TAKÁCS MÁRTON

Hogy ki tud megállni a széle előtt

  Varga Mátyás: hallásgyakorlatok

  A leghosszabb út címmel 2005-ben megjelent verseskötete óta úgy tűnik, Varga Mátyás nem feledkezett meg arról, hogy megfogadja a Ni Zan mestertől kapott, a kötet utolsó versét lezáró tanácsot: „nem lenne szabad visszatérni. csak az új helyekre.” A költő az idei könyvhétre megjelentetett harmadik verseskötetével ismételten igyekszik meglepni olvasóját.
    Az új ciklus – a kötet címeként is választott hallásgyakorlatok – versei az előző kötet(ek) világával mérsékelten elegyednek párbeszédbe, már amennyiben érdemes ilyen kapcsolatokat keresnünk a költő és esszéista Varga Mátyás kötetei között. Minthogy a költő nem tartozik a kortárs líra bőbeszédű, sokat író alkotói közé, sokkal észrevehetőbb egy-egy fordulópont a pályáján belül, sőt, mindkét legutóbb megjelent kötete egyfajta váltásról tanúsít. Folytonosak az apró változtatások a nyelvben (megjegyzem, leginkább ezen a ponton kapcsolódhatnak a kötetek egymáshoz), a ciklusok egyre hosszabbak (míg az előző kötetben két ciklus versei foglaltak helyet, itt a hallásgyakorlatok ciklus már képes önállóan megtölteni egy egész kötetet), valamint újdonságként figyelhető meg a versbeszélő jelenlététől való radikális elszakadás kísérlete.
      A legutóbbi váltást leginkább egy hosszabb alkotási folyamat végpontjaként figyelhetjük. Ez a folyamat azonban kétségkívül nem lehet független az előző kötettől, már annak a megírásakor elkezdődött. Amíg A leghosszabb út kötetben a vers nyelvének lecsupaszítása tűnt az egyik fontos feladatnak, itt már a vers beszélőjének megszüntetése, kivonása válik elsődlegessé. Más kérdés, hogy ez mennyiben sikerülhet. A verseket alkotó beszédelemek egymás mellé helyezése, a mellérendelő viszony kialakítása, továbbá az elemek kiválasztása kapcsán korántsem beszélhetünk véletlenszerűségről. A szövegek mögött igenis van egy nagyon koherens szerkesztési módszer, de a kötet egyik legfőbb érdekessége, hogy mindezek mellett mégis elmondható, hogy egy kísérletnek vagyunk a tanúi, figyeljük, ahogy a versek mögött álló személy kivonul a szövegek közeléből, majdhogynem kívülről szemléli azokat, szabad működést engedélyezve a belülről egymással összefűzött, az emberi érzékelés, azon belül a hallás természetéből fakadóan olykor pontatlan, töredezett gyakorlatoknak. Illusztrálhatja ezt a folyamatot a kötet kilencedik darabjából vett idézet: „ha valami nagy áramszünet lenne, a sok aksi még bírná egy darabig. | még lenne zene.”
      Varga Mátyás nem zenél verseiben. Pontosabban, ha zenél is, az nem a pontos ritmusok, a bravúrrímek alkotta játék miatt érzékelhető (ilyenekről nincs is szó), mint inkább a különböző dialógustöredékek és mondatfoszlányok között átvezető keskeny sáv előkészítéséből az olvasó számára. A zenére jellemzően itt is vannak szünetek, ezeket a kettősvonal jelöli. Jellemzően a mindennapok felszínéről érkeznek a mondatok, a már számtalanszor hallott és kimondott sorok közt magunkra ismerünk: „egyél még kisfiam. sovány vagy. alig eszel. | az a lány elvette az eszedet. || csak a nyarat várom, amikor nincs iskola. amikor nincs semmi, csak a pihenés.” Létezhet egy ilyen zene is, mi több, a kötet olvasásakor vesszük észre, hogy mennyire ismerős nekünk. Nem valami erőltetett komponálás folyik a háttérben, a versek szinte észrevétlenül kerülnek a nekik kijelölt helyre az olvasáskor, majd a kötet végeztével így születik meg az a darabjaiban töredékes mű, amelyben  hangsúlyosan benne van a dráma, de sok esetben a finom humor is: „az óvszer, ha kinyitod, adja magát. | utána kicsit bonyolultabb”, „az öcsém leborotválta a fejét. mondta, hogy ő szkínhed. | hülye vagy? kérdeztem. | kicsit azért féltem, hogy megüt”. Fontos itt megjegyezni, hogy talán a komikum természetéből fakadóan amúgy is egy meglehetősen vékony határ választja el a humort és az iróniát, vagy legalábbis korántsem lehet minden esetben objektívan eldönteni, hogy melyik van jelen, így a versekben is gyakran előfordul, hogy az enyhe, valamint az erősebb gúny párhuzamosan jelen van. „egy hete elkezdtem