BABUS ANTAL

„Ne szégyelljük azt, hogy szívből szeretjük lelki rokonságainkat”

  Fodor András és Tüskés Tibor* levelezése

Fodor András társaságot kedvelő, baráti kapcsolatokat gondosan ápoló ember volt. Kávéházakban, klubokban naponta több művészeti ág tucatnyi alkotójával találkozott. Leggyakrabban Lator László, Domokos Mátyás, Kormos István, Mészöly Miklós, Hernádi Gyula, Csoóri Sándor, Gyurkó László, Tornai József, Kondrád György, Gerzson Pál oldalán lehetett látni. (Ó, boldog kádári békeidők, amikor Csoóri és Konrád még egy asztalnál ábrándozott a kommunizmus bukásáról!) Vidéki barátait sem hanyagolta azonban el, fáradhatatlanul küldözgette leveleit szerte az országba, de főként a „szerettem földre”, a Dunántúlra, Takáts Gyulának és Tüskés Tibornak. A Takáts Gyulával folytatott több évtizedes levelezését 2007-ben jelentette meg a pécsi Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, most pedig a Tüskés Tiborral váltott levelek hagyták el a nyomdát.
      Mivel Fodornak és Tüskésnek is számos művét forgattam, úgy vettem kézbe a két, együtt csaknem kilencszáz lapos könyvet, hogy azt hittem, meglepetés aligha érhet, már „mindent” tudok róluk. Tévedtem! Arra is emlékeztem, hogy Fodorról gimnáziumi osztályfőnöke, későbbi barátja, Takáts Gyula költő mondta ki elsőként, hogy ő volt korunk Kazinczyja, tehát sejtettem, hogy pezsgő, eleven irodalomszervező életmódba pillanthatok majd be, de ami ebben az 1959 és 1976 közötti időszakban elém tárult, az minden várakozásomat fölülmúlta. Még nagyobb meglepetés volt, hogy Tüskés sem maradt le Fodortól, fej fej mellett rohanták végig ezt a csaknem két évtizedet. Ráadásul Tüskés előtt is a széphalmi mester példája lebegett, amit papírra is vetett: „Írok hetente tíz-tizenöt levelet, egy Kazinczyt megszégyenítő bőséggel, de Kazinczy tehetsége nélkül.”
      Nosztalgiával lapozgatja az ember ezeket a nagyalakú könyveket, mert egy letűnőfélben levő érintkezési forma emlékművei. A mai fiatalok már csak tiszavirág-életű e-maileket, sms-eket röpítenek szerte szét a világba, s életük alkonyán aligha tudnak majd ilyen vastag köteteket közzétenni. (Persze, lehet, hogy eszükbe sem jut papír könyvekkel bíbelődni, hanem beérik a honlapjukra feltett digitális formátummal.) E-maillel kétségkívül gyorsabban és hatékonyabban intézhetjük ügyinket, mint postai levelekkel, de mint minden, a könyörtelen Idő által elmúlásra ítélt dolgot, a kézzel írott leveleket is körüllengi valami krúdys melankólia. Fodor is felfigyelt erre: „A régi szenvedélyes levelezgetések mámorát érzem a Te soraidat olvasva. [...] Persze jó az, ha nem kell posta ahhoz, hogy barátainkkal találkozzunk, mégis: a leveleket sajnálom; az írásos eszmecseréknek, vallomásoknak van valami saját íze, különös izgalma.” Igen, erről van szó, két nagy, mámoros levelező barátságának dokumentumát juttatta el az olvasókhoz a kiadó.
      Mondják, a legszebb barátságok gyermek- és kamaszkorban köttetnek. Bizonyára van ebben igazság, de Tüskés és Fodor esete kivételnek számít. Harmadik ikszük közelében jártak, amikor 1959-ben egymás mellé sodorta őket a Gondviselés, s ettől kezdve majdnem négy évtizeden át, Fodor időnap előtti haláláig, jóban-rosszban kitartottak egymás mellett. „...még mindig nem tudok betelni a csodával, hogy ez lehetséges, hogy két ember ennyire együvé tartozhat, s közösen töltött ifjúság nélkül is.” – fogalmazta meg mindkettejük érzését Fodor.
