| |
NÓVÉ
BÉLA
Humán geometria
zoomorf tanulságokkal
Az állati, emberi csoportrendekről1
2. rész
Darwin
és méltatlan utókora
|
A
tavalyi év kettős jubileuma Darwin születésének 200. és A
fajok eredete első kiadásának 150. évfordulója leginkább
azt igazolta, hogy e korszakos tudós nagyszerű munkáit milyen kevesen
olvassák ma is jelentőségüket megillető, értő figyelemmel. A lényeget
lármásan elfedve ismét fölcsapott az álságos polémia: hogy az ember
vajon Istentől vagy a majomtól
származik-e s a válasz
másfél
százada csüggesztőn
repetitív:
|
az állig begombolt, bigott nyárspolgár az előbbitől, míg az evolúciós
tanok atyja amint azt unásig reprodukált viktoriánus karikatúrája
sugallja nyilván az orángutántól..
Holott
Darwin, ha a genezis hatnapos bibliai metaforáját tudósként szó
szerint nem is vehette, sosem tagadta a teremtett világ és benne
az ember isteni eredetét; mi több, egész életműve inkább annak szolíd
mementója, hogy hit és tudás korántsem zárja ki egymást. (Közismert
különben, hogy ifjan Cambridge-ben maga is lelkésznek készült és
buzgón vallásos volt.) Fő művének záró mondata, egy tudós hiteles
crédójaként maga is erről tanúskodik: Felemelő elképzelés,
amely szerint a Teremtő az életet a maga különféle erőivel kezdetben
csak néhány, vagy mindössze egyetlen formába lehelte bele, s mialatt
bolygónk a gravitáció megmásíthatatlan törvényét követve keringett
körbe-körbe, ezen egyszerű kezdetből kiindulva végtelenül változatos,
csodás és gyönyörűséges forma bontakozott ki.
Darwin nem csak merész, interdiszciplináris
rendszeralkotó volt, hanem az empirikus terepkutatás máig felülmúlhatatlan
bajnoka, akit szenvedélyesen izgatott egy sor a laikusoknak
is éppúgy elevenébe vágó rejtély: az örökletes és tanult
viselkedés-sémák, vagy a mintakövetés és deviancia érzékeny kölcsönhatása
az evolúciós kiválasztódásban. Mindez sokak szemében máig elsikkad,
holott többek közt az etológia zoológiai és humán ága is méltán
őt tekinti egyik korai előfutárának. Legfőbb tudományos felismerése:
hogy az emberi faj közös eredetű, egy és oszthatatlan még
ha ennek antropológiai, erkölcsi, vallási vagy filozófiai jelentőségét
máig sem érzi át kellőképp a világ, amely váltig oktalan és avítt
kirekesztő sémákban tobzódik, a fehér, a néger, az ázsiai,
a sémi, a hámi, az árja és más fajok alsóbb- vagy
felsőbbrendűsége mellett ágálva, miközben a világ élvonalbeli kutatóhelyein
javában készül az emberiség globális géntérképe!
Annál bővebben sarjadtak Darwin felismeréseiből
egyes, máig virulens tévtanok és eszmék messze túl a természettudományok
amúgy sem szűkös terrénumán. Londonban az évforduló kapcsán 2009.
november végén ezekről rendeztek világkonferenciát, mely nem csupán
azt vette számba, hogy egy sor humán- vagy társadalomtudomány
a kulturális antropológiától a szociálpszichológián át a memetikáig
mi mindent köszönhet az evolúcióelméletnek, ám egyúttal azt
is, hogy az elmúlt másfél században melyek voltak a darwini tanok
legsúlyosabb eszmei, politikai mellékhatásai.
Nyilvánvaló, hogy a legkényesebb pont a létért folytatott
harc (struggle for life) könnyelmű vagy éppen cinikus adaptálása
az emberi társas viszonyokra. Az erősebb vagy a
különb joga a túléléshez, már a 19. századi klasszikus
liberalizmusra is komor árnyat vetett, még inkább így volt ez a
múlt századelőn, mikor a szociáldarwinizmus, az eugenetika,
avagy a fajvédelem már nem csak új, harcias politikai
jelszóként jelent meg, hanem sok helyütt a jövő, tudósok által is
lelkesen proponált, megvalósítandó programjaként. E rémálmot azután,
mint tudjuk, a múlt századi totalitárius diktatúrák váltották valóra
könyörtelenül eltervelt és véghezvitt genocídiumok sorával.
