FRIED ISTVÁN

„szlovákiai magyar SZÉPirodalom”

(Csehy Zoltán: A Philoktétész-környék
– a majdnem tövében)

(Tőzsér Árpád: A semleges szenthez) 

Ha eltekintenénk a jól ismert nevektől, s nem lapoznánk rá a címoldalakra, amelyekből megtudható, hogy a Szlovákiai Magyar Írók Társasága kiadásában, Csanda Gábor szerkesztő összeállította antológia Pozsonyban jelent meg, 2009-ben, a „nyelvközpontúság”, pontosabban a nyelvi feltételezettség problematikussá válása lenne az ismertetés kiindulópontja. Egy kissé annak jelzéséül is, hogy a mottóként idézett versrészletek nemcsak a helyenként manírossá válható nyelvi szkepszist (a nyelvbe, „kifejezőerejébe” vetett hit elbizonytalanodásával), az igencsak jelenkori, korántsem „nemzeti(ségi) irodalom”-specifikus kétségeket szólaltatják meg. Így a kötetegészben tallózva újra meg újra felvetődhet az oly sokat, néha fölös indulattal vitatott kérdés: valójában mit takar a „szlovákiai magyar szépirodalom”, s ez (a „hivataloson” túl) miként viszonylik a Szlovákiai Magyar Írók Társaságához; és egyáltalában, azt a tényt tudomásul véve, hogy a közölt versek, regényrészlet, költői próza, novella részben Szlovákia magyarnyelvű sajtójában jelentek meg (részben azonban magyarországi folyóiratokban, hetilapban és napilapban), miképpen alkot egységet (és egységet alkot-e?) a nyilván nemcsak ötletszerűen, hanem megbízásból összeválogatott irodalmi anyag? Van-e a kiválasztott szerzők lakóhelyén kívül valami közös, egy olyan irodalmi csoportba-közösségbe foglaló tényező, amely újólag perújítást kezdeményezhetne a szlovákiai magyar (szép)irodalom feltételezésének ügyében? Az természetesen elhanyagolhatatlan, hogy az antológia kiadásával, szponzorálásával („A kötet megjelenését a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma támogatta”) egy meghatározott irodalmi csoportosulás ad hírt önmagáról, s e csoportosulás jelentkezését, antológia szerveződését támogató(?), szorgalmazó(?), megvalósító(?) Társaság tizenkilenc szerzőnek kínált lehetőséget arra, 2008-as alkotásait akként vigye az olvasók elé, hogy a kollektív prezentáció révén képet kaphassunk: ki merrefelé tart versben és prózában azok közül, akik minden bizonnyal társasági tagságukkal maguk is elismerik „valahová tartozás”-ukat. Csakhogy azonnal fölmerül a kérdés: miként értelmezhető ez a valahová tartozás? Van-e, egyszerűsítsünk, valami olyan közös téma, „irány”, retorikai-stilisztikai-poétikai „eszköz”, amelynek révén e társasági tagok lírája-epikája radikálisan vagy csupán szemmel láthatólag különböznék a hasonló jellegű magyarországi vagy erdélyi, netán egy-egy város szerzőit bemutató vállalásoktól? S ha a szemelvények zöme a Kalligramban, az Irodalmi Szemlében, a Szőrös Kőben, sőt az Új Szóban és a Vasárnapban jelent meg, nem csekély például azoknak a verseknek száma sem, amelyek a magyarországi olvasók által sűrűbben forgatott Alföldben, Bárkában, Jelenkorban stb. láttak napvilágot. Továbbá már első belelapozásra kitetszhet, hogy Juhász R. József „szimultaneista”, (neo)avantgárd versbeszédének (ha mindenáron rubrikázni kívánnék) több köze van ahhoz a szellemiséghez, amit a Budapesten szerkesztett-kiadott Magyar Műhely képvisel, mint mondjuk Z. Németh István „technicista”-számítógépes érdeklődésű kísérleteihez. Szalay Zoltán prózája az áltörténelmi–álmitológiai újraírási gyakorlat követőjének látszik, míg Grendel Lajostól az egyetlen szemelvény az anekdotahagyományra rájátszó, annak mai rekvizitumokkal színesített ironikus írásmódját képviseli, amely a 19. századtól örökölt kisvárosi tematikát, a zsánerfigura középpontba helyezését és köré nem kevésbé „régimódinak tetsző” alakok rajzát („a börtön nyugalmazott igazgatója [...] nagy tiszteletnek örvendett, mert talpig becsületes és megvesztegethetetlen férfi volt, amolyan igazi párbajhős, ha a párbajnak nem múlt volna már divatja”) látszólag naiv történetmondással viszi színre. Miközben a jó ember–rossz ember hiedelemre csupaszított külső szempont esendőségét sugalmazza az elbeszélés, kitekintve arra a korszakra, amely kedvezett (mindenféle) sematizáló tézisnek. Hozzá képest Hunèík Péter regényrészlete egy extrém szituáció ugyancsak anekdotába illő epizódját jeleníti meg, ám itt szó sincs naiv történetmondásról (még annak látszatáról sem), az én-elbeszélő nem a maga történetével áll elő, s ez lehetőséget ad számára a szituációknak a humorba, az eltávolító nevetésbe kifuttatására.
