<back to contents>

KRÁMLI MIHÁLY

MAGYARORSZÁG ÉS A CS. ÉS KIR. HADITENGERÉSZET IPARI MEGRENDELÉSEINEK KVÓTA SZERINTI MEGOSZTÁSA
1890-1910

A lissai győztes, Wilhelm von Tegetthoff altengernagy 1871-ben bekövetkezett halála után másfél évtizedre a cs. kir. haditengerészet fejlődése szinte teljesen megállt. Eközben más flották, többek között a legfőbb riválisnak tekintett olasz is, a fejlesztések és a technikai haladás következtében messze maguk mögött hagyták korszerűségben a cs. kir. haditengerészetet. A stagnálás leginkább Friedrich von Pöck báró flottaparancsnoki időszakához (1871-1883) kötődik, de az őt követő Maximilian Daublebsky von Sterneck tengernagynak (1883-1897) is hosszú évekbe telt, míg a haditengerészet fejlesztését el tudta indítani, ami azonban még nem jelentett intenzív flottafejlesztést. Jól jelzi ezt, hogy a hadsereg és a haditengerészet költségvetésének aránya ebben az időszakban nem változott meg, a flotta rendszeresen csak 7 %-át kapta a teljes haderő költségvetésének. Ez az arány Hermann von Spaun tengernagy idejében (1897-1904) indult növekedésnek. Ekkor kezdődött meg a flotta intenzív fejlesztése, amely igazából Rudolf Montecuccoli gróf tengernagy (1904-1913) alatt teljesedett ki. 1913-ban a haditengerészet költségvetése elérte a haderő költségvetésének 25 %-át, összege pedig meghaladta az 1897-es költségvetés hétszeresét. [1]

A haditengerészetre elköltött összegek látványos emelkedésével párhuzamosan a XIX. század utolsó évtizedében Ausztriában komoly haditengerészeti ipar létesült. Amíg az 1890-es éveket megelőzően a hazai gyárakban épült hajókhoz külföldről importálták a páncélzatot, a nehézlövegeket és gyakran a hajógépeket is, addig a századfordulót követően a haditengerészetet illetően a Monarchia szinte teljesen önellátóvá vált. [2] A hazai megrendelések politikáját Sterneck messzemenően támogatta, s bár így a haditengerészet sok mindenhez akár 30-40 %-kal is drágábban jutott hozzá, a külföldtől való függése megszűnt. A hazai ipar támogatásának volt egy másik, a haditengerészet jövője szempontjából nagyon fontos eredménye: a flottaellenes osztrák politikusok véleménye kezdett megváltozni. A "pénzpocsékoló, felesleges flottából" az évek folyamán "fontos és hasznos haditengerészet" lett. Az érintett iparosok és a hozzájuk kötődő politikusok egyre inkább érdekeltté váltak a flottafejlesztésben, mivel így üzleti hasznuk növekedett. A flottafejlesztést emellett természetesen elősegítette Tirpitz 1898-as és 1900-as programja, a Berlinre figyelő német nacionalisták a flottaprogramok mellé álltak. A háború előtti években Ausztriában szinte valamennyi jelentős párt és nemzetiség támogatta a haditengerészet fejlesztését. A II. Vilmosra csodálattal tekintő Ferenc Ferdinánd a haditengerészet elkötelezett híve volt, ugyanígy volt ezzel Karl Lueger és Keresztényszociális Pártja. A tengerparti délszlávok, elsősorban a dalmáciai horvátok, egyenesen a legfőbb támogatói voltak, míg a csehek ipari érdekeltségeik (Škoda, Witkowitz) miatt pártolták a flottafejlesztést. Az egyik legfőbb érdekelt maga Albert Rotschild báró volt, aki többségi

36

tulajdonnal bírt a három legfontosabb gyárban (Stabilimento Tecnico Triestino, Škoda, Witkowitz). Ausztriában egyedül a szociáldemokraták számítottak a flottafejlesztés következetes ellenfeleinek.

Magyarországon a közös haderő részét képező haditengerészet, akárcsak a közös hadsereg, nem volt igazán népszerű intézmény. A flotta bizonyos szempontból népszerűtlenebb is volt, mint a hadsereg, bizonyos szempontból viszont kevésbé volt az. Mivel Magyarországnak - a magyar politikusok döntő többsége szerint - alig volt köze a tengerhez, a haditengerészetre elköltött pénzt is teljesen feleslegesek ítélték az ország szempontjából. A pénzügyi kérdéseken túl viszont a magyar politika és a közvélemény korántsem volt olyan ellenséges a flottával, mint a közös hadsereggel szemben. Létét ugyanis kevésbé érezték a magyar szuverenitás szempontjából sérelmesnek. Magyarországon a flotta ügyei leginkább érdektelenséget és közönyt váltottak ki.

A magyar gyárosok és politikusok az 1890-es években kezdték követelni, hogy a magyar ipar nagyobb - lehetőleg a kvóta szerinti - arányban részesüljön a közös haderő ipari megrendeléseiből. Bár a haditengerészet költségvetése jelentősen alatta maradt a hadsereg költségvetésének, a két haderőnem közötti különbségből adódóan a nehézipar számára a haditengerészet megrendelései jelentettek nagyobb bevételt. E tanulmány középpontjában a haditengerészeti ipari megrendelések kvóta arányában való elosztásának kérdése, illetve ezzel összefüggésben a magyar politikai vezetés, a kormányzat és a delegáció flottafejlesztésnek való megnyerésére irányuló politika áll. [3] Természetesen a közös hadsereg esetében ugyanúgy napirenden volt ez a kérdés, de a közös hadsereggel kapcsolatos folyamatokra és eseményekre e helyen csak akkor hivatkozunk, ha témánk szempontjából elkerülhetetlenül szükséges. Ezt megerősíteni látszik Szterényi József kereskedelemügyi államtitkár század eleji kijelentése is: "A közös hadsereg és a haditengerészet államjogilag különbözőnek tekinthető, mivel külön költségvetésük van, és saját, belső törvényeik szerint működnek." [4]

A téma egyáltalán nem bővelkedik szakirodalomban. Tulajdonképpen egyetlen mű foglakozik vele, de az is csak érintőlegesen: Louis Gebhardt Jr. amerikai történész 1965-ben készült PhD disszertációja, amely (tudomásom szerint) nem jelent meg nyomtatásban. [5] Gebhardt mindössze néhány oldalban foglakozik a témával, elsősorban az osztrákok szemszögéből közelítve hozzá.

Az első megrendelések, 1890-1897

Max von Sterneck 1897-ben bekövetkezett haláláig az 1880-as években megkezdett lassú flottafejlesztés folytatódott tovább, melynek fenntartásához elegendő volt évente

37

mindössze néhány százezer forinttal növelni a haditengerészet költségvetését. [6] Ezt a kormányok minden évben jóváhagyták, a delegációk pedig különösebb vita nélkül megszavazták. A flotta intenzív (természetesen osztrák-magyar mértékkel mérve intenzív) fejlesztése csak Sterneck utóda, Hermann von Spaun alatt indult meg a század végén, és a költségvetés is ekkor kezdett jelentős mértékben emelkedni. Sterneck idejében a delegációk elé beterjesztett költségvetési tervezetek alig haladták meg flotta fenntartásához minimálisan szükséges összegeket, ezért a flotta fejlesztését leginkább ellenző politikusok sem vitathatták különösebben azok mértékét.

Míg a flottafejlesztés ütemében ezekben az években nem következett be jelentősebb változás, addig a hadihajó-építés és a flotta ipari háttérbázisában nagy jelentőségű átalakulások mentek végbe. Míg 1890-ben a hadihajó-építésre és a hajók felfegyverzésére elköltött összegek (melyek a flotta ipari megrendeléseinek 90 %-át tették ki) 26 %-a külföldi cégek zsebébe vándorolt, 1900-ban ez az arány már csak 10,9 % volt. [7] A hadi­tengerészet ebben az időben kezdte a hazai, pontosabban az osztrák-cseh ipart tudatosan támogatni. E politikának köszönhetően a flotta minden olyan ipari terméket, melyet a hazai ipar képes volt előállítani, a Monarchiában rendelt meg, és külföldről már csak olyan termékeket hozott be, melyek előállítása meghaladta a hazai ipar képességeit. E politika első jelentős eredményeként 1891-től kezdve a haditengerészet a hadihajókhoz szükséges páncélanyagot már nem Angliából, mint azelőtt két évtizeden keresztül, hanem a csehországi Witkowitzból szerezte be. Ugyancsak jelentős előrelépés volt e téren, hogy az 1893 után épülő hajók lövegeit 15 cm-es kaliberig már a Škoda cég szállította. [8] A századfordulón a nehézlövegeken kívül már csak néhány speciális alkatrészt és öntvényt kellett a haditengerészet számára importálni, különben a hazai ipar képes volt mindent előállítani, igaz jóval - akár 30-40 %-kal - drágábban.

Az osztrák és a magyar gazdaságban az 1890-es években kibontakozott fellendüléssel párhuzamosan a haditengerészet hazai ipart pártoló politikájának köszönhetően a Monarchia osztrák felében lévő haditengerészeti ipar is fejlődésnek indult. Ez elsősorban a három legnagyobb céget, a Stabilimento Tecnico Triestinót, Witkowitzot és a Škodát érintette, de mellettük több kisebb lőszergyár és egyéb üzem is jelentős jövedelmekhez jutott a haditengerészeti megrendelések révén. A hazai iparnak juttatott egyre nagyobb értékű megrendelések nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy az osztrák politikusok flottaellenes beállítottsága megváltozzon. Ezek a megrendelések készítették elő a terepet a flotta későbbi intenzív fejlesztéséhez.

A magyar törvényhozás részéről az első követelések a magyar iparnak a közös hadsereg és a haditengerészet megrendeléseiből nagyobb arányban való részesítésére nem sokkal a haditengerészet új, a hazai ipart támogató politikájának kezdete után fogalmazódtak meg. A delegációban a haditengerészeti megrendelések ügyét először Batthyány

38

Tivadar gróf, egykori tengerésztiszt vetette fel 1893-ban. Felszólalásában a haditengerészet és Magyarország kapcsolatának szorosabbra fűzése érdekében jóval nagyobb arányú magyarországi megrendeléseket javasolt a haditengerészetnek (a haditengerészeti költségvetés tárgyalásán mindig jelen volt a haditengerészet parancsnoka). Felsorolta azokat a termékeket is, melyeket szerinte a magyar ipar képes lenne haditengerészet részére szállítani: köteleket, vásznat, vasat és vaslemezeket, valamint bőrárukat. Batthyány beszédében még nem fogalmazódott meg a megrendelések kvótaszerű elosztásának gondolata, mely néhány év múlva a legfőbb követelés lett magyar részről. Ekkor még határozat sem született e kérdésben. [9]

Amennyire nyomon követhető, a felvetésnek mégis volt hatása. A magyar kormány ugyanis, pontosabban a Kereskedelemügyi Minisztérium, a következő évben, 1894-ben kezdett aktívabb tevékenységbe a haditengerészeti megrendelések biztosítása ügyében. A minisztérium ekkortól kezdte számon kérni a tengerészeti osztályon, hogy magyar cégek milyen megrendelésekben részesültek, illetve ekkortól közvetítette különböző magyar cégek ajánlkozásait a haditengerészet felé. A minisztérium megélénkülő tevékenységének hatását jelzi, hogy ebben az évben a flotta összes beszerezéseit intéző csoport, a II. Geschäftsgruppe külön rovatot hozott létre, "magyar szállítások" (Ungarische Liefe­rungen) címmel. [10] Mindezek ellenére a következő években a haditengerészeti megrendelések ügyében továbbra is a delegáció volt az aktív kezdeményező, különösen az 1898-ig terjedő időszakban. A Kereskedelemügyi Minisztérium ekkor még inkább amolyan kijáró, cégek konkrét ajánlatait közvetítő szerepet játszott. [11]

A magyarországi ipar 1890 előtt igen kevés dolgot szállított a haditengerészetnek. Az 1867 és 1890 közötti megrendelések közül messze a legmagasabb értékű az 1868 és 1872 között a Pest-Fiumei Hajógyár Rt. által épített két monitor, a MAROS és a LEITHA volt. A monitorok mellett ebben az időszakban a haditengerészet által Magyarországon megrendelt ipari termékek közül a legfontosabbak a fiumei Whitehead-gyárban készülő torpedók voltak. Az osztrák-magyar haditengerészet torpedószükségletének 100-%-át a Whiteheadnél rendelte meg, emellett a gyár jelentős mennyiséget exportált is. [12] A haditengerészet torpedórendelései minden évben fix bevételeket jelentettek a magyarországi ipar számára. Értékük azonban 1890 és 1897 között nem haladta meg az évi néhány tízezer forintot. A Magyarországon tett torpedó-megrendelések értéke ebben az időszakban körülbelül 1 %-át tette ki a hajók építésére és fenntartására költött összegeknek. [13]

39

1890-ben sikerült az évtized legnagyobb magyarországi haditengerészeti megrendelését megszereznie a Schoenichen-féle hajógyárnak, a KÖRÖS és a SZAMOS monitorok megépítésére. A két hajó már az egyesített Schoenichen H. és Hartmann J. Hajógyárban épült 1891-1892-ben; tüzérség nélkül egyenként 300 000 Ft-ba kerültek, ez azonban tartalmazta a Witkowitzban készült páncéllemezek és a német Schichau-cég által gyártott hajógépek árát is.