Ide tartozik, hogy az etológusok és antropológusok
múlt századi szemléleti forradalmát számos új felismeréssel gazdagította
egy viszonylag fiatal tudomány: az emberi térhasználatot vizsgáló
proxemika. Egyik jeles népszerűsítője, Edward T. Hall Rejtett
dimenziók2
című művében négyféle léptéket határoz meg az emberi viszonyrendekben:
1) a bizalmas, 2) személyes, 3) társas és 4) a nyilvános távolságot.
Ezek, bár koronként, kultúránként kissé eltérhetnek, az emberi percepcióhoz
s az érintésközelséghez igazodva, többé-kevésbé állandóak. Még inkább
figyelemre méltó, hogy párhuzamos etológai kutatások így
Lorenz és Hediger kísérletei3
hasonló érzékelő és kommunikatív arányrend konstans meglétét mutatták
ki az állatvilágban, amely úgyszintén mindenkor fajspecifikus. Az
emberi, állati csoportrendek térbeli határai tehát, úgy tűnik, inkább
csak konkrét arányaikban különböznek, lényegüket és funkciójukat
tekintve alig. |
Canetti és Lorenz antropológiája
Humán geometriai vizsgálódásaink nagyhatású előde: Elias Canetti
Tömeg és hatalom4
című, fél életen át írott, utóbb Nobel-díjjal is elismert művében az emberalkotta
csoportok típusait és funkcióit rendre bizonyos állati falkarendekkel
azonosítja: például vadászfalka, hadifalka, panaszfalka,
gyarapítófalka etc. Ezek, mint kifejti, tömegkristályként
náluk sokszorta nagyobb hajszoló, menekülő, tiltó
vagy ünneplő tömeggé nőhetnek, s emellett valahány falkaváltozat
hajlamos arra, hogy a másikká változzék. Canetti szerint ugyanakkor
ezek az emberi falkarendek történetileg meglepő állandóságot mutatnak,
aminek mélyebb indítékát az alábbiakban véli megragadni: A falka
újra meg újra ugyanazt a célt tűzi maga elé. Ahogy az ember minden életfolyamatát
az jellemzi, hogy a végtelenségig ismételhető, úgy ismételnek a falkái
is. A határozottság és az ismétlés félelmesen állandó képleteket hozott
létre. Ez az állandóság, a tény, hogy a falkák mindig készen és rendelkezésre
állnak, teszi őket használhatókká bonyolultabb civilizációkban is. Ahol
a sokaság mihamarabb tömeget akar létrehozni, mindenütt újra meg újra
falkát mozgósít, mint tömegkristályt.
Ám modern kultúránk számos ősi vonását szintén falkák
jelenítik meg. A vágy, hogy egyszerű vagy természetes legyen a lét, hogy
kioldódjunk korunk sokasodó kényszereiből és megkötöttségeiből, tartalma
szerint az a vágy, hogy elszigetelt falkákban éljünk. Rókára
vadászni Angliában, az óceánt járni kicsiny hajón és csak néhány hajóssal,
zsolozsmázni egy kolostorban, expedícióval ismeretlen tájakon járni, sőt:
paradicsomi természetet álmodni, ahol csak néhány ember él, és szinte
minden magától, emberi erőfeszítés nélkül sokasodik megannyi őshelyzet
ez, melyben közös a képzet, hogy csupán kevés ember van meghitten együtt,
és ki-ki egy határozott vagy körülhatárolt, világos és megzavarhatatlan
vállalkozás része.
Canetti tipológiája mindazáltal nem alkot egységes,
zárt rendszert, ahogy nem célja állításainak tudományos igazolása sem.
