VITA

Borosy András

Még egyszer az 1397-es országgyűlési dekrétumról

<Back to contents>

Vitapartnerem a Hadtörténelmi Közlemények 199. évi 3. számában[1] a következőket írja:

"Amikor az 1397. évi [...] törvény a katonáskodásra kiállítandó jobbágyokról rendelkezett, a világi úri birtokokon élők ama kategóriáját emelte ki, amely már az 1298. évi törvényt követő királyi tanácsi határozat szerint is teljesen szabad, azaz a költözés gyakorlatával élő elem volt. 1397-ben még nem beszélhetünk telekkatonaságról, hiszen telke, az osztásos földközösség keretében, [...], a nem szabad állapotúaknak is lehetett. Az 1397. évi rendi országgyűlés a hadakozó jobbágyok számának meghatározásánál a közszabadokra épített, s ezzel teljesen elhatárolta őket az éppen szabadságot nyert ignobilisektől, akik korábbi állapotukban nem tartoztak ilyen szolgálattal.

A közszabad állapotú iobagióba beolvadó »ignobilis« mintegy négy évtized alatt érte el, hogy - telkes jobbágyként kodifikáltan - katonáskodásra fogható legyen.

Telekkatonaságról tehát, törvénybe foglaltan, csak 1435-től lehet szó".

Vitapartnerem ezen elméletére azzal válaszoltam,[2] hogy az 1397-es dekrétumban a porta szó kétségtelenül nem szerepel, de a dekrétumból világos: a földesúr vagyonának mértéke a jobbágyok száma, s annak arányában kell katonákat kiállítania, mert az oszmán-török hatalom fenyegető közelsége miatt az addiginál nagyobb hadseregre volt az országnak szüksége.

Az 1435-ös dekrétumban a jobbágyporták száma szerint kell katonákat kiállítani (így pontosabban meghatározható a földesúr vagyonának mértéke). A két dekrétum nem mondja ki, hogy a kiállítandó katonák jobbágyok-e, de valószínű, hogy nagy többségük az volt. Arról sem tájékoztat a két dekrétum, hogy a katonák a jobbágyság melyik rétegéből állítandók ki.

Azt állítottam, hogy a két dekrétum között nincs éles határ, mindkettő a telekkatonaság (militia portalis) kiállításáról intézkedik.

 

Vitapartnerem válaszában[3] a megjegyzéseimben kifejtett ellenvéleményemet három pontban foglalja össze. Eszerint:

1. Nem értek egyet azzal, hogy "telke az osztásos földközösség keretében, a proprius népek kezelésében, a nem szabad állapotúaknak is lehetett".

2. Helytelenítem azt, hogy az 1397-es rendi országgyűlés a hadakozó jobbágyok számának meghatározásánál a közszabadokra épített, s ezzel teljesen elhatárolta őket az éppen szabadságot nyert ignobilisektől, akik korábbi állapotukban nem tartoztak ilyen szolgálattal.

3. Nem értek egyet azzal, hogy a törvényben olyan hadakozó jobbágyokról van szó, akiket telekkatonaságként megjelölni nem lehet.

 

E három (állítólagos) ellenvetésemre Vitapartnerem a következőképpen válaszol:

Bolla Ilona álláspontját fogadta el, mely szerint paraszt és paraszt között a XIV. században az államhatalom nem gazdasági, hanem még mindig jogi helyzetük tekintetében tett különbséget. Tanulmányában az utóbbi (proprius állapotú paraszti termelő) kategória helyzetét és létét bizonyította, s az e tekintetben figyelembe vehető források alapján értelmezte az 1397. évi törvény vonatko-

163

---

zó helyét. Ez a kategória a törvény meghozataláig a proprius volt. A világi úri birtok népéből az 1298-as királyi tanácshatározat szerint a "rusticus seu iobagio" közszabad eredetű volt, aki a földesúr birtokán egyre inkább paraszti terheket teljesítve, a szabad költözést megőrizve élt tovább. Hangsúlyozza, hogy a jobbágyság két rétegének - a világi úri birtokon élő iobagiónak és a királyi és egyházi birtok ignobilisének (kiemelések Ladányi Erzsébettől) megkülönböztetése elengedhetetlen; hadakozásra csak közszabad eredetű iobagiók voltak foghatók és hadakozásuk - az ország hadában való részvételük - lényeges jele volt közszabad státusuknak.

A továbbiakban hangsúlyozza, hogy a jobbágyok e két rétege közül a szabad költözést éppen elnyert ignobilis a hadakozásban nem vett részt, "s ezt a szokatlan terhet nyilvánvalóan ama birtok ura sem kívánta vállalni, amelyen a szabad költözést elnyerő élt". Ezért aztán a hadakozó elemet 1397-ben és 1435-ben különös gonddal, nagy körültekintéssel határozták meg a törvények.