Az 1890. esztendőben a fiumei Whitehead-gyár torpedóin, valamint a monitorokat építő Schoenichen-Hartmann gyáron kívül semmilyen magyarországi cég nem szállított a haditengerészetnek. A II. Geschäftsgruppe anyagában mindössze a Szegedi Kenderfonó kötelekre tett ajánlata található meg, de ez a cég sem kapott az adott az évben megrendelést. [14] Az 1890-es éveket megelőzően a magyarországi ipar torpedókon kívül más árucikkekre nem kapott rendszeresen megrendeléseket a haditengerészettől, olyan cikkekre sem, melyeket képes lett volna megfelelő minőségben előállítani, mint például köteleket, vásznat, kátrányt és bőrárukat. A magyar ipar nem csak a haditengerészet zártkörű rendeléseiből maradt ki, hanem a polai Arzenál nyílt pályázataiból is, mivel azok egyetlen magyar lapban sem jelentek meg, és így az érintett cégek tudomást sem szerezhettek ezekről. [15] Ez a helyzet az 1890-es évek közepétől kezdett megváltozni, a Kereskedelemügyi Minisztérium közbenjárása nyomán. A minisztérium jóval előre (két héttel a megjelentetés előtt) kérte a pályázati felhívások megküldését, hogy időben megjelentethesse azokat Magyarországon. Ebből még évekkel később is konfliktusok támadtak, mivel a haditengerészet több alkalommal a pályázati határidő lejárta előtt egy-két nappal küldte csak meg a felhívásokat a minisztériumnak. [16]

Az 1892. esztendőben már hat magyarországi cég nevével lehet találkozni az iratok közt. Ezek a cégek is csak ajánlatokat tettek a haditengerészetnek, de megrendeléseket nem kaptak. Köztük volt a resicai és a diósgyőri vasmű, valamint a csepeli Weiss Man-fréd Művek. [17] A Whitehead mellett ebben az évben egyetlen másik magyarországi cég kapott megrendelést, a pozsonyi Dynamit Nobel lőporgyár, mely torpedótölteteket szállított és lőport a 4,7 cm-es lőszerekhez. [18] Ezekből az adatokból azonban még nem lehet következtetni a magyarországi ipar tényleges részesedésére, mivel a haditengerészet iratanyagában csak azoknak a cégeknek a szállításai szerepelnek, melyek közvetlen, szerződéses viszonyban álltak a haditengerészettel. Az viszont már nem derül ki, hogy e cégek esetleg milyen beszállítókkal dolgoztattak, vagy honnan szerezték be a nyersanyagokat. 1898 után a magyar delegáció követelésére a haditengerészet a nagyobb szállítókat kötelezte arra, hogy évenként készítsenek kimutatásokat a Magyarországról történő beszállításaikról, [19] ám ebben az időben ilyen kimutatások még nem készültek.

1894-ben, mint azt említettük, a II. Geschäftsgruppe már külön kezelte a magyarországi ipari megrendelések iratait. Ebből arra lehet következtetni, hogy a haditengerészet

40

vezetősége kezdte komolyabban venni az akkoriban még éppen csak megfogalmazott, de hivatalos formába még nem öntött magyar követelést a magyar ipar nagyobb arányú részesülésére a haditengerészet ipari megrendeléseiből. A magyar ipar viszonylag kevés területen volt képes kielégíteni a haditengerészet igényeit, de olyan kevés és viszonylag csekély értékű megrendelést kapott, hogy részesedési arányának növelése elvileg nem ütközött semmilyen akadályba. Sterneck parancsnokságának ideje alatt a haditengerészet kettős módon viszonyult a magyar megrendelések ügyéhez. Maga Sterneck nem tartotta fontosnak, hogy a magyarok irányában bármiféle gesztust tegyen. A MONARCH-osztály hajóinak elnevezésekor figyelmen kívül hagyta a magyarok azon óhaját, hogy az osztály második tagja magyar nevet kapjon. [20] A haditengerészet látszatra komolyan vette a magyar igényeket, a Kereskedelemügyi Minisztérium által közvetített ajánlatokra válaszolva megrendeléseket ígért, az ígéreteket azonban nem tartotta be és a valóságban továbbra sem tett nagyobb megrendeléseket magyar cégeknél. [21]

1894-ben közvetítette a Kereskedelemügyi Minisztérium a Diósgyőri Vas- és Acélgyár ajánlatait különböző vas- és acélöntvényekre, valamit tüzérségi lövedékekre. A minisztérium levelében szólította fel a haditengerészetet, hogy a későbbiekben ne külföldről, hanem inkább Diósgyőrből rendeljen. A tengerészeti osztály megígérte, a jövőben majd felhívja ajánlattételre Diósgyőrt is, de a konkrét megrendelésektől, arra hivatkozva, hogy pillanatnyilag nincs szüksége a felsorolt gyártmányokra, elzárkózott. [22] A haditengerészet végül 1896-ban hívta fel lövedék-próbarendelésre a céget. [23] Alig több mint egy évtized múlva Diósgyőr a haditengerészet egyik legnagyobb lövedékszállítója lett. A többi ajánlkozó cég a könnyűipart képviselte, elsősorban textilárukat és vitorlavásznat kínálva a haditengerészetnek. A Heinrich Klinger-cég például 6-9 % árengedményt ígért, ha a haditengerészet három éven keresztül tőle rendel vitorlavásznat. [24] A haditengerészet jelentette a Kereskedelemügyi Minisztériumnak, hogy az 1895-re megrendelt 2000 db legénységi klumpából 800 db-ot a magyar ipartól rendeltek meg. [25]

1895-ben és 1896-ban a magyarországi ipari rendelések ügyében semmilyen komoly változás nem következett be. A diósgyőri próbarendelés mellett 1896-ban egy újabb nagyvállalat, a Ganz Villamossági Rt. jelentkezett ajánlatával a haditengerészetnél, de megrendelést még nem kapott. [26]

A változások a haditengerészeti megrendelések ügyében 1897-ben kezdődtek meg. Négy évvel Batthyány Tivadar első felvetése után a magyar delegáció tengerészeti albizottsága vette elő a haditengerészeti ipari megrendelések ügyét. A tengerészeti albizottság immár hivatalos formába öntötte a korábban megfogalmazott igényeket, és egy lényeges új elemmel egészítette ki azokat: már nem csak nagyobb arányú, hanem a kvóta

41

arányában tett megrendeléseket követelt. [27] A haditengerészet vezetősége erre a követelésre érdemben nem válaszolt semmit, de éppen nem is volt abban a helyzetben, hogy az üggyel foglalkozni tudott volna. A delegációk ülésszaka alatt ugyanis, 1897. december elején, Sterneck meghalt. A magyar delegáció nemzetiszín szalaggal és magyar nyelvű felirattal ellátott koszorút küldött a haditengerészet parancsnokának ravatalára. [28] Stern­eck halála után az új parancsnokra, Hermann von Spaunra várt a magyarokkal való megegyezés.

Út a megegyezéshez, 1898-1903

1898 tavaszán történelmi jelentőségű esemény történt, áprilisban a német Reichstag elfogadta Tirpitz első flottatörvényét. A kortársak ugyan ezt még akkor egy jóval aktívabb német gyarmatosítási politika jelének vélték, [29] de valójában a német-angol flottaépítési verseny nyitánya volt. Ugyanebben a hónapban terjesztette elő Spaun saját flottatervezetét. A terv szerint a flottának 1908-ra 12 csatahajóból, 12 cirkálóból, 12 rombo-lóból és 72 torpedónaszádból összetevődő hajóállományt kellett elérnie, mindezt pedig úgy, hogy addigra ki kellett volna vonni a szolgálatból minden 1890 előtt épült hajót. Ez igen merész terv volt, mivel 1890 óta mindössze három partvédő páncélos és egy páncélos cirkáló épült. Spaun a program költségeit a flotta költségvetésének évi 500 000 Ft-os növelésével és egy tíz éves, évi 5,5 millió Ft-os hitellel akarta biztosítani. [30] A két terv egyidejű benyújtása azt a látszatot kelthette, mintha a két szövetséges hatalom összehangolta volna flottapolitikáját, de erről szó sem volt. Spaun egyszerűen azt a kialakult hagyományt követte, hogy az új haditengerészeti parancsnokok hivatalba lépésükkor nyomban előállnak egy új flottatervvel. Ugyanekkor Spaun ambiciózus programja, főleg Tirpitz sikerének fényében, sokak szemében úgy tűnt, mintha szintén gyarmati politikai célokat szolgálna. Ez elsősorban a következetesen antikolonialista magyarok szemében diszkreditálta az új parancsnokot és flottafejlesztési tervét. [31] Németország flottapolitikájának valódi céljaira 1900-ban, Tirpitz második flottatörvényének elfogadása után derült fény. Az új flottatörvény megduplázta az első törvény előirányzatát, és nem volt tovább kétséges, hogy Németország az európai vizeken akarja megkérdőjelezni Anglia hatalmát. [32]

Spaun tervének igen befolyásos támogatója akadt Agenor Goluchowsky közös külügyminiszter személyében. Goluchowsky kijelentette, hogy nem csak partvédelmi cé-

42

lokból, hanem kereskedelmi okokból is szükség van a haditengerészet fejlesztésére. [33] Az osztrák delegációban Spaun elképzelései támogatásra is találtak, [34] a magyar miniszterek ellenállásán azonban már gyakorlatilag a közös minisztertanácson elbukott az 55 milliós hitel terve. [35] Ezután természetesen a magyar delegáció sem találta elfogadhatónak azt, mindamellett hozzájárult a haditengerészeti költségvetés évenkénti emeléséhez. [36] A hosszú távú flottaprogram megbuktatása miatt az osztrák delegációban éles magyarellenes kirohanásokra került sor a flottát támogató politikusok részéről. [37] 1898 folyamán Rio Oro (Spanyol Nyugat-Szahara) ügye - a spanyolok felajánlották ezt a gyarmatukat a Monarchiának - Spaun szerencsétlenségére tovább erősítette Budapestnek azt a meggyőződését, hogy a flottafejlesztés gyarmatszerzési célokat szolgál.

A magyar ellenállás véget vetett Spaun hosszú távú, előre eltervezett és előre garantált forrásokkal rendelkező flottaprogram megalkotására vonatkozó reményeinek. A magyar delegáció ráadásul 1898. május 23-án, miután úgy látta, hogy a megrendelések ügyében semmilyen előrehaladás nem történt, határozatban ismételte meg előző évi követelését. A határozat utasította a haditengerészet vezetőjét, hogy a megrendeléseknél a magyar ipart és mezőgazdaságot legalább a kvótát megközelítő mértékben vegye figyelembe, és a haditengerészet ennek végrehajtásáról évente jelentést készítsen. [38] A tengerészeti albizottság határozati javaslatát a haditengerészet által az 1897. évről készített és a delegációnak elküldött kimutatás adataival indokolta: 1897-ben a haditengerészet 13 981 260 Ft-ból külföldön 3 107 860 Ft-ot (22,2 %) költött el, míg Magyarországon személyi kiadásokra 250 810 Ft-ot, dologi kiadásokra, ipari és mezőgazdasági termékekre pedig 1 087 460 Ft-ot (összesen 9,6 %). [39] Ha a külföldön elköltött összegeket levonjuk a teljes költségvetésből, mint ahogyan a haditengerészet számolt, akkor Magyarországra 12,3 % jutott, ami messze elmaradt a Magyarországra eső 31,4 %-os kvótától. Ha csak az ipari termékeket vesszük figyelembe, akkor az arány jóval 10 % alatt lehetett.

Spaun programjának bukásából rögtön megértette, hogy szakítania kell elődjének a magyar követeléseket negligáló politikájával. Hamar rájött, hogy a flotta fejlesztésére vonatkozó elképzeléseit csak úgy tudja megvalósítani, ha az osztrák delegáció mellett megnyeri a magyar delegációt, illetve a magyar kormányzatot is. Ezt viszont csak a magyar követelések legalább részleges teljesítésével lehetett megtenni. E követelések két fő részből tevődtek össze: a magyar nemzeti jelvények reprezentációjának, a magyar nyelv oktatásának és használatának igényéből, illetve a magyar gazdaságnak a haditengerészet megrendeléseiből legalább a kvóta arányában való részesítéséből. Az előbbi ügyében a haditengerészet parancsnoka nem sokat tudott tenni, mert az az uralkodó hatáskörébe tartozott. Legfeljebb az új hajók elnevezésekor és a magyar nyelv oktatásának kérdésé-

43

ben tehetett a magyarok felé gesztusokat. Spaun gyorsan felismerte, hogy a haditengerészeti megrendelések területe az, amelynek segítségével megnyerheti a flottafejlesztés ügyének a magyar delegációt, elhárítva az utolsó akadályt flottaprogramja elől.

A magyar delegációnak a megrendelések ügyében tett határozatára Spaun rögtön reagált, és még a nyár folyamán írásbeli ígéretet tett a magyar termelés kvóta arányában történő részesítésére a haditengerészeti megrendelésekből. [40] Mindamellett, hogy ez történelmi fontosságú lépés volt, a dokumentum semmiféle konkrétumot nem tartalmazott. Valójában nem is igazán tartalmazhatott, mivel túlságosan optimista ígéretet tett. Mindenesetre ez volt a haditengerészet részéről tett első lépés abban a folyamatban, mely Magyarország és a haditengerészet megegyezéséhez vezetett.

Spaun 1898-as ígérete gyakorlatilag teljesíthetetlen volt, és ennek elsősorban a magyar ipar fejletlensége volt az oka. Magyarország nem rendelkezett megfelelő tengeri hajógyárral, páncéllemez-gyárral és löveggyárral. [41] Ennek következménye volt az, hogy az osztrák ipar jóval a reá eső kvóta felett kapott megrendeléseket. A probléma abban rejlett, hogy a haditengerészet által elköltött pénz Magyarországra eső hányadát csak nagyobb ipari megrendelésekkel lehetett növelni. Mivel a haditengerészet viszonylag kis létszámú, de igen drága technikát üzemeltető része volt a haderőnek, a Magyarország által szállított mezőgazdasági termékekből tett még nagyobb megrendelések sem módosították volna jelentősen a magyar gazdaság részesedésének arányát. Mindössze egy olyan nem ipari termék jöhetett szóba, amelyből a haditengerészet jelentős mennyiséget használt fel évente: a szén. A legfőbb magyar követelések egyike éppen az volt, hogy a flotta az angol szén kiváltására jelentős mennyiségű komlói feketeszenet rendeljen. A magyar szenet azonban magas kéntartalma miatt a haditengerészet nem tartotta megfelelőnek, ráadásul drágább is volt, mint a sokkal jobb minőségű angol szén. [42]

A fent vázolt problémák ellenére Spaun igyekezett beváltani ígéretét, és ennek már az 1898. esztendőben is jól látható jelei voltak. Ebben az évben jelent meg először Magyarországon is, nyolc városban a polai Arzenál nyílt pályázati felhívása különféle árucikkek szállítására. [43] Ekkor már az előző évekhez képest jelentősen több megrendelést kapott a magyarországi ipar. Az Arzenál megrendelései közül bőrárukból az összes rendelés 10 %-át, lenolajból 23 %-át, ecsetekből 21 %-át, kötelekből 26 %-át és kötélkábelekből 50 %-át kapta a magyar ipar, összesen 75 996 Ft értékben. [44] A fenti összeg továbbra is csak 7 %-át tette ki az Arzenál 1898. évi anyagrendeléseinek. A Szegedi Kenderfonó több év hiábavaló ajánlattétel után ebben az évben kapott először megrendelést. Ez az időpont viszont már nem kedvezett ennek az iparágnak, sem a vitorlavásznat előállító cégeknek, mivel a flotta modernizációja miatt ezekre a fajta árukra egyre kevesebb szüksége volt a haditengerészetnek.

