FEKETE J. JÓZSEF

„Ki kell aludnom magamból ezt a halált.”

  Szögi Csaba: Mint ami lent van

(Sz. Cs.) 

Regényként jelzi műfaját Szögi Csaba Mint ami lent van című, az álmodó ember keringője alcímű vaskos kötete. A vélhetően Hermész Triszmegisztosz¹ smaragdtáblájának második kinyilatkoztatásából („Ami fenn van, ugyanaz, mint ami lenn van, és ami lenn van, ugyanaz, mint ami fenn van, így érted meg az egy varázslatát.” – Hamvas Béla fordítása) kiemelt cím, és a mű mottóját adó Borges-idézetre („...tudta, hogy halaszthatatlan kötelessége az álom”) utaló alcím eleve az egybe és eggyé szervesülő kettősség, a lentség és a fentség, az álom és a valóság egymásbalátásának képzetét kelti az olvasóban. Jó is, ha az olvasó már kezdettől fogva számol az egymástól távolinak tűnő dolgok egymásra tükröztetésére, mert a folytatásban meglepő élményekben lesz része.
    A mű, ha nem is közvetlen folytatása a szerző korábbi, 2004-ben megjelent, Drót című regényének, de az elbeszélés tekintetében az ott elmondottak folytatását és előzményeit is feltárja, sőt, magára a regényre, nem csak az abba foglalt történetre is hivatkozik. A mostani regény önéletrajzi vonulata mellett is külön szálon fut – a fősodortól viszont nem túl messzire ágazva – egy kitalált mitológiát megjelenítő történetszál, akárcsak az előzőben, ám a Mint ami lent van az elbeszélő szólamok stiláris elkülönböződése révén komplexebb olvasói élményt nyújt a korábbi Szögi-regénynél.
      Már az elbeszélő alaphangja is szivárványosan összetett, egyetlen mondaton belül egyszerre mozgat mitologikus, kultúrtörténeti és bibliai elemeket, mellettük a népi vallásosság nyoma és a folklór–humor lenyomata is fellelhető: „Góliát! Góliát... Fűzzön neked szamártövisből glóriát a Pilátus, a Heródes meg a hetvenhét apostol, aki a Krisztus hétértelmű halála óta itt a harsonákat fújja veszettül. Odafagy a sarkam a ceruzához. Thetis fia, Akhilleusz rúgja fültövön ezt a dermesztő hideget.”
      Majd egy egyszerű hasonlattal, de igencsak agyafúrt módon a líra felé tereli az elbeszélő szólamát: „A füst a reflektor előtt szépen lassan kicsapódik a fotonokra, s a fénnyel együtt lehull a csigalépcsőre, akár a dér.”
      Az elbeszélő a földhözragadt valóságot nagy ívű képekkel kozmikus magasságba emeli – ebbéli hajlamát korábban is kamatoztatta –, a dohány és más növények füstjében, az olcsó sör cefreszagában úszó szerkesztőség egycsapásra a világegyetem tágasságát villantja fel, majd a kép önmaga mikroszkopikus látványába fókuszálódik vissza: „A furcsa belső égés, ez a szellemi tűz kivetítődött a helység falaira és bútoraira is, csendben parázslott az univerzum, az akkor és most egybemosódott, egyszersmind minden eonokkal ezelőtti és eonokkal ezutáni színezetűnek tűnt, csupán a pillanat egzisztált, örök egyidejűség, aprócska pont a nem létező időben.”
      A szerek hatásának, a módosult tudatállapotnak a leírása remeklés, megdöbbentően hatásos, legpazarabb Varganja Daturányi Izidor diszkójelenetének és hazafelé vezető útjának leírásában (Gyanús személy az utcában [I.]). Az elbeszélő az egyszerű, köznapi cselekvéseket valami rendkívüli, képtelenségében is kemény realitásként mutatkozó látomás vagy cselekedet leírásával fejeli meg, oly módon, hogy az olvasó egyszerre lát a cselekvő Izidor és az Izidor cselekvéseit leíró elbeszélő szemével. A hatás egyszerűen döbbenetes. A „harmadik szem” funkcióját feltételező külső és belső látás szintézise meghatározó Szögi regényében. Elbeszélő hőse, Álmodó Arimán is, aki a regény 277. oldalán Álmodó Ormuzdként² ébred, belülről bontakozik ki, de kívülről is vizsgálja – és szemlélteti – magát és cselekedeteit, így szinte egyszerre beszél magáról első és harmadik személyben. Alakja a külső és belső láttatás egymásra tükröztetésében egy életszakasz krónikájából áll mozaikként össze, miközben a regényhősként megképződő alak körött képzelgések, látomások, összefüggéstelen vagy éppen egymásba kapcsolódó képsorok peregnek delíriumos kavalkádban, a víziók szójátékokba fordulnak, miközben megpillantjuk a regényben az írót is, aki éppen a legalkalmasabb nyelvet találja ki, ami által elmondhatóvá teheti a történetet: „A legnagyszerűbb gondolatok – sőt: egész mondatok és szövegrészek – java csak úgy elillan az éterbe a rest író aurájáról. Író vagy vagy krónikás? Kólikásnak kólikás.”