Bár művéhez sokféle forrást és kultúrmintát használ a mondáktól
és mítoszoktól az antikvitás irodalmán, a világvallásokon, ismert történelmi
epizódokon át a modern kultúrantropológiai esetleírásokig , oksági
kifejtés helyett inkább metaforákból építkezik, absztrakt és már-már időtlen
tézisekből, melyek eredetiségükkel és átható empátiájukkal mégis lépten-nyomon
relevációként hatnak az olvasóra. Az persze kissé különös, hogy Canetti
noha sokban hasonló mítoszokat és archetipusokat értelmez, sőt
felismerései is hasonlóak nem említi az analítikusok nagyjait:
Freudot, Jungot, Ferenczit vagy Szondit; ámbár meglehet, ez csak a magányos
világértelmezők jellegzetes szelektív ignoranciája, hiszen
például Hankiss Elemér sem említi Canettit sok száz nevet és forrást felvonultató,
fölöttébb rokon témájú könyvében5.
E szuggesztív erejű művészi víziók emberképét és módszertanát
Susan Sontaghtól Vajda Mihályig az elmúlt évtizedekben sokan, és nem ok
nélkül, bírálták. Vajda például egyik előadásában6
így kérdez: Hogyan fest Canetti embere az én számomra?
Miféle léttípushoz tartozom Canetti szemében? [...] Igaz-e, hogy egy olyan
állatfaj példánya vagyok, amely nagyon hasonló az összes többi állathoz,
és amelynek csak egyetlen sajátos vonása van, mely azonban a végső elemzésben
átoknak bizonyul: képes véges mivoltára reflektálni és ezért szorong?
A permanens szorongás állapotában az ember a legkülönfélébb eszközöket
igyekszik feltalálni, melyek segítségével legalább időlegesen
elnyomhatja e szorongást. Ezek az eszközök mindenek előtt a következők:
az ember egyrészt igyekszik mindenütt tömegben lenni, másrészt
hatalmat szerezni a magához hasonló lények fölött; Canetti szerint
ezek az eszközök végső elemzésben mindig és mindenhol egyformák, ahol
ember létezik. Az emberi viselkedés mélystruktúrája ezért mindenkor azonos.
Nincs új a nap alatt. Még századunk [a 20. NB] szörnyűségeiben
sincs semmi új. Dzsingisz kán, Tamerlán, Hitler és az atombomba azonosak
egymással.
Mi tagadás, ha Canettinél az időtlen és változhatatlan
antropológiai sémák, Lorenznél a mindenható evolúciós determinizmus támaszt
komoly kételyeket a rend és szabadság nehéz dilemmáin, azaz fajunk
örökségén és jövendő sorsán töprengőkben. A szintén Nobel-díjas osztrák
etológus máig viszhangzó, komor próféciáit s azok ultrakonzervatív
emberképét, társadalomfelfogását is lehet éppen vitatni. Számos
érdeme és máig megszívlelendő tanítása ellenére az empirista természettudóson
élete alkonyán mintha felülkerekedett volna a türelmetlen moralista, aki
állásfoglalásaiban olykor messzire vetette a sulykot. Az A civilizált
emberiség nyolc halálos bűne7
már négy évtizede is súlyos víziót tárt a világ elé, melynek jó része
azóta mind nyomasztóbb valósággá lett (túlnépesedés, az élettér pusztulása,
a technikai innováció öngyilkos hajszája, az érzelmek fagyhalála,
genetikai összeomlás, tradícióvesztés, neodogmatizmus, atomfegyverek).
Nekem kiváltképp az ötödik, hatodik fejezet s a végkövetkeztetés hat problematikusnak,
melyek lényegét Lorenz könyvének végén így összegzi: (5.) Genetikailag
széthull az emberiség. A modern civilizációban a »természetes
igazságérzet«-en és néhány áthagyományozott jogi tradíción kívül
nincs olyan tényező, amely szelekciós nyomást gyakorolna a szociális
viselkedésnormák fejlesztésére és fenntartására, noha erre a társadalom
fejlődésével mind nagyobb szükség lenne. Nem zárható ki, hogy az az infantilizmus,
amely a »lázadó« ifjúság egy részét szociális parazitává teszi,
genetikai eredetű. (6) A tradíciókat leromboljuk. Elértünk egy olyan kritikus
pontot, mikor az ifjabb generáció már nem csak azonosulni nem tud az idősebbel,
de azt többé kulturális értelemben sem képes megérteni. Emiatt azt idegen
etnikai csoportként kezeli, és nacionalista gyűlölködést táplál iránta.