Az Arzenál megrendelései mellett jóval nagyobb jelentősége volt annak, hogy a haditengerészet 1898-ban kötelezte a Stabilimento Tecnico Triestinót és a Škodát a hadi-

44

hajókhoz szükséges vasanyagok, illetve a Witkowitz esetében a nyersanyagok egy részének Magyarországról történő beszerzésére. [45] A nyersanyagok esetében ez az arány 31,4 %-ot jelentett, a vasanyagok esetében viszont kevesebb, mint 20 %-ot. Az érintett gyárak erősen sérelmezték a haditengerészet eljárását, de kénytelenek voltak legalább részben eleget tenni a követeléseknek. Ez évi több százezer korona bevételhez juttatta a magyar vas-ipart. 1900-ban például a Stabilimento Tecnico Triestino összesen 403 657 korona értékben rendelt anyagokat, elsősorban acéllemezeket a magyar vasgyáraktól. [46] A magyar ipar 1898-1900 között összesen 3000 tonna anyagot szállított a HABSBURG-osztály három sorhajójához, kb. 1,2 millió korona értékben. [47]

A magyar vasipar beengedése a haditengerészeti piacra nem zajlott súrlódások nélkül, mindkét fél panaszokkal élt a másikkal szemben. A hadügyminiszter például 1899-1900 folyamán háromszor emelt panaszt a Pénzügyminisztériumnál a magyar vasgyárak késedelmes szállításai miatt. A zólyombrézói vasmű arra panaszkodott, hogy a haditengerészet nem vette át a leszállított lemezek egy részét, és a hadügyminiszter leállította a további rendeléseket a gyártól. Zólyombrézó igazgatósága arra kérte a kereskedelemügyi minisztert, hogy vonassa vissza a hadügyminiszter rendeletét, és vegye rá a haditengerészetet a kvóta szerinti megrendelések közvetlenül, nem más cégen keresztül történő megtételére. A gyakorlat ugyanis az volt, hogy a haditengerészet, illetve a Stabilimento tecnico Triestino a Witkowitzban rendelte meg az anyagokat, mely a megrendelés egy részét átengedte egy magyar gyárnak. A gyár azt is kérte, hogy a haditengerészet ne csak vékony lemezeket rendeljen, mert a (korszerűtlen technika következményeképpen) magas hengerlési költségek miatt ez veszteséget okoz, valamint a korábbi évek kárpótlásaként kvótán felüli rendeléseket tegyen. [48] A kereskedelemügyi miniszter e tárgyban küldött átiratának nem sok foganatja lett, Zólyombrézó hosszú évekre kimaradt a haditengerészeti rendelésekből. A Triestino 1901 januárjában sérelmezte, hogy a hajógépekhez Witkowitzban tett anyagrendelések 33 %-át a haditengerészet magyar vasgyáraknak akarja átadatni, pedig azok képtelenek előállítani a szóban forgó alkatrészeket. A Stabilimento tecnico arra kérte a haditengerészetet, hogy álljon ellen a magyar politikai nyomásnak, és csak a megrendelések kisebb hányadát juttassa a magyar vasgyáraknak. [49]

A vasipari megrendelések mellett Spaun politikájának másik jelentős eredménye a magyar tüzérségi lövedék-, illetve hüvelyszállítások megindulása, és a magyar villamos ipar megrendelésekben való részesítése volt. A Diósgyőri Vas- és Acélgyár először kis kaliberű (4,7 cm) lövedékeket szállított a haditengerészet részére, kezdetben (1900-ban) csekély, tízezer koronás értékben. [50] A gyár azonban évről-évre komoly fejlesztéseket végzett a lövedékgyártó kapacitás növelése érdekében. Ezzel párhuzamosan kezdett a Weiss Manfréd Művek hüvelyeket szállítani, először szintén kis kaliberben. A lövedék- és hüvelygyártás mellett a pozsonyi Dynamit Nobel lőporgyár is egyre jelentősebb megrendelésekhez jutott. A villamos berendezések, elsősorban a dinamók esetében már

45

szinte az első pillanatban kialakult egy íratlan konszenzus: az azonos osztályú hajók egy-egy harmada (egy hajóosztály ekkor hagyományosan három egységből állt) villamos berendezéseinek megrendelését más-más cég kapta, általában egy osztrák, egy cseh és egy magyar. A Ganz Villamossági Rt. 1899-ben megszerezte a KAISER KARL VI páncélos cirkáló dinamóinak megrendelését 59 440 korona értékben, [51] 1900-ban pedig a HABS­BURG-osztály harmadik sorhajójáét, a BABENBERG-ét, 99 000 korona értékben. [52]

A megnövekedett ipari megrendelések ellenére a következő években sem nőtt jelentősen a Magyarországon elköltött rész aránya. 1900-ban a haditengerészet hivatalos adatai szerint ez 13,5 % volt. [53] A magyar ipar bevételei így is jelentősen növekedtek, mivel a flotta költségvetése 1898 után erőteljes emelkedésbe kezdett. Ennek következtében viszont növekedett a haditengerészeti költségvetésnek a magyar állam által befizetendő része is. A delegáció elégedetlen volt a haditengerészet ígéretének megvalósításával, a magyar iparnak tett megrendelések mértékével, ezért a tengerészeti albizottság javaslatára a következő években rendre megújította az 1897-ben hozott határozatot. A magyar delegáció továbbra is megszavazta a költségvetést, de a fennálló helyzettel való elégedetlenségét az évenként újra meghozott határozatával jelezte.

1900-ban a magyar ipar 188 242 koronával részesedett az Arzenál megrendeléseiből, ez a rendelések 16 %-át tette ki. [54] A Kereskedelemügyi Minisztérium kevesellte ezt az arányt. A minisztérium szerint a kevés rendelés oka az volt, hogy sok árucikkre a magyar ipar nem is tudott ajánlatot tenni, mivel nem szerzett tudomást a pályázatokról. [55] A Kereskedelemügyi Minisztérium 1900 novemberében szóvá tette a tengerészeti osztálynál, hogy a magyar ipar részesedése 10 % alatt van a tengerészeti megrendelésekből. A haditengerészet válaszában közölte, hogy ez nem igaz, a magyar ipar részesedése eléri a 15 %-ot, de állítását semmilyen adattal nem támasztotta alá. [56] Mivel abban az évben a magyar gazdaság teljes részesedése (ipari és mezőgazdasági termékek együttesen) sem érte el a 15 %-ot, éppen a haditengerészet által szolgáltatott adatokból tűnik ki, hogy az ipari megrendelésekből való részesedés nem érhette el a 10 %-ot sem. [57]

A haditengerészet (és a közös hadsereg) megrendelései ügyében 1900 februárjától kezdett a magyar kormány erőteljesebb nyomást gyakorolni a közös Hadügyminisztériumra és azon keresztül a tengerészeti osztályra. A magyar országgyűlés és a delegáció a magyarországi ipari megrendelések messze a kvóta alatti aránya miatt többször reklamációra kényszerült, végül a magyar minisztertanács 1900. február 7-i ülésén elővette a megrendelések kérdését. A minisztertanács arra az álláspontra helyezkedett, hogy a hadsereg és a haditengerészet összes ipari megrendeléseinek kvóta szerinti része, vagyis 34,4 %-a a magyar ipart illeti, beleértve a löveg és a hadihajó-megrendeléseket is. [58] A kormány e határozatát Hege-

46

dűs Sándor kereskedelemügyi miniszter február 12-én levélben közölte a közös hadügyminiszterrel. Hegedűs felszólította, hogy lehetőleg még 1900-ban, de legkésőbb 1901-ben szerezzen érvényt a határozatnak, és a magyar iparnak juttatott megrendelések érjék el a kvóta szerinti arányt. Emellett arra is felszólította, hogy minden egyes árucikk esetében készítsen évenként kimutatást az árakról, a megrendelés magyar cégeknek juttatott arányáról, illetve minden egyes meghiúsult rendelés okáról. [59]

A kereskedelemügyi miniszter a magyar kormány fellépését ez ügyben elsősorban a kedvezőtlen gazdasági helyzettel, az 1898-1899-ben kibontakozott válsággal indokolta, hivatkozva arra, hogy a fejlődésben lévő magyar iparnak a válság közepette fokozott szüksége van nagyobb arányú állami hadimegrendelésekre. A gazdasági okok mellett azonban még politikai okokat is felemlített. E politikai okok felemlítése valójában burkolt fenyegetést is rejtett, a levél két mondata kiválóan összefoglalja és érzékelteti a lényeget:

"Mint ahogyan azt Excellenciád is jól tudja, az évenként egyre növekvő hadi költségvetés túl sok agitációt okoz a magyar sajtóban, amely felbíztatja a közvéleményt és a törvényhozást, beleértve a delegációt is. Ezeknek az agitációknak könnyen elvehetjük minden élét, ha rámutathatunk arra, hogy ezeknek az összegeknek tetemes része Magyarországra esik, a magyar ipar javára, melynek képviselői a saját érdekükben azon lesznek, hogy ezeket a mozgalmakat elfojtsák, és ez a Hadügyminisztériumnak és a magyar kormányzatnak közös érdeke." [60]

E két mondattal a magyar kormányzat lényegében, alig burkolt módon, megzsarolta a közös Hadügyminisztériumot és a tengerészeti osztályt. A fenyegetés nem légből kapott, hanem valós volt: Spaunnak csak vissza kellett gondolnia flottaprogramja 1898-as kudarcára, amely a magyar ellenálláson bukott meg. Az idézet második mondatában felvázolt kép volt az, amely valójában meghatározta a haditengerészet Magyarországgal való viszonyát a századfordulótól az első világháború kitöréséig. A magyar politikusok szemében különösen népszerűtlen haditengerészet erőteljes fejlesztése csak úgy volt lehetséges a Monarchia adott politikai viszonyai között, ha az osztrák kormányzat és törvényhozás megnyerése mellett a magyar kormányzatot és törvényhozást is megnyerik. A magyarok pedig ennek a támogatásnak világosan megszabták a feltételeit: cserében az ipari megrendelések kvóta szerinti arányára tartanak igényt. Emellett persze másféle igényeket is megfogalmaztak, így például a magyarok arányának a növelését a flottánál, avagy a magyar nyelv oktatásának a kötelezővé tételét a Haditengerészeti Akadémián. [61] A lényeg azonban a megrendelések megfelelő aránya volt. Ez világosan megmutatkozott a későbbiekben, mert amikor a haditengerészet kielégítette a magyar anyagi igényeket, a delegáció mindig megszavazta a haditengerészet költségvetési igényeit, bármilyen nagyok voltak is azok. [62]

47

A megrendelések kvóta szerinti elosztására vonatkozó magyar követelések teljesen jogosnak voltak tekinthetők, mivel Magyarország annak arányában fedezte a közös intézmények költségeit, és e pénzeknek a gazdaságba visszajutó része jóval a kvóta arányán felül az osztrák gazdaságnak jutott. Magyarország ezen a helyzeten úgy tudott változtatni, hogy követeléseinek nem teljesítése esetére a közös költségvetés leszavazásával fenyegetőzött.

A hadügyminiszternek e levélre adott válaszában lényegében az fogalmazódott meg, hogy a minisztérium kész a közös hadsereg és a haditengerészet megrendeléseinek kvóta arányú részét a magyar iparnak juttatni, attól a pillanattól kezdve, amint a magyar ipar megfelelő minőségben és megfelelő áron képes lesz a szükséges árucikkek szállítására. [63]

1900 a haditengerészetre gyakorolt magyar politikai nyomás fokozódásának esztendeje volt. Az év eleji kormányhatározatot követően júniusban a delegáció Dr. Rosenberg Gyula javaslatára módosította az 1897-ben hozott, és azóta fenntartott határozatát. Az új határozat kimondta, hogy a haditengerészetnek ipari, illetve iparinyersanyag-rendelések­kel kell elérnie a kvóta arányát, és többé mezőgazdasági terményekből tett nagyobb rendelésekkel nem tehet eleget a magyar követeléseknek. [64]

A magyar kormány és a delegáció által kifejtett politikai nyomás nem maradt eredménytelen, a haditengerészet már 1901-ben jóval nagyobb arányú megrendeléseket juttatott a magyar iparnak. A következő időszakban a magyar gazdaság részvételi aránya - a haditengerészet kimutatásai szerint - minden évben jelentősen növekedett. 1901-ben az 1900-as 13,56 %-kal szemben már 17,36 % (6 246 451 korona) volt az arány, 1902-ben 20,93 % (8 854 966 korona), [65] 1903-ban pedig elérte a 26,93 %-ot. [66] Ennek ellenére a magyar politikusok és ipari körök továbbra is elégedetlenek voltak a magyar iparnak juttatott megrendelések mértékével. 1902-ben a Magyar Vasművek és Gépgyárak Országos Egyesülete panaszt emelt a Kereskedelemügyi Minisztériumnál mondván, hogy a magyar gyárak a haditengerészettől csak jelentéktelen megrendeléseket kapnak. A minisztérium közvetítésével kérték a haditengerészetet, hogy a még meg nem rendelt anyagok szállítására kiírt versenytárgyalásokra a magyar cégeket is hívják meg. [67] Ez azért lett volna fontos, mert a haditengerészet közvetlenül a magyar vasgyárakkal nem szerződött, csak osztrák cégekkel, és azokat kötelezte a megrendelések bizonyos arányának átengedésére magyar cégeknek.

