VERES ISTVÁN

Sajtra mindig kell pénz

Mari szülőháza nem éppen egy bombasztikus kinézetű ház, ugyan épületekkel kapcsolatban nem is szokták azt a jelzőt használni, hogy bombasztikus. Ez a szó inkább elvont fogalmakhoz passzol, úgy mint bombasztikus műsor, siker vagy ötlet, kevésbé az affélékhez, mint örökség, elmebaj vagy időjárás, és csak egészen kivételes esetben az olyan szavakhoz, mint a fertőző májgyulladás, a rendszámtábla vagy a köldök. Mari is, én is veszprémiek vagyunk, ám a Veszprém nevet itt csak megtévesztésként használom, a város, amelyről szó van, valójában Érsekújvár. Szóval van Veszprémnek egy északi irányba hosszan felnyúló, falusias jellegű utcája. Itt találjuk Mariék házát is, a homlokzaton két hármasablakkal, az ablakok közt pedig egy érdekes, három vízszintes vonalból álló motívumfélével, amelyben én a régi napmotívumok leegyszerűsödött maradványát szoktam tisztelni, és amelyhez hasonló formákat a környék falvaiban jócskán találunk. Beszéltem erről egyszer Marinak, úgy tűnt, érdekli is a téma, mondta, majd valakitől utánakérdez, de szerintem nem kérdezett utána. Ha meg kéne tippelnem, mit csinált ahelyett, hogy ennek utánanézett volna, az lenne a verzióm, hogy nyalókákat osztott a helyi cigánygyerekeknek, ők meg viszonzásképp megígérték, hogy ha valamikor Mari bajba kerülne, füttyentésre a helyszínen teremnek. Ez viszont egy elég nagy baromság, és Marinak egyébként sem ilyen a stílusa. Ő sokkal félénkebb alkat, olyasvalaki, aki néha azt is meggondolja, merjen-e köszönni egy rég látott ismerősnek, ha pedig úgy alakul, képes átfordulni a másik végletbe, és teljesen fékevesztetté válni. Amikor a cipővásárlási ügyben a segítségét kértem, belenyerített nekem a telefonba, mint egy vadszamár, annyira megörült nekem, meg annak, ami következik. Stabil, strapabíró cipő kell sürgősen, olyan hegymászóbakancs- féle, mert Intő rábeszélt, hogy menjek el helyette egy túrára a Vihorlat hegységbe, neki ugyanis a feleségét fogják műteni a lépére, „a pénzt meg nem adják vissza azok a mocskok”. Természettudósokból áll eredetileg a banda, kábé tizenöt ember, a denevérek viselkedését meg hasonló dolgokat akarnak megfigyelni, elég az hozzá, hogy nem hangzik a dolog rosszul, bár a denevérekért nem vagyok kimondottan oda. Titokzatos állatok, elismerem, engem viszont a titokzatosságuk valahogy nem vonz. Ugyan a gyerekkori képregényekben meg filmekben a Denevérember messze szimpatikusabb volt, mint a Pókember vagy Tumak, de ez a szimpátia mindig megmaradt egyfajta távolságtartó elismerés szintjén, úgyhogy levelet sem írtam neki soha, bár megvolt az autogramcíme. Szó ami szó, elfog kicsit a félsz, hogy mit fogok magammal kezdeni a sok mikrofeszültség-mérő meg oszcilloszkóp között, de ha nem is akadna senki, akivel szóba tudok majd állni, vésztartaléknak még mindig kéznél lesznek a természet szépségei – nyugtatgatom magam a Marival megbeszélt találkozóra igyekezve. Lenyomom a zsíros rézkilincset, Mari a helyiség túlsó végében a pincérrel egyezkedik. Hát itt jó rég nem voltam, állapítom meg magamban, Marinak meg odabökök egy hogyvagyot csak így, kijelentő módban. Nézem őt közelebbről, hát szegény lánynak egészen meg van kelve az arca. Meséli is, hogy harmadik napja véreset pisál, de amúgy köszöni, elvan egész fiatalosan. Kezdek fintorogni, lássa már, hogy kellemetlenül érzem magam, te Mari, hát miért nem maradtál otthon, ha nem vagy jól? Erre meg azt mondja, hogy tudja, hogy úgy sem vagyok kíváncsi a bajára, bár elég jól színlelem, tetszik is neki, hogy így igyekszem, mert az olyan férfias. Jól van, Mari, adom meg magam, akkor mondd, hogy mi a terved a továbbiakat illetően. Erre ő: „Csak beszélgessünk fesztelenül, mindjárt hozzák a fagyit. Neked somlói galuskát kértem, mert tudom, hogy utálod.” Kedvesen összemosolygunk, szeretem Marinak ezeket a partizánakcióit, ő meg élvezi, hogy azt csinálhat velem, amit akar. A szatyrából kihalássza Tőkés László Temesvár szellemében című kötetének egy dedikált példányát. „Szeretném, ha elolvasnád. Kibaszott jó könyv.” Jól van, Mari, majd elviszem a túrára, tudod, ahová a cipő kell. Közben kihozzák a finomságokat, mindenki egykedvűen nyalogatja a