SZÉNÁSI ZOLTÁN

Esszészemantikák

  Halmai Tamás Versnyelvtanok című könyvéről

(Jacques Derrida)

(Hans-Georg Gadamer)
     

Halmai Tamás azok közé a fiatal irodalmárok közé tartozik, akik – túl a pályakezdés bemutatkozó kötetein – igen nagy ambícióval, figyelemre méltó termékenységgel és (ami fontosabb) tehetséggel írják be magukat az irodalmi életbe. Halmaival kapcsolatban az „irodalmár” kifejezés azért is indokolt, mert irodalmi tevékenysége nem korlátozódik egy műfajra, sőt eddig született műveinek (versek, prózai alkotások, kritikák, tanulmányok) ismeretében is nehéz lenne megmondani, hogy elsősorban költőnek, írónak vagy kritikusnak tekintsük-e őt. Az ő esetében nemcsak mennyiségi kérdésről van szó, hisz első, 2005-ben megjelent Amsterdam Blue című, verseket és kisprózákat tartalmazó kötetének recepciója sem egységes annak a kérdésnek a megítélésében, hogy a vegyes műfajú, s az egyes alkotások között sajátos szövegközi kapcsolatot teremtő kötetből a kisprózai vagy a lírai kísérleteket tekintsük-e sikerültebbnek: Jász Attila az Élet és Irodalom „Ex libris” rovatában közölt ismertetésében a prózai darabokat tartja jobbnak, míg a Jelenkor kritikusa, Seregi Tamás a verseket véli sikerültebbeknek.
      Az Amsterdam Blue óta két könyve jelent meg Halmainak: az egyik a Közelítések, távlatok című esszéket és kritikákat összegyűjtő kötet, míg a másik a Vigilia gondozásában 2008-ban kiadott, huszonöt kortárs alkotó egy-egy művét elemző esszéket tartalmazó gyűjtemény. Az utóbbi kötetek tartalmát ismerve – vagy legalább az alcímből megsejtve – látszólag lényegtelen a bevezető bekezdés hevenyészett eszmefuttatása Halmai Tamás eddigi életművének hangsúlyairól, valójában azonban nála nagyon szoros összefüggés van a különböző írásfajták között. Nem véletlenül jegyzi meg ugyanis a Versnyelvtanok minden bizonnyal első recenzense, hogy Halmai legújabb könyvének esszéi leginkább az előző kötet kritikáinak folytatásaként olvashatók (Reményi József Tamás: Kötelező). Többről van tehát szó annál, mint hogy ugyanaz a szerzői név köti össze a különböző műfajban született szövegeket. Az irodalomtörténetről és az irodalom mibenlétéről való elméleti ismeret háttere előtt kialakított literátor életmű kezdetével szembesül az, aki elolvassa Halmai Tamás eddig publikált írásait. S ha már szerzőnk első kötetével kiérdemelte a ma talán kissé anakronisztikusan ható, de annál inkább indokolt poeta doctus (Seregi Tamás) megtisztelő titulusát, úgy illik, hogy legújabb könyve kapcsán figyelmesen megvizsgáljuk elemzéseinek irodalmi, irodalomtudományi előfeltevésit is.
      Kezdjük elsőként a műfajválasztással: elemző esszé. A műfaj több évszázados hagyománya során kialakult számtalan esszéfajta közös jellemzője, hogy mint műfajként elkülönülő beszédmód a tudományos és szépirodalmi megnyilatkozások határán helyezkedik el, előbbiből átvéve a pontosság objektív követelményét, utóbbiból pedig a személyesség fokozott érvényesülését. Objektivitás és szubjektivitás sajátos keveredéséből, s egyben e kettő feszültségéből születik meg az esszé, hol inkább a tudományosság egzakt elvárásainak és a gondolkodás formális logikai törvényeinek megfelelve, hol pedig a szerző személyiségének, írásművészetének nagyobb teret engedve. A magyar irodalom történetében is nagy hagyománya van annak az esszéfajtának, amely közelebb van a tudományos értekezés műfajához, mint az általában vett szépirodalmi stílushoz.
      Halmai Tamás előző könyvének esszéit a magam műfajérzéke szerint sokkal inkább tanulmánynak, semmint esszének nevezném, s ezt a bizonytalanságot, bár sokkal kevésbé, a Versnyelvtanok szövegeinek olvasása közben is éreztem. A szerző a következőképpen magyarázza műfajválasztását: „A műfajmegjelölés (»esszék«) nem véletlen: a nyelvhasználat és a közelítésmód vállalt személyessége a szerző reményei szerint nem a szakszerűséget csorbítja, csupán a befogadhatóság esélyeit növeli.” A kötetben található esszék maradéktalanul visszaigazolják a bevezetőnek a nyelvhasználatra tett megjegyzését, különösen, ha még emlékszünk az előző Halmai-kötet egyik (bár nem meghatározó) olvasmányélményére: a tudományos nyelvhasználatra jellemző, nem különösebben „olvasóbarát” mondatoknak az indázásaira. Nemrég megjelent kötetének szövegeit valóban higgadt, áttekinthető (és követhető) mondatszerkesztés s az irodalomtudomány szakszókészletének ökonomikus és pontos használata jellemzi. Mindez szorosan összefügg az „elemző esszé” sajátos Halmai-féle változatával: a néhány lap terjedelmű versértelmezések ugyanis nem bírnák el a többszörösen összetett mondatokat.