    A tematikai és írói magatartásbeli eltérések ugyan még viszonylag könnyen megingatható ellenérvek, hiszen az antológiának feltehetőleg az a célja, hogy a „szlovákiai magyar irodalom sokszínűség”-ét és rétegzettségét igazolja. Ugyanakkor, az említett prózai alkotásokat leszámítva, valamint, s ez akár meglepőnek is volna nevezhető, Tőzsér egy versétől, Juhász R. József egy utalásától eltekintve („ez van itt / nem tökmag / nem burcsák / nem Slota”) csupán a megjelenések helyeinek egy része és az idézett címlap árulja el: a szemelvények szerzői a Szlovák Köztársaságban élnek, annak állampolgárai, köteteik ott jelennek meg, ott – is – részt vesznek a (Társaság szervezte?) irodalmi életben. Még nyíltabban fogalmazva, a meglehetősen szórt (de azért talán mégsem annyira szórt) tematikából nem következtethetünk kétséget kizárólag arra, hogy az antológiában kollektíve megjelenő alkotók költőként egy nemzeti kisebbség értelmiségijeiként működnének. Nem állítom, hogy „időnkívüli” vagy „nemzetekfeletti” ez a tematika, az azonban további megfontolásokat igényelhetne, milyen súllyal, hányszor ütközünk antik (ógörög!) tematikába, még a mottót és az utalásokat tekintve is, nemcsak a klasszika filológusként-fordítóként joggal elismert Csehy Zoltánnak és Polgár Anikónak lírájában (persze, őket sem lehet ennek a tematikának foglyaiként értelmezni), hanem Szalay Zoltán prózája, Tőzsér Árpád a világ művelődésében kalandozó lírájának néhány darabja szintén az antikvitásból merít. És általában, a régebbi korok eseményeinek „rekonstrukciója”, nem egy-egy jól meghatározható periódus stílusának imitációja, hanem (egyszerűbben) egy nem mai történet példázatszerű újra-elbeszélése (Csóka Ferenc Haldokolni nehéz című novellája, Szalay Zoltánnak az Eszter könyvét másképp elmondó, mintegy „alul”-, kamasznézetből szemlélt története) arról tanúskodik, és ez természetesen nem az antológia szerzőinek megkülönböztető jegye, hogy jogot formálnak a hagyományozott szövegiség helyébe a maguk ajánlatait illeszteni. Az az akár divatszerű jelenségnek minősíthető törekvés, miszerint a történelem, a kulturális örökség sokféleképpen beszélhető el, az évszázadokon át kodifikált nem bizonyosan a „leghívebb”, kiváltképpen nem az egyetlen változat, éppen ezért létesíthető olyan viszony is, amelyet hajdan nem a legpontosabb szavakkal „deheroizálás”-nak neveztek, illetőleg létrehozható az „eredeti” történet kiforgatása. Olyan szembesítés, amely arra készül, hogy a mitologémát, az antikoktól eredeztethető történetet egyben újra-létesítse, s ezáltal a mindenkori jelenben sűrűn változó, nem egyszer elbizonytalanító effektusban „jeleskedő”, mindenesetre egy, csupán az első pillanatban különlegesnek ható, aspektust érvényesítsen. Jóllehet az antológiának ezen a téren ügyködő alkotói általában nem csatlakoznak az ironizáló, „át-mesélő” történetmondás igen népes táborához, mintha főleg az idevonatkoztatható prózai szemelvényekből az iróniát nem egyszer dúsan tápláló „metázás” jórészt hiányozna, az nemigen vitatható, hogy a valóban legsikerültebb darabok a mitologéma vagy az archetipikus helyzet „mai” olvasatát adják, olyat nevezetesen, amely az antik alakot, helyzetet a történések mögöttesének tekinti, hogy rá nyelvelméleti vagy a személyiségfelfogást illető gondolatfutamot építsen. Kiváltképpen Csehy Zoltán, Polgár Anikó és Tőzsér Árpád él az antik regék és történelem