KELEMEN LAJOS

Szavak pénze*

Mintha már világosodna, bár e helyütt tán jobb ezt nem firtatni.
      Mindazonáltal a hajnal azért talán mégiscsak hajnal marad. Dolgozni kezd egy új erőközpont, kitárul egy új tartomány, mely annyira új, mint a tegnapi hajnalhasadás idején volt. – Nem! Fáradságos út áll a világosodás mögött, utóvégre vak árok, szakadék, hamisra festett díszfigurák, aggságtól szétmállott álmok bűze az éj, kéjek és szenvedések utáni csönd; ennyi buktatón átgázolni nem elegendő a szokás, ehhez energia kell és istenáldotta elszánás. Nézzék csak, amott a rézsútos házfedeleken megcsillanó pára az ő verejtéke, az új napé, mely színeivel, hangzataival, formáival mégis valami valóságosan új.
      Isten tehát lassan felhozza a Napot. Azalatt egy helybéli halász téved ide, s mesél arról, hogy megragadt itt egy alak, fönt lakik a bolttal átellenben, ez az alak mélyebbre tud merülni és hosszabb ideig képes a víz alatt maradni, mint bárki a halászok közül. Ráadásul a magasságot is mindnyájunknál jobban bírja. Én láttam. Meg nem inogna és szédülni sem szédül.  Most ott térdepel a tó partján, az eget bámulja a tótükörben. Azt mondja: ez a szabadság: alant találni meg a legmagasabbat. Világosodik, és apránként föltárul a dolgok másik oldala is. A kert például. Talán – így a költő – az volna jó: körték, aranyló dáliák közt egy csordultig hamis, de másik élet...
      S a ferde házfedelek fölött, íme feljött a Nap, udvarló hűséggel vesszük fényövét, s fordulunk, Gea anyánk, a te nagyforgalmú testednek majdhogynem megtalálhatatlan pontja, Habfa felé.
      Habfa: néhány ház, csupán egyetlen kanyargó utcácska, és a gyér házsor mögött, odalent a laposban, tujákkal és hamisciprusokkal övezve, egy víztározó, a habfaiak tava. Alighanem erről regélt az a halász, mikor a térdeplő figurát emlegette.  És emitt egy rönkház, talán borovi fenyőből, de az is lehet, hogy cirbolyából, Arnold Sobriewicz habfai ideiglenes hajléka. („Szerény anyagi helyzetem, avagy gazdagságom következtében.”) Sobriewicz úr komótosan távozik a tópartról, a partról, amely egyenesen belesimul házának udvarába. Túl a vízen, ahol lapos dombhát támasztja az eget, fölbukkan egy leány. Aprócska gyarmat minden kerti négyzetméterben mérhető határ, dolgos hangyák, henyélő tücskök. Vajon ő, a leány kiált át a költő szavaival ide, vagy a hullámzó énekszó a szél hangja?
      Valahogy nem akarnak összerázódni a gondolatok. Pedig tele vagyunk nagy tanulságokkal, szép esetekkel, és a bűn ma is bűn és a szeretet ma is szeretet, de hiányzik valami állati nagyon. Minden fölséges és fölösleges elérzékenyülés nélkül. („No lámcsak: ha valaki jótorkú, jókedvű és  egyenes a beszéde!”)
      Hanem az a hang megint: maguk minek mászkálnak itten és jártatják összevissza a szájukat? Vegyük úgy, hogy nekünk szól? („Személyesen nekem?”) ...ez az én nem az én vagyok / hanem az az én aki magára mondja: én / rámutat a tükörre vigyorog / azon hogy ismeri a tükröt – amint látjuk elég beszélnivaló akad, de aki ennyire magasan konyít a muzsikához, annak éppen az ilyenféle dallamokat kellene elengednie a füle mellett. Én: én vagyok, te meg: te. Úgy egészében. Jó, persze, a te-én meg az én-te is hatásos, el nem vennénk előlük a levegőt. De ha már az a dolgunk, hogy telebeszéljük (vagy telezenéljük) egymás fejét, tessék elővenni a szavakat, szeretni őket és nem félni tőlük, elővenni elsőnek is azokat, amelyek mint némely krumplispincében a télire eltett krumpli: sárosak, koszosak, csiganyáltól ezüstösek, tessék egyenként lekaparni róluk, ha kell tíz körömmel, a sarat, az igaztalant, a körülbelüliséget. – ...ilyenkor egészen belülre léphetsz / belülre már nem férsz hová / de a bent is felhevül és / a lobogás árama átjár / ujjaid végén / fölizzanak a megfontolt rügyek.
      A világ teli van fondorlattal és hamissággal, ezt a legkisebb ház legkisebb ablakából is tökéletesen meglátni, hát legalább mi próbáljuk meg, milyen az: átélni az igazat. De hát a szó: csak szó.
      Különben is, kinn tessék még várakozni.