      A esszényelv „személyességének” egy másik aspektusa a szerzőre jellemző, sajátos szóhasználat. Halmai Tamás a műveket „megolvassa” (értsd: elolvassa, értelmezi), nála a versek „tárgyazzák” (értsd: tárgyalják, tematizálják) például „az emberi kapcsolatokat avagy azok hiányát”, az értelmezés során a választ, a lehetséges olvasatot „föltaláljuk” (értsd: megtaláljuk, rájövünk), a versek bizonyos poétikai elemei valamire mindig „rávallanak” (értsd: utalnak). Ezek az írói nyelvre specifikusan jellemző kifejezések azonban nem értelemzavaró módon épülnek be a szövegekbe, hanem sokkal inkább egy sajátos beszédmód zamatával ajándékozzák meg az olvasót.
      Egyedül talán csak a „közelítésmód személyessége” nem válik világossá mindig, néha az olvasó minden magyarázat nélkül záratik ki a versválasztás hátterének intimitásából. A Parti Nagy-versről szóló esszé bevezetőjében például (kissé művinek tűnő) hévvel utasítja vissza a szövegek és szerzők felé való személyes elfogultság indokolhatóságát Halmai: „Kinek-kinek a maga ízlése, kánonja, énje: miért, miért, miért. Talán nem kell minden kérdést kiszolgáltatni a válaszoknak.” Különösen akkor kérdéses ennek az álláspontnak a hitele, ha egyébként az elemzett szerzők listája többé-kevésbé itt is kirajzolja a szerzői személyességnek azokat a köreit, amelyek miatt épp ennek a huszonöt versnek a vizsgálatára került sor. Joggal jegyzi meg ugyanis Reményi József Tamás, hogy „[a]z első pillantásra oly széttartó névsor három, egymással átfedésben, kölcsönhatásban álló, virtuális és intézményes szellemi műhely köré rendeződik. Az egyik az Újhold leágazó nemzedékeinek rendje, amelyben például az említett Takács Zsuzsa a Pilinszky-életművet a Petri-líra tapasztalatával újraolvasó alkotóként mutatkozik. Ott van a kötetben Rába György az Apák és fiakkal, Lator László Az édenkerti virradattal, s ott a Lator-iskola Szabó T. Annával és másokkal. Az Újhold-hagyomány értékképzeteiből természetes átjárás nyílik az újkatolikus költészet, Vasadi Péter vagy Czigány György világába, a Halmai könyvét megjelentető Vigilia holdudvarába. S innen nézve a pécsi születésű szerző mustrájában nem csupán a földrajzi közelség vonja be a harmadik kör, a Jelenkor olyan alkotóit, mint Makay Ida, Bertók László vagy Szakács Eszter.”
      A Versnyelvtanok irodalmi szempontból minden bizonnyal legérdekesebb kísérlete annak a sajátos esszéfajtának a megalkotása, melyben a szerző a saját maga által felállított formai és tartalmi kötöttségek között fejti ki mondanivalóját a kiválasztott versekről. Ez a jelentős önkorlátozás nemcsak komoly önfegyelmet igényel az elemző részéről, de az adott szerkezeti felépítettség keretei között pontosan meghatározott elemzési szempontok szükségességét is megköveteli.
      Nézzük ezután a Halmai-féle elemző esszé szerkezeti jellemzőit. A többségében három-négy oldalnyi szövegek esetében az egyes szerkezeti egységeknek igen fontos funkcionális szerepet kell betölteniük, a szigorúan megszabott terjedelemben sokszor csak utalásszerűen, de meg kell jeleníteni azokat a kapcsolódási pontokat, irodalom-, filozófia- vagy kultúrtörténeti kontextusokat, melyek részletezésére az adott keretek között nem kerülhet sor. A cím, mely az alcímben mindig közli az elemzésre kiválasztott szerző nevét és a mű címét, átvitt utalásai révén hagyományos szerepét betöltve megteremti az esszé globális kohézióját. A kötetben minden szöveget két idézet vezet be. Ezek a mottók jelölik ki azt a tág kulturális keretet, annak a szöveguniverzumnak a szélső pontjait, melyben az értelmezett szöveg elhelyezhető. Halmai Tamás ezáltal jeleníti meg azokat a fontos szerzőket, akik saját tájékozódásának a hátterét adják: a keleti filozófián át a középkori misztikusokon keresztül a kortárs teológiáig és irodalomig. A mottók megnyitják a megértés terét, az elemzések bevezetnek az értelmezésbe, de az értelmezői művelet kiteljesítése, az üresen hagyott részek jelentéssel való kitöltése már az olvasó feladata.