Ezen identitás-zavart elsősorban a szülők és gyermekek közötti elégtelen
kapcsolat okozza, amely már csecsemő korban patologikus következményekkel
jár. (S végül:) Az első hét fejezetben tárgyalt dehumanizálási folyamatokat
elősegíti az az áldemokratikus dogma is, hogy az ember szociális és morális
viselkedését nem idegrendszerének törzsfejlődés során kifejlődött szervezete
és működése határozzák meg, hanem kizárólag a »kondicionálás«,
melyben egyedfejlődése során mindenkori kulturális környezete részesíti.
A féltés, ami e sorokon áthat, persze nagyon is jogos.
Ám a félelem a jövőtől mintha az indokoltnál is nagyobb volna, amikor
Lorenz a lázadó, új nemzedékben a genetikailag kódolt parazitizmust
kárhoztatja, a tradícióvesztést kizárólag az ifjúság nacionalista
gyűlölködésével okolja, majd bőszen harcba száll az áldemokratikus
dogmával, amely szerint a nevelés, tanulás és általában a szocializácó
legalább annyira számít, mint az öröklött neuron- és viselkedéskészlet.
A szabadság és esélyegyenlőség rovására melyek igenis normatív
emberi alapértékek! az öregedő Lorenz számára a rendpárti önreprodukció
mintha túlságosan is felértékelődött volna. Ez utóbbin pedig, talán még
kedvenc nyári lúdjai is csak méltatlankodó, hangos gágogásban törnének
ki.

Mintakövetés
és deviancia
A vadludak (darvak, gémek) vándoréke persze korántsem az egyetlen bámulatra
méltó csoportalakzat. Ősszel például a tihanyi szőlők és gyümölcsösök
felett ezrével rajzanak a seregélyek, sötét fátyolként hosszan elnyúlva,
majd örvénylőn magasba csapva, szétterülve, zászlós ívekben többször megtekeredve,
hogy aztán tölcsér formában váratlan ismét alábukjanak szédítő
mutatványaikat órákig nem únja elnézni az ember. Vajon ki vagy mi vezényli
e hirtelen irányváltásokat? Külső, belső impulzus netán a kettő
együtt? Ösztöntudás, tanult és fegyelmezetten reprodukált mozgásminták?
Avagy csak óriás vektorként spontán egyéni akaratok sokaságából áll össze
ez a szüntelen formálódó csoportrend? Az még csak érthető, ha egy sólyom
vagy héja feltűnésére a seregélyraj ezernyi flittertől fénylő, fekete
óriás gömbbé tömörül; elrettentésül, és hogy a ragadozó ne tudja kiragadni
áldozatát. A kollektív önvédelem hasonló vészreakcióit más prédaállatok
is nagy formaleleménnyel produkálják: így számos rovar- és halfaj, madárraj
vagy legelésző horda. Könnyen belátható az is, hogy a limitált egyedszámú
növényevő vagy ragadozó kötelékek például egy elefánt-, gorilla-
vagy hiénacsapat esetében minden csoportalakzatot a szigorú belső
hierarchia és a nemi szereposztás koreografál. (Így veszélyhelyzetben
az elefántcsorda körkörös védművét, melyben a külső gyűrűt
mindenkor a nagymamák, a mögötte lévőt az anyák
alkotják az egybeterelt borjak körül.) Csakhogy az anonim tömeglényeknél:
a hangyák, heringek, vagy éppen a seregélyek között nincs ilyen, személyes
dominancián nyugvó hierarchia és lám, mégis: a legteljesebb összhangban
képesek irányt és sebességet váltani, ha kell, a pillanat tört része alatt!
