CZAPÁRY VERONIKA

Alexandria

Alexandria. A várost mindig maga előtt látta, fényes hatalmas oszlopaival, a várost, ami az ókorban épült.

Egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy egyre több minden fordul át írássá, végtelenné és egyszer csak látta maga előtt az utcákat, szikrázó fényben a városokat, a lépcsőket és oszlopokat a foszladozó kék levegőben.
   Az édes, drága szomorúság megérintett, ami Alexandriából áradt, a mocsok és istentelen kéj birodalmából. A kínzó és éles vágy, az ottléte, hogy egyáltalán létezik, oly nagyon gyötörte, hogy hosszú idegeket falt benne a félelem.
   – Már miért ne lehetne a szeretőm? – kérdezte magától a zajos reggelen, hiszen tudta, írnia kell a tengerről. Ahogy a nyári nap égette testét, érzékelte a hullámokat, valamennyire megnyugvást adott egy időre. Legalább addig nem gondol rá, nem jut eszébe sós teste és az, hogy milyen lenne vele. A levegő, a fák illata mindent elárasztott. A kék levegővel gyalogolt végig a hosszú városokon át, érezte azt a kisugárzást, ami az ismeretlen kéj birodalmából árad, úgy képzelte onnan, ahol minden jó. Ez megnyugvást adott egy időre, hogy folyamatosan elképzelte milyen lenne vele.

De aztán már ez sem adott megnyugvást.

Ha maga előtt látja a testét, megérintheti és érezheti a lágy dobbanást, amit ez a test tud adni neki, a fiatal, lágy és ruganyos test, hogy megpróbálja mindinkább magába szívni a felejthetetlen illatot, és nem akarja elfelejteni soha, az édeskés fájdalmat sem, amit ő jelentett.

A város a végtelen járatokkal olyan volt, akár egy labirintus.

Most először mélyebb kötelék kötötte össze őket a szerelemnél. A nyári nap sejtelmesen világított, és mindent elöntött a végtelen vágyakozás, az örökkön tartó kékség, ami az ég visszaverődéséből és végtelen tükörsima tengerből áradt. Szeretett a horizonton állni és belátni az egész területet. Nem volt nappal, se éjjel, csak az állandó gondolkodás. Isteni kifeküdni a napra, isteni érezni ahogyan a sós víz gyógyít, újra beugrani a hatalmas kékségbe, aztán kijönni onnan a kék ég alá, a sós víz cseppjeit érezni a testen, lassan szívja fel a nap gyönyörű testéről a fényeket. Úgy érezte, a nap saját sejtjeit szívja magába, úgy gyógyítja meg, elevenen.

Az egyetlen vigasztalás a működésképtelen világban az eleven teste mellett, az írás volt, ragyogó és elképzelhetetlen tündöklés, a kék ég és az átjárók szelíd tükre. Sokat gondolt rá és mindig a szeme jutott eszébe, a szemei, ahogyan elváltak. Az eleven test fájdalmas vágyakozása, az elképzelhetetlenül beteljesületlen, ez volt az, ami szomorúságra késztette, a kék szomorúság végtelen átélésére. Iszonyatosan sok évig tartó vágyakozás gyerektestben a nyarakon a fiúk után, a fiúk teste után, ez volt az, ami megérintette és a fájdalmat olyan mélyen belemarta eleven húsába.
   Kék nyarakon a kielégítetlen kék szomorúság, a szomorúság végtelen állandó szenvedése.

A forró fülledt erotikus légkörben a szemeire emlékezett, ahogyan ránézett. Tudta, neki semmit nem jelent, míg ő évekig fog rágondolni és csak vágyakozni, az elképzelhetetlenül reménytelenre, a kék fájdalomra. A szokásos viszonyok között, a szokásosat választjuk, a megszokott meghittséget. A Nagyi haja, ahogyan megigazítja haját és átszalad a tereken, erre mindig emlékezni fog, azt nagyon szerette ezt. A nemek egyértelmű különválasztása a városokban egészen egyértelmű. Tudta, akkor is csinálni kell tovább az életet, ha úgy érzi bele fog halni, ha már nem bírja tovább és ha nincsen benne más, mint szerelem, ha a reménytelen vágyakozás a legfontosabb, ami minden felőröl és betemet. A város magába szívja és ő a szívébe fogadja azt, hogy nem bírja tovább. Az utcák és a reménytelenség keveréke, csak ez az eszeveszett vágyakozás ne lenne minden nap. A rémület és félelem keveréke. A végtelen tágas mezőkön való gyalogolás. Az ártatlanság utolsó mezeje. A beteljesületlen szerelem egyetemes kínzása, amit minden eleven emberi lény átél.

Csak a testet akarta, a testet falni és csókolni, és annyit érezni, hogy végigárad rajta a kéj, majd az orgazmus, ez tényleg nem rajta múlott sajnos, hogy nem teljesedett be, ez tényleg a másikon múlott, az értelmezhetetlen, megkaphatatlan, a végtelenül vonagló másikon, a hídon, amit két határvonal között elterül és mindegy melyik tartományban imádja a testét, csak a testet, el kell engednie mindig.
   Alexandria. A város neve tűket mart húsába.
   Tudta, ez bárhol megtörténhet. Mégis Alexandriában történt ez a halálos szerelem. Fájt. És a fájdalom éles volt, hasító, a húsában érzékelte, akár a tűket, hogy mennyire fáj, mennyire eszeveszettül fáj, és hogy biztos mindjárt vége lesz, akkor jó lesz, hogy azt akarta legyen örökre vége a test fájdalmának, legyen örökre vége, soha többé ne fájjon, ne fájjon semmi, de főleg ne a szerelem.

Alexandria. A várost mindig maga előtt látta, fényes hatalmas oszlopaival, a várost, ami az ókorban épült.