NÓVÉ BÉLA

Humán geometria – zoomorf tanulságokkal
Az állati, emberi csoportrendekről¹

2. rész

Darwin és méltatlan utókora

A tavalyi év kettős jubileuma – Darwin születésének 200. és A fajok eredete első kiadásának 150. évfordulója – leginkább azt igazolta, hogy e korszakos tudós nagyszerű munkáit milyen kevesen olvassák ma is jelentőségüket megillető, értő figyelemmel. A lényeget lármásan elfedve ismét fölcsapott az álságos polémia: hogy az ember vajon „Istentől vagy a majomtól” származik-e – s a válasz másfél százada csüggesztőn repetitív:

Canetti és Lorenz antropológiája 

„Humán geometriai” vizsgálódásaink nagyhatású előde: Elias Canetti Tömeg és hatalom⁴ című, fél életen át írott, utóbb Nobel-díjjal is elismert művében az emberalkotta csoportok típusait és funkcióit rendre bizonyos állati falkarendekkel azonosítja: például „vadászfalka”, „hadifalka”, „panaszfalka”, „gyarapítófalka” etc. Ezek, mint kifejti, „tömegkristályként” náluk sokszorta nagyobb „hajszoló”, „menekülő”, „tiltó” vagy „ünneplő” tömeggé nőhetnek, s emellett valahány falkaváltozat „hajlamos arra, hogy a másikká változzék”. Canetti szerint ugyanakkor ezek az emberi falkarendek történetileg meglepő állandóságot mutatnak, aminek mélyebb indítékát az alábbiakban véli megragadni: „A falka újra meg újra ugyanazt a célt tűzi maga elé. Ahogy az ember minden életfolyamatát az jellemzi, hogy a végtelenségig ismételhető, úgy ismételnek a falkái is. A határozottság és az ismétlés félelmesen állandó képleteket hozott létre. Ez az állandóság, a tény, hogy a falkák mindig készen és rendelkezésre állnak, teszi őket használhatókká bonyolultabb civilizációkban is. Ahol a sokaság mihamarabb tömeget akar létrehozni, mindenütt újra meg újra falkát mozgósít, mint tömegkristályt.
    Ám modern kultúránk számos ősi vonását szintén falkák jelenítik meg. A vágy, hogy egyszerű vagy természetes legyen a lét, hogy kioldódjunk korunk sokasodó kényszereiből és megkötöttségeiből, tartalma szerint az a vágy, hogy elszigetelt falkákban éljünk. Rókára vadászni Angliában, az óceánt járni kicsiny hajón és csak néhány hajóssal, zsolozsmázni egy kolostorban, expedícióval ismeretlen tájakon járni, sőt: paradicsomi természetet álmodni, ahol csak néhány ember él, és szinte minden magától, emberi erőfeszítés nélkül sokasodik – megannyi őshelyzet ez, melyben közös a képzet, hogy csupán kevés ember van meghitten együtt, és ki-ki egy határozott vagy körülhatárolt, világos és megzavarhatatlan vállalkozás része.”
    Canetti tipológiája mindazáltal nem alkot egységes, zárt rendszert, ahogy nem célja állításainak tudományos igazolása sem. Bár művéhez sokféle forrást és kultúrmintát használ – a mondáktól és mítoszoktól az antikvitás irodalmán, a világvallásokon, ismert történelmi epizódokon át a modern kultúrantropológiai esetleírásokig –, oksági kifejtés helyett inkább metaforákból építkezik, absztrakt és már-már időtlen tézisekből, melyek eredetiségükkel és átható empátiájukkal mégis lépten-nyomon relevációként hatnak az olvasóra. Az persze kissé különös, hogy Canetti – noha sokban hasonló mítoszokat és archetipusokat értelmez, sőt felismerései is hasonlóak  – nem említi az analítikusok nagyjait: Freudot, Jungot, Ferenczit vagy Szondit; ámbár meglehet, ez csak a magányos „világértelmezők” jellegzetes szelektív ignoranciája, hiszen például Hankiss Elemér sem említi Canettit sok száz nevet és forrást felvonultató, fölöttébb rokon témájú könyvében⁵.