Miért és miként? Alig egy éve a Daily Telegraph világgá kürtölte
a szenzációt, miszerint egy fizikusokból és biológusokból álló kutatócsoport
sikerrel megfejtette a seregélyek rejtélyes rajmozgásának titkát
ám ez legfeljebb a vészhelyzet tömörülési reakciójára (mobing
of starlings) igaz; magáról a mintaadásról és mintakövetésről nem
igen árul el semmit. (A tudósok a római Termini pályaudvar fölötti óriás
seregélyrajok röptét elemezték, egyedeik szoros követésével és mozgásuk
3D-s számítógépes modellezésével, mindebből arra jutván, hogy a
madarak nem a raj egészéhez, hanem csak hét közvetlen szomszédjukhoz
nucleus of neighbourhood igazodnak, így szakadás
esetén is hamar képesek újra felvenni az eredeti köteléket.) A rejtélyek
rejtélye azonban itt és minden hasonló esetben nem annyira a csoportrend
geometriai szabálykulcsa, sokkal inkább, hogy honnan a minta,
és vajon miért követi azt fenntartás nélkül a csoport minden egyes tagja?
Ugyanezt másként kérdezve: kiből és milyen késztetésre lesz minta- vagy
jeladó? Például egy megáradt folyóhoz érve, ahol a bivalyok, gnúk, zebrák
sok ezres tömegben torlódnak össze amíg csak egyikük vakmerőn vízbe
nem veti magát, hogy példáját a többiek is hanyatt- homlok kövessék?
Ez utóbbi persze, talán nem is oly felfoghatatlan számunkra,
hiszen a hadtörténet is számos olyan példát ismer, mikor egy-egy közrendű
katona vakmerő tettével képes volt megfordítani egy vesztésre álló ostromot
vagy csatát. Ha ennek személyes indítékát egy hosszú békekor gyermekeiként
egészen talán nem is élhetjük át, érdemes felidézni tömeglélektani
hatását, mielőtt témánk legkihívóbb talányára: az állati, emberi altruizmus
okaira térnénk.
A homéroszi hadietika
Peter Levi írja a homéroszi társadalom életformaként gyakorolt harci ethoszáról:
A becsület mindennél fontosabb, a gazdagság csak további tekintéllyel
övezi azt. A fejedelem védelmezi népét és kockára teszi érte életét. A
harcosok fiatalon halnak meg. A társadalmi szabályrend mint a vérbosszú
kötelessége vagy a fizikai bátorság elsődlegessége feltétlen és
megmásíthatatlan; az epikus hősök olyanok, mint emberi szívvel, gyermeki
értelemmel életre kelt ólomkatonák; számukra elképzelhetetlen, hogy a
társadalom másmilyen is lehetne. A nagylelkűség törvénye szöges ellentétben
áll a többi szabállyal, de a társadalom maga is folyton változik, sohasem
végletesen merev. Homérosz hősei majdnem egészen szabadok, a szabályokat
áthághatják, ám gyökeresen megváltoztatni nincs hatalmuk. Az Iliász vége,
ahogy Akhilleusz átadja Priamosznak Hektor holttestét, roppant feszültséggel
teljes, pontosan azért, mivel a részvét itt legyőzi a világ vele ellentétes
törvényeit. Az Iliász ereje ebből a feszültségből ered. Homérosz tudja,
mint ahogy szereplői is félig tudatában vannak a ténynek, hogy a trójai
háború világa kegyetlen; a sors mégis könyörtelenül halad a maga útján.8

Tudják, tudták ezt mások is: Shakespeare és Tolsztoj,
Babel és Hemingway, Solohov és Irwing Show háborús hősei, akik eltérő
rangjuk és világirodalmi rendfokozatuk ellenére megannyi korhű
és időtlen ötvözetei részvétnek, kötelességnek, bajtársiasságnak, önfeláldozásnak
és rideg könyörtelenségnek. Persze, korántsem mindegy: hol, hogyan és
miként. Vegyük csak a legközkeletűbb példát! Az ellenfél megbecsülése,
mondhatni, ősidők óta nagyra tartott katonaerény amit
nyíltan csak a kalózok, útonállók, gerillák, partizánok és persze, mindezek
hivatásos üldözői tagadnak. Mégis, ha a hadtörténetet kissé
jobban megfaggatjuk, azt látni, hogy e respektus akár még posztumusz elégtételként
is (Négy százados emelje Hamletet, mint katonát, a ravatalra...)