fölkínálta eséllyel, amely részint lehetővé teszi az általuk elgondolt jelenet lírává öntését, részint „kinyeri” a sokszor feldolgozott mitológémából-helyzetből az irodalomba visszaforgathatót. A mottóként is idézett Csehy-vers a sokszor feldolgozott Philoktétész-történetből szinte csak az alapmotívumot, a szituációt hagyja meg, hogy a Philoktétész-létezés tétjét újra konstruálja, s a beszédbe, a mondatba, a hangba transzponálja át ennek a létezésnek drámáját, a megfosztás, az el/kisajátítás terén való hányattatást. S bár „a patákat a szó fékezte meg, hogy ne tapossák el / jövőbe írt mondatom”, a bizonyosság mégis kétséges marad, a címből idegondolt, kurzivált majdnem ismétlése nyitva hagyja (nemcsak a verset, jóllehet írásjel zárja, hanem) a meg/el/belenyugvás véglegességét (is). S csak mellékesen jegyzem meg, hogy az antik formákat virtuózan kezelő Csehy Zoltán ezúttal „míves” szabadversekben adja elő a maga Philoktétész-versértelmezését.
      Üdítően hat Polgár Anikó Vulcanus gyerekkora című verse, amely szellemes anakronizmusaival távolít el a mitológia fenségességétől, s mai történetté avatja, miközben az antik „rekvizitumok” korántsem csupán díszek, nemcsak kellékek, hanem régi és mai összejátszhatóságának elemei. A habból kikelő szerelemistennő (Aphrodité Anadüomené) „környezet”-ében elegyedik az alulretorizáló igény és a mítoszból ideemelt jelzős szerkezet, a mai szemlélő mítoszértelmezése és hideg-józan szemlélése. Ez a legalább kettős hangzat valósítja meg, hogy a vers beszélője egyszerre látja közelről és távolról, amit megragadni készül, és ebben a készülésben szembesíti egymással a „régi”-t meg az „új”-at, amely azonban nem más, mint a „régi” „új”-ra fordítása.
      Tőzsér Árpád művelődéstörténeti szemléjében részint a mítoszkritikát juttatja szóhoz (Antaiosz), részint a történelem egy kiragadott pillanatát (Tiberius Rodoszon, Julianus Apostata) mutatja föl, határhelyzeteiket, a cselekvést éppen követő vagy éppen megelőző pillanatot, amelyben azonban nem kínálkozik esély a változásra vagy az újrakezdésre. A lírai én nem látszik ezekben a versekben, a villanásnyi történéseket az emlék hatja át, a Catullushoz forduló Julianust sem kecsegteti más, mint: „Az út – ismeretlenbe, / amint számlálja szürke árnyait.”
      Annyit tennék hozzá, hogy Polgár Anikó az, aki ezúttal kizárólag antik tematikájú versekkel jelentkezik, Csehy Zoltán és Tőzsér Árpád ezúttal távolabbi versvándorutakra indul. Különösképpen fontosnak érzem, hogy Csehy Zoltán zenei tárgyú versei (ha képzőművészeti tárgyúak volnának, képleírást emlegetnék) többfelé nyitnak. Homokvihar címmel egy kamaraopera librettójának részletét kapjuk, a Nottetempo afféle hommage Sylvano Bussotti születésnapjára, a két Puccini-oldalgás a művész leveleiben megpendített témákra adott változat, alámerülés a modernitás művészetfelfogásának árnyvilágába. A kamaraopera-libretto a címben érzékeltet alaphelyzetet, amelyben az intenció szerint eltűntek „a szerzői instrukciók”, folytatnám avval, mivel fölöslegessé, hatástalanná váltak, „sivatagi szél árad a szövegből, mely minden pillanatban kész átrendezni a tájat”. Aztán a többes szám első személyű elbeszélő (vajon általános alany-e?) szembesül az állandó átrendezéssel/átrendeződéssel, az épülő „új szónoklattan”-nal, melynek szükségszerűségéről és hatásosságáról semmi nem szavatol; ”a régiek és mostaniak” nem válnak szét