    E szuggesztív erejű művészi víziók emberképét és módszertanát Susan Sontaghtól Vajda Mihályig az elmúlt évtizedekben sokan, és nem ok nélkül, bírálták. Vajda például egyik előadásában⁶ így kérdez: „Hogyan fest Canetti embere az én számomra? Miféle léttípushoz tartozom Canetti szemében? [...] Igaz-e, hogy egy olyan állatfaj példánya vagyok, amely nagyon hasonló az összes többi állathoz, és amelynek csak egyetlen sajátos vonása van, mely azonban a végső elemzésben átoknak bizonyul: képes véges mivoltára reflektálni és ezért szorong? A permanens szorongás állapotában az ember a legkülönfélébb eszközöket igyekszik „feltalálni”, melyek segítségével legalább időlegesen elnyomhatja e szorongást. Ezek az eszközök mindenek előtt a következők: az ember egyrészt igyekszik mindenütt tömegben lenni, másrészt hatalmat szerezni a magához hasonló lények fölött; Canetti szerint ezek az eszközök végső elemzésben mindig és mindenhol egyformák, ahol ember létezik. Az emberi viselkedés mélystruktúrája ezért mindenkor azonos. Nincs új a nap alatt. Még századunk [a 20. – NB] szörnyűségeiben sincs semmi új. Dzsingisz kán, Tamerlán, Hitler és az atombomba azonosak egymással.”
    Mi tagadás, ha Canettinél az időtlen és változhatatlan antropológiai sémák, Lorenznél a mindenható evolúciós determinizmus támaszt komoly kételyeket a rend és szabadság nehéz dilemmáin, azaz „fajunk” örökségén és jövendő sorsán töprengőkben. A szintén Nobel-díjas osztrák etológus máig viszhangzó, komor próféciáit – s azok ultrakonzervatív emberképét, társadalomfelfogását – is lehet éppen vitatni. Számos érdeme és máig megszívlelendő tanítása ellenére az empirista természettudóson élete alkonyán mintha felülkerekedett volna a türelmetlen moralista, aki állásfoglalásaiban olykor messzire vetette a sulykot. Az A civilizált emberiség nyolc halálos bűne⁷ már négy évtizede is súlyos víziót tárt a világ elé, melynek jó része azóta mind nyomasztóbb valósággá lett (túlnépesedés, az élettér pusztulása, a technikai innováció öngyilkos hajszája, az érzelmek „fagyhalála”, genetikai összeomlás, tradícióvesztés, neodogmatizmus, atomfegyverek). Nekem kiváltképp az ötödik, hatodik fejezet s a végkövetkeztetés hat problematikusnak, melyek lényegét Lorenz könyvének végén így összegzi: „(5.) Genetikailag széthull az emberiség. A modern civilizációban a – »természetes igazságérzet«-en és néhány áthagyományozott jogi tradíción kívül – nincs olyan tényező, amely szelekciós nyomást gyakorolna a szociális viselkedésnormák fejlesztésére és fenntartására, noha erre a társadalom fejlődésével mind nagyobb szükség lenne. Nem zárható ki, hogy az az infantilizmus, amely a »lázadó« ifjúság egy részét szociális parazitává teszi, genetikai eredetű. (6) A tradíciókat leromboljuk. Elértünk egy olyan kritikus pontot, mikor az ifjabb generáció már nem csak azonosulni nem tud az idősebbel, de azt többé kulturális értelemben sem képes megérteni. Emiatt azt idegen etnikai csoportként kezeli, és nacionalista gyűlölködést táplál iránta. Ezen identitás-zavart elsősorban a szülők és gyermekek közötti elégtelen kapcsolat okozza, amely már csecsemő korban patologikus következményekkel jár. (S végül:) Az első hét fejezetben tárgyalt dehumanizálási folyamatokat elősegíti az az áldemokratikus dogma is, hogy az ember szociális és morális viselkedését nem idegrendszerének törzsfejlődés során kifejlődött szervezete és működése határozzák meg, hanem kizárólag a »kondicionálás«, melyben egyedfejlődése során mindenkori kulturális környezete részesíti.”
    A féltés, ami e sorokon áthat, persze nagyon is jogos. Ám a félelem a jövőtől mintha az indokoltnál is nagyobb volna, amikor Lorenz a lázadó, új nemzedékben a „genetikailag kódolt parazitizmust” kárhoztatja, a tradícióvesztést kizárólag az ifjúság „nacionalista gyűlölködésével” okolja, majd bőszen harcba száll az „áldemokratikus dogmával”, amely szerint a nevelés, tanulás és általában a szocializácó legalább annyira számít, mint az öröklött neuron- és viselkedéskészlet. A szabadság és esélyegyenlőség rovására – melyek igenis normatív emberi alapértékek! – az öregedő Lorenz számára a rendpárti önreprodukció mintha túlságosan is felértékelődött volna. Ez utóbbin pedig, talán még kedvenc nyári lúdjai is csak méltatlankodó, hangos gágogásban törnének ki.

