<Back to contents>

 

Szemle

Ján Petrik

Spišská Tragédia

(Matica Slovenská, Martin, 1999. 83 o.)


Ján Petrik iglói származású szlovák helytörténész. E könyv (Szepesi tragédia) megírására azért vállalkozott, hogy olvasóival megismertesse azokat az eseményeket, amelyek 1939 márciusában Iglón, a szlovák-magyar, úgynevezett "kis háború" keretében történtek. Művében hangsúlyozottan kiemeli a szlovák légierő harcát és szerepét a háborús események alatt. Alapos levéltári kutatásokat végzett a tárgykörben megtalálható szlovák források körében. A másodlagos irodalmat is részletesen földolgozta, amiről lábjegyzetei tanúskodnak. Természetesen olyan forráskör is van, amely hiányzik a munkából. A korabeli magyar sajtó, valamint levéltári anyagok közül csak mutatóba szerepel egy-egy, így azok a dokumentumok, amelyek a magyar fél álláspontját igazolhatják, csaknem teljesen hiányoznak.

Könyve szerkezetileg nem túl jól tagolt, 18 aránylag rövid fejezetre oszlik, aminek révén szerzője nagyon elaprózza művét. Előfordul, hogy egy fejezet csak fél oldal, ami zavarja az olvasót. Szerencsésebb lett volna, négy fő és több alfejezetre osztania munkáját.

Petrik könyve a témakörben úttörő vállalkozásnak számít. Korábban csak Ladislav Deák ismert szlovák történész utalt írásaiban erre a háborúra. Petriktől megtudjuk, hogy a "kis háború" cselekményei szoros összefüggésben álltak Kárpátalja visszacsatolásának eseményeivel 1939 tavaszán. A bevonulást Kárpát­aljára, majd innen a szlovák területek elleni támadást a Magyar Honvédség alárendeltségébe szervezett Kárpát-csoport alakulatai hajtották végre.

A Kárpát-csoport egységei 1939. március 15-én több ponton átlépték a határt, és két nap alatt kijutottak a Kárpátok hágóihoz. A magyar felsőbb hadvezetés úgy ítélte meg, hogy Kárpátalja egyik stratégiailag és hadászatilag fontos útvonala, az Ung völgye nincs kellőképpen biztosítva nyugatról. Az út és vasútvonalak túl közel esnek a határhoz, így katonailag védhetetlenek. A fentiekre hivatkozva olyan területekre is igényt formáltak, amelyek nem Kárpát­aljához, hanem az akkori Szlovákiához tartoz­tak. A magyar diplomácia okfejtése szerint Szlovákia és Kárpátalja között soha nem volt kialakított és rögzített határvonal, így a magyar hadvezetés feljogosítva érezte magát e területek megszállására.

1939. március 23-án reggel 5.30-kor a szlovák csapatokat teljesen váratlanul érte a magyar támadás. Szlovákia éppen hogy csak megalakult Csehszlovákia romjaiból. A volt közös hadseregből alakulófélben lévő szlovák hadsereg megpróbált ellenállni, de a magyar hadsereg előrenyomulását nem tudta megállítani, csak lassítani. A szlovákok elsősorban az iglói repülőtéren lévő repülőegységeik bevetésével védekeztek. A szlovák kormány Tiso vezetésével Hitlernél tiltakozott, aminek hatására a magyar alakulatok előrehaladását megállították. A határvonal pontos megállapítását tárgyalásokra és vegyes tagságú határkijelölő bizottság munkájára bízták, amelyre csak 1939 áprilisában került sor.

A könyv bevezetőjéből kiderül, hogy a "kis háború" eseményei a legújabb kori szlovák történelem fehér foltjai közé tartoznak. 1945 óta, ez a téma "tabu" témának számított. Az iskolákban sem tanítani, sem beszélni nem lehetett róla. A szerző szerint ezért nem meglepő, hogy ezekről az eseményekről a nyilvánosság csak keveset, a fiatalság pedig jószerével semmit sem tud.

Petrik könyvének állásfoglalása szerint ez valódi háború volt, nem csak egy félreértéseken alapuló konfliktus, ahogy azt szerinte a magyar fél magyarázza. Válaszul erre azt a megjegyzést kell tennem, hogy a két állam közt hivatalosan soha nem hirdettek hadiállapotot, és hadüzenetre se került sor. Sőt a magyar diplomácia volt az első, amely elismerte

659


Szlovákia önállóságát 1939. március 15-én. Álláspontomat az is alátámasztja, hogy a határ más pontjain nem folytak nagyszabású harci cselekmények, eltekintve néhány helyi lövöldözéstől, teljes nyugalom honolt. Véleményem szerint ezt nem nevezhetjük háborúnak, csak egyszerű határvitának, kisebb konfliktusnak.