egymástól, mitológiai alakok (akarva-akaratlan hozzák magukkal történetüket) és a szövegére zenét rágondoló elbeszélő szólamai együtt szólalnak meg, hol csupán a képzelet játékát idézik, hogy mozaikkockákból összeállni képtelen történéseket igyekezzenek elfogadtatni. Miközben az egyetlen bizonyosság a „homok”, amely igen kevéssé bizonyul konstansnak, hiszen lazasága eleve feltételezi az állandóság hiányát. Mégis, „csak a homok / tudja mássá és mássá modellezni ugyanazt / a történetet, melyet évek óta / külön-külön és nyilvánosan, / de mindnyájan többször is elmeséltetünk vele”. A történetről azonban több információ létezik: „A történetek háza a homok háza. / A történet az elbeszélő sikerétől függően / a szójátszás félelmetes sivatagja, / vagy egy összepisilt homokozó.” Minthogy az antológia mindössze részletet közöl a feltehetőleg jóval terjedelmesebb műből, így csak óvatos feltételezések kockáztathatók meg. Sejtésem szerint a Csehy-szöveg mintha a szeriális zenét igényelné, aligha tudnám elképzelni, hogy egy Schönberg előtti, bármily expresszív zene hangján szólalhatna meg. A szöveg az énekbeszédet látszik imitálni, nem dallamíveket képzeltet el (a Puccini-oldalgás két darabja sem!), hanem talán ütőhangszeres kíséretet, illetőleg vonósok és fúvósok kamaraegyüttesét, amely inkább csak „aláfesti”, „kíséri” az olykor extatikus megszólalást, és önmagában legfeljebb a rövid szüneteket tölti ki. Mindez merő találgatás, talán még annyit: Csehy Zoltánnak ez a kísérlete dialógus korunk zenéjével, noha szakítása a versbeszéd „jól hangolt zongorájá”-val nem oly radikális, mint Schönbergé és az azutáni periódusé.
      Tőzsér Árpád (nyelv)filozófikus lírája bőségesen él a szövegköziséggel, s ennek a szövegköziségnek hazája a világirodalom. Eljátszik A Mester és Margaritával, az emberelőtti Holdfény-szonátát foglalja versbe, megidézi Catullus epigrammáját, a gyermekkori mesének hitelességet egy családi vonatkozású pelimpszesztus kölcsönöz, másutt pittoreszk történetet úgy visz a poénig, hogy megfordítja a Kölcseyről szóló mondást, (anti)hősét, Mittel urat egy versben Eliottal találkoztatja, és nyelvi kétségei közepette Wittgensteint hívja segítségül. Tévednénk azonban, ha egy sokat és értőn olvasó költő „leckefelmondás”-át hinnők Tőzsér költői cselekvéseiben. A nyelvért vívott küzdelemben játékosan ugyan emlegeti mindazokat, akiktől kölcsönöz, a szövegűr-egyetemben azonban neki kell eligazodni, rálelni a versbe foghatóra, arra a „történetre”, amelyet régen kezdtek el szőni, de amely szőttes sosem készül véglegesre, hiszen újabb vállalkozók ismét elkezdik (úgy tesznek, mintha nem elölről kezdenék, de a felhasznált régi anyagot átszínezik, átcsomózzák, újraszövik). A Henye verbéna hamar figyelmeztet, hogy nem tájleíró vers van születőben, hanem olyan létértelmezés, amely a világtörténelmi fordulatokban elidőzve keresi a maga helyének, tudatának leírhatóságát. A láptól a sarki jégig, Attilától a kereszténységet államvallássá tévő Konstantinig ível a látómező, míg a vers utolsó szakaszában már csak a koldus lét leskelődik a kérdezőre, aki korántsem arra a válaszra számított, amit kap (s hogy megszerkesztődhet egyáltalában a vers, abba belejátszik a Horatius-idézet is: atra cura, sötét gond):
     

Járdákon csupor fillértől csördül,
a csuprot a nyomor fegyverként fogja. –
Lovas áll, mögötte sötét gond ül,
eszme, ló önmaga foglya.