Mintakövetés és deviancia

A vadludak (darvak, gémek) vándoréke persze korántsem az egyetlen bámulatra méltó csoportalakzat. Ősszel például a tihanyi szőlők és gyümölcsösök felett ezrével rajzanak a seregélyek, sötét fátyolként hosszan elnyúlva, majd örvénylőn magasba csapva, szétterülve, zászlós ívekben többször megtekeredve, hogy aztán tölcsér formában váratlan ismét alábukjanak – szédítő mutatványaikat órákig nem únja elnézni az ember. Vajon ki vagy mi vezényli e hirtelen irányváltásokat? Külső, belső impulzus – netán a kettő együtt? Ösztöntudás, tanult és fegyelmezetten reprodukált mozgásminták? Avagy csak óriás vektorként spontán egyéni akaratok sokaságából áll össze ez a szüntelen formálódó csoportrend? Az még csak érthető, ha egy sólyom vagy héja feltűnésére a seregélyraj ezernyi flittertől fénylő, fekete óriás gömbbé tömörül; elrettentésül, és hogy a ragadozó ne tudja kiragadni áldozatát. A kollektív önvédelem hasonló vészreakcióit más prédaállatok is nagy formaleleménnyel produkálják: így számos rovar- és halfaj, madárraj vagy legelésző horda. Könnyen belátható az is, hogy a limitált egyedszámú növényevő vagy ragadozó kötelékek – például egy elefánt-, gorilla- vagy hiénacsapat – esetében minden csoportalakzatot a szigorú belső hierarchia és a nemi szereposztás koreografál. (Így veszélyhelyzetben az elefántcsorda körkörös „védművét”, melyben a külső gyűrűt mindenkor a „nagymamák”, a mögötte lévőt az „anyák” alkotják az egybeterelt borjak körül.) Csakhogy az anonim tömeglényeknél: a hangyák, heringek, vagy éppen a seregélyek között nincs ilyen, személyes dominancián nyugvó hierarchia – és lám, mégis: a legteljesebb összhangban képesek irányt és sebességet váltani, ha kell, a pillanat tört része alatt! Miért és miként? Alig egy éve a Daily Telegraph világgá kürtölte a szenzációt, miszerint egy fizikusokból és biológusokból álló kutatócsoport sikerrel megfejtette a seregélyek rejtélyes rajmozgásának titkát – ám ez legfeljebb a vészhelyzet „tömörülési reakciójára” (mobing of starlings) igaz; magáról a mintaadásról és mintakövetésről nem igen árul el semmit. (A tudósok a római Termini pályaudvar fölötti óriás seregélyrajok röptét elemezték, egyedeik szoros követésével és mozgásuk 3D-s  számítógépes modellezésével, mindebből arra jutván, hogy a madarak nem a raj egészéhez, hanem csak hét közvetlen szomszédjukhoz – nucleus of neighbourhood –  igazodnak, így szakadás esetén is hamar képesek újra felvenni az eredeti köteléket.) A „rejtélyek rejtélye” azonban itt és minden hasonló esetben nem annyira a csoportrend geometriai „szabálykulcsa”, sokkal inkább, hogy honnan a minta, és vajon miért követi azt fenntartás nélkül a csoport minden egyes tagja? Ugyanezt másként kérdezve: kiből és milyen késztetésre lesz minta- vagy jeladó? Például egy megáradt folyóhoz érve, ahol a bivalyok, gnúk, zebrák sok ezres tömegben torlódnak össze – amíg csak egyikük vakmerőn vízbe nem veti magát, hogy példáját a többiek is hanyatt- homlok kövessék?
    Ez utóbbi persze, talán nem is oly felfoghatatlan számunkra, hiszen a hadtörténet is számos olyan példát ismer, mikor egy-egy közrendű katona vakmerő tettével képes volt megfordítani egy vesztésre álló ostromot vagy csatát. Ha ennek személyes indítékát – egy hosszú békekor gyermekeiként – egészen talán nem is élhetjük át, érdemes felidézni tömeglélektani hatását, mielőtt témánk legkihívóbb talányára: az állati, emberi altruizmus okaira térnénk.

