Tudta, hogy látnia kell azt a képet, és hallania kell azt a dallamot, amit arról a 15. századi festményre feljegyzett kottatekercsről olvastak le. Pedig már elhatározta, hogy ebből kiszáll. Túlságosan megérintették azonban az utóbbi hetek eseményei ahhoz, hogy ne fájjon odahagyni mindent. Ne maradjon meg. Ne maradjon semmi. De hogy szállhatna ki a saját lelkéből? Ezen egy kicsit elgondolkodott. Lehetetlen. Hiszen mégiscsak maradt valami, aminek mindenképpen utána akart járni. Obszesszió. Megszállottság. Talán így nevezik azt, ami nem hagyta nyugodni, és amit lehetetlennek tűnt nem megtenni, de elfogadni is. Elbűvölte az a precizitás, ahogyan az a festő – mintegy mellékesen – az angyalok kezébe halálpontosan odafest egy kottát. Megigézték az apró jelekből összeálló események. Egy különös sorsú, sztoikus művész, akinek ezt a képét fél évszázad múltán ’megzenésítik’. Ez egy kicsit jobb kedvre derítette.
    Elővette jegyzeteit. A kézzel írottakat, mert a géphez nem akart visszaülni. Meglepte a saját kézírása. Néhány oldalon keresztül szépen ívelt, majd kuszább oldalak jöttek, és ez majdnem szabályos ritmusban változott. Több éve vezette ezt a füzetet, és különböző időpontokban írta le, amit fontosnak gondolt. Egyszer majdanra. Lehet, hogy most jött el ez a majd? Próbálta rendezni, mi az, ami  szükséges ahhoz, hogy eljusson a dallamhoz. Nem látta maga előtt az utat, találomra válogatott a tények, adatok, történetek között.
    Arra jól emlékezett, hogy 2004. március 11-e és július 11-e között kivételesnek számító kettős kiállítást rendeztek Firenzében a Benedetto da Maiano tervezte Palazzo Strozziban.² A kiállítás apropója az 500 éve, 1504-ben elhunyt Filippino Lippi évforduló volt. A kiállításra azonban elsődlegesen Sandro Botticelli neve csábította be a látogatókat. A kritika lelkesen és elismerően fogadta a két quattrocento-mester félévezredes újbóli bemutatását, és felvetette, vajon jogos-e továbbra is fenntartani a preraffaeliták értékelését, akik Botticelli műveit állították a középpontba, és ezzel a későbbiekre meghatározták a művészettörténeti recepció 15. századi értékítéletének ezt a prioritását. A kiállításra reagáló írások, nyilatkozatok megállapították, hogy a Szenvedély és báj a XV. századi firenzei festészetben alcímű kiállításon³ egyértelműen látható, hogy a két művész alkotásai hasonlóan magas színvonalat, ízlést, kifinomult stílust képviselnek.⁴ Volt olyan megszólalás is, amely felvetette Filippino Lippi műveinek egyértelmű elsődlegességét, nemcsak a kortársak elismerésére és megállapításaira hivatkozva,⁵ hanem arra is, hogy 500 év múltán Filippino Lippi modernebb, kortársabb alkotónak és művésznek tűnik..
    A két festő egymás mellett említését és összehasonlítását az életrajzi adatok is megerősítik, hiszen egy műhelyben dolgoztak: Filippino Lippi 10-12 éves kora körül került Botticelli műhelyébe, miután apja, a szintén neves festő, fra Filippo Lippi halála után gyámja – apja jó barátja, festőtársa és támogatottja, fra Diamante – nem volt hajlandó teljesíteni Filippino iránt a végakaratban megfogalmazott kötelezettségeket. Erről Vasari tesz említést, de nem lehet tudni, mennyi benne az elfogultság, és mennyi az igazság.⁶ Szintén tőle tudjuk, hogy korábban meg Botticelli dolgozott Filippino apja, Fra Filippo Lippi műhelyében. Egyre élesebben rajzolódtak ki előtte az összetett és összegabalyodó láncolatok, érezte, hogy egyre kuszább hatások és ellenhatások kerítik hatalmukba. Más percepciós technikával és érzékenységgel kellett közelítenie ezekhez a művekhez. Tudta jól, hogy a mimézishez és az invencióhoz, a valósághoz és a fikcióhoz, és egyáltalán a realitás érzékeléséhez a reneszánsz egészen másként viszonyult, mint ahogy azt ma tesszük.