     

Jóllehet Tóth László hasonlóképpen tallózik irodalom és (ezúttal) bölcselet/irodalomelmélet versbe szervezhető elemei konstrukcióvá alakításának lehetőségei között, Tőzsértől eltérően nem él a „kötött” forma kínálataival, ám ezt a látszólagos kötetlenséget igen fegyelmezetten szorítja vissza, elsősorban következetességével, a belső monológra emlékeztető (ha hosszabbak lennének a versek, úgy írnám, „tudatárama”) asszociációs technikája gondolatritmusaival figyelmeztet a megszerkesztettségre. A közöttiséget tematizálja, első közölt versének indítása: „Járok, megállok. / Lefekszem, felkelek” korántsem egy kényszeres aktivitásról árulkodik, hanem az egymást kizáró „tevékenységek” komplementaritásáról, amelyben minden szava a „Nincs tovább”-ot ismétli, hogy „Aztán megint: »Újra! Újra!«” (A verszáró szavak lépcsőzetesen lelhetők a papíron.) Ennek változata a Valamit óhatatlanul, amely így a költői magatartás dichotómiájára vonatkoztatható, a reménytelen igyekezetre, amely gátja a tökéletesnek (alkotásnak?, létezésnek?), a meghatározhatónak:
     

Valahol mindig vakvágányra fut
Valamit mindig másképp
Valahol valamit mindig
Mintha kint maradtunk volna abból
Amiben menthetetlenül bent vagyunk
     

Erre a tétova törekvésre látszik felelni A filozófus macska, amely a baudelaire-i „őstől” csupán a tudományhoz ragaszkodását, a meditatív szemléletet látszik örökölni, annak kiegészítésével, hogy a beszélő ugyan felmondja a 20. századi lételméleteket, a felsorolásban aztán helyet biztosít a „wittgensteini nyelvfilozófiának, / a saussure-i nyelvelméletnek”, csakhogy a filozófus macskával kicsengő elmélkedés, vers önmagába zárja vissza a kérdést, hirtelen vágja el a további kérdezés lehetőségét.
      Vida Gergelytől Horror-klasszikusok címen közöl az antológia egy ciklust. A valakihez szólás, a szinte ál egyes szám első személy nem költői „világ”-ot teremtő hajlamot árul el, takarékos „poétiká”-val, a szokványosan költőinek minősített „eszközök”-től való tartózkodással hozza létre a beszélő a maga versnyelvét. A látszólag meglepő történések valójában egyre sivárabb, szinte érzelemmentes (legfeljebb harag, undor, elégedetlenség, kiüresedettség stb.) helyzetekről adnak számot, az olyan felkiáltások, mint „Atyaég”, „Ach”, pózosan hatnak, az állításokat gyakran követi tagadás, visszavonás, az olyan zárlatok, mint „állítsd le végre magad.”, „végződhetett volna rosszabbul is.”, „Lassan átalakulsz te is, / ne félj.”, „De mi jöhet még?”, „De ezt mi éri meg.”, „Bár éjszakáidban én / mindig ott leszek, / az enyéimben senki.”, a kapcsolatok torzulásáról, a helyet nem lelésről/lelhetésről tanúskodnak. Kérdőjel még csak akad a versekben (nem sok), felkiáltó jel mindössze kettő A holtak hajnalában, amely a remake alcímet viseli. Itt például a kurtamondatos indítás („Hát ez állati”) után fölvetődik, melyik lenne „A tíz legfontosabb dolog / egy boldog párkapcsolathoz”. A beszélő felszólítva szól valakihez, ám amikor belekezdene mondandójába, zárójelbe téve három pontot ígér. Hogy aztán megmaradjon kettőnél, az elsőt megismétli kétféle formában, a második már közhelyesnek hat, a harmadik felolvasására nem kerül sor. A mondandó másfelé kanyarodik, kissé enigmatikussá válik, és felszólítással cseng ki, mintha valamely uralmi beszéd erősödne föl (Eljutunk az „Ezt hallgasd!”-tól az „Ezt meg kell ígérned”-ig). A Sziklák szeme kietlen tája össze nem illő tárgyakat rejt, a táj éppen úgy kiüresedik, a viszonyulatok elveszítik (ha volt egyáltalában) jelentésüket. Ez a semmit bejáró „költészet” az egzisztencia semmijét kutatja, és legföljebb a szituációk különösségével idézi meg azt, amit a hagyományos elképzelés még lírai versnek gondol. Csakhogy éppen ebben az eltávolításban fedezhető föl az a „költői” erő, amely szigorúan szerkesztett verssé képes avatni ezt a prózainak tetsző beszédet.