Petrik emlékül szánja könyvét azoknak a szlovák pilótáknak is, akik fiatal életüket a haza oltárán föláldozták. Szerinte e nélkül a hőstett nélkül az éppen csak megalakult államot szomszédai fölosztották volna egymás között. Megjegyzem, abban a politikai szituációban ez reális veszélynek számíthatott, de akkor sem a pilóták hősiessége döntött volna, hanem a nagypolitika diplomatáinak asztalán előre megrajzolt térképek.

A könyv első fejezete az iglói repülőtér felépítésének és kiépítésének eseményeivel foglalkozik, majd az 1938. év csehszlovák-magyar diplomáciai küzdelmeinek a hatását boncolgatja. Végül az 1939-es cseh-szlovák szétválás helyi történéseire koncentrál.

Ebben a fejezetben a szerző szóvá teszi, hogy a magyar uralkodó köröket nem nyugtatták meg az első bécsi döntés eredményei, amelyek következtében a magyarlakta területek nagy részét visszakapták, hanem további igényeket támasztottak. A szerző a magyarok szemére veti, hogy 1939. március 16-án a magyar követ a német vezetéstől további, 10-15 km mélységű területet kért Szlovákiából. Az operáció a "kisebbik megoldás" elnevezést kapta. Abban az esetben, ha ez az agresszió eredményesen zárul, ezt a "nagyobbik megoldás" követte volna, aminek keretében a szlovák területeket egészen Poprádig elfoglalták volna.

Az okokat keresve aligha tévedünk, ha azt a következtetést vonjuk le, hogy ennek az 1897 négyzetkilométernyi, 40 000 lakosú, többségében szlovák és ruszin lakosú területnek a megszerzésével a magyar vezetés óriási baklövést követett el. A korábban megszerzett jóindulatot államiságuk önállóságának elismerésével a szlovák nép körében elveszítették, ami maga után vonta óriási tömegű önkéntes jelentkezését hazájának megvédésére.

Tiso kormányfő a németek által felajánlott védelmi szerződés aláírásával március 23-ig várt, majd csak a magyar támadás megindulása után írta alá. Ma már csak találgatásokba bocsátkozhatunk, hitelt érdemlő dokumentumok híján, hogy a német és a magyar diplomácia összehangolt akciójáról volt szó, vagy mindkettő a saját elképzeléseit szándékozott megvalósítani. Az események utólagos ismeretében valószínűsíthető, hogy a magyar diplomácia önállósítani akarta magát a németektől. Tettük eredménye az lett, hogy a szlovák kormányt végleg a németek karmai közé kergették. A két állam viszonyában a reciprocitás elvét vezették be, amit a német politika a későbbiek folyamán végig sikeresen kihasznált.

A könyv második, nagyobb részében a szerző a szlovák légierő megalakulását és az akkori katonai szituáció eseményeit tárgyalja, 1939. március 14-21. között. Ami a szlovák haderőt illeti: 1939. március 14-én megalakult a Tiso-féle Szlovák Köztársaság. A München utáni "második Cseh-Szlovák Köztársaság" felbomlott, ami maga után vonta a közös szárazföldi hadsereg és a légierő egymás közti szétosztását is. A katonai fegyverzetet a cseh területeken a német hadsereg vette át, míg a szlovák területeken lévő csapatokét a szlovák hadsereg kapta. A német haderő Szlovákiának a Cseh-Morva Protektorátussal határos területeire is bevonult, az úgynevezett védelmi övezet ("Schutzzone") biztosítása céljából. A szerző kifejti, hogy így a szlovákok a német hatalmi érdekeknek teljesen ki lettek szolgáltatva, ugyanis itt helyezkedtek el a fegyvergyárak, a laktanyák, a légvédelmi és tüzérségi muníció nagy része is itt volt elraktározva. A németek nem adták ki ezeket a készleteket, ami oda vezetett, hogy amikor a magyar repülők bombázták Igló városát, a légvédelmi ütegeknek nem volt elegendő lőszerük a védekezéshez. A gyalogság nehéztüzérség és hozzá való muníció nélkül a fronton nem tudott ellencsapást végrehajtani. Ennek ellenére Čatloš tábornok szlovák védelmi miniszter március 23-án kiadta a parancsot "...kerül, amibe kerül, azonnal meg kell állítani az ellenséget és a határok mögé kell kergetni. Államiságunk létéről van szó, bizonyítanunk kell, hogy meg tudjuk védeni saját határainkat..."