inkább csak az elitnek jár ki: az uralkodói, hadvezéri, lovagi vagy tábornoki
kasztnak, míg a mindenkori zsoldos- és sorállományt legfőbb hadiérdemként
egymás gyilkolásának hatékonysága minősíti. Peter Levi példáját tovább
gondolva magáért beszélő adalék az Iliászból az is, ahogyan Priamosz
Akhilleusz minden nagylelkű fogadalma és kegyeleti gesztusa ellenére
utóbb mégis bölcsebbnek véli az éj leple alatt meglépni fia holttestével,
mielőtt a kétes akháj vendégbarátság netán másnapra elillanna.
A homéroszi hadietika tehát ott ér véget,
ahol a pillanat kínálta előnyök megcsillannak... Háborúban dicső
dolog csellel élni hirdeti Machiavelli, s ez, több-kevesebb
tabuval, lényegében máig érvényes. Annál izgalmasabbak a kivételek! Dávid
például nem végez az őt életre- halálra hajszoló Saullal, noha Jahve két
ízben is a kezére adja (először, amikor Saul ugyanazon barlangba tér be
szükségét elvégezni, ahol Dávid és társai rejtőznek, másodszor, mikor
Dávid egy éjjel titkon meglátogatja az alvó királyt táborában). Hamlet
szintúgy nem akar álmában végezni apja gyilkosával, Claudiusszal, ahogy
bármely magára adó lovag, párbaj- és western-hős is csupán nyíltszíni
kihívás En garde! / Védd magad! után támad...
Plutarkhosz és az antik szerzők ugyanakkor nem győzik sorolni az otromba
ellenpéldákat (főként Nagy Sándor, Sulla, Pompeius, Caesar és utódai idejéből),
mikor az elmulasztott leszámolás, a politikai vagy katonai ellenfél iránti
oktalan nagylelkűség szó szerint megbosszulja magát...
Hogy mást ne említsünk: Caesartól Maximusig Róma első huszonhat imperátora
közül mindössze tízen végezték természetes halállal; többségüket saját
kegyenceik és testőreik tették el láb alól, akikre ha a gyilkos
merény árán trónra jutottak jórészt ugyanez a sors várt.
Fekvő vadra ne lőj! és: Fajtársad
felkínált torkát ne harapd át!... Vajon mondhatjuk-e, hogy a fenti
példák közül akár a legkülönb is túltesz a ragadozók elemi ösztöngátlásán,
vagy a vadászetika íratlan minimumán? Aligha... Ha van valami, ami radikálisan
meghaladja mindezt, úgy az a Szeresd ellenségeidet! már-már
emberfeletti maximája. Hogy mégsem mindig teljesíthetetlenül, arra jó
példa Saulus-Paulus, vagy a filippi foglár esete9
bár az üldözőből lett üldözöttek még hosszan sorakoznak a tanúságtételre:
így a negyven szebaszteri vértanú, vagy Szent Mór s a kereszténygyilkolás
helyett inkább a tömeges mártírhalált választó thébai légió.
Az altruizmus állati, emberi rejtélyei
S itt évezredek talányait bogozva ama minden másnál fogósabb kérdéshez
érkeztünk: hogy vajon mi az oka idítéka, célja és haszna
az állati, emberi nagylelkűségnek s a másokért vállalt önfeláldozásnak?
Ehhez a racionálisan nehezen fölfejthető nagy közös rejtélyhez kínál többféle
értelmezési kulcsot a genetika, a neurológia, az evolúcióelmélet,
az etológia és a szociálpszichológia kísérleti tanulságait bemutatva
Bereczkei Tamás nemrég publikált kiváló könyve.10
Az erény természete. Önzetlenség, együttműködés, nagylelkűség.