A magyarok politikusok és gyárosok is tisztában voltak azzal, hogy a magyar ipar ismert hiányosságai következtében a haditengerészet (és a közös hadsereg) megrendelései esetében lehetetlen betartani a kvótát. Ez különösen a haditengerészet esetében jelentett problémát. A fennálló rendszer, az időközben kialakult "modus vivendi" keretében a magyar ipar azokból az árucikkekből, melyeket képes volt előállítani, a rendelések kvóta arányú részét kapta (ez alól a torpedók és a folyami hadihajók jelentettek kivételt, de ezek a megrendelések elenyésző részét tették ki). azon cikkeket, melyeket a magyar ipar

48

nem tudott előállítani, a haditengerészet természetszerűleg Ausztriában, illetve külföldön szerezte be, és ezek tették ki a haditengerészet ipari rendeléseinek jóval több, mint 50 %-át. A probléma áthidalására, a "Magyarországra nézve sérelmes helyzet" megszűntetésére találták ki a kompenzáció elvét. Ez az elv először az 1902-es delegáció hadügyi albizottságának határozatában fogalmazódott meg, és lényege a következő volt: Magyarország a versenyképes iparágakban a kvóta fölött olyan arányban részesüljön megren­delésekben, mely kompenzálja az azoknál az iparágaknál elszenvedett veszteséget, melyekben Magyarország versenyképtelen. [68] A tengerészeti albizottság 1900-ban hozott határozatát nem változtatta meg, és nem vette bele a kompenzáció elvét, de a Kereskedelemügyi Minisztérium 1903. szeptember 6-án felszólította a tengerészeti osztályt a jövőbeni megrendeléseknél a kompenzáció alkalmazására. [69] Az osztrákok persze hevesen tiltakoztak a kompenzáció ellen. Nemsokára a kompenzáció ügye vált a hadsereg, a haditengerészet és a magyar kormány közti megegyezések központi kérdésévé.

A magyar iparnak juttatott megrendelések pontos összetételét 1901-ben és 1902-ben csak töredékesen ismerjük, részletesebb jelentés 1903-tól áll rendelkezésünkre. Korábban is készültek ilyen jelentések, de azok kevésbé voltak részletezettek és szöveg­szerűleg is jóval kidolgozatlanabbak voltak. 1901-ből [70] és 1902-ből [71] a következő, magyarországi rendelésekre vonatkozó adatokat ismerjük:

A magyar delegáció 1900. május 26-i határozata - az 1900. február 7-i kormányhatározattal egybehangzóan - a magyar iparnak adott rendelésekből évenkénti részletes beszámolók készítésére kötelezte a haditengerészetet. Mint fentebb látható, már 1901-ben illetve 1902-ben is készültek részleges jelentések. A közös Hadügyminisztérium a ma-

49

gyar ipar részesedéséről teendő jelentések elkészítési elveinek összefoglalását végül csak 1903. november 17-én küldte meg a magyar kereskedelemügyi miniszternek. [72] Az első részletesebb jelentés, ezt követően, az 1903. évről készült. A Hadügyminisztérium kérte, hogy ne kelljen tételenként beszámolni minden egyes megrendelésről, mert "a tételek nagy száma miatt ez egy szinte végtelen kimutatás lenne", legyen elég csak egy összesített beszámolót készíteni. A Kereskedelemügyi Minisztérium később kevesellte az így készült összesített beszámolók terjedelmét, a közös Hadügyminisztérium ezért 1906. április 3-án ismét kérte a magyar minisztériumot, hogy elégedjen meg a beszámoló egyszerűbb formájával, egyúttal igyekezett megnyugtatni a kereskedelemügyi minisztert, hogy az egyszerűbb beszámoló is a legnagyobb pontossággal mutatja be a megrendelések megoszlását a két ország között. [73]

Az 1903. évről készült jelentés szerint a magyar ipar részesedése a haditengerészet rendeléseiből 1902-ben 22,24 %, 1903-ban pedig 24,43 % volt. A teljes költségvetésből a magyar gazdaságra eső rész aránya 20,93 %-ról 26,69 %-ra növekedett. Ez azonban nem fedi teljesen a valóságot, mivel a könyvelésben több 1902-ben kifizetett tételt 1903-ra vezettek át. Ez a különböző hitelek és póthitelek ütemezésével való bűvészkedés eredménye volt. [74]

A jelentés szerint a magyar iparnak 1903-ban a következő összegeket [75] fizették ki:

Hajóépítés: A Danubius a két épülő monitor (TEMES, BODROG) építési rátáiból 1903-ban összesen 800 000 koronát kapott. A fiumei Stabilimento Lazarus az általa épített gőzbárkákért és tenderekért összesen 118 500 korona bevételre tett szert. Ezeken felül a Donau Dampfschiff-Gesellschaft (DDSG) óbudai hajógyárának javítási munkákért 14 800 koronát fizetett ki a haditengerészet.

Hajóanyagok: Nincs pontos évi lebontás, 1902-1903-ban összesen 6 255 191 korona értékben rendelt anyagokat a Stabilimento Tecnico Triestino és a Witkowitz a magyar vasgyárakból, ezen belül egy úszódokk számára 40 460 koronáért a Láng-gyártól és 280 000 koronáért a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt-től.

Kazánok: Torpedónaszádok számára a MÁV gépgyára három pótkazánt készített 39 400 korona értékben.

Fegyverek és lőszer: A Fegyver- és Gépgyár Rt. 500 db puskát gyártott 35 430 korona értékben a haditengerészet részére. Az 1900-1903-ban megrendelt 4 millió kézifegyver-töltény közül 3 milliót a Weiss Manfréd Művek szállított. 1903-ban a Weiss Man-fréd Művek kapta a tüzérségi lőszerhüvelyek megrendelésének 51 %-át, 281 350 korona értékben. A diósgyőri vasműnek 572 500 koronát fizetett ki a haditengerészet tüzérségi lövedékekért, míg a magyaróvári Hirtenberger tölténygyárnak tüzérségi gyújtókért 92 560 koronát. A pozsonyi Dynamit Nobel 442 000 korona értékben szállított lőport, a fiumei Whitehead pedig 194 800 koronáért torpedókat és vetőszerkezeteket.

Elektromos berendezések: A SANKT GEORG részére a pozsonyi Bondy cég 8 541 korona értékben szállított kábeleket, míg ugyanezen hajó részére a budapesti Egyesült Villamossági Rt. 6 gőzdinamót gyártott 88 348 koronáért. A Ganz 3 030 koronát kapott ventil-

50

látorokért.

Arzenál-anyagok: Magyar cégek 1903-ban a polai Arzenálnak összesen (a szén kivételével) 712 898 korona értékben szállítottak, ebből gépi berendezéseket 36 255 koronáért.

Szén: Az Arzenál 18 294 korona értékben rendelt szabolcsi szenet a kovácsműhelyek számára. A pécsi szenet újra kipróbálta a haditengerészet, ám továbbra is alkalmatlannak találta hajókazánok fűtésére.

Élelmiszer: A flottának szállító két legnagyobb cég összesen 988 087 koronáért vásárolt Magyarországon. Ezen felül Weiss Manfréd Művektől 97 000 db gulyáskonzervet rendelt a haditengerészet.

Szövet- és bőráru: Ezekből a cikkekből a magyar iparra az összes rendelés 37,4 %-a jutott, 212 972 korona értékben.

A századelő folyamán az osztrák és a cseh vállalatok tucatjával létesítették fióküzemeiket és leányvállalataikat Magyarországon azzal a céllal, hogy az állami ipartámogatás nyújtotta előnyöket kihasználják, és a magyarországi piacot az önálló vámterület megvalósítása esetén is megtarthassák. Ez az alapítás sokszor csak egy budapesti irodát jelentett, a valódi termelés Ausztriában, vagy Csehországban folyt. A hadsereg és a haditengerészet szállításaiból Magyarországnak juttatott rész sok osztrák és cseh céget csábított erre a megoldásra, hogy "magyar" cégként szerezze meg ezeket a megrendeléseket. Példaként álljon itt egy jellemző eset 1902-ből, amikor az egyik ilyen cég ügyében a Kereskedelemügyi Minisztérium vizsgálatot kezdett. Az Arzenál 1902-es magyar szállítói közt szerepelt a Lambrecht cég, amely lenolajat szállított 21 372 korona értékben. [76] A Kereskedelemügyi Minisztérium erre azt az észrevételt tette, hogy a Lambrecht cégnek se Budapesten, se máshol Magyarországon nincsen gyára, ezért meg kell kérdezni a céget az olaj származási helyéről. [77] A közös Hadügyminisztérium visszaírt a Kereskedelemügyi Minisztériumnak, hogy megvizsgálta a Lambrecht ügyét, és igenis van a cégnek Kispesten gyára. [78] Júliusban a Kereskedelemügyi Minisztérium megvizsgáltatta a szóban forgó gyárat, és kiderült, hogy a gyár valóban létezik, de egyáltalán nem készít lenola­jat. [79] Az ügy következménye az lett, hogy a Lambrecht nem kapott több megrendelést a magyar kvóta terhére.

A Monarchia két felének cégei közti konkurenciaharchoz hozzátartozott a kölcsönös vádaskodás is. A leggyakoribb vád az volt, hogy a másik országrész cégei tulajdonképpen nem is hazai (azaz osztrák-magyar) cégek, hanem valójában német cégek leányvállalatai, és az állami megrendelések így végső soron a német gazdaságot erősítik. 1901 őszén például a magyar Hazai Fémipari Rt. kért a haditengerészettől megrendeléseket, a magyar Kereskedelemügyi Minisztérium támogatásával. [80] A haditengerészethez intézett újabb levelében a cégvezetés kijelentette, hogy a haditengerészetnek "nem csak erkölcsi kötelessége" magyar cégektől rendelnie, hanem ez az egész Monarchia gazdasági érdeke, mivel "közismert, hogy a Polába szállító osztrák cégek csak a német iparosok által alapított látszatcégek", és csak a magyar ipar valódi hazai ipar. [81] Ugyanakkor a Hazai

51

Fémipari Rt. más cégekkel ellentétben katalógust sem küldött a haditengerészet részére. Később az Arzenál kérdésére kiderült, hogy a haditengerészet által esetlegesen igényelt darabokat képtelen volt volna előállítani. [82]

Ugyanez a vád, természetesen ellenkező előjellel, gyakran elhangzott Ausztriában is, elsősorban a legnagyobb konkurenssel, a Danubiusszal kapcsolatban. Amikor a cég 1902-ben elnyerte a dunai monitorok (TEMES, BODROG) megrendelését, Ausztriában rögtön a megrendelések tetemes részének a porosz ipar számára való átjátszásával vádolták a Danubiust. [83] Ezt a feltételezést alátámasztotta az a tény, hogy a hajógépeket a poroszországi Schichau-cég szállította, akárcsak a két korábbi monitor (a KÖRÖS és a SZAMOS) esetében. A Danubius azzal védekezett, hogy a Schichau nem adta el számára a gépek licencét, viszont a haditengerészet az új monitorokba is előírta az ilyen típusú gépek beépítését. Mivel a licencet nem "lophatta el," kénytelen volt Németországból megrendelni a gépeket. Egy későbbi vizsgálat során egyébként a haditengerészet a Danubiust ért ilyenfajta vádakat rágalmaknak minősítette. [84]

Az 1904. évi megállapodás

Az 1904. esztendő több szempontból is mérföldkőnek számít a cs. és kir. haditengerészet történetében. Ekkor alakult meg az Osztrák Flottaegyesület, amely néhány év alatt befolyásos szervezetté nőtte ki magát, maga mögött tudva a trónörökös és a népszerű bécsi polgármester, Karl Lueger támogatását. [85] Szintén ebben az évben szavazták meg a haditengerészet történetében az első több éves rendkívüli hitelt. Ezzel szoros összefüggésben, ebben az évben kötött először kétoldalú írásbeli megállapodást a haditengerészet és a magyar kormány a haditengerészet ipari szállításai ügyében.

Az 1904. évi közös költségvetésről az első hivatalos megbeszélést az 1903. november 19-i közös minisztertanácson tartották. Abban már az ülés elején megegyeztek, hogy a fegyveres erők korszerűsítésére hamarosan nagy összegű támogatásra lesz szükség. Azzal is tisztában voltak azonban, hogy ennek megszavazása előtt jókora akadályok tornyosulnak, nem utolsósorban a magyarországi politikai válság miatt. Az új magyar miniszterelnök, Tisza István is támogatta az elképzelést, mivel úgy gondolkodott, hogy a Monarchia katonai potenciáljának növelése és nagyhatalmi állásának fenntartása elsőrendű érdeke Magyarországnak. Tisza a haditengerészet esetében felvetette azt a javaslatot, hogy az a szükséges összegek egy részét - az új hajók és fegyverzetük árát - hitel formájában kapja meg. E javaslattal az érdekeltek egyet is értettek. Tisza ugyanakkor azt kérte, mintegy cserébe, hogy épüljön több katonai iskola Magyarországon, és a magyar tiszteket magyar csapatokhoz osszák be a közös hadseregben. [86]

52

Az 1900-1901-es kínai expedíció által okozott többletköltségeket figyelembe véve Spaun a költségvetésnek mindössze kis mértékű, 1 235 900 koronás növelését tervezte 1904-re. A közös pénzügyminiszter még ezt is soknak tartotta, és mindössze egymillió koronás emelést javasolt. Az 1904-es költségvetési javaslatot vita nélkül, gyorsan elfogadták. A minimális emelésbe való belenyugvást az magyarázta, hogy döntés született nagy összegű, rendkívüli hitel folyósításáról a haditengerészet számára. A hitel fő célja a haditengerészet harcértékének növelése volt, amit elsősorban a szövetséges Olaszországtól való félelem motivált. Bár a Monarchia és Olaszország a Hármasszövetség tagjaként szövetségesek voltak, a Monarchia hadvezetősége, főként a haditengerészetnél, úgy tekintett Olaszországra, mint első számú ellenségre. Az orosz-japán háború kitörése, a Port Arthur elleni meglepetésszerű japán támadás tovább növelte a félelmeket. A haditengerészet vezetése erősen tartott egy hasonló, meglepetésszerű olasz támadástól. [87] A 120 millió korona összegű rendkívüli hitel két fő célt szolgált: egyrészt megteremtette a forrásokat az ERZHERZOG-osztályú sorhajók és a SANKT GEORG páncélos cirkáló gyors befejezéséhez, másrészt lehetővé tette egy korszerű romboló- és torpedónaszád- flottilla megépítését az elavult hajók leváltására. Ez utóbbi célra a hitel összegéből 34 millió koronát különítettek el. [88]