magáét, kanálcsörgéssel és cuppogással telik el hat perc. Mariban valami cinizmusba hajló konstans kedvetlenség tanyázik, amit azzal próbálok eloszlatni, hogy megígérem, a Vihorlatból hozok neki szalonkatollat, már ha találok ugye. Válasz gyanánt elmeséli, hogy amikor a volt barátjával – „nem a mostanival” –, szóval egy Alfonz nevű gyerekkel, annak a szüleivel, meg néhány további rokonnal a Bükkben voltak táborozni „majdnem egy egész kurva hetet”, az ötödik napon Mari egyedül begyalogolt Újszilvásra, az útközben elszívott marihuánás cigarettának „vagy az is lehet, hogy valami másnak” köszönhetően vett magának egy meglehetősen nagyméretű napszemüveget, amit újra és újra meggondolván magát a következő másfél órán belül még négyszer viszszacseréltetett, majd amikor a cukrászdában palacsintaevés közben rájött a nevetőgörcs, odahívta a pincért és megkérdezte, hogyan lehetséges az, hogy a gesztenyés palacsintájába gesztenyepüré helyett szart raktak, a többire pedig nem emlékszik. Nem baj, Mari, helyes vagy, mondom, de most ki kellene sebes iramban találni, hol vesszük meg nekem a cipőt, mert holnap délben van az indulás busszal, otthon pedig még van egy csomó dolgom, bicikliragasztás, kutyát beoltatni veszettség ellen, ilyesmi. Már ismeri ezeket a szófordulatokat, és bár látja rajtam, hogy untat a sok mindennel, amit összeugat, mégis egész jól el tudunk lenni ideig-óráig. Ami a cipővásárlási haditervet illeti, már gördül is kifelé az agyából, mint egy csillére való frissen égetett tégla: „az egyik üzlet itt van nem messze, a másik a téren, ahol nyáron a sok hinta volt, a harmadik meg... az meg kint a picsába a lakótelepen”, továbbá, hogy hallottam-e, hogy a szicíliai maffiának olyan beavatási szertartásai vannak, hogy a jelöltet leviszik egy sötét pincébe, kezébe adják a Szűz Mária fényképét, az ujját megszúrják, a vért rácsöpögtetik a szentképre, aztán a képet meggyújtják, és miközben az elég, a delikvensnek meg kell esküdnie, hogy úgy égjen a lelke a pokol tüzében, mint ez a szentkép, ha megszegi a maffia törvényét. Egy másik könyvben meg azt olvasta, hogy a szicíliai maffia eredetileg a narancsültetvények megvédésére megszervezett fegyveres rokoni szövetségekből alakult a tizenkilencedik században. Megkérem Marit, adna már egy rágógumit vagy valami affélét, amivel kikergethetem a számból a somlói galuska ízét. Igen, Mari, nyammogok az almás Hubbabubbán, olvastam valahol ilyesmit, de azt beszélik, manapság már nem is a szicíliai maffia a numeró únó, a calabriai klánok sokkal erősebbek, megszedték magukat a szemételtüntetési bizniszeken. Erre csönd lett. No de hát, hogy van az, hogy te ilyen komoly könyveket olvasol újabban, te Mari – kérdezem –, mert eléggé meglepett, hogy újabban ilyen komoly könyveket olvas. Legutóbb, ha jól emlékszem, Gergőt meg az álomfogókat láttam nálad, azért ismerjük el, ez egy kicsit más műfaj. Ja, hát az igen – szopja körbe teli szájjal a fagyis csokirudat Mari –, van most ez az új barátom, ez a Tamáska, ő ad nekem ilyeneket, a múltkor is egy igen szép könyvet hozott, az meg Kínáról szólt, de azt nem tudtam befejezni, pedig érdekes volt, csak a Tamáska is úgy kapta kölcsön a haverjától, neki meg már kellett vissza, pedig tényleg kár, mert benne volt a Mao Ce Tung haditaktikája is, amivel a gyengék mindig győznek az erőseken... Na figyelj ide, Mari! – vágtam a szavába. Elbeszélgetnék én itt veled évekig, de kezd úgy tűnni, hogy mire eljutunk valamelyik üzlethez a három közül, az az üzlet már nem lesz nyitva, nekem meg nem lesz cipőm, amiben holnap mehetek. Úgyhogy szívesen támogatnálak egy olyan ötlet véghezvitelében, aminek az a lényege, hogy induljunk, mert nem akarom, hogy az legyen, hogy gyerünk el hozzátok, és majd édesapád öreg bakancsai között keresünk nekem valami megfelelőt. Nekem is van apám, meg öreg bakancsok a pincefeljáróban, nem is gondolnád, mennyi. „Jól van baszd meg, utálatoskodjál, nem vagy képes meghallgatni tőlem két mondatot, ha már ideráncigáltál?” Igen, szerettem volna minél előbb letudni a cipő-dolgot, érdekes, hogy mint később kiderült, pont akkor hívtam Marit, amikor ő is segítségre szorult, no nem cipőügyben, hanem afféle magánéletbeli