Ezek után magyar nyelven közli az 1397. és 1435. évi dekrétum vonatkozó részeit, majd megállapítja, hogy a két dekrétum csak a nemesi birtokon élő jobbágyokat említi. 1435-ben már lehet telekkatonaságról írni, de csak a nemesi birtokon - az egyházi birtokon nem.

Végül, mondanivalóját összefoglalva, kifejti, hogy az 1397-es dekrétum alapján kiállított katonaság nem nevezhető telekkatonaságnak, az 1435-ös dekrétum alapján kiállított azonban igen. Azután megjegyzi: "mostani véleményem" - mely szerint a két dekrétum nem mondta ki, hogy a jobbágyok, vagy a jobbágytelkek után kiállítandó katonák személy szerint jobbágyok lettek volna, nagy többségük természetesen az volt, máshonnét nem is igen vehettek volna a földesurak - ellentétes korábbi nézetemmel.

Írását e mondattal fejezi be: "Az 1397. évi törvény világi urak és jobbágyaik viszonyát urak és közszabad eredetű (nem pedig proprius függésű) népek viszonyaként tárgyalja, miként az 1298. évi törvényhez csatolt királyi tanácshatározat is".

 

Mindezekre a következőkben válaszolok:

1. Sohasem tagadtam, hogy "telke az osztásos földközösség keretében, a proprius népek kezelésében, nem szabad állapotúaknak is lehetett". Ilyen véleményem nincs, nem is volt, e kérdéssel a Hadtörténelmi Közlemények 1999/1. számában megjelent megjegyzésemben nem is foglalkoztam.

A 2. és 3. pontban megszövegezett állításokkal viszont valóban nem értek egyet.

 

Amit a XIV. századi jobbágyok rétegződéséről Bolla Ilona és az ő nyomán Ladányi Erzsébet írt, azzal teljes mértékben egyetértek, egy dolog kivételével, nevezetesen azzal, hogy "az ország hadában való részvételük - lényeges jele volt közszabad státusuknak". A hadakozás joga és kötelezettsége ugyanis a középkori Európa legtöbb országában - és közöttük Magyarországon - nem szorítkozott a szabad állapotúakra, hanem sok nem szabad állapotú vitéz is harcolt a középkori hadseregekben.[4]

Nem vonom tehát kétségbe, hogy a hazai jobbágyság a Bolla Ilona által meghatározott rétegekre oszlott, azt azonban igen, hogy az 1397-es dekrétum által fegyverbe hívott katonaságban, melynek döntő többsége jobbágy volt, a jobbágyoknak csak egy bizonyos része vett volna részt. Erre ugyanis semmilyen adat nincs. Korábban is, 1397-ben is harcolhattak nem szabad népelemek, s hadakozásukra 1397-ben különösen nagy szükség volt, tekintettel a katasztrofális 1396-os nikápolyi vereségre, mely az európai közvéleményt megrázva megmutatta az oszmán-török hatalom erejét, s azt a súlyos veszélyt, mellyel az országnak a csata után szembe kellett néznie.

Egyetértek azzal, hogy az 1397-es és 1435-ös dekrétum az egyházi birtokra nem vonatkozott, ám úgy tűnik, ez később megváltozott: Albert király 1439. január 13-án kelt oklevele szerint, amelyet Csongrád megye főispánjához, alispánjaihoz, szolgabíráihoz, hadseregszervezőihez és vezetőihez írt, előadta, hogy az óbudai apácák Csongrád megyében fekvő Adorján nevű birtokán az ott élő jobbágyokat nem a megfelelő arány szerint viszik el a hadseregbe, mint más birtokosok jobbágyait, hanem "universaliter et per singula eorum capita", azaz valamennyit. A király, mint az

164

---

óbudai apácák patrónusa elrendelte, hogy az elkövetkezőkben Adorján birtok jobbágyait olyan arányban szólítsák fegyverbe, mint más jobbágyokat szoktak abban a megyében.[5]

Végül Vitapartnerem megemlíti, hogy "mostani" véleményem ellenkezik korábbi nézeteimmel, s ezt a 9. lábjegyzetben azzal indokolja, hogy 1971-ben írott munkámban hivatkozom egy 1398. november 13-án kelt, Pozsony megye nemeseihez küldött királyi mandátumra, mely szerint "minden jobbágyotok huszadrészével felkelve - tartozzatok exercituacionis more útra kelni". "Mostani véleményem szerint viszont" az a dekrétum nem mondja ki, hogy a kiállítandó katonák személy szerint jobbágyok voltak volna, bár "nagy többségük" természetesen az volt. A két állítás között nincs ellentét. Az 1398-as királyi mandátum csak megerősíti azt, amit egyébként valószínűnek tartottam.