      Varga Imre négy verse mintha a szerepjátszó líra felé igyekezne, Egy diáklány levelét rekonstruálja (a vers alá van írva A Krúdy hagyatékból), közread egy Berda–József Attila négykezest, közli Márta ismeretlen szonettjét és még egyet A placenta csoportból címmel. Mindezzel behatárolja a lírai én mozgásterét, hiszen valakinek (valakiknek) a hangján kell megszólalnia, költőiséget kell mímelnie. Talán szerepjátéknak megfelelnek a versek, még a leginkább a Berda–József Attila négykezesben sikerül kibújni a vállalt kötelezettségek alól, s a hangnemi utánzáshoz valami többet hozzátenni. A hangkeresésnek és az önmagától való eltávolodásnak darabjai a Varga Imrééi, s ezek – ami a címek által kitűzött feladatot illeti – e téren sikeresek. A stilizáció kétségtelenül mutatja, hogy alkotója meg tudja szólaltatni a feltehetőleg tőle idegen tónust (is), és mint bolyongás idegen világokban színesíti az antológia költészeti kínálatát.
      Barak László szűkszavú versei sem szolgálnak több vígasszal azoknak, akik a mai (szlovákiai?) költők életérzése után érdeklődnek. Az úgynevezett közéletiség itt sem bukkan elő, a halállal viaskodó beszélő nem sok reménykedésre okot adó jelenséget lel a földön. A mássá lett beszélő valamit véglegesen elveszített („nincsen már bennem se szél se nap...” – állítja beszédesen a vers címe, s ez megismétlődik a vers utolsó szakaszában).
      A feltétlenül említendő szemelvények között találom N. Tóth Anikó költői prózáját. Főleg a Szonáta mutatja egy lírizáló próza esélyeit a zenei szerkesztés irodalmivá tételére. A zenei jelzésekkel élő írás a zenei ütemezéssel szorítja a háttérbe az elbeszélés követelőzését, az első tétel inkább leírás, a második rövid sorokba tördelt, lelassított menetű híradás a természettel egylényegűvé váló énről, a harmadik megszólaltatja a képzeletbeli és a valóban hangzó zene „küzdelmé”-t, amelybe bevonódnak a nézőtéren ülők, és így természet és ember találkozását egy hangverseny hallgatása keretezi.
      (Azokról, akik egy vagy két darabbal szerepelnek az antológiában, nehéz volna megnyilatkozni, még akkor is, ha olyan ismert személyiségekről van szó, mint Gál Sándor. Hogy valóban egyetlen darab bizonyult-e csak méltónak a felvételre az antológiába, nem nyitnék vitát, hiszen a válogató „behatárolhatatlan ízlése szabta meg”, kinek és mennyi helyet biztosít.)
      Visszatérve a korábban föltett kérdésre, nevezetesen arra, hogy menynyiben járul hozzá a nemzeti(ségi) irodalom státusának, feltételezése indokolhatóságának új szempontokkal történő gazdagításához, a válaszlehetőségek köre viszonylag zárt, így a válaszok is inkább tétovák lehetnek. Az összehasonlító irodalomtudományban újabban megerősödni látszik az igény egyfelől egy szűkebb-tágabb régió irodalmainak „egymást kölcsönösen meg/átvilágító” elemzésére, csakhogy a különféle szempontok által körülírt régiók „multikulturalitása” volna az érdeklődést fölkeltő, a globalizáló tendenciákkal vitatkozó szempont, amely szerint az eltérő nyelviség és kulturalitás hagyományai szerint alakuló nemzeti(ségi) irodalmak együttese képviseli a „mást”, az integrálni és nem asszimilálni érdemeset, mint a világirodalom egy szegmense. Másfelől a komparatisztika a saját és idegen lehetséges találkoztatásainak vizsgálatát tűzi ki célul, amelytől nem esik nagyon távol a „nemzet/népszemélyiségek” polifón jellegének tudatosítása, ennélfogva egy-egy, a nemzeti(ségi) irodalomba tartozó, odasorolt személyiséget úgy tekint, mint aki megtöbbszörözheti költői „szerepeit”, és egyszerre lehet részese a nemzeti, nemzetiségi, a regionális, sőt a világirodalomnak. Méghozzá annak révén, hogy elsősorban nyelviségével (nem feltétlenül a művek tematikájával) alkotja meg a maga hozzájárulását a nem pusztán helyi érdekű és csupán egyetlen értelmező közösség számára „lefordítható” irodalomhoz. Félreértés ne essék, a fordíthatóság itt éppen azt jelenti, hogy a polifón költői/írói személyiség egyszerre reagál az anyanyelvi és a tágabb értelemben regionális/világirodalmi örökségre, méghozzá oly módon, hogy szuverénül bánik a kapott örökséggel, elkötelezettsége a költészet nyelvének és nem a költészeten túlról érkező, agresszív elvárásoknak szól. A regionalitás(?) jelentésváltozásai odacéloznak, hogy egyetlen alkotótól sem várható el, hogy szűkebb – földrajzi vagy állami-politikai – környezetébe rejtse el önmagát, és egy kívülről meghatározott, sematizálódott területi „lelkiség” és nyelv vagy jelképrendszer írja számára elő megszólalásának, tárgyválasztásának „hogyan”-ját.