A hitel összegét és korábbi, 1898-as hiteltervének kudarcát tekintetbe véve Spaun­nak nagy körültekintéssel kellett figyelembe vennie mind az ausztriai, mind pedig a magyarországi érdekeltségeket, hogy mindkét delegáció elfogadja ezt a magas összeget. Ez egyáltalán nem volt könnyű dolog, mert homlokegyenest eltérő érdekek ütköztek. Mivel a haditengerészet a magyar ellenállás gyengítése érdekében az eltelt években mind jelentősebb megrendeléseket juttatott a magyar iparnak, az osztrák ipari körök egyre élénkebben tiltakoztak. 1903 májusában például az osztrák alsóházban egy interpellációban rótták fel az osztrák kormánynak, hogy figyelmen kívül hagyja az osztrák ipart a hadirendeléseknél. Az interpelláló a helyzet megváltoztatását követelte. [89] Az osztrák álláspont 1904 elejére kristályosodott ki végleg, fő alapelvük a kvótához való szigorú ragaszkodás lett. Az osztrák ipari körök ezzel elsősorban a közös hadsereg ipari megrendeléseinek elosztásáról a magyar kormány és a Hadügyminisztérium között 1903-ban megkötött megállapodás ellen tiltakoztak, amelybe már belefoglalták a kompenzáció elvét. [90]

Magyar oldalról 1904 februárjában mind a delegáció, mind a kormány részéről erős politikai nyomás nehezedett a haditengerészetre. Tisza István miniszterelnök egyetértett a hadsereg és a haditengerészet erősítésével, de ugyanekkor a magyar ipar érdekeit is szem előtt tartotta. Tisza a delegáció februári ülésszaka idején, február 12-én rövid levelet írt Spaunnak, melyben kifejtette, hogy Magyarország hosszú évek óta mindig megszavazta a hadsereg és a haditengerészet költségvetését, miközben a magyar ipar részesedése ezek megrendeléseiből messze alatta maradt a magyar kvótának. Majd így fordult Spaunhoz: "Ezek után engedje meg nekem annak kihangsúlyozását, hogy az objektív okok mellett igen fontos politikai indokai vannak annak, hogy a magyar ipar megfelelő arányban részesüljön a haditengerészet növekvő szükségleteiből." Végül közölte Spaun-

53

nal, a kormány a Kereskedelemügyi Minisztériumot felhatalmazta, hogy nevében ebben az ügyben tárgyaljon a haditengerészettel. [91] Ez világos beszéd volt. Tisza a hadügyi kérdésekben eredményeket akart az otthoni, politikai válságtól sújtott helyzetben felmutatni. Eredményeket elérni pedig a megrendelések ügyében volt legkönnyebb, mivel itt nem kellett olyan kényes kérdésekhez nyúlni, mint a vezényleti nyelv, vagy a nemzeti jelvények reprezentációja. Tisza a cél érdekében a politikai nyomásgyakorlás eszközét alkalmazta, ugyanúgy, mint ahogyan már 1900 februárjában is megtette ezt a magyar kormány. [92] Tisza, aki maga kezdeményezte a hitelt, ezzel a levéllel benyújtotta a haditen­gerészet felé a számlát. A tengerészeti osztály tisztában volt vele, hogy a delegáció úgy szavaz, ahogy a miniszterelnök akarja. Az pedig hogy a tárgyalások lefolytatására a Kereskedelemügyi Minisztérium kapott megbízást, a haditengerészetet szinte kész tények elé állította, többé már nem zárkózhatott el a kétoldalú írásbeli megállapodás elől. Az 1900-as helyzettel ellentétben a haditengerészet immár nem tudta egyoldalú ígéretekkel semlegesíteni a magyar politikai nyomást. Százhúsz millió korona túlságosan nagy tét volt, és Tisza István is jóval fajsúlyosabb ellenfélnek ígérkezett.

A haditengerészet 1904. április 13-án levélben fordult a magyar delegációhoz a haditengerészet ipari megrendeléseinek kvóta szerinti megosztását követelő, évente megújított határozat ügyében. A haditengerészet e levélben igyekezett megmagyarázni, hogy miért nem tartja be a kvótát, felsorolva az okokat, amelyek miatt nem lehetséges a költségvetés kvóta arányú részét visszajuttatni a magyar gazdaságba: mivel a flotta szinte kizárólag Ausztria területén települt, a személyi kiadások zöme Ausztriába folyik vissza, továbbá Magyarország nem rendelkezik sem tengeri hajógyárral, sem páncéllemez-, sem pedig löveggyárral. Ezek következtében a haditengerészet a legnagyobb igyekezet mellett sem képes elég megrendelést biztosítani a magyar iparnak. A haditengerészet vezetése a levél végén biztosította a delegációt, hogy mindent elkövet a magyar termelés minél nagyobb arányú részesítésére, és a kvóta szerinti arány mihamarabbi elérésére. Ezen erőfeszítések bizonyítékaként példaként felhozta, hogy Magyarország 35 %-nál magasabb arányban részesedik a lőszer- és élelmiszer-megrendelésekből, valamint 100 %-ban a kézifegyver-, gőzbárka- és torpedó-szállításokból. [93]

Miközben magyar oldalról erős nyomás nehezedett a tengerészeti osztályra, 1904. február 27-én az osztrák delegáció is határozatban szólította fel a közös hadügyminisztert, hogy a kvótát minden beszerzés minden egyes tétele esetében be kell tartani (ez a kompenzáció elvének teljes elutasítása volt), és követelte, hogy a helyi beszerzések ne számítsanak bele a kvótába. [94] Ez más szavakkal azt jelentette, hogy a haditengerészet polai és trieszti kiadásait, köztük az Arzenál munkásainak fizetését, ne számítsák bele az osztrák kvótába.

A haditengerészeti költségvetés tárgyalására a magyar delegációban 1904. június 7-én került sor. A tengerészeti albizottság a kért hitelt elfogadásra ajánlotta, azzal a változtatással, hogy ne egy összegként, hanem részletezéssel szavazzák meg. [95] A delegáció vi-

54

szonylag rövid ideig tartó vita után, melyben Okolicsányi Lászlóval szemben Bolgár Ferenc és Tisza István miniszterelnök megvédte a haditengerészetet és költségvetését, meg­szavazta a kért összegeket. [96] A delegáció ugyanakkor, a tengerészeti albizottság javaslatára, új határozatot fogadott el, melyben felszólította a Hadügyminisztériumot, hogy -a különböző cikkek közti esetleges kompenzációval - magyar ipar számára teljes mértékben biztosítsák a kvótát, melynek kiszámításánál az Arzenál polgári munkásainak kifizetett bért is vegyék figyelembe, természetesen az osztrák kvótába számítva azt. [97] A delegáció benyújtotta a számlát a hitel megszavazásáért.

A két ellentmondó követeléssel szembesült haditengerészet érthető módon elsősorban a magyar kormány és delegáció megnyerésére törekedett, mivel a magyar fél vonakodása jobban veszélyeztethette a flotta jövőbeni expanzióját. Ráadásul a magyar kormány februárban egyértelműen kinyilvánította, hogy a hitelért cserébe a magyaroknak kedvező megállapodás megkötését várja. Spaun belátta, hogy a magyarokkal való megegyezés nélkül elképzelhetetlen a flotta fejlesztése. Tudta, hogy az osztrák ipari körök, saját jól felfogott érdekükben, az Ausztriára nézve kedvezőtlen egyezmény esetén is támogatni fogják a flotta fejlesztését és költségvetésének növelését.

A költségvetés megszavazása után egy héttel, 1904. június 14-én megkötötték a megállapodást a magyar kormány és a haditengerészet között; a szintén érintett osztrák kormány kimaradt a megegyezésből, nem is tudott róla. [98] A megállapodás két fő részből, egy 13 pontos általános részből és egy 5 pontból álló különleges részből tevődött össze. Az általános rész a megrendelések kvótaszerű elosztásának elveit foglalta össze, míg a különleges rész a konkrét megállapodásokat foglalta magába.

Az általános rész, mely az 1903-ban a hadseregről aláírt megállapodással szinte szó szerint megegyezett, a haditengerészet összes ipari beszerzésének a két állam közti kvóta-arányú elosztásáról rendelkezett. Ez alól csak a haditengerészet saját üzemeiben előállított cikkek, illetve elvégzett munkák képeztek kivételt. A megállapodás több, a magyar fél számára kedvező előírást tartalmazott. Nagy győzelem volt, hogy a haditenge­részet elfogadta a delegáció egy héttel korábbi határozatában foglaltakat, és a Polában, illetve Triesztben a polgári munkásoknak kifizetett béreket beleszámította az osztrák kvótába (3. pont). A másik jelentős eredmény a kompenzáció elvének a megállapodásba foglalása volt: minden cikk megrendelését külön-külön, a kvóta arányában kellett megosztani, de azokban az esetekben, mikor valamilyen cikk beszerzése különféle okok miatt Magyarországról lehetetlennek bizonyult, akkor azt kompenzálni kellett, elsősorban az adott cikkcsoporton belül. Ha ez nem volt lehetséges, akkor más cikkcsoportban kellett kompenzációt adni (2. pont). Eredetileg az is szerepelt a megállapodásban, hogy az egyik évben el nem ért kvótáért a következő évben kompenzációt kelljen adni, ám ez már túl nagy ellenállásba ütközött, ezért kihúzták a végleges szövegből). Fontos volt annak kikötése is, hogy a magyar iparnak a reá eső kvótaszerű megrendeléseket közvetlenül a haditengerészettől, és nem pedig alvállalkozóként kellett kapnia (5. pont). A 6. pont arról rendelkezett, hogy ha egy adott cikkre egy osztrák cég olcsóbb ajánlatot tett,

55

akkor először azt az árat kellett felajánlani a magyar cégnek is. A magyar cég az ajánlatot a magyar kereskedelemügyi miniszter engedélyével visszautasíthatta. Ekkor a haditengerészet a rendelést átadhatta az osztrák cégnek, viszont a magyar ipart a kieső összegért kárpótolnia kellett. A megállapodás kikötötte, hogy a magyar kvóta keretében szál­lított cikkeket csak Magyarországon lehet előállítani, és hogy lehetőség szerint azok anyaga is magyar eredetű legyen (8. pont). [99]

A megállapodás az általános részen kívül magában foglalt egy különleges részt is, amely konkrét ígéreteket tartalmazott. A magyar ipar hiányosságainak kompenzációjaként a haditengerészet a tüzérségi lövedékszállítások 50 %-át a magyar iparnak ígérte, egy megfelelő magyar löveggyár felépítéséig pedig a magyaroknak juttatta az összes löveggyártáshoz szükséges nyersanyag- és félgyártmány-megrendeléseket. A legfontosabb mindezek közül azonban az volt, hogy egy magyar hajógyár létesítésének esetére a hitelből épülő új romboló- és torpedónaszád-flottilla megrendeléséből "megfelelő részt" ígért a magyar ipar számára. [100] Ennek az ígéretnek óriási jelentősége volt, ugyanis ennek hatására vágott bele a Magyar Általános Hitelbank és a Danubius hajógyár a magyar állam támogatásával egy új fiumei hajógyár építésébe, és ez teremtette meg a magyar tengeri hadihajógyártást.

Ausztriában a bomba novemberben robbant. A megállapodást a magyar kormány és a haditengerészetet ilyen ügyekben hivatalosan képviselő közös Hadügyminisztérium kötötte, és mint már említettük, az osztrák kormányt kihagyták a megállapodásból, melynek különleges részét a felek ráadásul titokban akarták tartani. November elején azonban az osztrák kormány és a közvélemény is tudomást szerzett a teljes megállapodásról. Ernst Koerber osztrák miniszterelnök november 12-én a közös hadügyminiszternél dühös hangvételű levélben tiltakozott a haditengerészet megállapodása ellen. Főként azt sérelmezte, hogy az osztrák kormányt kihagyták a tárgyalásokból, és kész tények elé állították. Mindemellett a megállapodást az 50 - 50 %-os lövedékszállítási, illetve a torpedónaszádok megrendelésére vonatkozó klauzula kivételével elfogadhatónak tartotta. [101] A miniszterelnök mellett a Bécsi Kereskedelmi és Iparkamara is tiltakozott. Később a tiltakozáshoz más területek kamarái is csatlakoztak, kárpótlást követelve az osztrák ipar számára. [102] A reakciók láttán nem volt kétséges, hogy a megállapodást (és a hadsereggel kötött 1903-as megállapodást is) újra meg kell kötni a magyar kormánnyal, mégpedig immár az osztrák kormány bevonásával. Az 1905-ben Magyarországon kialakult politikai helyzet azonban egy időre elnapolta az új egyezség megkötését.