Befejezésül szeretném újra megerősíteni, hogy az 1397-es és az 1435-ös dekrétum között nem látok lényeges különbséget, mindkettő Magyarország haderejét szándékozott növelni a fokozódó török veszedelem miatt, és az új katonaság kiállítása a földesurakat terhelte (eleinte csak a világi földesurakat), vagyonuk-birtokuk arányában, melyet a jobbágytelkek száma alapján állapítottak meg. A két dekrétum között akkor sem látok lényeges különbséget, ha az 1397-es dekrétumban a "porta", illetve a "portalis" szó nem fordul elő.

Mivel a "porta" szó az 1397-es dekrétumban valóban nem fordul elő, nem vagyok biztos abban, hogy Vitapartneremet meggyőztem-e, vagy sem? Ha nem, akkor az a feladat vár rá, hogy az 1397-es dekrétum által létrehozott - kétségkívül új - katonaságnak ő adjon nevet. Ha megteszi, a későbbi történeti irodalom feladata lesz eldönteni, melyik elnevezést fogja használni e katonaság jelölésére: a XVIII. század óta használt régit, vagy az általa alkotott újat.

 

A magam részéről a vitát befejeztem.

165

 

Ladányi Erzsébet

A források indulatmentes vizsgálatáért

Észrevételek Borosy András megjegyzéseihez

 

Sajnálatos, hogy Vitapartnerem nem idézi pontosan válaszában a nézeteit taglaló és bíráló tanulmányom címét: "Indokolt-e telekkatonaságról beszélni az 1397 októberi törvény vonatkozásában?"[6] Az általa adott cím alapján joggal vélhetné az olvasó, hogy általában az 1397-es dekrétum a köztünk folyó vita tárgya. Nos, ez nem így van, kizárólag az úri birtokok hadakozó jobbágyainak számát meghatározó cikkelyről van szó,[7] amelyik azokról az úri birtokon élő jobbágyokról rendelkezik, akiket az 1397. évi októberi törvényben nem kellett szabad költözésűnek nyilvánítani, hiszen jogállapotuk szerint már az 1298-as tanácshatározatban a szabad költözés gyakorlatában levő "rustici seu iobagiones" utódai voltak. Miként Bolla Ilona írja, a liber nevezetet szorította ki az úri birtokon az új jelölés, a iobagio vagy rusticus, a törvényekben is alkalmazottan;[8] olyan közszabadokra vonatkozik, akiknek már elődei is részt vehettek a király hadában.

Sem Bolla Ilona, sem én nem írtunk arról, hogy Magyarországon csak szabad állapotú hadakozók voltak volna, de a világi úri birtok hadakozásra fogott jobbágya szabad eredetű volt (1397:VI.).

Különbséget kell tenni a magánúri birtok népeinek hadakozási kötelezettsége és az egyházi, illetve királyi birtok proprius állapotú népeinek, avagy a közéjük telepedett más - esetleg éppen királyi birtokon élő szabad (hospes) - jogállású népek katonáskodási kötelezettsége között. A királyi és egyházi birtok kondiciójuk szerint eleve katonáskodó proprius népeit nem lehet jogilag azonosnak tartani a magánúri birtok szabad állapotú jobbágyaival.

Katonai szolgálattal állapota - jogállása - alapján mind a nobilis iobagio castri illetve eccle­siae, mind az udvarnok népek fegyveres szolgálatra kötelezhető része tartozott. Ezek azonban, proprius állapotukon belül, mint a "freie Unfreiheit" állapotában levők tartoztak a fegyveres szolgálattal, s a király Leibherrschaftja alatt álltak, miként az már a frank-kori előzményeknél is megfigyelhető.[9] Teljesen elkülönültek tehát a közszabadoktól, akik a "Gemeinfreiheit" birtokában voltak, senkitől tulajdoni függésben nem voltak: "Homo liber, nulli nisi de communi jure subiectus".[10]

Mind az egyházi, mind a királyi birtok proprius népeinek alsó szintjét a számos szolgáltatással megterhelt, ám nem hadakozó ignobilisek alkották. Ezek számára kellett lehetővé tenni a szabad költözést az 1397:LXVIII tc. szerint, tehát nem a világi magánúri birtok jobbágyainak; a törvény meghozatala előtt a királyi és egyházi birtok ignobilise nem rendelkezett szabad conditióval.[11] Az 1397-es törvény vonatkozó részében lényeges az ignobilis és dominusa említése az engedélyezés formulájában: a világi úri birtok ignobilis elemeit már a XIII. század végén servienseknek nevezték.[12]

