IANCU LAURA

A föld  

Egészkor indul a vonat –  talán,
és én még nem vettem neked hagymát!
Álmomban ismét megszúrt a csalán,
riadtan futottam, vergődtem át.

Ástad a földet s az ajkad is járt,
meglátta szemem akkor az iszonyt,
hogy fekete földed épp engem várt:
bitang, Mikes Kelemenné asszonyt.

Beesteledett már, lelkem, vigyázz,
ma éjjel is sötét a holdudvar,
kőpárnán fekszem, a hideg kiráz,
látom: kihány magából az ugar.

Órák

Várom mégis – nem tudom mondjam-e,
hogy elaludj s én betakarjalak,
hogy csituljon körötted mindeme
hangtalan s láthatatlan vad alak.

Fekete fák alá viszlek végre,
hogy ne találjon rád a kikelet,
meggyászolnak az állatok mire,
erőre kap benned a lehelet. 

Sírni fogok akkor hisz úgy szokás,
Tűzre hányom keresztelő ingem,
kék vekkered s amott az a rakás
többé nem mér, nem ébreszt fel engem. 

Harminc felett

Idegen nappalok, váratlan vendégek,
Kik asztalánál szavaim útra keltek,
Akár a sebzett vad, kit angyalcsók gyilkolt,
Csak félig jártam be, csak fél életem volt.

A halhatatlansággal kent tájról, íme,
Hozom, (ám elavult már híremnek híre):
Égből rántott, egy földön futó pillanat,
Csupán az ember élete, halál falat.

A vágyba’ tér vissza az út, az elhagyott,
És nem tudni mi szél hozta, miért zaklat.
Megkeresztel, magára vesz a bűntudat.

Ki küldött és miért, titokba rejtettem,
Hallgatni fájt, csonkán, átokkal viselten,
Alulírott, ki most magam feljelentem.

Fekete nyelv

Megírtam végül a bús elégiát:
szívtelen keblére szöggel vert eret,
elárverezte így is koholt magát,
nevet, és nevetnek rá halott szemek.