      A mottót követő első bekezdés mindig az adott költő életművének rövid, néhány szavas jellemzésére, kanonikus pozíciójának kijelölésére szolgál, s itt kerül sor a kiválasztott mű életművön belüli helyének kijelölésére is. Ezután olvasható a versek szövege, melyek többsége a kötet végén a szerzők autográf kéziratában is megtekinthető. Érdekes, hogy Halmai nem a már kanonizált művek újraolvasását végzi el azoknál a szerzőknél sem, akiknél pedig a magyar irodalmi kánonba való bekerülés már kijelölte a fontos szövegeket. Petri Györgytől például a Felirat című verssel foglalkozik. Ebben az esetben gyaníthatóan a terjedelmi korlát szintén kényszerítő erő lehetett, bár Balogh Robert Kongó című verse (ami viszont csak 2005 szeptemberében jelent meg) több mint három oldal terjedelmű.
      Az esszé főszövege tartalmazza a versek elemzését. Halmai Tamás olyan paneleket használ az elemzések során, amire az esszé szépen és logikusan felépíthető: a művek verstani, grammatikai, fonopoetikai megalkotottsága, intertextuális kapcsolódásai az irodalmi és más (vallási, filozófiai) szöveghagyományokhoz, a versek világképi elemzése, a számmisztika, a versmotívumok szimbolikájának értelmezése, a csak egy-egy név vagy cím által felvillantott irodalomtörténeti összefüggések. Halmai tehát paneleket használ, és végül elhasznál. Bármilyen mesteri módon, sokszor bámulatos leleménnyel és megfigyelői képességgel is alkalmazza poétikai ismereteit, nem minden vers esetében sikerül ezekkel az elemzési szempontokkal és módszerekkel alátámasztania azt, amit végül konklúzióként levonni kíván (például a Rába-vers elemzésekor), s előre haladva a könyvben az olvasás is kissé mechanikussá válik, az olvasó már számít a korábban elemzett verseknél feltett kérdésekre. A kötet kompozíciója azonban azt sugallja, hogy a szerző nagyon is tisztában van ezzel a veszéllyel. Mert amennyire nem véletlen, hogy az első helyre Petri Felirat című versének elemzése került, úgy az utolsó esszé is árulkodó. A Balla Zsófia-vers elemzése helyett már csak kérdések sorát olvashatjuk, az elemzések mögötti szerzői kérdésekét, melyek mintegy félig kész állapotban kínálják fel az esszét az olvasó számára, s ezzel a szöveg befejezésére szólítanak fel, feltéve, hogy a társszerzővé avatott olvasó a megértésre váró versre érvényesnek ítéli a feltett kérdéseket.
      Azt már Halmai Tamás első kötete is bizonyította, hogy mint író, költő tisztában van a posztmodern irodalom mibenlétével, s ki is használja azokat a lehetőségeket, melyeket a posztmodern nyelvjáték biztosít a 21. századi alkotók számára. Emellett azonban nagyon is fontos szerepet játszik nála a hagyomány, a hagyomány szövegeinek megszólaltatása, újraírása vagy éppen újraírhatatlansága. Okkal nevezi Jász Attila az Amsterdam Bluet „tradicionális kézikönyv”-nek vagy a kötetet szintén az ÉS-ben ismertető L. Varga Péter a „hagyomány függeléké”-nek. A Halmai-életmű hagyományhoz való viszonya azonban nemcsak ezekben az intertextuális újraírásokban, vagy a Versnyelvtanok esszéi esetében az elemzett versek szövegközi terének feltérképezésében ragadható meg, hanem abban a költészetfelfogásban is, mely a lírát s általában az irodalmat a létről való autentikus beszéd lehetőségeként tételezi, annak tudatában, hogy a létről való beszéd esetenként a semmiről ad hírt.
      Mindezeken túl Halmai Tamás „elemző esszéi” nem a végérvényesen lezárható értelmezés jegyében születtek, sokkal inkább megszólítanak, párbeszédre hívnak az irodalommal, az irodalmon keresztül megnyilatkozó különféle tradíciókkal, párbeszédre költőkkel és olvasókkal. S párbeszédre az idővel. Álljanak itt befejezésként a könyv záró fejezetének utolsó kérdései, remélve hogy az olvasó maga töpreng tovább e talán nem is lényegtelen kérdéseken: „Ha a filozófia – a heideggeri értelemben – idővel gondolkodássá, mégpedig a lét elgondolásává lényegül vissza, ami egyúttal azt is jelenti: költészetté kell, hogy váljék – vajon milyen szerep jut (addig, akkor és azután) a költészetnek magának? Képes lehet-e a szellem anyanyelvként betölteni funkcióját? S ha igen, közelebb jutunk-e általa – egyszer, de nem mindenkorra – annak megválaszolásához: mi a vers?” (Vigilia Kiadó, Bp. 2008)