CSÍK MÓNIKA

Ecsetként a verset

Pillák alól részekre hullva gurul szerteszét a reggel, hogy
hangokká, színekké bomolva ébressze kicsiny halálából a várost,
fénye villanó tűkként lyuggatja a ködfüggöny lágy szövetét,
fűszeres óbor-illat vegyül a légben frissensült  kenyér szagával,
azúr, vadszilva és  sáfrányszín festi a táj pompás akvarelljét,
a tárgyak, formák kontúrja egyre élesebb, porcelán-vonást ölt
minden szembogár mélyéről kinéző lélek, az írisz kékje vedlő
házsorok, utcaseprők, gazdátlan kutyák tükre, foncsorosan
                                                                                       csillan
akár a tócsák, vagy a járdaszegélyre erezett, nyákos csigavonal. 

Ébredés 

Narancsba fúl a pitymalló hígvilágos,
kerékbe törve gördül a város lelke,
elszabott, foszló vászon az ég,
megfeszül, mielőtt kirepedne,
síkosra nyalja a tó a part csiklóját,
lélegzet serken, állra fagy,
tenyerek nyomán ruhák soka röppen,
a zuhanyból vállak ívére zúdul a nap.

Kép fehérrel

kopottas, kifakult brokát az ég,
özvegyek fátyla ilyen, bolyhos és néma,
testesen, hengergőn foszlik, terül,
hűs mint a csatakos gyapjak nyirka,
meztelen karmok erezik, vájják,
készül a tusrajz, cikornyás ábra,
sápadó holdfényben híguló festék
az éjszaka ezernyi szurokszín árnya,
göröngyön, rögön döccen az út,
krétapor-vászon lepi a tájat,
könnyül a menny a szitáló fehérrel,
porhanyós glóriát kapnak a házak