A homéroszi „hadietika” 

Peter Levi írja a homéroszi társadalom életformaként gyakorolt harci „ethoszáról”: „A becsület mindennél fontosabb, a gazdagság csak további tekintéllyel övezi azt. A fejedelem védelmezi népét és kockára teszi érte életét. A harcosok fiatalon halnak meg. A társadalmi szabályrend – mint a vérbosszú kötelessége vagy a fizikai bátorság elsődlegessége – feltétlen és megmásíthatatlan; az epikus hősök olyanok, mint emberi szívvel, gyermeki értelemmel életre kelt ólomkatonák; számukra elképzelhetetlen, hogy a társadalom másmilyen is lehetne. A nagylelkűség törvénye szöges ellentétben áll a többi szabállyal, de a társadalom maga is folyton változik, sohasem végletesen merev. Homérosz hősei majdnem egészen szabadok, a szabályokat áthághatják, ám gyökeresen megváltoztatni nincs hatalmuk. Az Iliász vége, ahogy Akhilleusz átadja Priamosznak Hektor holttestét, roppant feszültséggel teljes, pontosan azért, mivel a részvét itt legyőzi a világ vele ellentétes törvényeit. Az Iliász ereje ebből a feszültségből ered. Homérosz tudja, mint ahogy szereplői is félig tudatában vannak a ténynek, hogy a trójai háború világa kegyetlen; a sors mégis könyörtelenül halad a maga útján.”⁸

    Tudják, tudták ezt mások is: Shakespeare és Tolsztoj, Babel és Hemingway, Solohov és Irwing Show háborús hősei, akik eltérő rangjuk és világirodalmi „rendfokozatuk” ellenére megannyi korhű és időtlen ötvözetei részvétnek, kötelességnek, bajtársiasságnak, önfeláldozásnak és rideg könyörtelenségnek. Persze, korántsem mindegy: hol, hogyan és miként. Vegyük csak a legközkeletűbb példát! Az ellenfél megbecsülése, mondhatni, ősidők óta nagyra tartott „katonaerény” – amit nyíltan csak a kalózok, útonállók, gerillák, partizánok és persze, mindezek „hivatásos” üldözői tagadnak. Mégis, ha a hadtörténetet kissé jobban megfaggatjuk, azt látni, hogy e respektus akár még posztumusz elégtételként is („Négy százados emelje Hamletet, mint katonát, a ravatalra...”) inkább csak az elitnek jár ki: az uralkodói, hadvezéri, lovagi vagy tábornoki kasztnak, míg a mindenkori zsoldos- és sorállományt legfőbb hadiérdemként egymás gyilkolásának hatékonysága minősíti. Peter Levi példáját tovább gondolva magáért beszélő adalék az Iliászból az is, ahogyan Priamosz – Akhilleusz minden nagylelkű fogadalma és kegyeleti gesztusa ellenére – utóbb mégis bölcsebbnek véli az éj leple alatt meglépni fia holttestével, mielőtt a kétes akháj „vendégbarátság” netán másnapra elillanna.
    A homéroszi „hadietika” tehát ott ér véget, ahol a pillanat kínálta előnyök megcsillannak... „Háborúban dicső dolog csellel élni” – hirdeti Machiavelli, s ez, több-kevesebb tabuval, lényegében máig érvényes. Annál izgalmasabbak a kivételek! Dávid például nem végez az őt életre- halálra hajszoló Saullal, noha Jahve két ízben is a kezére adja (először, amikor Saul ugyanazon barlangba tér be szükségét elvégezni, ahol Dávid és társai rejtőznek, másodszor, mikor Dávid egy éjjel titkon meglátogatja az alvó királyt táborában). Hamlet szintúgy nem akar álmában végezni apja gyilkosával, Claudiusszal, ahogy bármely magára adó lovag, párbaj- és western-hős is csupán nyíltszíni kihívás – „En garde! / Védd magad!” – után támad... Plutarkhosz és az antik szerzők ugyanakkor nem győzik sorolni az otromba ellenpéldákat (főként Nagy Sándor, Sulla, Pompeius, Caesar és utódai idejéből), mikor az elmulasztott leszámolás, a politikai vagy katonai ellenfél iránti oktalan nagylelkűség – szó szerint – „megbosszulja magát”... Hogy mást ne említsünk: Caesartól Maximusig Róma első huszonhat imperátora közül mindössze tízen végezték természetes halállal; többségüket saját kegyenceik és testőreik tették el láb alól, akikre – ha a gyilkos merény árán trónra jutottak – jórészt ugyanez a sors várt.
    „Fekvő vadra ne lőj!” és: „Fajtársad felkínált torkát ne harapd át!”... Vajon mondhatjuk-e, hogy a fenti példák közül akár a legkülönb is túltesz a ragadozók elemi ösztöngátlásán, vagy a vadászetika íratlan minimumán? Aligha... Ha van valami, ami radikálisan meghaladja mindezt, úgy az a „Szeresd ellenségeidet!” már-már emberfeletti maximája. Hogy mégsem mindig teljesíthetetlenül, arra jó példa Saulus-Paulus, vagy a filippi foglár esete⁹ – bár az üldözőből lett üldözöttek még hosszan sorakoznak a tanúságtételre: így a negyven szebaszteri vértanú, vagy Szent Mór s a kereszténygyilkolás helyett inkább a tömeges mártírhalált választó thébai légió.