166

---

Az 1397:LXVIII. tc. teljesen szétválasztja a királyi és egyházi birtok ignobilis elemét a már korábban és továbbra is katonáskodó nobilis iobagio castri, illetve ecclesiae résztől, ám oly módon, hogy ez utóbbit a törvény teljes hallgatással mellőzi. Ezzel teszi lehetővé a két birtoktípuson a partikuláris nemesség kialakulását, akik valóban katonáskodtak, ám még 1467-ben is beszedték tőlük, mint nobilis castrensisektől, illetve predialistáktól a kamara hasznát.[13] Ugyancsak katonáskodó elem a "szepesi harcoló nemesek", "a szepesi jobbágyfiúk"[14] köre, s mindazok a Borosy által - a jogi kategóriák figyelembe vétele nélkül - felsoroltak, akiket 1982-ben megjelent művében részletesen ismertet.[15] Azok azonban, akikről ír, elkerülték az egyre dominánsabban jelentkező világi úri birtokra jutást. Ezek tehát nem lehettek az 1397-es törvényben az úri birtokok iobagióként megnevezett hadakozó elemét alkotók között.

Az 1397-es törvény - az ignobilisek leválasztását követően - nem tartalmaz rendelkezést az egyházi és a királyi birtok nobilis iobagióinak katonáskodásáról. Hadakozás tekintetében csak az úri birtokok jobbágy-paraszti népe utáni kötelezettségét szabja meg. Erről Zsigmond 1398-ban Pozsony megyéhez intézett mandátuma így ír: "Zsigmond... a Pozsony megyében élő és levő nemeseknek és bármilyen rendű birtokos embernek összességükben és egyenként (universis et singulis nobilibus et cuiusvis possessionatis hominibus) ...Hisszük, hogy hűségtek előtt ismeretes, miként és hogyan rendelkeztek és határoztak a Temesváron országunk főpapjaival, báróival és nagyszámú előkelőjével (plerisque proceribus) együtt más alkalommal tartott gyűlésen és tanácskozáson (in congregacione et colloquio) a hadakozás módjáról és rendjéről (de modo et ordine exercituandi) ...

...Országunk bármely megyéjének tekintélyesebb nemesei közül egyeseket (Certos ex pociori­bus Nobilibus cuiuslibet Comitatus, regni nostri...) a megye alispánjával egyetemben hadseregünk kiegészítése céljából (ad instauracionem exercitus nostri) rendeltünk ki. Közülük három a bárhová vezetendő hadseregünk kiegészítése idején az illető megye minden nemese és más birtokos embere (...alios possessionatos homines) élén kapitányként (tanquam capitanei) tartozik seregünkbe menni. Ezek közül a kirendelt személyek közül egyikük a megye alispánjával együtt kutathasson fel, találhasson meg és büntethessen meg a Temesváron elhatározott büntetésekkel és hátrányos következményekkel bárki olyan nemest és más possessioratus homo-t, aki hadseregünktől távol maradt és távol tartotta magát... Ezért hűségteknek szigorúan meghagyva megparancsoljuk, hogy amikor az említett kapitányok és alispán hozzátok fordul, akkor mindnyájan, senkit sem véve ki, hadinépetekkel és minden jobbágyotok huszad részével felkelve (...cum vestris gentibus insurgentes, necnon cum vicesima parte vniuersorum vestrorum Jobagionum ...), a mondott két kapitánnyal és az alispánnal az ő útmutatásuk szerint szolgálatunkra, ahová csak célszerű lesz, mindig tartozzatok exercituacionis more útra kelni."[16]

Az oklevél az egész országra vonatkoztatva világosan megkülönbözteti az urak hadinépét és a "minden jobbágyotok huszad részét". Sem "sessio", sem "porta" megjelölést ez az oklevél sem említ, miként az 1397. évi törvény sem tartalmazza e szavakat. Nem telekkatonaságról van tehát szó, hanem a nemesi birtok jobbágy-eredetű harcos eleméről! Az urak hadinépe kiegészül a "paraszti militiával".

 

Sajnálom, hogy a tapasztalt kutató és történész Borosy András nem vette figyelembe a paraszti militiától a telekkatonasághoz vezető fejlődést. Abban pedig, hogy a források korrekt elemzésével kövessem a történeti fejlődés útját, nem akadályozhat meg egy XVIII. századtól napjainkig ható - ám 1397-ben még anakronisztikus - megnevezés.

ez a köztünk folyó vita fő kérdése, minden egyéb csupán másodlagos, nem tartozik vitánk érdemi részéhez. megírásukat pusztán előző vitacikkemet kiegészítendő tartottam szükségesnek, korábbi kutatásaimra épülő véleményem (és nem "elméletem"!) fenntartásával.

167