A volt csehszlovák hadseregben kb. 13 000 tiszt szolgált. Ebből csak 420 szlovák, míg a 140 tábornok közül csak egy volt szlovák származású. A szétválás után a szlovák hadsereg főparancsnoka Ferdinánd Čatloš lett. Felhívásaiban arra kérte a tiszteket, hogy akiket valamilyen kapcsolat fűz Szlovákiához, szolgál­janak tovább a szlovák hadseregben. A cseh és a ruszin katonák elvonulása után a 2000-3000 fős ezredek létszáma 70-400 főre csökkent. A magyar csapatok támadásának elhárítására há-

660


rom katonai csoportosulást hoztak létre, amelyekhez negyedikként az iglói repülőtéren tartózkodó légierő csatlakozott. Szlovákia terü­letén 358 db legkülönbözőbb rendeltetésű repülőgéptípus volt, ezek közül körülbelül 82 db volt bevethető állapotban, ennek fele az iglói reptéren állomásozott. Óriási hiány mutatkozott a jól képzett pilótákból is. A repülőrajok feltöltése folyamatosan történt, ahogy a szlovák pilóták visszaérkeztek a cseh területekről.

A könyv harmadik nagyobb egysége a március 22-25. között lezajlott "háború" cselekményeit tárgyalja, majd konkrétan a bombázást és az azt követő eseményeket mutatja be.

Igló repülőterének bombázásában 8 magyar JU-86-os bombázógép vett részt az eredetileg kiküldött 16 helyett, mivel egy részük eltévedt vagy téves célpontot bombáztak. Iglón 40 gép állt a hangárok előtt, ebből 10 kisebb károkat szenvedett. A bombák a reptérre és a város azzal szomszédos részeire estek. A szerző leírásából kiderül, hogy se légi figyelő, se riasztószolgálat nem működött ebben az időben a városban. A bombázás közben az egyik szlovák pilóta a repülőgépéhez futott és sikerült felszállnia. Teljes gázzal repülve Branyiszkó térségében utolérte a magyar bombázókat, amelyekre tüzet nyitott, de találatot nem ért el. Szlovák részről szerencse a szerencsétlenségben, hogy bár a bombázás alatt a város főterén éppen egy szlovák tüzéregység kocsioszlopa tankolt a benzinkútnál, ahol a kocsik összetorlódtak, oszlopuk végighúzódott az egész városon, őket nem érte találat.

 

Az utolsó nagyobb egység a háborúban részt vett személyek életrajzát és tevékenységét ismerteti, képekkel gazdagon illusztrálva. A könyv új adalékkal is szolgál a XX. századi magyar történelem számára. Az iglói repülőtér szlovák parancsnoka, Ján Ambruš már Ungvár és Budapest bombázását szervezte, amikor megjött a hír a harcok leállításáról. Ennek ellenére a működő hadigépezetet menet közben nehéz volt leállítani. Néhány szlovák gép már csak Rimaszombat és Miskolc bombázása után értesült a fegyvernyugvásról, de az általuk okozott károk jelentéktelenek voltak. Megjegyzem, nem elhanyagolható szempont, hogy egy Budapest elleni bombázás a két állam közti határincidens kiszélesedéséhez vezethetett volna. A szlovák repülőerők fölösleges veszteséget okoztak volna maguknak, ugyanis a magyar főváros védelmére vadászrepülőket ren­deltek. A magyar légelhárító ütegeket készültségbe helyezték egy esetleges támadás ellen. Budapest túl nagy célpont lett volna, a politikai és a közhangulat ijedtségén kívül komolyabb károkat nem tudtak volna elérni.

Ján Petrik könyvében érdekes, Magyarországon eddig kevésbé ismert eseményekről olvashattunk. Ám hiányérzetem is támadt. Igen jó lenne hazai szerző tollából is komoly tanulmányt olvasni erről az elhallgatott "háborúról". A mű jó eligazodást ad a téma iránt érdeklődőknek és igazán megfelelő kiindulópontot nyújthat a további kutatásokhoz.

Janek István

660

<Back to contents>