Az 1906. évi megállapodás

Az 1904. évi megállapodás következtében a haditengerészet megrendeléseiből - a haditengerészet adatai szerint - az 1903-as 6 307 293 korona helyett 1904-ben már 8 580 570 korona jutott Magyarországra. A magyar részesedési arány ennek ellenére az

56

1903-as 26,69 %-ról 24,09 %-ra esett vissza. A visszaesést az okozta, hogy az évben, magyar kérésre, az osztrák kvótába már beleszámították az Arzenál civil munkásainak fizetését is, ami több mint 3 millió koronát tett ki. [103] 1905-ben a Magyarországra eső összeg 10 256 193 koronára emelkedett, a magyar részesedési arány azonban alig változott, 24,81 % volt. [104] Az ipari jellegű szállítások értéke 1904-ben 7 181 955 korona (21,48 %), 1905-ben pedig 8 982 297 korona (23,04 %) volt. [105] Az összegszerű emelkedés ellenére a magyar ipar részvétele még mindig messze elmaradt a kvótától. Hiába kötötték meg a megállapodást, a tiltakozó osztrákok mellett a magyar gyárosok is elégedetlenkedtek. A Gyáriparosok Országos Szövetsége (GYOSZ) például 1904 folyamán többször kifogásolta, hogy az ERZHERZOG-osztályú sorhajók dinamóit működtető gőzgépek rendelésénél teljesen figyelmen kívül hagyták a magyar ipart, pedig azok gyártása területén versenyképes volt. [106]

Az 1904-es megállapodás nagy nyertese a Danubius hajógyáron kívül a lőszergyártással foglakozó ipar, a lövedékgyártás, a hüvelygyártás és a lőporgyártás lett. A tüzérségi lövedékgyártással foglalkozó legnagyobb gyár, a Diósgyőri Állami Vas- és Acélgyár 1899-ben még csak 60 db gyakorlógránátot szállított a haditengerészet számára, 1900-ban viszont már 20 000 db 3,7 cm-es és 4,7 cm-es kaliberű gránátot. [107] A Witkowitz ebben az évben erélyesen tiltakozott a magyar konkurencia lövedékszállításokba való bevonása ellen és öt évre szóló lövedékszállítási szerződés megkötését kérte a haditengerészettől, ám elutasításban részesült. [108] A diósgyőri gyár 1900-tól kezdve minden évben jelentős beruházásokat végzett lövedékgyártó kapacitása növelésének érdekében. [109] 1904-ben a gyár 109 300 db lövedéket gyártott, ebből 54 860 db-ot a haditengerészet megrendelésére. E mennyiség jelentős hányada azonban, és a 15 cm-es kaliber felettiek mindegyike, gyakorlógránát volt. [110] A később Diósgyőr legnagyobb konkurensévé váló Weiss Manfréd Művek 1903-ban kezdte lövedékgyártó kapacitása növelését. Az Osztrák-Magyar Államvasúttársaság resicai gyára 1905-ben kapcsolódott be a lövedékgyártásba. A lövedékgyártás mellett a Weiss Manfréd Művek teljesen uralta a tüzérségi hüvelyek piacát. 1904-ben a közös Hadügyminisztérium tíz évre (1904-1914) szóló szerződésben biztosította a Weiss Manfréd Művek számára a teljes, Magyarországra eső hüvelykvóta megrendelését. [111]

Magyarországon, Ausztriával ellentétben, ahol jóval több gyár között oszlottak meg a lövedék-megrendelések, a Kereskedelemügyi Minisztérium és a Pénzügyminisztérium (mely alá az állami vasgyárak tartoztak) osztotta fel meghatározott kvóta szerint a meg-

57

rendeléseket a gyárak között. Az első megállapodási kísérletre 1902-ben került sor, a végleges megegyezést 1904-ben kötötték meg. A magyar iparnak jutó lövedék-megren­deléseket három gyár között osztották fel: 10,4 cm-es kaliberig Diósgyőr a megrendelések 42 %-át, a Weiss Manfréd Művek 42 %-át, Resica pedig 16 %-át kapta. 10,4 cm felett Diósgyőrre 75 %, Resicára 25 % jutott. [112] A megállapodásba bevett gyárak, miközben egymást is fúrták, ügyeltek arra, hogy Magyarországon más ne kerülhessen be ebbe a szállítói körbe. 1904-ben például a Győri Waggon és Gépgyár, mely Oroszországba exportált 3,7 cm-es és 4,7 cm-es gránátokat, Rosenberg Gyula delegátus közvetítésével próbált haditengerészeti megrendeléseket szerezni. [113] A kereskedelemügyi miniszter azonban a megállapodás kommentárjában a győri gyárat kizárta a szállítók köréből azzal az indokkal, hogy nem kívánatos a megrendelések fölaprózása. [114]

A lövedékszállítások 50-50 %-os felosztásának a hatása 1904-ben még nem érződött a lőszerszállításoknál. Ebben az évben a haditengerészet Ausztriából 1 637 699, Magyarországról 944 554 korona értékben rendelt lőszert (lövedéket, hüvelyt, lőport és torpedókat együttesen). [115] A nagy üzlet első éve 1905 volt. Bár az előző évi megállapodás elvileg kizárta a más pénzügyi évben történő kompenzációt, mégis, 1905-ben a haditengerészet kompenzációt nyújtott az 1904. évi csekélyebb rendelésért: a lőszerszállítások jóval több, mint a felét, 70 %-át juttatta a magyar iparnak. A haditengerészet kimutatása szerint Ausztria részesedése 1 657 682 korona, Magyarországé 3 778 992 korona volt. [116]

A magyarországi koalíció 1906 tavaszi kiegyezése az uralkodóval, illetve a magyar politikai helyzet konszolidációja lehetővé tette a közös hadsereg és a haditengerészet megrendeléseinek elosztásáról szóló megállapodás újbóli megkötését. Az új megegyezés elveiről és végleges szövegéről a közös Hadügyminisztériumban 1906. április 6-án tartott konferencián egyeztek meg immár a két kormány és a Hadügyminisztérium képviselői. A kormányokat a magyar, illetve az osztrák kereskedelmi minisztérium képviselte. A háromtagú magyar delegációt Szterényi József államtitkár vezette, [117] aki a Kereskedelemügyi Minisztérium tényleges irányítójának számított.

A vita lényegében a két kormány képviselői közt folyt, a közös Hadügyminisztérium részéről nem sok hozzászólás történt. A központi kérdés a kompenzáció lett. Az osztrákok két jelentős ponton akartak változtatást a korábbi megállapodásokhoz képest: ki akarták venni a katonai üzemek munkásainak fizetését a kvótából, és ellenezték a cikkcsoporton kívüli, valamint a limitált ár elutasításáért kapott kompenzációt. Az első kérdésben hamar megállapodtak, ám a magyar fél ragaszkodott a cikkcsoporton túl történő, valamint a limitált ár elutasítása esetén adandó kompenzációhoz. A csak cikkcsoporton belüli kompenzációhoz való ragaszkodás nagyon is érthető volt az osztrákok részéről, mivel ebben az esetben a csak Ausztriából történő hadihajó-, löveg- és páncél-megren­

58

delésekért egy fillér kompenzációt sem kellett volna fizetniük. Azzal érveltek, hogy az osztrák ipar fejlettsége miatt a teljes kompenzáció amúgy is lehetetlen, és hogy a kvótának a magyar ipar fejletlensége következtében való betarthatatlansága miatt nem viselhetik a felelősséget. [118]

Miután 1906-ban más volt a helyzet, mint 1904-ben, amikor a haditengerészetet a hitel leszavazásával lehetett fenyegetni, és a magyar kormány alkupozíciója is jóval gyengébbnek bizonyult, a magyar fél természetszerűleg engedményekre kényszerült. Bár Szterényi kitartóan ragaszkodott eredeti álláspontjához, végül a kompenzáció ügyében is engednie kellett. Belement abba, hogy a kompenzáció a továbbiakban már csak egyes cikkcsoportokon belül legyen lehetséges. [119] Az osztrák fél saját értelmezésében ehhez még hozzátette azt a megjegyzést, bár a végleges szövegbe nem került be, hogy a cikkcsoporton belüli kompenzáció is csak egyenértékűnek tekinthető cikkek között legyen megvalósítható. Ez azt jelentette, hogy bonyolult darabokért ne lehessen egyszerű darabokból történő nagyobb rendeléssel kárpótolni. Ez végül azonban csak osztrák óhaj maradt. [120]

Az 1906. április 6-án véglegesített szövegű, és a két kormány, valamint a Hadügyminisztérium által október 22-én véglegesen elfogadott megállapodás [121] nem sokban különbözött az 1904-ben megkötött megállapodástól. Ez a megállapodás a cs. és kir. közös hadsereg és a cs. és kir. haditengerészet megrendeléseinek kvótaszerű felosztását szabályozta (az 1904-es csak a haditengerészetét), igaz, a korábban a hadsereggel már megkötött megegyezés szövegét az általános részbe szinte szó szerint vették be. Fontos különbség volt, hogy 1906-ban háromoldalú megegyezés jött létre a magyar kormány, az osztrák kormány és a közös Hadügyminisztérium között. Így nem érhette az a vád, mint 1904-ben, hogy az osztrák kormány háta mögött kötötték. Ausztria számára kedvező fejlemény volt, hogy a korábbi megállapodással ellentétben az állami hadiüzemek civil munkásainak fizetése nem számított bele a kvótába, [122] és hogy a magyar ipar is csak adott termékcsoporton belül tarthatott igényt kompenzációra. Belekerült viszont az is, magyar követelésre, hogy a kompenzációt még az adott pénzügyi évben meg kellett adni a magyar iparnak. Ugyanakkor fennmaradt a rendelkezés, hogy ha magyar cég visszautasította a Hadügyminisztérium által felajánlott alacsonyabb árat, és a megrendelést osztrák cég kapta, akkor a magyar iparnak kompenzáció járt, mégpedig még az adott pénzügyi évben. [123]

A megállapodás, az 1904-essel ellentétben, nem oszlott általános és különös részre, mindössze egyetlen, 14 pontos részből állt. A 14. pont csak a haditengerészetre vonatkozott, és ígéretet tartalmazott arra nézve, hogy amíg Magyarországon hadihajók azért nem rendelhetők meg, mert azokat az ország ipara nem képes előállítani, a hajók megrendelésekor szerződésben kötelezi a hajógyárat, hogy a szükséges anyagok legalább kvótaszerű arányát Magyarországon szerezze be. [124] Bár a szöveg sehol sem említi, de az 1904-ben

59

kötött megállapodás különleges része továbbra is érvényben maradt, amint erre az osztrák kereskedelmi miniszternek a közös hadügyminiszterhez 1906 augusztusában írott levele is utal. [125]

A megállapodás több okból is szükséges volt. Részben feltétele lehetett a gazdasági kiegyezés újbóli megkötésének, részben pedig előkészítette a terepet az újonckontingens felemelése számára. A haditengerészet szemszögéből azért volt nagyon fontos ez a megállapodás, mert megpuhította a haditengerészet fejlesztésével szembeni magyar ellenállást, és lehetővé tette addig példa nélkül álló flottaprogramok végrehajtását. A megegyezés kiállta az idők próbáját. Bármekkora összegű költségvetési tervvel is állt ezután a haditengerészet vezetése a magyar delegáció elé, a magyar anyagi igények biztosítása után a delegáció biztos többsége, az obligát hazafias szólamok és a haditengerészet feleslegességét bizonygató beszédek után, mindig megszavazta a költségvetést. Olykor még az is előfordult, hogy valaki nagy ívű tiltakozó szónoklat után szavazta meg a költségvetést. [126]

A megegyezés a június-júliusi ülésszakon nem okozott különösebb felzúdulást az osztrák delegációban, bár akkor hivatalosan még el sem volt fogadva. A botrány csak a következő ülésszakon tört ki, amikor fény derült arra, hogy az újonnan létesített fiumei hajógyár jelentős romboló- és torpedónaszád-rendelést kap. [127] A delegáció meglehetősen dühösen reagált a megállapodásra. Az egyik német nacionalista képviselő egyenesen a gazdasági különválást szorgalmazta Magyarországtól. [128] A kritikák elsősorban az osztrák kormányt érték, mivel az is részt vett a megállapodásban.

Az 1906-ban kötött megállapodás szövegét Szterényi József, a Kereskedelemügyi Minisztérium államtitkára 1906. november 29-én olvasta fel a képviselőházban, és így kommentálta: "Ezekkel a megállapodásokkal egy közel egy évtizedre terjedő küzdelme a magyar iparnak jut befejezésre a magyar ipar érdekeinek teljes védelmével, Magyarország teljes kielégítésével azon a téren, a melyet a hadsereg ipari beszerzései képeznek." [129] Szterényinek azonban csak részben volt igaza, mivel a tárgyalások során - mint láttuk - több magyar követelést fel kellett adnia, így a megállapodás teljes sikerként való értékelése nem fedte az igazságot. Kossuth Ferenc kereskedelemügyi miniszternek szintén ezen az ülésen elhangzott beszéde is jelzi, hogy felemás győzelemről volt szó: "Kinyilatkoztathatom, hogy a magyar kormány jogos és méltányos álláspontja érvényesült, illetve a magyar iparnak teljes compensatiot kell kapnia a hadsereg és a haditengerészet összességében, a katonai üzemekben kifizetett munkabérek pedig tényleg azon állam quotájához számíttatnak, a melyek területén azok kifizettettnek." [130] A miniszter által felsorolt kívánalmak a magyar kormány eredeti álláspontját tükrözték, csakhogy kimaradtak a megállapodásból.

A megállapodás hatékonyságának elemzésekor külön kell vizsgálni azt a hadsereg, és külön a haditengerészet esetében. A hadsereg esetében a megállapodás jobban elérte a

60

célját, a későbbi időszakban a hadsereg részesedése csak 1-2 %-nyira maradt le a kvótától. [131] A haditengerészet esetében viszont jóval nagyobb volt a lemaradás. Ez a haderőnem hivatalos adatai szerint is 8-10 % volt, de a GYOSZ kétségbevonta ezeket az adatokat, és Chorin Ferenc szerint a magyar ipar részesedése a haditengerészet szállításaiból maximálisan a 20 %-ot, de inkább csak 15-16 %-ot ért el, nem pedig 24-26 %-ot. [132] A magyar gyáripar számára ez annál inkább fájdalmas volt, mivel a közös haderő nehézipari jellegű megrendeléseinek nagyobb részét, a haderő két része közti technikai különbségből adódóan, a haditengerészet megrendelései tették ki. A magyar ipar ismert hiányosságai miatt azonban képtelen is lett volna a haditengerészeti megrendelések kvóta arányú részét teljesíteni, ezért hangzottak el olyan követelések, melyek a teljes haderőn belüli kompenzációt akarták elérni.

A két megállapodás legfontosabb következménye a magyar tengeri hajógyártás meg­indulása volt Fiuméban. A haditengerészettel való megállapodás után a Danubius kiépítette fiumei telepét, 1906 decemberében pedig megrendelést kapott 6 rombolóra és 10 torpedónaszádra. 1908-ban a gyár újabb megrendelést kapott, ezúttal 6 partvédő torpedónaszádra. 1910-ben szintén a Danubiusnál rendelte meg a haditengerészet a HER­KULES nevű műszaki-mentőhajót. A Danubiuson kívül a fiumei Whitehead is épített ebben az időszakban két tengeralattjárót a haditengerészet részére. E megrendelések részletezésétől azonban e tanulmány keretein belül eltekintünk.