      Az írástudók felelőssége mainapság nem oly módon vetődik föl, mint az 1920-as esztendőkben; akkor, amikor Európa nagyobbik részén már útlevél nélkül közlekednek a turisták, azonos a fizetőeszköz, a határok természetszerűleg nem veszítették el jelentőségüket, ám korántsem zárhatja (szellemi) „karanténba” a „hatalom” a határon túl tekintőket. Nem ismétlődhet meg az a múlt, amely arra késztette a nemzeti kisebbségek értelmiségét, hogy önvédelemből megteremtse az irodalmi beszédének jogosultságát biztosító, a politizálást is helyettesítő intézményrendszert, valamint igazolni kényszerüljön irodalmának létezési jogát, és a többséggel szemben érvényesítendő emancipációs mozgalmát akár önelvűségével demonstrálja. A nyitottabbá váló Európában sem oldódott meg a nemzeti kisebbségek (kulturális) autonómiája, a nem egyszer gyanakvó többség szeparatista–államellenes akciókat vél fölfedezni ott, ahol pusztán a polifónia valódi megvalósítására hangzik el az elvben jogosnak tartott igény. Más kérdés, hogy az úgynevezett közéletiségnek, a szociális érzékenységnek, a „sérelmi” politikának hol lelhető meg a leginkább eredményekkel kecsegtető terepe. Vajon a parlamenti demokráciákban (az időnkénti visszaesések, torz reflexiók, a rossz múltat idéző megnyilatkozások ellenére) a politikai népképviselet, a sajtó nem kecsegtethetnek-e több eredménnyel a politikai küzdelemben, mint a szükségszerűen korlátozott hatósugarú anyanyelvi irodalom? Ugyanakkor az irodalom sem mondhat le arról a törekvéséről, hogy elismertessék, egyenjogú résztvevőként fogadják be abban az irodalomközi együttesben, ahová nem csupán földrajzi, hanem mindenekelőtt kulturális meghatározottsága révén tartozik. Nem a leegyszerűsített hídszerepük ad indokoltságot a nemzeti kisebbségek szerzőinek arra, hogy polifón énjük művészi lehetőségeit kifejthessék. A regionális irodalmi együttesben ugyanis a kultúrák azonos joggal foglalnak helyet, s a maguk módján – egyenlő félként – dolgozzák föl a saját és az idegen szembesülésének tanulságait. Ilyen esetben az ún. „többségi” nép irodalma sem csupán átadó, legalább olyan mértékben befogadó, és így gazdagodásnak tudja be (kellene, hogy betudja) a másnyelvű irodalmakkal való együttélést. Mindazonáltal nem feltétlenül célszerű egyetlen állami-politikai egységben kijelölni a régió határait, ez szintén izolációval járhat. A Szlovák Köztársaságban a szlovák mellett magyar és ukrán (ruszin) nyelvű írásbeliség is létezik, nemcsak magános szerzőkkel, hanem művelődési egyesületekkel, sajtóval, szponzorálni érdemes könyv- és folyóiratkiadással, az anyanyelvi oktatással nem pusztán „középiskolás fokon”. Ugyanakkor indokolatlan szűkítés volna az ún., nem feltétlenül irodalmi jellegű kontextust az egyetlen vagy a legfőbb regionális kritériumként feltüntetni, az esetlegesen feltételezett „szlovákiaiság” (miként hajdanában a mesterségesen létrehozott „romániaiság”) elsősorban a területi és nem bizonyosan az esztétikai- kulturális hovatartozás meghatározója lehet. Itt futólag emlékeztetek arra, hogy az ausztriai (klagenfurti) komparatista kezdeményezés nyomán népszerűsödött Alpok-Adria régió egyfelől nem Ausztria, Horvátország, Szlovénia, Olaszország irodalmainak/kultúráinak „ki-különítésére” törekszik, hanem annak az egymásra tekintő kulturalitásnak tudatosítására, jellegének összehasonlító elemzésére, amely a többnyelvű Karinthia, Isztria, a Venezia-Giulia térség, Trieszt és bizonyos szlovén területek révén prezentálja az olvasói-fogyasztói szokásokban, a hagyományból eredeztethető két- és többnyelvűség irodalomban megnyilatkozó változatait, hogy egymásba fonódó szövedékként a polifón szerzői én-ek, általuk a polifóniával jellemezhető irodalmak egymáshoz képest komplementer, ezen keresztül közös régióbeli sajátosságokat segítsenek létre jönni. Az ausztriai szlovén nyelvű irodalomtól Fulvio Tomizzáig, Trieszt olasz-szláv művelődésétől a tájnyelvi irodalomig, Isztria többnyelvűségétől az adriai-tengerpart szintén többnyelvű irodalmának hagyományáig, a magyar barokktól érintett kaj-horvát örökségig (nem csupán Miroslav Krleža több művében) ívelő művelődés mind a mai napig üzen a régió kulturális munkásainak és tágabb értelemben a régiók Európáját szervezőknek, miként fogható párbeszédbe a saját és az idegen, természetesen anélkül, hogy lemondanának arról az énről, amely szóhoz jut(tatható) a valamennyi fél számára fontos dialógusban.
