PLÓTÁR NOÉMI

Akár a kristálypohár

Kicsit szédül és halálosan fáradt, de megérte. Felejthetetlen este volt. Csak a romok ne lennének. Akármerre néz, sárpaca, félig felszáradt hólé, kiömlött bor. Éljen a laminált padló. És a megrepedt ablak. A biztosító csak természetkárra fizet, Jenő hiába egy istencsapása. De megígérte, hogy holnap keres egy üvegest, mert ez így nem maradhat.
    Össze kéne szedni a tányérokat, de túl szép a teríték, nincs szíve megbontani. Órákig elnézegetné a hófehér abroszt, igazi damaszt. Az ezüst gyertyatartót, a Zsolnay-porcelánt. Mind örökség nagymamától. Neki szánta, ha férjhez megy, de nagymama előbb elment, az ő esküvője meg még igencsak várat magára. Ha Jenő nem lenne egy istencsapása.
    A rokonság persze fújt rá a Zsolnay miatt, a gyertyatartót egyenesen úgy kellett kilopni a házból. Fosztogató banda. Nagymama kicsi könyvtárát a kuka mellett találta meg, nagypapa régi talicskájában tolta haza a Jókai-összest.
    A vázában, szintén Zsolnay, Jenő bűnbánó rózsái pirulnak. Egy meglapuló tüske az ujjbegyébe állt, mikor a vázába rendezgette; egy aprócska vércsepp még mindig ott van. Hiába dörzsölte hideg vizes szivaccsal.
    Ott meg egy borfolt, szabályos köralak. Pont beleillik a kristálypohár talpa.
    Az egyik hímzett vászonszalvéta szélét morzsolgatja, szemhéja le-lecsukódik. Csipkerózsika, ne aludj, vár a mosatlan.
    Leszedi az asztalt. Előbb a tányérokat, egyszerre mindet, túl nehéz, de talán nem ejti el. Az egyiknek máris csorba a széle. Állatok ezek, legközelebb műanyagot kapnak. Nagyot sóhajt. Az ember lánya mégis csak egyszer lesz harminc.
    Gyerekkorában utálta a születésnapjait, mert egy ünneppel kevesebb jutott neki az évben. Hiába vigasztalták, örüljön, hogy nem karácsonykor született.
    A poharakat a mosogatógépbe rakja, kristálypohár nem való a kezébe, már így is megfogyatkozott a készlet. Egy még tavaly karácsonykor törött apró darabokra a konyhakövön. Kézzel szedegette össze a szilánkokat, és hangosan sírt, mikor Jenő tűvel piszkálgatta a körmei alól az apró üveget.
    A gépet most nem indítja el, ráérnek még a poharak. A feje amúgy is zúg egy kicsit Gabó háziborától. Maradt még egy félpohárnyi, kitölti magának. A cd-állványon matat, valami zenét keres, míg Jenő haza nem ér. Tomit kellett hazafuvarozni. Félő volt, hogy taxival sem találna haza, reggelre megfagyna valamelyik bokorban. Beborozott, és sikerült majdnem kitörnie az ablakot egy bárszékkel.
    Felhajtja a bort, a poharat a pultra teszi. Nem bírja ki, hogy ne pöccintse meg a szélét. Szereti, ahogy csilingel.
    Nekilát a mosogatásnak. A blúza ujját feltűri, fel egészen könyékig. Szeret mosogatni. Jenő hiába vette a drága gépet. Ritkán használja. Ahogy a plazmatévén is már csak a híradót nézi.
    Leveszi a gyűrűjét. Súlyosan koccan a pulton. Nagy, tömör ezüst, apró kövekkel. Belül gravírozás: Nina . Jenőből előtört a romantika. Tavaly ilyenkor kapta tőle. Drága volt, nagyon drága, de akkor éppen nyerő szériában volt pókeren. 

Mozgást érez, oldalt, a szemzugból, kipillant az ablakon. Már megint esik a hó. Kövér, lusta pelyhekben, de nem marad meg. Az a kevés is csak olvad. Az utcákon latyak és sár.
    Pittyeg a telefon.
    – Kiscica, ne várj meg, nem tudom, mikor... hé, Tomi, basszameg... őőő,
    kidobta a taccsot, dehát tudod... – Jenő még magyarázna, de Nina unottan kinyomja a telefont. Most ehhez nincs kedve.
    Mosogatószert folyat a szivacsra, megszorongatja, hogy jó habos legyen.
    Nem haragszik. Csak fáradt. A levetett gyűrűjére pillant. Jenő az összes spórolt pénzüket elvesztette pókeren. Rossz volt a lapjárás. Az iskolát, ahol Nina tanít, jövőre bezárják. És már egy hete késik. Jenőnek még nem szólt.
    A szivacs csak nyikorog a tányéron, Nina töröl és öblít, lassan megtelik a szárító. Orrában a citromos illat, fülében valami halk zene. Tarkójában egy tekintet.
    Megpördül, a csorba szélű tányér kicsúszik a kezéből. Csattan, darabokra törik, a szilánkok szanaszét hullnak.
    Az ablakban egy angyal. Ül, a párkányon, benne az üvegben, lábával sikálja a konyhakövet. Áttetsző és mégis fényes, a haja ezüst, az arca férfi és nő, különös, megfoghatatlan. A szárnya fekete, csillog, mint a friss kátrány. Kövér, lusta hópelyhek tapadnak rá.
    Nina csak nézi, némán ingatja a fejét. Az angyal csak ül, nézi Ninát, lábával sikálja a konyhakövet. A mutatóujját lassan a szája elé teszi, ezüstös fénycsík követi a mozdulatát.
    – Pssszt! – majd eltűnik.
    Nina lehunyja a szemét, majd kinyitja, majd megint. Két kézzel megpaskolja az arcát, kicsi habcsík marad utána. Lassan az ablakhoz lép, megérinti az üveget. Egy kislányt lát kint a hóban, hosszú, bojtos sapkában. Szánkón ül és kacag, nevetése csilingel, akár a kristálypohár. És látja saját magát, ahogy kipirult arccal húzza a szánkót.
    Kulcscsörrenés a zárban – Kiscica, megjöttem...
    De Nina csak áll, nézi, ahogy egyre sűrűbben hull a hó. Lassan betemeti a szánkónyomot. Nina hüvelykujjával a gyűrűje helyét piszkálja, dörzsölgeti, miközben az ujjairól lassan csöpög a hab.