A megállapodás hatása és következményei, 1906-1910

A magyarországi politikai válság lezárulta után ismét tárgyalóasztalhoz ülhettek a delegációk. Miután 1905-ben nem tudtak ülésezni, 1906-ban kétszer, júliusban, illetve decemberben is összeültek. A júliusi ülésszakon az 1906. évi költségvetésről döntöttek, decemberben pedig az 1907. éviről. A júliusi ülésszakon a magyar delegációban elhangzott olyan követelés is (Kmety Károlytól), hogy a hadsereg mintájára, a haditengerészetnél is hozzanak létre egy, a haditengerészet kiegészítő részét képező, különálló magyar flottát (vízi honvédség?). A haditengerészet azonban ezt kereken elutasította, [133] vezetése tartott attól, hogy az ellenzéki győzelmet követően a magyar delegáció nem fogja elfogadni a haditengerészet költségvetését. A különálló magyar flottarész elutasításának, és a magyar iparnak juttatott ipari megrendelések arányának csökkenése ellenére a magyar delegáció különösebb ellenvetés nélkül szavazta meg mind az 1906., mind pedig az 1907. évi költségvetést, melyek pedig az 1904-es rendkívüli hitel megfelelő részleteivel együtt, rekordnagyságot értek el. Montecuccoli különösen az új hajók építésének megszavazása miatt aggódott, mivel úgy vélte, már így is elkéstek az új csatahajó-osztály építésének megkezdésével. [134] Aggodalma azonban alaptalan volt, a magyar delegáció 1906 decemberében megszavazta a három 14 500 tonnás csatahajó (RADETZKY-

61

osztály) és a 3 500 tonnás turbinás cirkáló (ADMIRAL SPAUN) építésének megkezdéséhez szükséges összegeket az 1907. évre. A magyar delegáció ugyanekkor olyan határozatot hozott, amely felszólította a haditengerészetet a zászló és a címerhasználatban a magyar nemzeti jelképek nagyobb reprezentálására. Ez azonban csak amolyan pro forma lépés volt a delegáció részéről. [135]

A haditengerészet költségvetésének elfogadásáról, annak okairól Louis Gebhardt a következőket írta: "A rendelkezésére álló források alapján, a Szerző arra a következtetésre jutott, hogy a magyar álláspontban bekövetkezett változás legfőképpen, esetleg teljes egészében, a magyaroknak az ipari megrendelések elosztásáról újonnan kötött megállapodással való elégedettségének köszönhető." [136] Gebhardt ezt a megállapítást az 1906. évi, illetve az 1907. évi költségvetés elfogadásával kapcsolatban tette, de vonatkoztatható a teljes 1906. és 1914. közötti időszakra. A megállapítással nagy vonalakban egyet lehet érteni. Az iratokból arra a következtetésre jutottunk, hogy ha nem is teljes egészében, de nagyrészt a megállapodásnak, illetve a magyar iparnak jutó egyre nagyobb megrendeléseknek köszönhető a magyar kormányzat és a delegáció hozzáállásának megváltozása a haditengerészet programjai irányába. Ez jól látható abból is, hogy az egyéb magyar követelésekből, mint például a nemzeti jelvények reprezentációja, vagy magyar kiegészítő rész létrehozása a haditengerészeten belül, gyakorlatilag semmi sem valósult meg, a haditengerészet egyre növekvő költségvetését mégis mindig megszavazták. Az ipari megrendelések kérdésének döntő jelentőségét mutatja, hogy míg a delegációban, a felszínen, sok szó esett a nemzeti követelésekről, illetve vitatták a haditengerészet fejlesztésének létjogosultságát, addig a lényegi kérdéseket tárgyaló iratokban másról sem esik szó, csak a megrendelések elosztásáról. Mindez azonban korántsem jelentette azt, hogy ezután a kormányzat és a delegáció teljes mértékben meg lett volna elégedve a fennálló helyzettel. Továbbra is vita tárgyát képezte a magyar iparnak jutó megrendelések aránya, illetve, ha Magyarországra nézve sérelmesnek ítélte a helyzetet, nem riadtak vissza még a költségvetés leszavazásával való fenyegetéstől sem.

Miután 1906. november 29-én a képviselőházban felolvasták az 1906-os megállapodást, 1906. december 17-én a delegáció ülésén, a hadsereg költségvetésének tárgyalásán, Szterényi József államtitkár ismertette a magyar kormány álláspontját a megállapodással kapcsolatban. Minderre Szterényi szerint azért került sor, mert egy meg nem nevezett osztrák lap (a Neue Freie Presse), nem sokkal a bizalmasnak nyilvánított megállapodás megkötése után, pontos részleteket szivárogtatott ki arról. [137] Szterényi a következőképpen foglalta össze a kormány álláspontját, külön kitérve azon osztrák vádakra, melyek szerint a magyar kormány diadalittasan kérkedett a megállapodással:

"Erre különben (kérkedésre - K. M.), egész nyíltan bevalljuk, semmi ok sem volt, mert hisz még messze vagyunk attól, hogy a közös ügyek kérdésének ezen a terén a magyar érdekek teljes kielégítéséről beszélhetnénk. (Igaz! Ugy van!) De a magyar kormány megelégedett ezzel, mert végleges állapotot teremtett eddigi tisztázatlan helyzettel szemben, és kellő jóindulatot tapasztalt a hadügyi kormány részéről, amelyet el nem ismerni nagy hiba lett volna." [138]

62

Szterényi ezután beszédében a megállapodással kapcsolatos vitás kérdésekre tért ki. Elsőnek a kompenzáció ügyét hozta fel. Megállapítása szerint a magyar kormány szilárd elve ebben a kérdésben az, hogy Magyarország minden egyes iparcikk megrendeléséből a kvóta arányában részesüljön. De mivel ez a magyar ipar hiányosságai miatt gyakorlatilag keresztülvihetetlen, "hozzájárultunk ahhoz, hogy a compensatio történjék az ugyne­vezett beszerzési csoportokban". [139] A valóságban azonban ez nem egészen így történt. A tárgyalások folyamán, mint ahogy azt később említi is, a Szterényi által képviselt magyar álláspont a teljes, beszerzési csoportokon túli kompenzáció igényét hangsúlyozta. Az osztrák fél, pontosabban az osztrák Kereskedelmi Minisztérium ebbe nem volt hajlandó beleegyezni, [140] és a megállapodásba csak a csoporton belüli kompenzáció került be. Ez nem az iparcikkenkénti kvótáról való nagyvonalú lemondás volt a magyar kormány részéről, mint ahogy ezt Szterényi a delegáció előtt beállította, hanem valójában a teljes kompenzációra való törekvés kudarca.

Az 1906. februárban tartott tárgyaláson Szterényi végig ragaszkodott a teljes kompenzációhoz, és azt kérte, hogy a haditengerészet esetében, ahol nem lehet betartani a kvótát, a hadsereg szállításainál kapjon kárpótlást a magyar ipar. Ezt azonban a közös Hadügyminisztérium és az osztrák kormány egyértelműen elutasította. [141] A megállapodás szövegének áprilisi megszületése után nem sokkal a magyar kormány offenzívába kezdett a megállapodás tartalmának megváltoztatására. 1906. július 8-án átiratot intéztek a közös Hadügyminisztériumhoz, melyben a megállapodás aláírásának feltételeként követelték, hogy a magyar ipar feltétlenül kapja meg a kvótaszerű részesedést minden évben, ha másként nem lehetséges, akkor a hadsereg és a haditengerészet összes beszerzéseiben. A hadügyminiszter erre azt felelte, hogy ő is ragaszkodik ahhoz az elvhez, miszerint a magyar ipart megilleti a kompenzáció. [142] Végül, ezeknek a dokumentumoknak az ismertetése után Szterényi igyekezett megcáfolni azt a később keletkezett osztrák állítást, mely szerint a csoportokon túli kompenzáció csak a két kereskedelmi miniszter együttes jóváhagyásával engedélyezhető. [143] Erről a tárgyalásokon valóban egy szó sem esett. [144]

A december 20-i ülésen Szterényi ismét megjelent a delegáció előtt, és ismertette a megállapodás ügyében a december 17-e óta történt fejleményeket. December 19-én az osztrák kereskedelmi miniszter elismerte, hogy a megállapodás után, utólag támasztotta azt a követelményt, mely szerint a két kereskedelmi miniszter jóváhagyása kell a csoportokon túli kompenzációhoz. [145] Ezután Szterényi felolvasta a delegációnak Kossuth Ferenc kereskedelemügyi miniszternek a közös hadügyminiszterhez írott, december 17-i levelét, melyben az tiltakozott a fentebbi, az osztrák kereskedelmi miniszter által képviselt álláspont ellen. Ez után újra elismételte azt a követelést, hogy Magyarországnak, ha másképp nem megy, akkor az ipari beszerzések összességében kell megkapnia a kvótaszerű részesedést. Az állami gyárakban fizetett munkabéreknek az ipari kvótából való

63

kivétele ellen is tiltakozott Kossuth, és az 1904-es megegyezés alapján létrejött állapot (az állami gyárak munkásainak fizetése annak az államnak az ipari kvótájába számít bele, amely területén a gyár található) fenntartását követelte. [146]

A kompenzáció kérdésénél szét kell választani a csoportokon túli, illetve a teljes kompenzáció fogalmát, bár a forrásokban is gyakran összekeverik őket. A csoporton túli kompenzáció alapesetben azt jelentette, hogy ha egy adott termékcsoportban, például az elektromos eszközök csoportjában, nem sikerült elérni a kvótát, egy másik csoportban, mondjuk egy nagyobb arányú szegecs-megrendeléssel történt a kompenzáció, és így, a csoportok összességére nézve, kijött a kvóta. A magyarok által követelt teljes kompenzáció azt jelentette, hogy a haditengerészet esetében elszenvedett veszteségeket a hadsereg rendeléseinek kvótánál nagyobb részével kárpótolják. Az 1906-os megállapodás általános részéből már kimaradt a csoporton túli kompenzáció lehetősége, mely az 1904-es megállapodásban még benne volt. Ezt azonban a hadügyi kormányzat nem vette túlságosan szigorúan, különösen a haditengerészet esetében nem, ezt már a titkos záradék érvényben maradása is bizonyítja. Más volt a helyzet a teljes kompenzációval. Ennek a magyarok által követelt formájához a közös Hadügyminisztérium soha nem járult hozzá, sőt, kereken elutasította, éppen Szterényi József egy kijelentését idézve, mely szerint a hadsereg és a haditengerészet államjogilag különbözőnek tekinthető, mert külön költségvetésük, és saját, eltérő belső törvényeik vannak. [147]

A kompenzáció problémájára végül kompromisszumos megoldás született. Mint már említettük, elsősorban a haditengerészet volt az, ahol a magyar ipar hiányosságai miatt nem lehetett betartani a kvótát, ezért magyar részről a teljes kompenzáció követelése főként arra irányult, hogy a haditengerészetnél elszenvedett veszteségekért Magyarország a hadsereg megrendeléseiben kapjon kárpótlást. A teljes kompenzáció elve, az osztrák kormány és a Hadügyminisztérium ellenállása miatt, mindkét megállapodásból kimaradt, sőt az 1906-os megállapodás általános része még a csoporton túli kompenzációt is tiltotta (elvileg). Ezek a rendelkezések mind az erősebb osztrák ipar érdekeit szolgálták. Ugyanekkor a magyar felet sem lehetett kielégítetlenül hagyni. Az első nagy eredmény magyar részről az volt, hogy egyáltalán megkötötték ezeket a megállapodásokat, és elvként kimondták megrendelések kvótaszerű elosztását. A kompromisszum azt jelentette, hogy az 1906-os megállapodás ellenére a magyar ipar a továbbiakban is részesült csoporton túli kompenzációban. Miután a haditengerészetnek nagy szüksége volt a magyarok megnyerésére, a haditengerészet vezetése az 1904-es megállapodás titkos záradékában jelentős ígéreteket tett Magyarországnak: a lövedékszállítás 50 %-át, illetve a kisebb hajók "megfelelő részét", ami a gyakorlatban szintén 50 %-ot jelentett. Mindezt kompenzációként azért, mert a magyar ipar képtelen volt lövegeket és páncélt szállítani a haditengerészet részére. Így hivatalosan nem volt csoporton túli kompenzáció, de gyakorlatilag mégis létezett. Ez az eljárás Ausztriában természetesen felháborodást keltett, de a haditengerészet számára bevált. A teljes kompenzáció elutasítása és az állami gyárakban kifizetett bérek kvótából való kivétele ellen való tiltakozás a magyar kormány részéről írott szó maradt. Ennek ellenére a következő években a haditengerészet költségvetése csak akkor került veszélybe, amikor a titkos záradékban foglaltakat 1908-ban a haditen-

64

gerészet meg akarta szegni, és az új torpedónaszádoknak csak 1/3-át rendelte meg a Danubiusnál. Amint a rendelést 50 %-ra módosították, a delegáció megszavazta a költségvetést.

A delegáció 1906 decemberében hat pontból álló határozatot hozott az 1906-os megállapodás értelmezésére, melyben felszólították a Hadügyminisztériumot, hogy Magyarország teljes mértékben részesüljön a kvótából, ha ez másként nem megy, csoporton túli kompenzációval. A határozat emellett kimondta, hogy a megállapodásban lévő "nyersanyagok" szó ipari nyersanyagokat, az "anyagok" szó pedig alkatrészeket jelent. [148] A delegáció ezt a határozatot 1907-ben megismételte. [149]

A delegáció 1907-es ülésszakán újabb sérelmek hangzottak el az ipari szállítások kapcsán, elsősorban Chorin Ferenc és Nagy Ferenc részéről. Chorin Ferenc saját számításaira hivatkozva azt állította, hogy az 1901-1906-os időszakban a teljes haderő ipari szállításai terén Magyarországot 70 millió korona kár érte. Majd ezután megállapította, míg a hadsereg esetében vitathatatlan a jóakarat, addig a haditengerészet elzárkózik a megállapodás teljesítésétől. Végül azt mondta, hogy az 1906-os megállapodás végrehajtásának útjában elsősorban az osztrák gyárosok érdekei állnak, mire Zboray Miklós közbekiabált: "Ha nem hajtják végre, nem szavazzuk meg a költségvetést!" [150]

Nagy Ferenc elsősorban azt sérelmezte, hogy a kimutatások sem a hadsereg, sem pedig a haditengerészet esetében nem megfelelőek, és a magyar ipari kvótába beleszámolják a mezőgazdasági rendeléseket is, ami a valósághoz képest 4-5 %-al emeli a kvótát. Szerinte a haditengerészet esetében a helyzet sokkal rosszabb, mint a hadseregnél, "ez Magyarországra nézve mindig egy gyászlap volt", és állítása szerint a magyar ipari rendelések aránya soha nem lépte túl a 17 %-ot (ezt az adatot Chorin Ferenc "saját számításaiból" kölcsönözte). Felemlítette azokat a sérelmeket is, melyek a tisztességtelen osztrák verseny miatt érik a magyar ipart, mivel az osztrák vállalatok fióktelepeket létesí-tenek Magyarországon, így részesedve a magyar kvótából is. Ennek egyébként a Hadügyminisztérium 1907. decemberi rendelete véget vetett, mivel ezután ki kellett mutatni az áru valódi magyar eredetét. Végül Nagy Ferenc követelte, hogy a haditengerészetnél elszenvedett veszteségekért a hadsereg adjon kárpótlást. [151] Okolicsányi László a haditengerészet tárgyalásánál azt sérelmezte, hogy az 1904-es megállapodás különleges részében "sajnálatos elírás" történt, töltény helyett lövedéket írtak, és csak a lövedékszállítások 50 %-át kapja a magyar ipar kompenzációként, a hüvelyszállításokét már nem. [152] Ekkor egyébként már a hüvelyszállítások 50 %-a is Magyarországnak jutott, erről azonban még nem biztos, hogy értesültek a delegáció tagjai. [153]