fogyókúrázni. | alig eszek, de csak a karomon meg a lábamon látszik. | azok egyre vékonyabbak, a hasam meg maradt a régi.” Itt például tipikusan az játszódik le, amit feltehetően minden fogyni vágyó ember érzett már, így egyszerre humoros, másrészről nézve pedig felettébb ironikus. (Biztonságképpen megjegyzem, hogy azoknak, akik most hirtelen kedvet kaptak a kötet olvasásához, feltehetően csalódást fog okozni, ugyanis korántsem egy viccgyűjteményről van szó.) A bennefoglalt komikum tulajdonképpen kiválóan példázza azt a bergsoni elgondolást, miszerint az válik nevetségessé, ami mechnanikus  (Henri Bergson: A nevetésről), ilyen értelemben használ a költő motívumokat a mindennapokból, így kerülnek ezek az apró történések komikus pozícióba. Ténylegesen azon kezdünk el nevetni, amitől aligha találhatnánk unalmasabbat, vagy legalábbis általunk kevésbé elhasználtat.
      A szövegek hátterében álló gondolkodás legegyszerűbben a performance-ok világával rokonítható. Hogy mennyire kísérletező is ez a líra, azt a versekkel való első találkozáskor észleli az olvasó. A folyamatosan megszakított beszéd, a dialógushelyzetek állandó változtatása, a verseket felépítő részletek különbözősége egyaránt ezt a kísérleti jelleget erősítik. Másrészt kellően átgondolt és következetes a kötet, a sok apró és széttartó beszédtöredék egymás mellé rendezése nem hoz folyton alakuló, véletlen eredményt, a szerző előre meghúz bizonyos határokat, mint ahogy az egész kötet maga is egy fontos határt feszeget, nevezetesen a költészet és az irodalmi érvényű szövegek mindenkori határát.
      Hosszúságra nagyjából egyező, kötetlen formában íródnak a versek, s az előző kötetben már megmunkált, hosszában lecsupaszított nyelvnek („nem haránt, hosszában végig” – írja előző kötetében) egy még inkább elevenebb, nyersebb változatát hozzák működésbe. Érdekes megvizsgálni a verseket abból a szempontból, hogy helyenként mennyire hangsúlytalan szerepben van a verszárlat, ugyanakkor a több szituációt is magukban foglaló verseknél folyton érezhető a vers befejezésének esetlegessége, az, hogy mikor lépünk át egy másik versbe, vagy hogy a szöveg maga miért ott ért véget, ahol. Számomra bizonyos verseknél elveszti jelentőségét az, hogy hol ér véget a vers, kísérletezésképpen nyugodtan egybeolvashatóak a soron következővel. Vagy éppen egy kötetben szereplő másik verssel, a többször is megjelenő motívumok miatt, itt példának említeném a negyedik és a tizenötödik gyakorlatot: „az a srác meg magasabb, mint két méter. belát mindenhova. | benézett, és azt mondta, hogy fekszik az ágyban és lélegzik.” (hallásgyakorlatok #4); „mert este szeretek benézni a lakásokba. | megállok valahol. úgy, mintha várnék. | közben meg figyelem, ahogy jönnek-mennek a lámpafényben.” (hallásgyakorlatok #15). Vagy egy másik párhuzam: „egy lányban soha nem az a jó, amit meg lehet fogni. | az előbb-utóbb meghízik, vagy megbetegszik.” (hallásgyakorlatok #5); „alig van férfi, akik el tud képzelni magának olyat, aki eleve kövér. (az más, ha meghízik. | bár úgy sem lehet egyszerű. egy darabig.) | de kislánykoromban ezt még nem nagyon.” (hallásgyakorlatok #14).
      Varga Mátyás kötetét pontosan akkor zárja le, amikor a versbeszéd már kezd átalakulni egy monoton, szabályosan lüktető rendszerré, ami érdekes módon még a sokadik olvasás után is képes  olvasóját beszippantani. A hallásgyakorlatok ezzel együtt is az olvasó barátja lesz, egy kívül-belül egyaránt izgalmas és küllemre is szép (a borítóterv Szüts Miklós munkája), vékonyka kötet. A művekkel kapcsolatban a már korábban megjelent kritikák fontos kérdésként hozták föl, hogy mennyiben lehetséges a továbblépés ettől az egyértelmű határponttól, folytatható-e egyáltalán ez a fajta költészet, és ha igen: vajon sikerül-e? Olvasóként remélem, hogy nem kell sokat várnom, hamarosan megkapom erre is a választ. A kötet merészségére jellemző idézettel zárom gondolataimat (amit ha ironikusan szemlélünk, talán a kritikusok kérdésére is választ adhat): „a tízemeletes tetején. | hogy ki tud megállni a széle előtt. | a kezdők csak lentről nézhetik”. (Magvető, Bp. 2009)