    Számtalan olyan mű van, amelynek attribúciója ma is kétséges: így van ez Botticelli és Filippino Lippi esetében is. Estenként megállapíthatatlan, kinek a kéznyomát viselik magukon. Esetleg több mesterét is? Vagy a műhelyhez tartozó más festők valamelyikének kézjegyét? Mindez azonban nem befolyásolja a befogadást és a hatást. A reneszánsz művek látogatója és rajongója, aki a ’szépet szemtől szembe’ szeretné látni, egy-egy firenzei szépséget ábrázoló madonna képét nézegetve – feltehetően – megfeledkezik mindenféle művészettörténeti és attribúciós kérdésről, és inkább belefeledkezik a festménybe. Lehet, hogy még arról sem tud, hogy ebben az időben a Florentin divat és szépségeszmény megkövetelte a haj szőkítését és a homlok borotválással történő felmagasítását. Szépség, szenvedély és szenvedés már akkor is így együtt...
    Filippino Lippi sok festményére rábukkant, miközben a kottaszalagos–hangjegyes képet kereste. Vajon mikor talál rá a dallamra? Meddig kell még várakoznia? Kitart-e a megoldásig az obszesszió és a kérdés: „Remélhetek-e ily csodát az én kedvemért, és szembenézhetek-e majd annak a szenvedélynek a megszűnésével, amely egész boldogságomat jelenti?”⁷ Igyekezett nem gondolni erre, ami nem is volt túl nehéz, mivel a kutatás hullámai messze sodorták. És közben remélhetett. 

Substine et abstine
	„Ki jól fogadja, mit kikerülni nem lehet, az bölcs előttünk, s érti az istenek szavát”8

    Örömteli csodálkozás fogta el, de egyáltalán nem lepte meg, hogy Filippino Lippi ismerte Epiktétosz írásait, és valószínűsíthetően nemcsak az ő, de Marcus Aurélius és Seneca művei is a kezébe kerülhettek. A kortársak állítása szerint életvezetésében is sztoikus elveket követett.⁹ Nem csoda, ilyen szülői háttérrel... Egy karmelita szerzetes és egy Ágoston rendi szerzetesnő szerelmének gyümölcseként... A tragikus fordulatoktól és a még nagyobb botrányoktól csak Il Magnifico pártfogása mentette meg e boldog frigyet.¹⁰ Filippino nyilván ellenélt: ellene annak, ahogyan apja viszonyult a világhoz és az élethez. Két festményén is megörökítette a maga választotta sztoicista bon mot-t. Viseld el, és tartsd tőle távol magad. Tűrj és tarts távolságot. Tarts szemben és mutass példát. Tűrd el és tartóztasd meg magad. Tarts ki és álld ki. Tarts ki, és tarts vele szemben. Légy türelmes és elnéző. Mással is, magaddal is. Viseld türelemmel, és légy tartózkodó. A bölcsességet jelképező könyvet pedig szinte mindegyik festményén megörökítette: nyitott, kitárt könyvet, csukottat, előtérben lévőt, háttérben elhelyezettet, lazán földre dobottat, pontosan a márványpárkányon hagyottakat. Nála a Szűz olvas, a Gyermek könyvet lapoz-gyűröget heves áhítattal, és van könyv a szentek közelében is. Már a kortársak ’un bellissimo ingegno’-t említenek vele kapcsolatban. És e csodálatos elme valóban kivételes és meglepő képi ötleteket rak fel a vászonra vagy éppen a falakra, festményeinek legváratlanabb részeire vagy részleteire. Ahogy az Aquinói Szent Tamás eretnekeket legyőző vitáját ábrázoló képén¹¹ megfest egy puttószerű bambinót is, aki a padlón kúszik, ruháját meg éppen egy kiskutya szaggatja le. Vagy ahogy az elcsábuló Ádám¹² arcát – gyermetegre, kíváncsivá, kissé bárgyúra – festi meg... Úgy tűnik, a humorérzéke és életismerete sem lehetett az utolsó.