      Még egy megjegyzés szükséges a gondolatmenet e helyén. A különféle kultúrákban alakuló, egyre több helyet igénylő „szubkultúrák” (például a nemzedékiek, a nagyvárosiak stb.) olykor sokkal lényegibb tényezőknek bizonyulnak a kulturális (ön)szerveződésben, mint akár a nemzeti irodalmiak vagy „nemzetiségiirodalmiak”. A „felvidékiség”, az „erdélyiség” örökségének erőteljes átstrukturálódásának lehetünk a szemtanúi. Alapvetően ugyanannak a zenének, „koncertlátogatási” szokásoknak, öltözködésnek, nem egyszer magatartási formáknak, többnyire alulretorizáló, nyersebb beszédmódnak, „popkultúrának” és a korszerű technikával élésnek elterjedését, elsajátítását, ennek következtében értékváltást tapasztalunk: ennélfogva részint a „globalizálódás” hatását figyelhetjük meg, amely a „külső formát” tekintve látszólag „nemzedékivé” teszi korosztályok megjelenését, részint arra sem árt ügyelnünk, hogy az értékek átértékelődésével új formák, új értékek, új nézetrendszerek, új megszólalási módok, új kulturális tényezők születnek, amelyek a „régi”-eket nem egyszerűen kiszorítják, hanem elsősorban saját szempontjuk alapján dialogizálnak velük. A szlovákiainak nevezett és antológiába foglalt szépirodalom természetesen nem egyetlen nemzedék életérzését fejezi ki, ám még Hunèík Péternek közvetlen a hajdani „csehszlovákiaiság”-ra reflektáló regényrészletében is hangsúlyozódik az eltérés a korábbi nemzedékek pusztán óvó-védő magatartásától. S az idősebb korosztályba tartozó Tőzsér Árpád lírája is pontosan jelzi ironikus hozzáállását ahhoz az örökséghöz, amelybe belenőtt, s amelyre nem utolsósorban az azóta megismert nyelvbölcseleti és irodalomelméleti olvasmányaitól ösztönözve tekint. Minden írói nemzedék átírta, a maga elképzeléseihez alakította a hagyományt. Ezt teszi a Csehy Zoltán és Polgár Anikó munkásságával meghatározható (jobb híján írom ide:) nemzedék, amelynek „kritikusa”, Németh Zoltán hiányzik a kötetből. Már Tőzsér Árpád cseh, szlovák és lengyel irodalmi tájékozódása, a tanulmánykötetekben méltatott magyar költő/írótársak árulkodóan jelzik, mely (irodalmi) régióban honos a költő és lírája. Miként Grendel Lajos regényei szintén megteremtették a maguk irodalmi rokonságát, az író „hatása” a szlovák irodalomban gyűrűzött tovább. Így hát az antológia által fölvetett, az egyes írásműveken messze túlmutató problémák nem annyira az antológia címéhez segítenek glosszákat fűzni, hanem azt sugallják, hogy mindenféle önelvűség feltételezését legfeljebb a maga helyére utalva, gondolkodjunk el annak a régiónak összetevőin, lehetséges kapcsolatrendszerén, dialógusba léptetett irodalmain, ahol a szlovákiai magyar SZÉPirodalom értékei, jelentősebb szerzői az eddigieknél méltóbb helyhez juttathatók. A prakticista megfontolásokon túl azonban arról lehetne töprengeni: melyek azok a (rész?)irodalmak, amelyekhez viszonyítva, amelyekkel együtt szemlélve, amelyekkel párbeszédben ennek az antológiának alkotói is jobban láthatók, pontosabban értelmezhetők lehetnek.