      Tüskést 1959-ben nevezték ki a pécsi folyóirat, a Jelenkor főszerkesztőjének. Mivel egy ideig tanári munkájával párhuzamosan irányította a lapot, jogosan írta neki Fodor, hogy kevés hozzá hasonló munkabírású embert látott. Tüskés szerkesztői elve világos és egészséges volt: elsősorban a Pécshez, Baranyához, a Dunántúlhoz kötődő íróknak és témáknak kívánt fórumot biztosítani, de nyitott volt minden érték iránt. Tüskés – könnyen félremagyarázhatóan – így vallott erről: „sok tekintetben plebejus gondolkodásom és magatartásom ellenére is, eredendően és lényegében – polgár vagyok. S ami talán ennél is rosszabb: világpolgár.” Az ízléshorizont beszűkülése elleni másik garancia Fodor András és az ő kiterjedt pesti ismeretségi köre volt. Fodor és Tüskés barátsága ugyanis Tüskés főszerkesztővé kinevezése után intenzív munkakapcsolattá vált, Fodor szinte a lap budapesti tárca nélküli szerkesztőjévé lépett elő, s lankadatlan buzgósággal közvetítette a kéziratokat Pécsre. Sőt, a Jelenkor képanyagának összeállításában is hatékonyan részt vett, nemcsak verset, novellát, hanem grafikákat, illusztrációkat is szerzett a lapnak. Tehette, hiszen legkedvesebb barátai között számos képzőművészt tudhatott, például Varga Hajdu Istvánt, Gerzson Pált, Diskay Lenként. Tüskésnek jól jött a „pécsi irodalmi sivatagban” a pesti irodalmi berkekben otthonosan mozgó földije segítőkészsége, s nem is rejtette véka alá háláját: „lehetetlen nem arra gondolnom, hogy mennyit köszönhetek és köszönhet a lap Neked, Bandi”. Az egymásra utaltság azonban kölcsönös volt, mert Fodor is kiélhette a benne rejlő pedagógusi, szerkesztői ösztönöket. Fodor ugyanis egész életében, szinte hivatásszerűen közvetített, szervezett, egy asztalhoz ültetett embereket, fiatalokat karolt fel. Hol Illyést és Németh Lászlót igyekezett rávenni, hogy írást adjanak a Jelenkornak, hol Simon Istvánt győzködte, hogy vegye maga mellé a Kortáshoz Vekerdi Lászlót. Sokan ismerik a Fábry Zoltánról és az őt átölelő Németh Lászlóról készült fényképet, de az csak ebből a levelezéskötetből derül ki, hogy a stószi utazásra Fodor beszélte rá Némethet. Azt is csak most tudtuk meg, hogy Pribojszky Mátyásnak, a jeles citeraművésznek is egyengette a művészi karrierjét. Fodor fővárosi lakása valóságos kultúraszervező központként működött, ahol a rendszeres összejövetelek nem a manapság megszokott forgatókönyv szerint zajlottak, nem az étetés–itatás volt előtérben, hanem a művészetek kapták a főszerepet. Természetesen, az aktuális pletykák is terítékre kerültek, de nem ez dominált. A résztvevők gyakran előre egyeztetett témákról hallgattak meg előadást, majd górcső alá vették az elhangzottakat. Az irodalom mellett legtöbbször zenéről beszélgettek, s nem túlzott, amikor azt írta Tüskésnek, hogy lakása lassanként zenei ismeretterjesztő centrum lesz. Küldetésének tekintette a klasszikus modern zene, Anton Webern, Lutos³awski, Stockhausen és mások népszerűsítését, Sztravinszkijről könyvet írt, fiatal barátait pedig házi szemináriumán vezette be Bartók zenéjébe. Annyira igényesek voltak ezek a közös zenehallgatások, hogy az egyik alkalomra a házigazda Schönberg operájának, a Mózes és Áronnak a szövegkönyvét lefordította, sokszorosította és vendégei kezébe adta.