Az altruizmus állati, emberi rejtélyei 

S itt évezredek talányait bogozva ama minden másnál fogósabb kérdéshez érkeztünk: hogy vajon mi az oka – idítéka, célja és „haszna” – az állati, emberi nagylelkűségnek s a másokért vállalt önfeláldozásnak? Ehhez a racionálisan nehezen fölfejthető nagy közös rejtélyhez kínál többféle értelmezési kulcsot – a genetika, a neurológia, az evolúcióelmélet, az etológia és a szociálpszichológia kísérleti tanulságait bemutatva – Bereczkei Tamás nemrég publikált kiváló könyve.¹⁰ Az erény természete. Önzetlenség, együttműködés, nagylelkűség. Benne a szerző a jelenség okait vizsgálva mindenek előtt az állati, emberi rokonságrendek működését és sajátos belső normarendjét veszi számba, mint amelyekben a szolidaritás, az önzetlenség és önfeláldozás – részint örökletes – mintáinak forrását okkal gyanítani lehet. Miként kiemeli, a klasszikus darwinizmus azért nem tudott sokáig mit kezdeni e jelenséggel, mert az látszólag szöges ellentétben állt a létért folyó harc legfőbb evolúciós parancsával, hisz az altruista azon az áron növeli egy másik egyed túlélési és szaporodási esélyét, hogy a sajátját kockára teszi. A példák magukért beszélnek: „A vészjelzést hallató, s így saját rejtekhelyét felfedő énekesmadár, a csoportját védő hím pávián, a mások árváit szoptató nőstény elefánt, a társaikat segítő delfinek veszélyeztetik saját épségüket és kockáztatják szaporodásukat.” Azaz: „Hátrányba kerülnek az erőforrásokért (táplálékért, rejtekhelyért, szexuális partnerért) folytatott versengésben, kevesebb utódot hagynak hátra, így génjeik kiszorulnak a populációból.”
    Megéri? Bármi meglepő: igen! (Még akkor is, ha a ragadozók zsákmányának esetenként csaknem a felét azok a prédaállatok teszik ki, amelyek jelző vagy őrszolgálatot vállalnak társaikért.) Megéri, igen – csakhogy egy magasabb szinten, a Hamilton-féle ún. „rokonságszelekció” genetikai végösszesítésében. Mert igaz ugyan, hogy az altruista életével fizet és génkészletét így nem örökítheti több saját utódra, de a rokonság megmentett tagjaiét (amelyek részben azonosak az övével) még igen, sőt ezzel saját önzetlenségét is segíthet a csoportban örökletes mintává „szelektálódni”. Hamilton szerint az altruista viselkedésre akkor irányul szelekció, ha a belőle fakadó genetikai nyereség felülmúlja az általa okozott veszteséget. Ez persze, csak úgy teljesülhet, ha megmentett rokonaink nagyszámú, a miénkkel közös génállományt hordoznak. A legsúlyosabb ár: az önfeláldozás ilyenformán csakis akkor „kifizetődő”, ha legalább két testvért, négy unokát, nyolc unokatestvért, avagy nagyszámú távolabbi rokont ment meg a pusztulástól.
    A könyv ugyanígy meglepő kísérletek sorával igazolja, hogy az önzetlenség valójában az emberi csoportszelekcióban is „megtérülő” befektetés (ellentétben a „Minden jótett elnyeri méltó büntetését!” köznapi bölcsességével!), noha gyakran csak áttételesen, például azzal, hogy növeli az áldozatkész egyén presztizsét, avagy párválasztási esélyeit. Ám mindez csak közelítés – az állati, emberi analógiák, a rokoni vagy „falka- szolidaritás” módszeres vizsgálatán át – az önzetlenség valódi próbájához, ami az idegenek iránti együttérzésben és segítőkészségben ölt testet. S ezen a ponton – habár még akad