    A dallamos festmény mellett a sztoikus bon mot is ugyanúgy vonzani kezdte, megnézte hát A szűz megjelenése Szent Bernátnak¹³ című, 1480- ban készült képet, és az egyik sziklájára festett kis táblácskán felfedezhette a bevésve ábrázolt betűsort. A képen felismerte Filippino Lippi sajátos jegyeit a tárgyak részletezésében, a találékonyságban, ahogy rendezte, egy-egy véletlenszerűséggel élővé, mozgóvá tette a jeleneteket, ahogy a mindennapi esetlenséget és a fenségességet összeolvasztotta. A háttér négy mellékalakjának groteszk ábrázolása pedig teljesen elképesztette, mivel az akkori itáliai festészetben ennek nem találjuk nyomát másnál. A németalföldieknél persze más... Aztán közvetlenül ezután a három kis szó másik beírását is megtalálta az 1498-as datálású Madonna-képen, amely Pratóban a Tabernacolo di Santa Margherita sul canto del Mercatale középső falán található. Az álló Mária feje körül az angyalok sora is koronaként, még inkább koszorúként jelenik meg.¹⁴ Ilyen gyengéd és az ég akaratával egyetértő Madonna-arcot kevesen festettek azelőtt és azóta is. Fogadd el, és viseld el... mintha a Szűz arckifejezésébe is belefestette volna a substineetabstine-t.
    Rátalált valami, és nem tudott szabadulni tőle. Megigézték a festmények, a színek, a hangulatok, a rejtélyes szimbólumok, allegóriák. Fogva tartotta az, hogy nem tudta igazán olvasni a képeket: annyi, de annyi titkot érzett rajtuk, ami tudásának, ismereteinek hiányára kérdezett rá. Ugyanakkor tartott attól is, hogy a több vagy sok tudás megakadályozná abban az elvarázsolódásban, amit a festményekkel való találkozás okozott számára. A vörös sapkás ifjú képe,¹⁵ vagy a Simon mágus festményen¹⁶ megjelenített önarckép, az Erato-képen¹⁷ megfestett kis erószok és hattyúk mozgalmassága vagy a hátterekben megjelenített külön történetek; a megannyi kicsi kis részlet: a Szűz kezében a virág, a gyermekétől elköszönő apa jelenete, a különböző hangszereken muzsikáló angyalok, a százárnyalatú kékek, piros-bíborok. Történet formálódott arról is, hogy Hunyadi Mátyástól is meghívást kapott, és bár ennek Filippino nem tett eleget, két festményt küldött a magyar királyi udvarba.¹⁸
    Szaladtak szét az ösvények minden irányba, de mindenfelé nem lehetett menni. Választania kellett. Nem lehetett másként. Kereste az egy utat: a dallamos festményt. Annyit kiderített, hogy egy firenzei bank tulajdona.¹⁹ A kanadai zenetudós erről a képről másolta le a kiállításon megszólaló dal kottáját, amelyikről kiderült, hogy a 15. században nemcsak ismert, de népszerű is volt.
    Egy ideig elveszettnek érezte magát a festmények között, mivel nem találta a keresett képet. De amikor már szinte nem is várta, megjött a válasz. A Palazzo Strozzi kiállítás-koordinátorától²⁰ megtudta, hogy a kottatekercses kép a Madonna col Bambino, col San Giovanni Battista e angeli, amelyet Tondo Corsininek is neveznek.²¹ De mire mindez kiderült, már más érdekelte. Pontosabban: jobban érdekelte valami egészen más.