Az 1906-os megállapodással való elégedettséget mutatja, hogy a teljes kompenzáció elutasítása, illetve a magyar ipari szállítások értékének a kvótától való elmaradása ellenére, a fent említett urak, miután sérelmeiket felsorolták, határozottan a hadsereg és a ha-

65

ditengerészet költségvetésének elfogadása mellett álltak ki, és a delegáció többsége is így tett. Úgy véljük, teljes joggal megállapítható, hogy a teljes kompenzáció, illetve az egyéb, a megállapodás keretein túlmenő követelések mind a magyar kormány, mind pedig a delegáció részéről - a kiegyezés óta nem először - pro forma követelések voltak csupán, melyek nem teljesülése lényegében semmiféle szankciót nem vont maga után. A haditengerészetnek addig nem kellett komoly ellenállással szembenéznie, ameddig a lövedékek és a kisebb hajók megrendelésekor betartotta az 50 %-os arányt, bármennyire is elmaradt a kvótától a magyar ipari megrendelések aránya. Mint ezt már többször hangsúlyoztuk, komoly veszélybe csak akkor került a haditengerészet költségvetése, amikor az az új torpedónaszádok 1/3-át akarta csak Magyarországon megrendelni, megsértve ezzel az 50 %-os szabályt. Amint ezt a döntést megváltoztatta, a delegáció megszavazta a költségvetést. [154]

A delegáció többségének megnyerése mellett voltak olyan képviselők, akik továbbra is a haditengerészet fejlesztésének ellenségei maradtak. Közülük a legismertebb Szemere Miklós, aki minden évben nagy ívű beszédekben bizonygatta a haditengerészet fejlesztésének felesleges voltát. Őt azért is érdemes megemlíteni, mivel az osztrák és az amerikai szerzők [155] előszeretettel mutatnak rá, a magyar delegáció flottaellenességét illusztrálandó. Elsősorban az 1907-es delegációban elmondott beszédére [156] hivatkoznak, amelyről tudósítás jelent meg a Neue Freie Pressében. [157] Itt azonban a szerzők, főként a magyarok iránt negatívan elfogult Gebhardt és Sondhaus, beleestek abba a csapdába, hogy egy újságban megjelent kommentárra bízták magukat. A Neue Freie Pressében Szemerének tulajdonított mondatot, amely "parádé"-nak nevezi a haditengerészetet, és amelyen a fenti szerzők annyira felháborodtak, [158] valóban Szemere mondta, de egy francia szenátort idézve, nem pedig saját gondolataként. Ettől eltekintve Szemere tényleg következetes ellenfele volt a haditengerészet expanziójának.

Természetesen a magyar ipar részesedési aránya állandó vita tárgyát képezte ebben az időszakban is. A hivatalos haditengerészeti adatok, illetve a delegációban (elsősorban Chorin Ferenc GYOSZ-elnök szájából) elhangzóak között jelentős különbség volt. A haditengerészet kimutatásai szerint a magyar ipar részesedési aránya a külföldi rendelések levonása után 1906-ban 24,43 %, 1907-ben pedig 29,25 % volt, a Lucich Károly által a delegáció előtt ismertetett adatok alapján. [159] A később készített zárszámadások szerint 1907-ben a fenti adattal ellentétben csak 27,13 % volt a magyar ipar részesedése, 1908-ban viszont 39,04 %, 1909-ben pedig 30,63 %. Az 1910. évre vonatkozó adatok hiányoznak. [160] Az összes megrendelések együttesében a fenti kimutatás szerint a követ-

66

kezőképpen alakult Magyarország részesedése a haditengerészet költségvetéséből: 1907-ben 17,88 %, 1908-ban 26,96 %, 1909-ben pedig 22,69 %, 1910-re nincs adat. [161]

A fenti kimutatást 1932-ben készítette az osztrák-magyar likviditási tárgyalásokra az osztrák fél, a zárszámadások - állítólagos - felhasználásával. Az adatokra pillantva különösen az 1908-ra kihozott 39,04 % tűnik nagyon soknak, azonban az összeállító osztrákok szándékait ismerve ezen nincs mit csodálkoznunk. Ezekkel a minden bizonnyal kozmetikázott adatokkal ugyanis elsősorban a különböző magyar követelések jogtalanságát akarták bizonyítani, úgyhogy ezeket az adatokat semmiképpen nem lehet hitelesnek elfogadni. E kimutatás szerint 1907 és 1909 között 126 531 000 koronát költött a haditengerészet ipari megrendelésekre a Monarchián belül, és ebből Magyarországra 40 835 000 korona esett. [162] Az egymásnak gyakran ellentmondó adatokból nem lehet pontosan kihámozni az igazságot, így a valós arányra is csak következtetni lehet. A fent említett időszakban, ezt bizonyosan tudjuk, hajóépítésből a magyar iparnak, a kifizetett pénzekből az ausztriai és a külföldi anyagrendeléseket levonva, összesen kb. 16 millió korona bevétele volt. Az egyéb anyag- és lőszer-megrendelések értéke sem haladta meg az évi 5-6 millió koronát, még a legoptimistább becslések szerint sem, ami összesen 32-34 millió koronát jelent. Ezzel szemben az ipari megrendelések összértéke nagyobb volt, például az 1907. évben, a kimutatás 32 milliójával szemben, meghaladta a 40 millió koronát. [163] Ausztriára ez alatt az idő alatt, nem számolva az Arzenálban épülő hajókat, legalább 100 millió korona jutott. [164] A magyar ipar valódi részesedési aránya ezekben az években tehát körülbelül 25 % volt, ami magasabb volt a Chorin Ferenc által hangoztatott 20 %-nál, de alacsonyabb a haditengerészet szerinti 29-30 %-nál. Akkoriban is természetes volt, hogy az adatokat mindkét fél a számára előnyös módon kozmetikázta.

Az 1906-os megállapodás után a legnagyobb bevételeket természetesen a Danubius könyvelhette el, utána következtek a magyar lőszergyárak. A Danubius esetében meg kell jegyezni, hogy bár a gyár és az Államkincstár között kötött szerződés a hajógyárat a magyar beszállítók előnyben részesítésére kötelezte, a gyár igyekezett ezt megkerülni. Ennek oka igen egyszerű volt: a magyar anyagok és alkatrészek 30-40 %-kal többe kerültek, mint a külföldiek; a nem egyszer engedély nélküli külföldi anyagrendelések a magasabb profit elérését célozták.

A fiumei hadihajógyártás megindulásának volt egy, a magyar vasgyárakra nézve káros következménye: a Stabilimento Tecnico Triestino és a Witkowitz ezentúl jóval kevesebb anyagot rendelt meg Magyarországról, arra való hivatkozással, hogy az onnan való anyagrendelési kötelezettség, mint kompenzációs intézkedés, a magyar hajógyártás megindulása után érvényét vesztette. Ennek következtében a magyar vasipar teljesen kimaradt a RADETZKY-osztályú csatahajók építéséből. [165] 1906 folyamán a resicai vasmű különböző alkatrészeket (tengelytartókat, orr- és fartőkéket, kormánytengelyeket) szállított a Stabilimento Tecnicónál épülő rombolókhoz, [166] de ezzel az ausztriai anyag-

67

szállítások jó időre le is zárultak. Mindezért viszont kárpótlást adott, hogy a Danubius a nála épülő 6 rombolóhoz és 10 torpedónaszádhoz 2 669 942 korona értékben rendelt meg anyagokat a magyar vasgyáraktól. [167]

Az 1904-es, majd az 1906-os megállapodás egyik nagy nyertese a magyar lövedékgyártás volt. Elsősorban az Állami Diósgyőri Vasművek és a Weiss Manfréd művek, kisebb mértékben a resicai vasgyár. A megállapodásnak volt még egy nagy haszonélvezője, a pozsonyi Dynamit Nobel lőporgyár. A haditengerészet kompenzációként az osztrák páncél- és lövegszállításokért a lövedékek 50 %-át Magyarországon rendelte meg, 1906-tól kezdve pedig a hüvelyek 50 %-át is. [168] Ez utóbbi teljes egészében a Weiss Manfréd Műveknek jutott. A Kereskedelemügyi Minisztérium, mint már említettük, a következőként osztotta fel az állami lövedék-megrendeléseket 1904-ben: 10,4 cm alatt Diósgyőrre és a Weiss Manfréd Művekre 42-42 % jutott, Resicára pedig 16 %, 10,4 cm felett Diósgyőrre 75 %, Resicára 25 %. Az 1907-1908-as év soványnak számított a korábbi, vagy a későbbi évekhez képest. Amíg 1905-ben például Diósgyőr 194 000 lövedékre kapott megrendelést a haditengerészettől, [169] addig 1908-ban csak 17 010 lövedékre, 119 600 korona értékben. [170] Ebből a megállapodás alapján következtetni lehet a többi magyar gyárnak juttatott megrendelésekre is. Ennek az oka elsősorban az volt, hogy a régebben épült hajókhoz volt elégséges lőszer, az épülőfélben lévőkhöz pedig még nem kezdődött meg a lőszerek beszerzése. A nagy üzlet éve - elsősorban Diósgyőrnek - 1909 volt. A haditengerészet a RADETZKY-osztály nehézlövegei számára a lövedékek felét a diósgyőri gyárnál rendelte meg az év nyarán, így Magyarországon először ott kezdődött el a 30,5 cm-es gránátok gyártása. Az összesen szükséges 900 db 30,5 cm-es és 2 400 db 24 cm-es gránátból ez 450, illetve 1200 darabos megrendelést jelentett. [171] A megrendelés értéke kb 1-1,2 millió koronát tett ki. [172] Diósgyőrben 1909. december 23-án gyártották le az egymilliomodik lövedéket. [173]

Weiss Manfréd Művek 1909-ben harcba szállt a 10,4 cm feletti lövedékek gyártásából való részesedésért, amelyből addig egyáltalán nem részesedett. Akkor új acélmű építését határozta el, haditermelési célokra, amit a közös Hadügyminisztérium is támogatott. A gyár felállításáért cserébe a Weiss Manfréd Művek a 10,4 cm feletti lövedékek szállításából is 42 %-os részesedést kért. Hiába volt azonban a gyár minden igyekezete és a közös Hadügyminisztérium támogatása, akkor még nem sikerült elérni a kívánt célt. Az 1904-es szerződést csak 1912 végén módosították, a gyár addig továbbra sem részesedett a 10,4 cm feletti megrendelésekből. [174] A haditengerészet adatai szerint a Weiss manfréd Művek a lövedékek mellett 1908-ban 140 500 korona, 1909-ben 901 200 koro-

68

na, 1910-ben pedig 1 723 800 korona értékben szállított a haditengerészet számára tüzérségi hüvelyeket. [175]

Kisebb-nagyobb jelentőségű ügyekben továbbra is hangzottak el panaszok a haditengerészet ellen. Ezek közül kettőt, mint jellemző esetet, bemutatunk. 1908-ban Becsey Károly képviselő interpellált Wekerle Sándor miniszterelnöknél, mivel, úgymond, a haditengerészet kijátszotta a Szegedi Kenderfonóval kötött szerződést. A panasz alapja az volt, hogy a gyárnak állítólag megígért 94 tonnás megrendelésből végül csak 9,4 tonnát rendeltek meg. A haditengerészet válasza szerint az eredeti ígéret csak 44 tonnára szólt, a csökkentést pedig azért kellett megtenni, mivel több régi hajót kiselejteztek, és így a kötéligények is csökkentek. [176] 1910 márciusában a GYOSZ tolmácsolta tagjainak panaszát a fiumei Haditengerészeti Akadémia egyenruha-megrendelései körül tapasztalható visszásságok miatt a Kereskedelemügyi Minisztériumnak. [177] A haditengerészet válaszában közölte, hogy az előző évben a magyar ipar 14 862 koronával 62 %-ban részesedett ezekből a megrendelésekből. A GYOSZ ekkor azt kérte, hogy a jövőbeni rendeléseknél kössék ki a posztó és a felszerelés (paszomány, jelvény) magyar származását is. [178]

Hiába indult meg Magyarországon 1907-ben a tengerihadihajó-gyártás, az 1907. és 1910. közötti időszakban továbbra is körülbelül 10 %-kal a kvóta alatt maradt a magyar ipar részesedése. A magyar hajógyárak ebben az időszakban összesen 20,8 millió korona bevételhez jutottak, ennek azonban legalább 10 %-a az anyagrendelések következtében Ausztriába és külföldre áramlott. Ugyanekkor csak az Ausztriában gyártott RADETZKY-osztály 118 millió koronába került, igaz, lőszereinek 50 %-át magyar cégek szállították. A többi, Ausztriában épült hajót is beleszámítva, a két ország hajógyártó iparának bevételei között 1:6 arány állt fenn, Ausztria javára. Jól látszott, ahhoz, hogy Magyarország ténylegesen a megrendelések kvóta szerinti arányában részesülhessen, a kisebb hajók építéséből kapott 50 % messze nem elegendő, a jövőben a magyar hajógyártásnak a legnagyobb hajók építéséből is részesednie kell. Amint a haditengerészet 1906-ban először előállt egy újabb, immár dreadnought-típusú csatahajóosztály tervével, a magyar kormány azonnal a tudomására hozta, hogy ennek költségeihez csak úgy fog hozzájárulni, ha a Danubius részesedik azok megépítéséből, és a haditengerészet az ipari megrendelések kvóta szerinti részét valóban Magyarországon teszi meg. Az 1911-ben a dread­nought-programra megszavazott rendkívüli hitellel és annak konkrét, kvótaszerű elosztásáról kötött újabb megállapodással új szakasz kezdődött a haditengerészet, a magyar politika és a magyar ipar kapcsolatában.

69

<back to contents>