Benne a szerző a jelenség okait vizsgálva mindenek előtt az állati, emberi
rokonságrendek működését és sajátos belső normarendjét veszi számba, mint
amelyekben a szolidaritás, az önzetlenség és önfeláldozás részint
örökletes mintáinak forrását okkal gyanítani lehet. Miként kiemeli,
a klasszikus darwinizmus azért nem tudott sokáig mit kezdeni e jelenséggel,
mert az látszólag szöges ellentétben állt a létért folyó harc legfőbb
evolúciós parancsával, hisz az altruista azon az áron növeli egy másik
egyed túlélési és szaporodási esélyét, hogy a sajátját kockára teszi.
A példák magukért beszélnek: A vészjelzést hallató, s így saját
rejtekhelyét felfedő énekesmadár, a csoportját védő hím pávián, a mások
árváit szoptató nőstény elefánt, a társaikat segítő delfinek veszélyeztetik
saját épségüket és kockáztatják szaporodásukat. Azaz: Hátrányba
kerülnek az erőforrásokért (táplálékért, rejtekhelyért, szexuális partnerért)
folytatott versengésben, kevesebb utódot hagynak hátra, így génjeik kiszorulnak
a populációból.
Megéri? Bármi meglepő: igen! (Még akkor is, ha a ragadozók
zsákmányának esetenként csaknem a felét azok a prédaállatok teszik ki,
amelyek jelző vagy őrszolgálatot vállalnak társaikért.) Megéri, igen
csakhogy egy magasabb szinten, a Hamilton-féle ún. rokonságszelekció
genetikai végösszesítésében. Mert igaz ugyan, hogy az altruista életével
fizet és génkészletét így nem örökítheti több saját utódra, de a rokonság
megmentett tagjaiét (amelyek részben azonosak az övével) még igen, sőt
ezzel saját önzetlenségét is segíthet a csoportban örökletes mintává szelektálódni.
Hamilton szerint az altruista viselkedésre akkor irányul szelekció, ha
a belőle fakadó genetikai nyereség felülmúlja az általa okozott veszteséget.
Ez persze, csak úgy teljesülhet, ha megmentett rokonaink nagyszámú, a
miénkkel közös génállományt hordoznak. A legsúlyosabb ár: az önfeláldozás
ilyenformán csakis akkor kifizetődő, ha legalább két testvért,
négy unokát, nyolc unokatestvért, avagy nagyszámú távolabbi rokont ment
meg a pusztulástól.
A könyv ugyanígy meglepő kísérletek sorával igazolja,
hogy az önzetlenség valójában az emberi csoportszelekcióban is megtérülő
befektetés (ellentétben a Minden jótett elnyeri méltó büntetését!
köznapi bölcsességével!), noha gyakran csak áttételesen, például azzal,
hogy növeli az áldozatkész egyén presztizsét, avagy párválasztási esélyeit.
Ám mindez csak közelítés az állati, emberi analógiák, a rokoni
vagy falka- szolidaritás módszeres vizsgálatán át az
önzetlenség valódi próbájához, ami az idegenek iránti együttérzésben és
segítőkészségben ölt testet. S ezen a ponton habár még akad izgalmas
mondandója, például az igazságosság elvéről vagy a tisztesség csoportnormáiról
a szerző rokonszenves szerénységgel nem lép túl, mintha csak azt
kívánná jelezni: a titkok titka előtt a tudomány is tisztelettel fejet
hajt, belátván saját racionális eszköztárának korlátait. Mint írja: Az
emberi együttműködés és önzetlenség, úgy tűnik, olyan sajátosságokat mutat,
amelyeknek nem találjuk párját az állatvilágban. Az ember képes arra,
hogy olyan cselekedeteket hajtson végre, amelyek látszólag vagy
valóban ellentmondanak önös érdekeinek.