      Az elbeszélő időközben többször szembesül a kérdéssel, hogy voltaképpen mire is készül, személyes krónika írására vagy saját életének ráncba szedésére. Az elbeszélőt egyszerre sarkallja mindkettőre a magával hordott, kisméretű, négyzetes osztású lapokból fűzött füzete, ami mintha folyton arra figyelmeztetné, hogy élni nem kell, csak írni kell. Az elbeszélő viszont olykor inkább élne, mint írna, máskor meg mintha az élhetetlenség és a cselekvésképtelenség vermébe zuhanna, az életre és az írásra vezérlő kényszert nem követi tevékenység: „Elakadtam, testvérem, megrekedtem. Hová innét? Mióta felébredtem ezen a Tavaszon, csak bogarászok a papíron, a semmivel töltöm meg itt az üres négyzeteket. Hhhh... Ne zavard a négyzeteimet!, röffenek rá a pillanatra... De a pillanat is üres.”
      Ez a tétova megtorpanás, a nihillel farkasszemet néző hezitálás szövegszerűen a regény mértani középpontja táján jelenik meg, ahol lelassul, megül az elbeszélés, Álmodó Arimán és Morgó Mjölnirt kocsmai csevelye az elbeszélő szellemi–világnézeti motivációját világítja meg, mintegy értelmezve mindazt, amit addig a regény nyelvén ábrázolt a beszélő. Le is ragadna a regény, ha a hosszúra nyúló dialógus szünetében Arimán nem vonulna a csehó illemhelyére, ahol a Bukott Angyallal folytat dialógust vallásról és hitről, predesztinációról és szabad választásról. Ez a jelenet nem azért került a regénybe, hogy egy profán helyzet blaszfémiájának lendületével tovább lökje a történetet, hanem mert lehetőséget adott az önvizsgálat szülte gondolatok deklaratív közlésére, vagyis csupán folytatódott, ugyanakkor új elemekkel is gazdagodott a Mjölnirttel folytatott – kissé szájbarágós – beszélgetés, a diszkurzív önvizsgálat.
      A mindvégig önfelmutató, ennél fogva önéletrajzinak tűnő elbeszélés nem csupán egyéni, hanem inkább generációs tapasztalatként emeli középpontba a felpergetett élettempót és az új iránti szünetmentes vágyakozást: „A múlt a sarkamban lihegve olyan sebesen törlődik ki mögöttem, hogy vágtatás közben  a hátrább eső talpam folyton a semmit érinti, a következő filmet, a következő könyvet, a következő nőt, a következő italt, a következő slukkot, a következő szúrást, a következőt, a következőt, a következőt – a következő Istent AKAROM!”; „...egyre kevésbé vagyok képes összeegyeztetni a biológiai énemet a modern technikával rohamosan egybemosódó szellemmel.”
      Szögi Csaba előző regénye, a Drót a felpergetett élettempó utáni visszalassulást igyekezett elviselhetővé élni és ábrázolhatóvá tenni, a mostani a pörgést, a szárnyalást, a zuhanást tematizálja, az előző műben szereplő mitológiai lény, vagy az elbeszélő ősalakja(?), Dara Bokra még nem tudja, hogy egy újabb, a valódi lelassulás után sóvárgó regényben is megjelenik majd, ahol az elbeszélőnek és talán nemzedékének is legfőbb célja, hogy mindenáron megtanuljon visszalassulni.