irányvesztés kapcsán. Még aznap későn este a Jóisten segedelmével sikerült ráakadnom a családi cipőörökségnek egy elfeledett példányára, amelyet a kinézete alapján valamely régi erdei-mezei túrán való részvétel után taszíthattam évtizedes száműzetésbe. Kicsipegettem belőle a koldusbolhákat, a karosszériát megsikáltam, a fűzőket meg kimostam. Mindezt szépen tempósan, homályos lámpafénynél, az udvaron ülve. Közben persze Mari ügyét hánytam-vetettem magamban, drukkoltam neki, hogy sikerüljön, amibe fog majd, mert valamibe rövid időn belül belefog, az biztos. Azt ajánlottam neki, hogy lopjon el a szüleitől nagyobb összegű készpénzt, üljön fel a vonatra, menjen el Prágába vagy Bécsbe – viszonylag jó kiállású, németül valamennyire beszélő fiatal nő, nem igaz, hogy nem tudja ilyen úton a jövőjét megalapozni. Elnevette magát, majd hozzátette, jó karrierépítési tanácsadó lennék, ha rászánnám az időt, de ezen aztán már tényleg felröhögtünk, mert jól tudtuk, hogy nem fogok én időt szánni ilyesmire. Mégpedig azért, mert a téma teljesen hidegen hagy. Ami engem érdekel, az a horgászat, azon belül is a pergetés, vagyis a ragadozó halak horgászata. Főleg az motivál, hogy a ragadozó, vagy szakszerűbben szólva a rablóhalak húsát sokkal finomabbnak találom növényevő rokonaikénál, és mert az utóbbiakat illetően a két kiló feletti példányok magas zsírtartalmuk miatt számomra fogyaszthatatlanok. Elismerem, kivételek itt is vannak, a kiló alatti pontyok például nagyon ízletesek, nemkülönben a vörösszárnyú keszeg, ami sokáig a kedvenc halam volt. A ropogósra sült kecsege- vagy csukapecsenyével viszont nálam ezek nem vehetik fel a versenyt. Ami Mari szüleit illeti, őket ismerem látásból-hallásból, úgyhogy az „egy harmincéves lánynak semmi keresnivalója a szülei házában”-féle elméleteikkel, meg a hasonló szellemben lezajlott, Marival való „elbeszélgetéseikkel” ha meg nem is leptek, elszomorítottak valamelyest. De most mit mondjon nekik az ember? Hogy ostobaságuk nem ismer határt? Menjek el hozzájuk, és kérjem meg őket, hogy a lányuk hóbortos lelkivilágára való tekintettel nem feltétlenül kéne azon fáradozniuk, hogy még jobban elrontsák a kedvét? Ők csak ösztönözni szeretnék Marit, terelje mederbe a dolgait, menjen férjhez, szüljön gyereket, mert az lenne ebben a korban a normális. Rajtuk is ott a nyomás, biztos megszólták őket a szomszédok, hogy a nagylányuk nem kell senkinek, és otthon fog megvénülni, mint egy cserép száraz muskátli, amit kidobni sajnálnak, így jobb híján az ajtó mögé kerül. Ennek az ösztönzésnek volna más módja is, de ezt szerintem ők is tudják. Viszont itt ez az új udvarló, a Tamáska, ő sokkal összetettebb jellem, ha valakire kéne, hát őrá lehetne haragudni. A szülőknek nyalja a valagát, Marit meg alattomban terrorizálja, pedig szegény lány átúszná a kedvéért a Jeges-tengert, ha ez a féleszű hagyná. Aztán amikor Mari tisztább pillanataiban kijelenti, hogy nem fog hozzámenni, az öregek azt hiszik, Mari a dilis. Az efféle lányokkal szokott az történni, hogy eltűnnek otthonról, maguk sem tudják, hova, lesoványodnak harmincnyolc kilóra, aztán amikor valamelyik téli hónap a fogait csikorgatja, valami nagyvárosi buszmegállóban beáll náluk a fagyhalál. Ha a jövőben ilyen híreket kapok, biztosan elfog majd a bűntudat, hogy szegény lányt én beszéltem rá, hogy hagyja ott a barátját meg a szüleit, viszont nem hiszem, hogy bekövetkezik ilyesmi. Igaz, eléggé maga alatt volt, amikor beszéltünk, de azt szerintem csak a Tamáskával való szakítás tudata csinálta vele. Lopni sem akart a szüleitől, ahogyan én tanácsoltam, azt mondta, tiszta úton kerül ki ebből a dologból, és láttam a szemein egyfajta furcsa rebegést, ami nyilvánvalóvá tette, hogy amire készül, azt nemcsak meg fogja tenni, de meg is szeretné. Hogy ez mi lesz, azt nem mondta el, azt viszont igen, hogy nemrég hallott egy sajtról, amelyik a klasszikus kékpenészesek érlelési elve szerint készül, és azért olyan érdekes, mert a penészgombák helyett ibolyavirágokat raknak bele, úgyhogy mire beérik, az egész sajt lila foltokkal lesz tele. Az íze meg, mondom, olyan lehet, mint egy tavaszi rét. Sajtra mindig kell pénz, bólintott mosolyogva Mari.