Három
Van Gogh-képre
Napraforgók
A
napraforgók, a napraforgók –
a földet elözönlő,
létük görbedő alázatát
megúnt, konok
zsarnokukkal farkasszemet
néző, halálraszánt
sárga dühvel üvöltő lázadók!
Lángolnak, izzanak,
mintha egyetlen pillanat-
ba sűrűsödne össze hirtelen
százezer évnyi tűrés,
százezer évnyi lefojtott
növényi dac!
Önnön tüzükben már-már
semmivé foszlanak, elégnek,
mind küzd, lobog...
S már nem a Nap,
ők ragyogják be az égtájakat,
már megalázhatatlanok.
Önarckép
pipával
Fülsebe
lüktetőn sajog a gyolcs-
kötés alatt még. Szemében halálos
keserűség. Vérvörösen ragyog
a háttér (illőn a tragédiához).
Halványan derengő pergamenarca
akárha lakatlan holdbéli táj,
ráncaiban a megváltás kudarca.
Nem az éles penge: ez, ami fáj,
a magány, a végső számkivetettség.
S mégis: konok, teremtő akarat
szervezi áttetsző renddé egyenként
a kínok-gyűrte, dúlt vonásokat;
már-már emberentúli fegyelem,
s szikrányi hit, hogy nem reménytelen.
A
festő szobája Arlesban
Két
szék. Egy ágy. Tenyérnyi asztal
kancsóval, üvegpoharakkal.
Pár kép. Néhány fogason lógó,
testtelenné nyűtt ruhadarab.
A pőrén kitárulkozó
szegénység rendje. Semmi
hivalgás, cicoma.
Ennyi csak.
És mégis, itt
valószínűtlen, ünnepi
fény ömlik el a tárgyakon,
s hangszerekként fölcsendülő
színek: halványzöld, lila, citromsárga,
piros, kék boldog eufóriája
és meghitt nyugalom.
Mintha vendégei lennénk valakinek,
ki láthatatlan, mégis jelenvalóan
jár-kel közénk vegyülve,
vizet önt a pohárba,
leül, pipára gyújt.
S mint bútorai: ragyog ő is
időtlen árnyéktalanul.