy minden olyan tatárjárás utáni adat, mely "páncélosokat" említ, valóban nehézfegyverzetű, lovagi módon harcoló katonákra vonatkozna. Az általa felsorolt oklevelekből csak az derül ki, hogy IV. Béla lehetőleg nehezebb fegyverzetű haderő kiállítására törekedett, de arra nem volt lehetőség, hogy a katonák nagy tömegei lovagi jellegű, nehéz fegyverzetet viseljenek, a királynak meg kellett elégednie szerényebb fegyverzettel, s az idézett oklevelekben a lorica bőrvértet jelent.

Veszprémy László és Zsoldos Attila említett adatai - úgy gondolom - arra vallanak, hogy a nehéz fegyverzet elterjesztésére történt királyi erőfeszítések nem minden esetben követeltek lovagi jellegű, nehézfegyverzetű harcosokat, hanem megelégedtek annál könnyebb fegyverzetűekkel is és csak annyi eredménnyel jártak, hogy a - valóban a kizárás elve alapján feltételezett - "átmeneti" lovasság fegyverzete némileg nehezebb és hatékonyabb lett.

Úgy vélem, Veszprémy László és Zsoldos Attila tanulmányai éppen azt bizonyítják, hogy létezett egy nem nomád íjász és nem nehéz, lovagi fegyverzetű lovasság, melynek neveként az "átmeneti típusú lovasság" elnevezés terjedt el. Ismétlem, lehetne más néven is nevezni, "félnehéz" vagy "félkönnyű" lovasságnak, vagy másként, de megítélésem szerint talán az "átmeneti" a megfelelőbb.

Hangsúlyozni kívánom, cikkemet nem szánom vitacikknek. Örömmel tölt el, hogy a hazai középkori hadtörténetírásnak B. Szabó János személyében avatott művelője tűnt fel - akkor is, ha talán nem mindenben értünk egyet -, és remélem, számos kiváló tanulmánnyal fogja gazdagítani a hazai középkori hadtörténetírást.

447

 <back to contents>