      Fodor nemcsak kortársaival találkozott rendszeresen, köztudomású, hogy „ezer estét” töltött Fülep Lajossal, a 20. század egyik legjelentősebb magyar gondolkodójával, művészetfilozófusával. „Az Eötvös Kollégium ugyancsak barátokat adott számomra és talán a legfontosabbat »az én egyetemeimet«: Fülepet.” – írta Tüskésnek. 1950-ben a kommunista hatalom felszámolta az Eötvös Kollégiumot, s ezután Fülep Széher úti lakásán gyűltek össze tanítványai, hívei. Fodor motorja, állandó szervezője és résztvevője volt ezeknek a péntek esti beszélgetéseknek, peripatetikus sétáknak. Mint legtöbb kedves emberét, Tüskést is elvitte a Széher útra, s Fülep érdeklődéssel olvasta a Jelenkort, s olykor-olykor egy-egy lapszám még az elismerését is elnyerte a „legszigorúbb ítésznek”. Idővel Tüskés azt a merész tervet dédelgette magában, hogy megnyeri Fülepet a Jelenkor munkatársának. Ezúttal is igazolódott azonban a népi bölcsesség: ember tervez, Isten végez, mert a Fülep–Fodor–Tüskés kapcsolat váratlan fordulatot vett. Fülep 1964 nyarán tanítványai kíséretében hajdani református lelkészi működése helyszínére, Baranyába látogatott, s a csoporthoz Zengővárkonyban csatlakozott Tüskés is, aki a kirándulásról egy cikket is kanyarintott. Fodor ismerte Fülep rigorózusságát, ezért maga is tüzetesen átnézte a Várkonyi gesztenyék című cikket. Bár egyébként szépnek találta, hetven ponton javasolt apróbb javítást. (Ebből is látszik, hogy Fodor csak lényegtelen dolgokban volt engedékeny.) A hetven javítás sem bizonyult azonban elégnek. Fülepet fölbőszítette az egyébként jó szándékú cikk egy-két sutább megfogalmazása, s a düh prófétája – Füst Milán kifejezése – haragját irgalmatlanul Tüskésre zúdította, amiből jócskán jutott Fodornak is. Fodor harapófogóba került, de nem hagyta cserben Tüskést, hanem életében először szembeszegült atyai mesterével. Megrendült, fájdalmas, korábban elképzelhetetlen mondatokat vitt a posta Pécsre: „...szellemi apám, akihez Sárikán kívül a leghűségesebb voltam, árulónak tart s tanítványi becsületemet, ragaszkodásom tisztaságát semmibe veszi.”; „A seb, amit neked okozott, nekem is fájt annyira, hogy előtted föl se tárhattam. Elég annyit mondanom, hogy életem néhány legnagyobb megrendülései [közé] tartozik...” Tüskésnek volt ereje fölülemelkednie sérelmein, s hamarosan harag nélkül szolgálta – és szolgálja ma is – tovább a Fülep-kultuszt. Fodort meghatotta barátja lelki emelkedettsége, igazolva látta, hogy kiállt mellette, hogy vakmerően szembeszegült Füleppel: „...méltán tettem kockára olyan emberért életem legfontosabb kapcsolatát is, aki a történtek után úgy tudta kimondani a nevét: sine ira et studio.”
      A levelezéskötetekből kiderül, hogy szerkesztőként Tüskés végig kötélen táncolt, egyensúlyozott a kommunista párt elvárásai és saját irodalmi meggyőződése, értékrendje között. Elérte, hogy a kéthavonta megjelenő Jelenkor 1963-tól havilap legyen, a példányszámot háromezerre tornázta fel, lépéseket tett a pécsi könyvkiadás megszervezéséért, a Magvetővel közösen jelentettek meg könyveket. Mindez nem volt elég: ideológiai hibákat vétett, s fel kellett állnia a főszerkesztői székből. Azt is szemére vetették, hogy Fodor szinte társszerkesztőként működött mellette, más potentátok pedig azzal vádolták meg, hogy a fővárosból kiszorult harmad- és negyedrendű, dekadens irodalmat támogatta. Mellesleg a harmadik-negyedik vonalat többek között Mándy Iván, Hernádi Gyula és Mészöly Miklós képviselte. Menetrendszerűen a Magvető is felmondott Tüskésnek. Újra igazolódott, hogy a stílus maga az ember: az egykori AVH-s alezredesből teljhatalmú könyvkiadó igazgatóvá kapaszkodott Kardos György megszólítás nélküli levélben közölte a hírt az érintettel.
      Tüskésnek nem szegte kedvét pozíciója elvesztése, visszament tanítani, s ma már csak elnézően mosolygunk a felháborodásán, hogy a szélütött iskolai reform felmenti a tanulót az otthoni munka alól. Hol vagyunk már az akkori paradicsomi állapotoktól, ma már a tanárt is fel akarják menteni még az osztályzás terhe alól is! A cikkeket tanárként is – s később is, amikor búcsút mondott a katedrának – változatlan lendülettel ontotta, egyebek között az Országos Széchényi Könyvtár Új Könyvek című folyóiratába is, ahová Fodor, az alapító szerkesztő vitte be.