      Téblábolásunk közben föltekintünk a rönkház homlokzatára: Villa Bárdocska. Ez olvasható a ház előrészén.  („Talán csak nem hentesek gyülekeznek odabenn?”)
      Míg ki-ki a füle tövét vakargatja és eltöpreng, hogy az ember mi a fenének is üti bele az orrát ügyekbe, mit angyalkodik itten, valamit mondanunk illene legalább Sobriewicz úrról. Csakhogy őróla alig mondhatunk olyasmit, ami valóban azonosíthatná. Betűkből van kirakva, ám néha nemcsak gondolat, hanem – úgy tetszik – test is; és alakja átfolyik a bizonytalanba. De azért valaki mégis: lengyel betyár utóda, magyar archeológus, viharzó nagyvilági ember, és hébe-hóba a vidék bölcse. Egy darab lélek az író Prágai Tamás lelkéből. Éppenséggel a közös lelkiség – a közös habozások, rezzenések, bizonytalanságok, a közös bizonyosságok – okán hisszük, hogy amit Arnold felfed magáról, az egyben Prágaira is rávilágít valamelyest.
      Sobriewicz nyitja a kaput, betessékel bennünket az udvarába, s a lugasra mutat. – Megfelel? – kérdi. – Csak azért, mert onnan rálátunk Isten egére, rálátunk a tóra. És rálátunk egymásra.
      Mert egymással ülünk, nyújtóztatjuk zsibbadt tagjainkat, és nézzük amint Sobriewicz a kőasztalra tesz két poharat és egy teli borospalackot.
      – Cabarnet Sauvignon – mondja. – Marhahúshoz, gombához, és irodalomhoz ez a legjobb.
      – És ma ez a divat. Ez, és a barbárok várása.
      – Nem, barátaim. A barbárokra várni annyi, mint ráérezni az időre.
      Az emberek gyakran beszélnek háborúról; külső vagy belső harcról, mindegy. Front idején hogyan is lehetne másként: ábrándból és papírból való a méltóságunk.
      – A szellem saját törvényei szerint játszadozik, babrál önmagával, de kiben ne támadna kísértés, hogy megkérdezze: hol volt a szellem, amikor még egyértelműen rámutathatott volna: ez barbár, ez nem.
     Mert várják, hogy a barbárok betörjenek, / s a barbárokat untatják a szép szavak...
      – Az én lélekfelem – mondja Sobriewicz – nagyszerű, megindító és kételyekkel átitatott versekben készül a barbárok várására: Páva a fürdőházban, Láthatatlan testek anatómiája, Egy képzeletbeli ásatásra. Vagy tessék csak ezt hallgatni: ...kiemelkedsz a romokból, / mint egy látomás, / végre tényleg itt és most vagy, / végre most vagy soha. Ha ezen a ponton a poéta lábujjhegyre állna, a hajával már a mennyboltot súrolná.
      – Hohó, csak féken, barátaim! Hol vagyunk még Isten egétől?
      Az emberlény már csak ilyen: mindig másholi és másholi történést és értelmet keres, mindig másféle érzéseket; képtelen ellakni magával, magában. Most tehát az szóljon, aki újat szól. Hallod, költő? Meg vagyunk szorulva. Életszegény kicsiségek körös-körül. Ezekből kell kibontanod magad. És, költő, kérdezni tudsz-e?
      Egy eszes francia koponya mondotta volt, hogy a művészet a konkrétumok, sőt a testiség diadala. Nosza, elő avval a testiséggel!
      – Ez a lassan kóceráj rangú világ egyéb megnyilvánulásokra se képes, mint a konkrétumainak, tárgyainak dicsét zengeni. Hová lett a metafizika, és főleg a metafizikán belül az ébredési öröm?
      Sobriewicz tekintete elsiklik az asztal felett, ki az utcára. – Megint ugyanoda lyukadunk ki, hogy szavaink a szétfolyó / fájdalmat / teregetik széjjel.
      – Amikor az ős-inspirátor Kavafiszt hasonló érzés ejti el, egy veszélyt ígérő, ám nagyon is nyitott horizontra mutat: tessék nyíltszívűen fogadni, aminek jönnie kell. És jöjjön is: jöjjenek a barbárok.
      – De a barbárok, legalábbis a limesen túlról várt barbárok csak nem akarnak megérkezni. –  Sobriewicz egy pillanatra összeteszi két tenyerét. Mintha imádkozna, az arcán azonban nem látszik semmiféle elragadtatottság. Sőt, hirtelen fölcsattan: – Csak száz év telt el, és egy Kavafisz-érzékű költő megint vadállatszagot szimatol és sötétséget jósol. És ravaszul játszadozik velünk: kívülről vagy belülről várjuk-e a barbárokat.
      – E kérdés megválaszolásához, szíves engedelmükkel, nem elég egy szív, egy tüdő, egy elme.
