HALMAI TAMÁS

Atlantisz papjai

A fa motívuma Nemes Nagy Ágnes költészetében

„A fa valójában az egekbe van belegyökerezve.” 

Simone Weil

„...a fák embersége zavartalan.” 

Vasadi Péter 

1

Elsőként alighanem maga Nemes Nagy Ágnes tiltakoznék esszénk címe ellen. Homályosan miszticizálónak, szépelgően üresnek találhatná – meglehet, joggal. Mégsem végzetes tévedés talán ilyennek látni ezeket a lényeket: eszköztelen méltóságuk, némán tűrő tartásuk, fényből táplálkozó létezésük akárha egy sosem volt világ üzenete volna, a fák maguk pedig miszteriális tudás beavatottjai, szótlan és szikár hírmondók ama világból. Heidegger verses filozófiája adja tudtunkra: „Énekelni és gondolkodni: ezek a költészet / szomszédos fatörzsei. // A létből sarjadnak és belenyújtóznak / igazságába. // Viszonyuk elgondolkodtatja, amit Hölderlin / az erdő fáiról énekel. // »És ismeretlenek maradnak egymás számára, / amíg csak állnak, a szomszédos törzsek«” (Keresztury Dezső fordítása).
      Nemes Nagy költészete az újholdasnak nevezett, sokszínű hagyományból míves hermetizmusával, fegyelmezett tárgyiasságával emelkedik ki. Az értelem, a megismerés és az erkölcs szakadatlan drámáját színre vivő versek alakot váltottak ugyan a költői pálya során (a személyes hangvétel tárgyias versbeszédbe szervesült, az objektivizáló poétika helyét pedig utóbb a prózaversek másfajta személytelensége vette át), ám művészi minőségük jottányit sem változott. S mindahány alkotói korszakban, mindegyik verseskötetben középponti helyen találjuk a fa motívumát. Amely motívum az élőlényt és az anyagot egyformán jelölheti, mitologikus létező és szakrális szimbólum egyaránt lehet – s szokott is lenni az egyetemes művészettörténetben.
      Az alábbiakban csak példaképpen idézünk meg néhány előfordulást. Nem tudományos igénnyel közlekedve a versek között, csupán az olvasó derűjét fordítva hódolatos esszényelvre.