      Korábban idéztem Tüskés kijelentését a pécsi irodalmi sivatagról. Mivel ez félrevezető lehet, futólag vissza kell rá térni. Fontos leszögezni, hogy szó sincs a vidék lefitymálásáról. Tüskés a pártállam ideológiai bilincsébe zárt irodalmi sivatagban szomjazott, de ő maga tudatosan vállalta a vidéki értelmiségi szerepét, sőt – küldetését. Világosan látta a helyzetéből fakadó előnyöket és hátrányokat: „S bár a »lehetőségek« vidéken kétségkívül soványabbak, viszont innét néha messzebb lehet látni, talán itt jobban meg lehet őrizni egy tisztább szemléletet. S gondolom, pl. Németh László vagy Illyés is azért tudtak oly értékek őrzőivé válni, azért tudták látásuk tisztaságát megőrizni, mert kicsit »vidékiek«, vagy ha úgy tetszik: magyarok tudtak maradni.” A mai vidéki szerkesztőkkel ellentétben – tisztelet a ritka kivételnek – Tüskés mert vidéki szerkesztő maradni, mert környezete problémáival is foglalkozni, s Vekerdi László halhatatlan fordulatával élve, nem „heideggerezett a kilenclyukú híd alatt”. Irigylésre méltó következetességgel komponálta meg vidéki értelmiségi létét: tősgyökeres dunántúli maradt, finom pannon ízekkel, s közben mindig az egyetemes magyar irodalomban gondolkodott, magyarság és európaiság szintézisét kereste.
      A két kötet szabálytalan fejlődési regényként is olvasható, s legrokonszenvesebb lapjai közé azok tartoznak, amelyeken a fiatalemberek – majd felnőtt férfiak – önkereső küzdelmeikbe, tépelődéseikbe engednek bepillantani. Mindkettejük égető problémája volt a nyugodt, elmélyült alkotó munka és a közéleti sürgés-forgás összeegyeztetése. „Érzem, tudom, valami jelentőset kellene csinálni, s én ehelyt újságcikkeket és ismertetéseket gyártok. És sok rossz kéziratot olvasok, fölös lelkiismeretességgel, s írok hetente tíz-tizenöt levelet...” – fakadt ki újra és újra hasonló szellemben Tüskés. Idővel azonban úrrá lett ezen az áldatlan helyzeten, s számos maradandó mű, egyebek között Kodolányi-, Csorba Győző-, Illyés-, Nagy László-, Rónay György-, Pilinszky-monográfia is kikerült a tolla alól. Hamarosan arra is ráeszmélt, hogy a küzdés, az erőfeszítés lényegesebb, mint az eredmény: „Mi az, amit önmagunkból ki tudunk faragni egy életen keresztül – egyedül ez fontos.” Fodor is ugyanebben a cipőben járt, többször panaszolta, hogy nincs ideje produktív munkára, de ő kevésbé önmarcangoló alkat volt, neki ez kevésbé volt húsba vágó problémája, mint Tüskésnek. Elképesztően zsúfolt időbeosztás szerint élt, s társasági élet ide vagy oda, keményen dolgozott: rendszeresen éjjel két-három órakor került ágyba. Előfordult, hogy tizenkét nap alatt több mint tíz helyen fordult meg íróként, megesett, hogy két hét alatt ötven levelet továbbított, egy alkalommal pedig három hét alatt 850 oldalt gépelt le. Eközben mások mellett Nyekraszovot, Shelley-t, Dylan Thomast fordított, s arra is gondosan ügyelt, hogy havonta elolvasson nyolc könyvet. Ma már klasszikusnak számító József Attila-könyve, a Szólj, költemény! megírására is csak úgy tudott időt lopni, hogy ösztöndíjjal Bulgáriába „szökött” a napi robot elől, s a bolgár fordítások mellett – időnként helyett – ezen dolgozott. Falra hányt borsónak bizonyultak Takáts Gyula, a harmonikus életvitel pannon mesterének óvó szavai, nem élt mértékkel, s az állandó rohanás előbb csupán azt eredményezte, hogy évente mindössze fonyódi nyaralása során jutott ideje versírásra, majd arra sem, mert a szíve nem bírta a szüntelen hajszát.
      A levélfolyamból az is kiderül, hogy nincs új a magyar nap alatt, ma is ugyanazokat a sorskérdéseket görgetjük magunk előtt, mint pár évtizeddel korábban. 1964-ben Illyést fölháborodva fogadták itthon, mert Franciaországban fölemelte szavát a romániai magyarokért, s Kádárék inkább a román elvtársak érdekeit védték, mintsem az erdélyi magyarságét. Az erdélyi, magukat hagyományosan magyarnak valló zsidó származású emberek sorsáért aggódó pesti hitközségi gondnokot pedig azzal nyugtatgatták a magyarországi illetékesek, hogy „nyugodjék meg, az illető zsidókat mint magyarokat üldözik...” Fodor méltatlankodva írja 1965-ben, hogy itthon hallgatás veszi körül Németh László és Kodály Herder-díját. De hát harminckét esztendő elteltével ugyanez ismétlődött meg Makovecz Imrével, az építészet Kodályával is! 1997-ben elnyerte a Francia Építészeti Akadémia Nagy Aranyérmét. Az óriási megtiszteltetés híre bejárta a fél világot, ellenben a hazai sajtó meg se mukkant. Azon se nagyon csodálkozhatunk, hogy napjainkra a szlovákokkal ennyire elszaladt a ló, megszokták, hogy lapítunk. Fodor már 1965-ben is elkeserítő kassai állapotokról tudósított, de a hivatalos magyar kormány akkor is homokba dugta a fejét. A hazai tájékozatlanságra pedig jellemző a kassai magyar fiatalok esete: Pesten rájuk csodálkoztak, hogy jé, még milyen tisztán beszélnek magyarul.