    Tudta, hogy az 500. évfordulón a Palazzo Strozziban ötvenegy festményt állítottak ki.²² A huszonegy Filippino Lippi kép között volt az az angliai (feltehetően londoni) magángyűjtemény tulajdonában lévő is, amelyet ezt megelőzően 1949-ben láthatott utoljára a közönség. Szinte lenyűgözte utalásos, rejtvényszerű ikonográfiai megoldása és megfejthetetlennek tűnő jelképrendszere. Lehetséges, hogy befejezetlen vagy félbehagyott? Vagy szándékosan lett éppen ilyen ez a kisméretű olajkép?²³

Allegoria dell’Amore
	„Egyes dolgok hatalmunkban vannak, más dolgok nincsenek.”24

    Letette az ecsetet, bár még távolról sem gondolta úgy, hogy befejezte a képet. Vajon be tudja-e fejezni valaha is? Ebben egyáltalán nem volt biztos. És nem azért, mert a külső körülmények nem engedték volna. Substine et obstine. Folyton folyvást hallotta belülről a szavakat. Pedig el akarta engedni őket. Hiába. Újra és újra mindhiába. Leült a festmény elé, és újra végignézte. Vajon a helyére került-e minden úgy, ahogyan szerette volna, és ahogy a kép belső ereje megkívánta? Jó döntés volt-e megváltoztatni a kép koncepcióját, és átfesteni a központi helyre szánt nőalakot? Nem sajnálja-e túlságosan, hogy eltűntette a képről azt, aki belső életéből soha többé nem fog eltűnni? Hogyan magyarázza majd el a festmény bemutatásakor, hogy miért hiányzik az a figura, akinek az ilyen tárgyú festményeken elvárták a megjelenítését? Vajon elegendőek-e az utalások?
    A számok rendjén voltak. Háttérben a három pásztor, és a négy fehér bárány meg az egy fekete, előtérben pedig az egyszarvú és a két szarvas. Tizenegy, ami valójában kettes. Az elkülönülés és az egymáshoz tartozás száma. Mindig egyedül, és mindig kiegészítésre várva. A szerelmesek száma. Az egyes szám az egyszarvú és a fekete bárány alakjában van jelen. Megvan a kettes: a szarvasok és az egyszarvú képlet kettőre redukálható, a háttéralakok nyolcasa magában foglalja a kettőt. De a hármas szám is felfejthető a képstruktúra trigonális rendezettségében: a három főalak, a három pásztor, a hármassá rendezett fehér bárányok. És megvan a négyes is, a hármas csoportok eggyel való kiegészítésével. Mégis, ha valaki még jobban megnézi majd a képet, láthatja, hogy hiányzik róla valami. Erről persze nem fog említést tenni a megrendelőknek.
    Az alkonyati táj ligetes, kies, a patak kicsi, lassan folydogál, a szakadék alig látszik, semmi nem zavarja az idillinek látszó jelenetet. A háttérben elszórtan fák, de nincs erdő, lankás dombok látszanak, és a képtér közepén egy kisebb szikla, a pásztorok és a bárányok pihenőhelyeként. Az egyszarvú és a szarvasok tekintete is mérhetetlenül szelíd. A szarvasünő kinéz a képből, szinte keresi a néző szemét. A hímszarvas a távolba emeli tekintetét. Az egyszarvú éppen a patak fölé hajol, és inni készül. Szarvával már megtisztította a vizet. Vajon felismerik-e bizonysággal festményének összetett jelképrendszerét? Vajon tudják-e olvasni az allegóriát? Úgy értik majd, ahogy ő érti most, vagy az idő elsodorja a megértés segítségére siető ismereteket? Az egyszarvút a legegyszerűbbre és a legtisztábbra akarta megfesteni, ahogy a szarvasokat is, hiszen a szellemnek és a léleknek egyaránt tisztának kell lennie. Az egyenes szarv hosszára, arányaira is nagyon figyelt, hogy utalhasson mindarra, amit tulajdonítanak neki: természetfeletti szerencsét, a gyógyító erőt, a megváltást, a tisztaságot és megtisztulást. Vannak, akik úgy vélik, hogy az egyszarvú szarvának tövében – a tisztánlátás, a tiszta érzékelés helyén – egy átlátszó kristályszerű fém rejlik, amiben ki-ki saját arcát pillanthatja meg.²⁵
    A szarvasokban megfestette a hosszú élet és a halhatatlanság jelképét, az örök megújulásét, amit a lehullatott és újranövesztett agancs jelez. A hímszarvas megjelenését agancsa fenségessé teszi, tekintete az elmélkedésre utal, míg párja a szerénységet hivatott kifejezni. A szarvaspár az egyszarvú előtt várja, hogy ihasson a megtisztított vízből. Ahogy a szerelmesek is valami felsőbb, tisztább, erősebb megerősítésre várnak. Az egyszarvú szarva a Messiást, a megváltó erőt is jelzi, ahogy az igaz szerelem is megváltás lehet a földi kötöttségektől. De míg az előbbi örök, az utóbbi esetleges, pillanatnyi, tünékeny. A kettő mégis nagyon könnyen összetéveszthető.