2

A „Tanulni kell. A téli fákat” (Fák, illetve Tanulni kell) ontológiai imperatívuszára kell hagyatkoznunk; ezt teszi a Nemes Nagy-i látásmód is. Ha így járunk el, derűsebb szívvel vesszük észre a további szöveghelyeket, könnyedebb kézzel s törzsünket kiegyenesítve lapozunk rá a hasonló sorokra. Azokra, amelyek elsődlegesen a lírai alany világban elfoglalt-elveszített helyét jelölik a fa trópusa segítségével. Kezdetben a földi és az égi létezés távolságára ismerve rá a – párhuzammal s megszemélyesítéssel kinyilvánított – hasonlóságban: „Hajam a fűben, a fák kontya fent” (Kettős világban). Később megengesztelődő békével tekintvén a másfajta létmód súlyos pompájára: „A tölgy-magasnyi fájdalom / önnönmagában megvigasztal” (Tölgy).
      A költő egyik legismertebb versében a megtartó madár emlékezetes metaforáját rajzolja finomabbra a tölgyfa-hasonlat: „mint egy tölgyfa a gyökerét, / vállamba vájja karmait” (Madár). A benső élet kiismerhetetlensége ölt alakot a testet kitöltő tulipán és fa képzetében: „A tulipán volt azelőtt. / De most titokban egy fa nőtt / ott bent, nem vettem észre, nem, / de most már érzem, érdesen, / törzsben a törzset s gyökerezve / hajszálgyökért hajszálerekbe, / s amint szilárd hulláma gyűlik, / körözni lassu évgyürűit, / és éjszaka felriadok, / amint a roppant lomb susog. / Mellette minden puszta gyom. / De a nevét, azt nem tudom” (Azelőtt). A látvány című vers e térbeli (lélektani?, antropológiai?) viszony megfordításával a bezártság és a védettség kettős érzületét tolmácsolja: „Egy fában lakom. / Lombja évszaktalan, / az égig ér, a dadogásig, / és látom zsúfolódni zárva-termő / gyümölcseit.” A más „halmazállapot” versbéli tapasztalata a teljes Nemes Nagy-líra agnosztikus idegenségélményét foglalja össze abban a darabban, amelyik az élet mint erdő toposzához nyúl vissza: „Nem tudhatok meg igazat. / Nem tudhatok semmit gyökérig. / Erdőben járok, talaját / kutató lépteim nem értik. // Lomb széleit, füvek hegyét / tanácstalan borzolgatom. / Törzsek közt járok, mint a szél. / Más a halmazállapotom” ([De hát mi az értelme? Semmi]).
      Különös és különleges mű a Diófa.  Egyszerre szerelmi költemény, amely a fa-metaforikát bontja ki allegóriává, s epigrammatikus óda, a diófát szerelmes odaadással megszemélyesítő: „Néha alig lelem magam, úgy egybenőttem / veled a hasító, kérgesítő időben. / Árnyékát lombhajad szelíden rámveti, / s ágas-eres kezem visszafelel neki. / Idegzetem fölött s nyíló agyam alatt / te vagy a szép sudár, mely földből égbe hat, / gyökerem nem remeg, s virágom friss, mióta / te tartasz, barna törzs, te, nagyszemű diófa.” Fájdalmasabban mélyek a Lélegzet jambusai, amelyek az élethez ragaszkodás biológiai kényszerét szellemítik át az „angyalruhák” puha szakralitásával, az „ezüstnyárfa” mítoszi képével s a „lélegzetnyi végtelen” létértelmező élettanával: „Ne hagyj el engem, levegő, / engedj nagyot lélegzenem, / angyalruhák lobogjanak / mellkasomban ezüstösen, / akár a röntgenképeken. // Egy ezüstnyárfát adj nekem, / arcom a rezgő lombba nyújtva / hadd fújjam rá lélegzetem, / s ő fújja vissza szüntelen / új, szennyezetlen életem, / mig kettőnk arca közt lebeg / a lélegzetnyi végtelen.” És epigrammába tömörül a Széndioxid mondandója is, a kijelentő mondatok emelkedett lakonizmusával hitelesítvén a zárlat himnikus konklúzióját, profán teológiáját: „Csak a növény a tiszta egyedül. / Nem ismer kategóriát. / S a bűnös széndioxidot / éjszaka mégis ő cseréli át. / Tisztán ragyog reggel az égi sátor / a tölgyek néma megváltástanától.”
      A Nemes Nagy-lírára kiváltságosan jellemző stiláris fogás, egy idegen tudományos szakszó („paleolit”) használata nyújt poétikai többletet az eleven időbeliségről valló Fenyőben: „Egy eltévedt vörösfenyő. / Valami zümmögés. Hideg. / Valami zümmögés: a kérge-foszlott, / pikkelyes-gyökerű fenyőfaoszlop / roppant törzsében most halad / egy paleolit távirat.” A „távirat” immár nem metaforaként, hanem szó szerinti jelentésével alapozza meg az Egy távíróoszlopra jelenetezését; az üzenetet (a deszakralizáció eseményéről) ebben az esetben a hír továbbítására már képtelen oszlopok másodlagos pusztulása hordozza: „Amint kidőlnek, mint a fák. Pedig már / egyszer kidőltek, mint valódi fák. / Egy vízmosás szélén megérni / a második halált. [...] Hogy rég. Hogy élt. Ez már csak görcs a fában, / egy sebhely puszta utalása. / És most kidőlt. Bár egyszer már kidőlt. / Egy túlvilág halála.” E ráismerés három sorba sűrített változata nem kevésbé megragadó: „A sürgönyoszlopok, a volt fenyők. / Fenyőfaüdvözültek ők / egy korhadásos másvilágon” (Ugyanaz). S fenyők, mégpedig a beszélőt ámulatba ejtő fenyőrengeteg jut főszerephez egy másik versben is; itt az eszményinek megtapasztalt erdő az ideális lét elérhetetlen s fölfoghatatlan voltával szembesíti a beszélőt: „A fenyőerdő plátói ideája. / Fenyőerdő, amely tízszer nagyobb. // Nem tudhatóan messze, fönn az ágak, / csak onnan tudhatóan, hogy sötét” (Szikvója-erdő).
      Más poétikai megoldásokhoz folyamodik az Éjszakai tölgyfa álombeli narratívája. E szöveg a szürrealitás kínálta evidenciák világába von, amennyiben közönséges történetként adja elő a járókelő és a tölgyfa találkozását, az egymásra találás alkalmi sorsszerűségét: „Éjszaka történt, hogy a járókelő / valami zajt hallott és visszafordult: / egy tölgyfa jött mögötte. [...] És lélegeztek mindaketten. [...] Már várta az elhagyott gödör, / amelybe visszaforr.” A prózaversek egyikében az esszészerű beszédmodor érzékeny pontossága a fa mint „elfödött szökőkút” hibátlan architektúráját magasztalja. A kérdező retorika a válasz („Pontosan a fényig”) elemi igazságát készíti elő: „Ki veszi észre a fák tervrajzait? Amelyek rögtön testbeöltözötten mutatkoznak a lomb mögött, pálcikák, nyelek, inak szövevényét, precíziós percegését, amint milliméterre számítottan emelik, helyezik a levelet – meddig emelik? Pontosan a fényig. [...] A fatörzs persze más, az már bizony elhanyagolhatatlan. Az már a növényszárak felsőfoka, vázizmok maradandósága. Pikkelyes pillér, emelve azt a szárnyas csattogását, azt a monumentális özvegységét télen át” (Falevél-szárak).
      Láttuk: Nemes Nagy Ágnes írásaiban kompassióval áthatott hasonlatok, metaforák és megszemélyesítések sora tudatosítja az emberi és a növényi egzisztencia azonosságait is, különbségeit is. Végső soron pedig az elütő létmódok által alkotott egységet: az egyetlen létezés bonyolult rendjét. Egy négysorost másolunk ide végül. A metafizikus magány ellenében fönntartott reménység versét. Az elhagyatottság ismétléssel („Az üres ég. Az üres ég.”) nyomatékosított tényével e mű a bizonytalanságot, tétovaságot, elesettséget („nem tudom”, „Talán”) szegezi szembe. De azon keresztül többet is – s talán a legtöbbet. Az asszonánccal kimondott, gyönge és szerény vágy („ablakomra egy keresztléc”) a keresztalakzat szimbolikáját hívja megváltó vigaszul: „Az üres ég. Az üres ég. / Én nem tudom, mit is szeretnék. / Talán más nem is kellene, / mint ablakomra egy keresztléc” (Az üres ég).

3

„Az emberiség története az Ószövetségben a paradicsomi kert közepén álló két fa tövéből indul.” Dávid Katalin alapvetésében (A teremtett világ misztériuma. Bibliai jelképek kézikönyve) ezzel a mondattal kezdődik a Fa szócikk. Ezt komolyan véve nincs okunk csodálkozni azon, mennyire fontos motívuma Nemes Nagy Ágnes költészetének a fa. Az öröm alkalma ez inkább: egyik legnagyobb költőnk művészete egy rendkívül bonyolult és nagy hagyományú jelkép történetét érdemben bővítette, lényegileg gazdagította tovább.