      A levelezéskötetekben gyakran esik szó mindkettejük példaképéről, Németh Lászlóról. Bámulták, hogy még betegeskedve is mi mindenre terjedt ki a figyelme: követte a magyarság demográfiai kérdéseit, a vidéken élés lehetőségeit, a lakásépítéseket, az 1966-os dunai árvíz okozta problémákat. Mindig figyelt az emberekre is. A kritikus, esszé- és tanulmányíró Tüskés metaforáiban felismerte a szépírói vénát, s biztatta, élesztgette a Tüskésben kamasz kora óta titkon szunnyadó szépírói vágyakat. Mindketten fejet hajtottak Németh elméje előtt: „Ennek a csodálatos agynak a működését látva s a szeme sarkában szűrődő szeretet izzásában melegedve ugyanazt a megrendülést éreztem, amit néha Fülep mellett: lehetetlen, hogy egyszer ennek az embernek is el kell múlnia!” – fejezte ki mindkettejük érzéseit Fodor.
      Telitalálatok Fodor tömör irodalmi jellemzései. A tisztelet sem vakította el, látta Németh László emberi gyengéit is: „Tavasz óta ismét elhatározta, hogy őt üldözik, s ezért visszavonul.” Mészöly Miklóst tehetségesnek tartotta, de kitűnően rámutatott a sebezhető pontjára: nem „a valóságból merít, valami elvontság, mesterkéltség van az írásában”.
      Fodor és Tüskés kiterjedt levelezése – természetesen – szemet szúrt a titkosrendőrségnek is. Amit mindketten sejtettek, arról meg is bizonyosodhattak, mert egy alkalommal lebukott a „kibic”, összekavarta a borítékokat, s leleplezte magát.
      Kisebb-nagyobb hibák, mint majdnem minden könyvet, persze ezt is szeplősítik. A kisebbeket nem is hánytorgatom föl, de egy nagyobbacska fölött nem hunyhatok szemet. A főszöveg és a jegyzetek is következetesen tévesen emlegetnek egy bizonyos Várdi István pittsburghi történészprofesszort és irodalomtörténész feleségét. Nincs ilyen személy, ellenben ma is tevékeny tagja az amerikai magyar közösségnek Várdy Béla és felesége Várdy Huszár Ágnes!
      Végül arra a kérdésre is illene válaszolni, hogy mi volt a ragasztó anyag Fodor és Tüskés között? Egyebek között mindketten vasutas családból származtak, mindketten ragaszkodtak szülőföldjükhöz, a Dunántúlhoz, mindketten az irodalom és az írás „rabszolgái”, egyformán nagy szervezők, de a legfontosabb minden bizonnyal a hasonló alkat, az „emberséget, az őszinteséget, az igazságot még az írásnál, a tehetségnél” is többre tartó közös értékrend, és a közös cél: a magyar nemzeti kultúra, a magyar nemzeti irodalom szolgálata volt. „Fut az idő – érzékenyült el Tüskés –, csak a tett, a jóság, a cselekedetekben megnyilvánuló szeretet teheti tartalmassá életünket.” Valóban fut, s a két nagy levelező közül immár csak a „pécsi Osvát Ernő” futja tovább földi pályáját. Ő is a nyolcvanadik életévéhez közeledik, de a lendülete nem fogyott el, talán csak átalakult, s rákényszerítette magát, hogy „a beosztás, a pontosság lépjen a rohanás, a zsúfolt tempó helyébe.” Ennek ellenére még ma is fiatalokat megszégyenítően sokat dolgozik, de ma már bölcsebb, többet „nézi a fényt, hallgatja a levelek beszédét...”  (Fodor András és Tüskés Tibor levelezése I. 1959–1966. Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, 2008, Fodor András és Tüskés Tibor levelezése II. 1967–1976. Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, 2008)