izgalmas mondandója, például az igazságosság elvéről vagy a tisztesség csoportnormáiról – a szerző rokonszenves szerénységgel nem lép túl, mintha csak azt kívánná jelezni: a titkok titka előtt a tudomány is tisztelettel fejet hajt, belátván saját racionális eszköztárának korlátait. Mint írja: „Az emberi együttműködés és önzetlenség, úgy tűnik, olyan sajátosságokat mutat, amelyeknek nem találjuk párját az állatvilágban. Az ember képes arra, hogy olyan cselekedeteket hajtson végre, amelyek – látszólag vagy valóban – ellentmondanak önös érdekeinek.”
    Valóban, képes, és lelkiismerete vészreakciójaként – olykor már-már önkéntelenül – meg is teszi! Számomra egyik katartikus példája ennek: A zongorista. Talán nem is a Polanski-féle filmváltozat, inkább az eredeti dokumentumok: Władisław Szpilman emlékeinek és Wilm Hosenfeld kapitány naplójának egy könyvbe zárt közös tanúsága.¹¹ Vajon mi az, ami lengyelek, németek, zsidók e túlélésért vívott sok éves élet-halál harcát a megszállt, félig elgettósított, majd porig rombolt Varsóban oly kitörölhetetlenül emlékezetessé teszi? A fokozhatatlan szenvedéstörténet, a háború abszurd és brutális tényei? Vagy a túlélés könyörtelen sorsjátéka – hogy „nem azé, aki akarja, és nem azé, aki fut”? Nyilván ez is, az is. De talán még inkább azok a valószínűtlen fordulatok, melyek a „falkatörvényt” a legsúlyosabb órán bátran felülírják. Mert bár elárulnak, barátaid is a sorsodra hagynak, s a „tiéid” közül úgyszólván csak a kápók élik túl a gettó fölszámolását, azért ez még nem a vég. Már-már feladnád, mikor csoda történik. Beléd botlik egy német tiszt, kabátját adja rád, heteken át etet és bújtat – utóbb kiderül: másokat is! –, és mindketten túlélitek a háború végét. Ám a csoda másodszorra már elmarad: megmentődet hiába próbálod menteni, mikor pár hónap múlva egy fogolytáborból életjelet ad. Sztálingrád mellett pusztul el, alig egy évvel Sztálin halála előtt. A táborban sok éven át kegyetlen kínzásokat állt ki, mivel a GPU-s tisztek zsidómentő történeteit arcátlan hazugságnak vélték. Miként fogolytársai elmondták, élete végén már félig öntudatlanul vegetált, mint egy halálra kínzott kisgyerek, aki nem érti, miért verik.
    Fura „fajtársulások”, rendhagyó szövetségek... Újságból, monitorról naponta zuhognak ránk a képek: elárvult oroszlánkölyök, ki életre-halálra egy gazella testőréül szegődik, majom anya, amint kutyát ölelget, puma- kölyköket szoptató láma, zöld sármány a szakadó esőben, ahogy szárnyát egy reszketeg hörcsög fölé oltalmazón kitárja.
    Vajon miért hatnak száz- és százmilliókra oly ellenállhatatlanul e médiakuriózumok?
    Csupán a szenzáció miatt? Vagy más is munkál a mélyben? Netán a vágy, amely már kisgyermek korunktól bennünk sajog, s amit valódi társak híján mind többen csak efféle „igaz történetekkel” tudnak csillapítani?
    Korunk embere mintha egyedül az állatsztorikból értene – értené önmagát...
    Sebaj, kezdjük újra, hisz éppenséggel akad mit tanulnunk belőlük! Például, hogy génjeink nem mindenhatóak, miként szükségleteink és szokásaink sem. A fölös agresszió: önpusztító, s a végletes önzés magányra és kihalásra ítél. Szelídítsük hát magunkat. Hogy megélhessük mi is a csodát: lám, nem csak a „magunk fajtáját” lehet szeretni!