GYÖRE BALÁZS

[Az Egynek álmai bemutatójára]* 

Mások vagy többek leszünk-e attól, amit álmodunk? Emersont idézve kezdeném, aki olyasmit mondott, hogy a világ mindig költőre vár, „mert az egyes korok tapasztalata csak új meg új vallomásokban juthat kifejezésre”.
      „Ha valaha műfajnak tekintenék az álmot – írta Brodsky – a legfőbb stilisztikai eszköze minden bizonnyal a következetlenség lenne... Az álom a csukott szem hűsége.”
      (Föl kellene sorolnom sok mindent, ami Nyilas Atilla verseskötetének olvasása közben eszembe jutott.)
      Krúdy szerint „az álmok: vércseppek. Annyi álmunk van, ahány csepp vérünk. Reggelenkint mindig fáradtabban nézünk a tükrünkbe. Karikák, ráncok, fehér foltok támadnak arcunkon, onnan elfolyt a vérünk.” Az az ember írta a fenti sorokat, aki legnagyobb sikerét – sajnos – az álmoskönyvével érte el.
      Nyilas Atilla könyvében nincs könnyű álom és nem is kecsegteti ilyesmivel az olvasót (mint Sütő Andrást a mamája). Verseitől egyáltalán nem álmosodtam el, inkább ébren tartottak, felvillanyoztak.
      Graham Greene azt írta, hogy „az ébrenlét közös világ, az álom mindenkit a saját világába röpít”. Ott nincsenek tanúk. Ennek a verskötetnek tanúja vagyok. Hitelesítője. Nem egyszerűen egy könyvben vagyok benne, hanem álmokban, több ember, élők és holtak, álmaiban. Álmaiban, hangsúlyozom, és nem álmodozásaiban.
      Delmore Schwarz arra figyelmeztetett, hogy az álmokban (álmokkal) kezdődik a felelősség. Esetünkben az írásban, a versírásban van a felelősség.
      Az álmainknak (is) ki vagyunk szolgáltatva. Nem tudjuk pontosan, mikor és hogyan alszunk el, nem tudjuk, mit fogunk álmodni, miért riadunk fel, megizzadunk, nem tudjuk, miért kísért a „lélek sötét éjszakája”, a fitzgeraldi hajnali három óra... Mintha Nyilas Atilla kiszolgálná ezt a kiszolgáltatottságot, nem dühösen, inkább szelíden, fegyelmezetten. Nem roppan össze a rá szakadó álmoktól, nem nyomják agyon, panasz nélkül viseli-elviseli – súlyukat. Mit tudunk erről a súlyról? Miből van az álom anyaga?  És egyáltalán: hol vagyunk? Min járunk?
      Álmokat olvasok ébren. Ottlik azt mondta, hogy a szót sohasem álmodjuk meg. De a képet igen. Az érzést igen. Ha elakadunk írás közben, szólított fel Kerouac, ne szavakra gondoljunk, hanem nézzük meg jobban a képet. Verseket olvasok ébren. Nem tudom megkülönböztetni őket az álmoktól. Nyilas Atilla átereszti magán az álmokat. Megszűri? Szitálja? Komponálja? Verssé szerkeszti. Finom, árnyalatnyi különbségek – én a levegőbe beszélek, nem tudom kilehelni Nyilas Atilla álmait, intenzív verseit. Úgy gondolom, és ugye, tudjuk, koldus az ember, ha gondolkodik, és isten, ha álmodik –, hogy a verseskötetet hosszú kutatómunka előzte meg. Sok-sok beszélgetés, érdeklődés (nem kíváncsiság!) és érlelődés. Aztán valami megmozdult, mozgásba jött, elindult, mert el akart indulni, utazás az ismeretlenbe, üresjáratok nélkül, hitelesen, nem szépelegve – nem a rutin vezette a költőt, hanem a saját belső törvényei. (Ezt meg kell becsülni.) Ezért megyünk vele szívesen, akárhova vezet is bennünket.
      Mindent föl kellett fedezni! Nem csupán a tudatalattit, de a tudatáram fogalmát is, köszönhetjük ezt William Jamesnek; hogy többet tudjunk pl. a tudat működéséről. A kiszolgáltatottságunkat is föl kellett fedezni.
      Nem lehetünk okosabbak az álmainknál. Illetve ne akarjunk okosabbak lenni! Nyilas Atilla nem okoskodik. Megmarad az élménynél. Az álomélménynél. Ez a megfelelő hozzáállás. Ez a williamsi felszólítás: „semmi eszmét, csakis a tényekben!” Mintha az álmoknak sorsuk lenne Nyilas Attila kötetében. Érzelmi sorsuk, mondjuk, a gondolataimban. Természetes sorsuk. Ezért lehetnek a versek pontosak. Feszesek. Én a levegőbe beszélek, mondtam az előbb, de Nyilas Attila nem fecseg. Nem affektál: tehát nem színlel, és nem kényeskedik. Meg kell becsülni...
      Hát ezek voltak az én kapaszkodóim. Mert a fogódzókat a verskötet olvasójának (saját magunknak) kell megtalálni, kitapintani.
      Lehet, hogy a feljegyzéseim (kicsit) rendszertelenek voltak, de az álmok is így jönnek (ki tudja, honnan) felénk. Az egyes versekről nem beszéltem, az egy versen belüli variációkról sem. A kötet fölépítéséről sem. A ciklusokról, a beosztásokról, a címekről sem. A megfelelő borítóról sem. A versek dramaturgiájáról sem. Úgy járnék, mint egy álomfejtő, akinek a megfejtései ásításba fulladnak. Ehelyett fölolvasnék egy verset (a tartalomjegyzék szerint az első vers, mégis a kötet 84. oldalán található): tökéletesen fedi, jellemzi, igazolja (és még sorolhatnám) (így mondom:) célkitűzéseinket.
     

Kísérlet az álomról

 

     
Álmomban, egy szobában
próbáltam rendet rakni
(a rendetlenség a halálom),
de közben hol ez, hol az
szándékomtól függetlenül is
elmozdult helyéről,
siklott, úszott, repült,
vagy inkább csak áttűnt,
hol elmosódtak körvonalai,
hol újra kiélesedtek
– ahova éppen néztem, többnyire
ott voltak legélesebbek –,
vagy egyszerűen csak
már másutt volt és másképp,
vagy ugyanott, de másképp,
vagy ugyanúgy, de valahogy
mégiscsak más volt,
vagy meglepően látszott
ugyanannak.
Ez a játék
egyre jobban magára vonta figyelmem
arról, amire eredetileg figyeltem,
aztán egyszercsak fölfedezni véltem
benne,
a hajladozó fényben,
rovátkák szétfutó gyűrűjében,
a kezdetben szeszélyesnek feltűnő
események menetében
egy álomi rend nyomait,
mely sokkal nagyvonalúbbnak,
tágasabbnak, szebbnek
ígérkezett annál, amire
korábban törekedtem,
s akkor álmomban
átsuhant elmémen,
hogy talán mégis
örökké élek.