      Az igen és a nem mázsás szavak, a legmázsásabbak. Igaz, előbb-utóbb muszáj felemelni valamelyiket, de talán együtt...
      – Van az időknek egy tapasztalás előtti, finom megérzése. És aki érzi az időt, az egyre biztosabban érzi, hogy az íróember egész hazakereső vágyának a szavakban való új otthonratalálást kell céloznia. Elég volt a lehet, talán, esetleg, hátha dülékeny rezignációjából és akaratnyugvásából.  Ugyebár, különösképp igaz ez, ha rokonokat érzünk közeledni. Vagy A hajnal lovaiban, közvetlenül a barbárokra váró vers tőszomszédságában mi egyébről morfondíroz a költő? ...ha ismerném helyzetem, megrengetném / a világot, mert rengésre vár az, / mást sem akar már...
      – Uraim, uraim, a házigazda talán vegye ellenőrzése alá a poharakat s azokra vonatkozóan se engedjen az üresség hatalmának.
      – Ebben a barbárokra várásban van valami gőzszerű – szólal meg Sobriewicz –, és valami kegyetlenül és élesen fájdalmas. Az ominózus verseskönyvben ezért passzol oly jól a várásukhoz egy tündérjáték. A kontraszt értelmez; akarod vagy nem: derít és magyaráz.
      – Itt bekebelezés történik. A barbárok, akikkel egyébként olyanformán vagyunk, mint egy amerikai főbíró a pornóval; tudniillik ez a főbíró egyszer akként nyilatkozott a dologról, mármint a pornóról, hogy nem tudja meghatározni, mi az, de ha látja, felismeri; szóval: a barbárok szépen-lassan besurrannak mindenhová, megtelepszenek mindenütt. De azt, hogy voltaképpen mi is az a barbárság, amellyel számolnunk kell, az író úr legszabatosabban talán az Amit elmulasztottunk című versében fejezi ki: nehéz és mérgező eszmék, vágyak, / lebontott otthont, házat, kéményt keresnek, / nekünk nem otthonos kicsit sem, / nem a miénk, akárhogy nézzük, / és inkább már nem ismerünk rá.
      A fény foglyul esik a poharakon. – Még ki ne szálljon belőlünk az erő! – emeli a maga poharát Sobriewicz, s mi követjük őt. – Édesvízre lenne inkább szükségünk, tiszta, jóízű édesvízre meg háromnapi élelemre, aztán ki a pusztába! És várni, hívni, akarni a megvilágosulást; remélni, hogy fölszakad a belső köd...
      – És résen lenni; hogy amikor a dolgok végighordozzák előttünk az arcukat, megérezzük, hogy (mint mondja egy hang) a kővé változott bizonyosságok fölött akad még nem kevés, nevére váró aggodalom, illúzió s talán kegyelem is. És mind mennyi árnyalatban! Nem lenne itt az ideje kivonni belőlük az esszenciát?
      – Végtére vívhatsz az ördöggel magával, lebírhatod a kísértő gonoszt, vagy odacsaphatsz a félbéna őszi légynek – akárhogyan is, nem azt mondja-e az írás egyik nagymestere, hogy: „A legfényesebb hőstett is elveszti ragyogását, ha szavak pénzére nem váltják.”
      Beszélünk és beszélünk, s észre sem vesszük, hogy a dombon éneklő leány közben megkerüli a tavat, egyik ösvényről a másikra térve egyszerre csak a közelünkbe ér.
      Nem is figyelsz rám? Hát ezért siettem? / A hátam is megizzadt, úgy siettem, / s ez itt... hahó! Hahó! Nahát, ilyet, / hogy így siessek, ez meg itt: se bú, se bá! / Semmibe engem hogy vehet, ha férfi?
      Régen, a finom modor korában elefántnak mondták a férfi-nő, kivált a szerelmespár társaságában lévő fölösleges harmadikat. (Ma ugyanez: – Nem akartok elhúzni?)
      – Sejtelmem sincs, mikor és mivel ér véget ez az egész, de most egy időre abbamarad, annyi szent – mondja Sobriewicz zavarral vegyes megkönnyebbülést érezve.
      Tegyünk egy próbát... / talán a boldog táncot, tündenyelven, / a felfüggesztett semmi peremén / mégsem hiába nevezik reménynek – így a leány, de hangjában nincsen semmi ünnepélyes, eszében sincs szónokolni, hanem egész lénye idomíthatatlan vibrálás.
      Mi pedig, Gea anyánk, elpárolgunk innen. Ég veled, Arnold Sobriewicz! Ám ne aggodalmaskodj, napod fénye felleli jeleinket, az írást, lábunk nyomát a porban és a sárban, ahol csak jártunk. Jól esik máshová tévedni, mint ahogy jó volt itt lenni. Amit mondtunk, immár a hátunk mögött.
      De ugye: legalább egy darabig hallatszik még!
     

* Prágai Tamás: Barbárokra várva című könyve alapján