    Vajon feltűnik-e majd valakinek, hogy nem erdőben helyezte el a jelenetet, hanem egy messzire belátható, egyszerűre csupaszított tájban? Vajon nem hiányoznak-e a hűsítő lombok, a zöld reménye, a tisztást átölelő fák sűrűje, a nedvesen csillogó falevelek? Vajon észreveszi-e valaki, hogy a testet nem festette oda a szellem és a lélek mellé? Ahogy kitörölte azt az arcot és alakját, vele együtt eltűntette az erdőt is. Megmaradtak a megváltás ígéretére és a másként beteljesülés reményére utaló képek. Az emberi lét végső értelmének felismerésére utaló remény, ahogy az egyszarvú szarvának hegyes vége mutatja. Ha van végső értelem, ha van megtisztító tűz, ha van öröm a lemondásban. Tarts ki, és tarts ellen. A végső értelem, és addig is... „tegyen bárki, bármit, mondjon bárki bármit, nekem smaragdnak kell lennem”²⁶ Vajon igaz-e ez így? Érdemes-e így? nem nevetséges-e így? Ha nincs is a festményen az az arc, az a test, valahol mégiscsak megvan és megmarad örökre olyannak, amilyennek benne él. Mi a nehezebb, és melyik a jobb választás? Ellenállni a lemondásban feltörő vágynak vagy elviselni a beteljesülés utáni szomorúságot? (felix.triste.felix.triste.felix.triste...) Folyamatosan a szakadék szélén vagy belezuhanni? (tristefelix culpa...) Valóban hihet-e a szenvedély szentségében, és abban, hogy mindez divinatórikus jel?
    A kép szinte teljes egészét uraló, két sűrűn hajladozó szalagot megfestette (az erdő helyére?), azt, hogy betűket, szavakat írjon fel rájuk, teljes képtelenségnek tartotta. Az ürességről, a hiányról, a beteljesíthetetlenről kell beszélniük. A szakadékról. Az égben cikáznak, a nap, a hold és a csillagok helyén. Talán ráírhatná azt a dallamot, hallhatóvá tehetné azt a zenét, amit akkor, azon az ünnepségen hallott, amikor először meglátta azt az arcot, azt a tekintetet. De ezt túlzásnak érezte, a mérték átlépésének. Ne maradjon semmi, ami közvetlen, semmi, ami bizonyosságra, nyomra utal. Honnan tudhatta volna akkor, hogy ötszáz év múlva a szalagokat megfesti–újrafesti egy pannóniai festő? Nem sötétre, nem mattra, nem kételkedőre. Színesre, élőre, magabiztosra – mediterrán színekben ragyogóra.²⁷
    De ő ott akkor úgy érezte, üresség és szakadék tátong benne, amit nem fog tudni betölteni semmi. Ki akart szállni. Odahagyni mindent. Lehetetlen volt. Nem maradhatott más. Nem maradhatott semmi. Lehetetlen. Ne maradjon más. Ne maradjon semmi. Csak a némán lobogó szalagok.