Valóban, képes, és lelkiismerete vészreakciójaként
olykor már-már önkéntelenül meg is teszi! Számomra egyik
katartikus példája ennek: A zongorista. Talán nem is a Polanski-féle
filmváltozat, inkább az eredeti dokumentumok: Władisław Szpilman emlékeinek
és Wilm Hosenfeld kapitány naplójának egy könyvbe zárt közös tanúsága.11
Vajon mi az, ami lengyelek, németek, zsidók e túlélésért vívott sok éves
élet-halál harcát a megszállt, félig elgettósított, majd porig rombolt
Varsóban oly kitörölhetetlenül emlékezetessé teszi? A fokozhatatlan szenvedéstörténet,
a háború abszurd és brutális tényei? Vagy a túlélés könyörtelen sorsjátéka
hogy nem azé, aki akarja, és nem azé, aki fut? Nyilván
ez is, az is. De talán még inkább azok a valószínűtlen fordulatok, melyek
a falkatörvényt a legsúlyosabb órán bátran felülírják. Mert
bár elárulnak, barátaid is a sorsodra hagynak, s a tiéid közül
úgyszólván csak a kápók élik túl a gettó fölszámolását, azért ez még nem
a vég. Már-már feladnád, mikor csoda történik. Beléd botlik egy német
tiszt, kabátját adja rád, heteken át etet és bújtat utóbb kiderül:
másokat is! , és mindketten túlélitek a háború végét. Ám a csoda
másodszorra már elmarad: megmentődet hiába próbálod menteni, mikor pár
hónap múlva egy fogolytáborból életjelet ad. Sztálingrád mellett pusztul
el, alig egy évvel Sztálin halála előtt. A táborban sok éven át kegyetlen
kínzásokat állt ki, mivel a GPU-s tisztek zsidómentő történeteit arcátlan
hazugságnak vélték. Miként fogolytársai elmondták, élete végén már félig
öntudatlanul vegetált, mint egy halálra kínzott kisgyerek, aki nem érti,
miért verik.
Fura fajtársulások, rendhagyó szövetségek...
Újságból, monitorról naponta zuhognak ránk a képek: elárvult oroszlánkölyök,
ki életre-halálra egy gazella testőréül szegődik, majom anya, amint kutyát
ölelget, puma- kölyköket szoptató láma, zöld sármány a szakadó esőben,
ahogy szárnyát egy reszketeg hörcsög fölé oltalmazón kitárja.
Vajon miért hatnak száz- és százmilliókra oly ellenállhatatlanul
e médiakuriózumok?
Csupán a szenzáció miatt? Vagy más is munkál a mélyben?
Netán a vágy, amely már kisgyermek korunktól bennünk sajog, s amit valódi
társak híján mind többen csak efféle igaz történetekkel tudnak
csillapítani?
Korunk embere mintha egyedül az állatsztorikból értene
értené önmagát...
Sebaj, kezdjük újra, hisz éppenséggel akad mit tanulnunk
belőlük! Például, hogy génjeink nem mindenhatóak, miként szükségleteink
és szokásaink sem. A fölös agresszió: önpusztító, s a végletes önzés magányra
és kihalásra ítél. Szelídítsük hát magunkat. Hogy megélhessük mi is a
csodát: lám, nem csak a magunk fajtáját lehet szeretni!
| 1 |
Részlet
a szerző Humán geometria az emberi csoportrendek jelképvilága
című készülő esszékötetéből. |
| 2 |
Hall,
Edward Thomas [1966]: Rejtett dimenziók, Gondolat Kiadó,
Budapest 1980. |
| 3 |
Hediger,
Heini 1950: Wild Animals in Captivity. London, Butterworth
and co. |
| 4 |
Canetti,
Elias [1960]: Tömeg és hatalom. Bor Ambrus (ford.) Európa
Kiadó, Budapest 1991. |
| 5 |
Hankiss
Elemér: Félelmek és szimbólumok, Osiris, Budapest
2006. |
| 6 |
Vajda
Mihály: Canetti antropológiája, KLTE, Filozófia Tanszék,
1996, április. |
| 7 |
Lorenz,
Konrad [1973]: A civilizált emberiség nyolc halálos bűne,
Gellért Katalin (ford.) Cartaphilus, Budapest 2002. |
| 8 |
Levi,
Primo: A görög világ atlasza, Helikon, Budapest 1994. |
| 9 |
ApCsel
16, 25-34 |
| 10 |
Bereczkei
Tamás: Az erény természete. Önzetlenség, együttműködés, nagylelkűség.
Typotex Kiadó, Budapest, 2009. |
| 11 |
Władisław
Szpilman: A zongorista. Körner Gábor (ford.) Európa, Budapest
2003. |
|
|