      Generációs regényként, de művészregényként is olvasható a Mint ami lent van, a történeteket elbeszélő, dialógusokat lejegyző, magán belül egy másik regényt is létrehozó, olykor naplójellegű regény a műre vonatkozó gondolkodás, az önreflexió által a tudatos alkotás kérdéskörét boncolja. Fontos és okos dolgokat mond az irodalomról, az irodalmi siker mibenlétéről, a kánonokról és a kánonon kívüliségről – pl. a 212. oldal környékén –, ha fejét, kezét, szellemét, lelkét írásra adó olvasó még nem találkozott az irodalomban gyakorta előforduló, fiatal írókhoz intézett tanácsokkal, de ha igen, akkor  is feltétlenül el kell olvasnia ezt a művet, mert e könyv a ma regénye, és a jelen regényíróinak kérdéseire keresi a lehetséges válaszokat. Meg a nyelvet. A regény Függelékében a szerző felsorol számos alkotót és előadót, akiknek nyomát valameddig követte az elbeszélés során, miközben a nyelvi és intellektuális megelőzöttség közepette az élő mítosz megteremtése felé igyekezett. A betétregény sajátosan szürrealisztikus-mitologikus elbeszélése során a szereplők egy teremtett, az olvasó számára ismeretlen nyelven kommunikálnak egymással, a főtörténet elbeszélése viszont sokkal higgadtabb, az urbánus szleng és a ritka lokalizmusok csak csemegeként ízesítik az egyébként tiszta és kiegyensúlyozottan szabálytartó nyelvkezelést. A szereplők megnevezése (Ganyé, Nyóclövetű Joszip, Ringyó Sztár, az „operaház tamponja”, Máté evangélista stb.), és a leginkább csupán epizódjellegű – viszont a műegészet tekintve tanulságos – cselekményfordulatok kétségtelenül adnak valami nemes rejtői ízt a regénynek, ennek a vonulatnak a csúcsa Varganja Daturányi Izidor kábítószerek hatása alatti tapasztalatainak megjelenítése, de voltaképpen semmivel se marad el a betépett Ganyé és a részeg rendőr konfliktusának elbeszélése az előbbitől. Ha a nyelvi rétegek felfejtése lenne érdeklődésünk középpontjában, eme rejtői vonulat mellett feltétlenül említenünk kellene a Rúterdő Farka személye köré szerveződő mítoszalkotó nyelvi réteggel szemben a mítoszmímelő szólamot, amivel Morgó Mjölnirt kocsmai verekedését (a 265. oldaltól kezdve) beszéli el a szerző, vagyis a folyton a kontrasztokra figyelő hős, magasztos, eposzi nyelvezettel, ami nyomán a városi bunyós istenek és félistenek³ közé emelkedik és világok fölött álló hőssé magasztosul. Végül, a nyelvi szólamok között nem hagyható szó nélkül a zeneiségre, és az eufóniára törekvő mondatalkotás, ami egyfelől szándékosan megalkotott, ritmikus, sorközépi vagy sorvégi rímeket csendítő futamokat eredményez, másfelől a szabad asszociációk játékossága révén rímhívó szóra rímet ránt, a harmadik esetben pedig a szójáték kelti a zenei hatást. A ritmikus és rímes futamok sajátos hullámzást adnak az egyébiránt is dinamikusan lüktető szövegnek.
      Az nem állítható, hogy teljesen új és úttörő regénynyelvet talált ki Szögi Csaba, más is, saját korábbi regénye is részt vett e beszédmód előkészítésében, az viszont vitathatatlan, hogy a teljesen önérdekűnek tűnő feljegyzések képzetét keltő írásfolyamtól a magasan stilizált megszólalásig ívelő regénynyelv terén jókorát lépett előre a szerző, harmonikusan állítja egymás mellé az elbeszélő énjeihez illesztett narratív, lírai szólamokat. Ő már lát valamit, amit mi vagy nem látunk, vagy ha igen, nem akarunk tudomást venni róla: „A jelen kultúra – hála érte a Magasságosnak! – leépülőben van. Kétségbeesésre azonban semmi ok, mindez elkerülhetetlenül szükséges, hogy az Új felépüljön.”
      Az „Új” építése szerintem „régi” (irodalmi) program: önmagunk megismerése a világ szűrője által, a (leírt) gondolat általi teremtés határainak felderítése, a szerző regényhősként megképződésének változatos körbejárása. A regénynek van egy szórakoztató (nyelvi–cselekményi) vonulata, meg egy egzisztenciális (önéletrajzi–referenciális) ága, ami mellé szívből ajánlom a mű tapasztalati rétegét. Szögi Csaba ellenőrizhető jártasságról tesz tanúságot a tudatmódosító szerek hatása, az italok sokfélesége, a fitymaszakadtig tartó nemi együttlétek, az onánia, a műélvezet vagy a gasztronómia remekei közti jártasságáról, receptjeit érdemes kipróbálni.
      Álom-e, avagy valóság? Kit érdekel? A regény teremtett világa tökéletesen valószerű: „Valóságos, hazugság nélkül való, biztos és teljességgel igaz, hogy ami lent van, ugyanolyan, mint ami fent van, és ami fent van, ugyanolyan, mint ami lent van az Egyedülálló Dolog csodájának véghezvitelére.”⁴  (zEtna–Basiliscus, Zenta, 2009)