BÁLINT PÉTER

A „volt-vagyok” megjelenítése a mesékben

Az „elátkozott” sündisznó/fiú narratívák hermeneutikája 

1.

Emmánuel Lévinas a Nyelv és közelség kötet Az igazságról szóló fejezetében idézi Buber egy korábbi szavait, más szempontból korábbi önmagát felülíró passzusát: „Szinte azt kellett volna írnom, hogy az egyedi akkor válik az igazság igazolásává, ha a személyes egzisztencia által ki nem mondottat fejezi ki”; majd nem sokkal alább még azt is hozzáteszi, hogy: „az igazság teljességgel a hozzá való viszonyulásban, a keresésében, vagy az érte folyó küzdelemben érhető tetten. Vagyis sokkal inkább jelenti egy élet autentikusságát, mint látszat és lét megfelelését.”¹ A mesehős (jelen vizsgálódásom esetében a sündisznó/fiú ) az elátkozottsággal fémjelzett, s ekként nyilvánvalóvá lett/tett „rabságában” kénytelen önmagára, jelenvaló létére reflektálni, felfüggeszteni kizárólagos viszonyulását a jelenhez és egyszerre keresi a félelem és idegen/varázserővel bíró hatalmak jövőben lehetséges legyőzésével és „szellemi felszabadulásával”² az igazságot. Legyen szó a fiú sebezhetőségénél fogva kiszolgáltatott önmaga védelméről és tulajdonképpeni léte megmutatásáról, akár a heideggeri értelemben vett „volt-vagyok létének” feltárásáról, vagy akár az elátkozottsága megszűntetéséről, mindig az érte folyó küzdelemben teszi egyértelművé és láthatóvá, ezért is mondható bizton létezéséről, hogy „autentikus”-lét. A sünné változott király/fiú valamennyi története „a személyes egzisztencia által ki nem mondottat fejezi ki”, az elrejtett létet és tulajdonképpeni létlehetőséget, illetve a kettő közötti átjárhatatlanság megszüntetését: egy átváltozás, létmódváltás, átoktól megszabadulás, megváltódás történetét tárja elénk különböző és tanulságos narratíva-változatokban. Elegendő, ha az igazságról való tudás birtoklására (A sün), a trónkövetelő létének sejtetésére (A kis sündisznó), vagy a hitvesi hűség és szófogadás elvárására (Az elátkozott királyfi, aki sündisznó volt) utalunk, amikre egy-egy meseváltozat interpretációján keresztül igyekszem rámutatni.
    A sündisznóvá változás meseváltozatait külön-külön is szemügyre véve, nyomban felvetődik számunkra néhány alapvető és megkerülhetetlen kérdés. Mivel érdemelte ki a hős (a szegénylegény vagy a hercegfiú, és a királylány) az „elátkozott” sorsot? Miféle „bűne” van vagy volt korábban a hősnek, ha csakugyan neki, s nem valaki másnak: apjának, anyjának, választottjának, neki elrendeltettnek volt felróható valamiféle bűn, hogy átkot vont a fejére, átokkal sújtott sorsesemény megélésére kényszerült? S ha van bármiféle bűne (ami olykor alig több mint vétség, máskor a hős szembenállásával a közösség bevett/kötött rendjét sérti), vajon az morális létéről vagy egzisztencia-karakteréről árulkodik? S ha az átok időtartama előre kimondatott, jellegétől függően vajon korlátozott ideig érinti az átmeneti létminőségét, vagy magát az örökkévalóságot célozza? Másfelől nyomós indokunk van azt is kérdezni: miért az állatbőrbe-rejtettség, a másmilyennek tűnés, másságként feltüntetés? S miért nem mutatkozik meg a hős rokonai és választottja előtt rögtön abban a létformájában, melyről az élettörténete elmondása közben vagy a végén, mintegy a második (vagy sokadik) meghallgatása/elolvasása után megtudjuk, hogy nem más, mint eljövendő léte, s azt el is nyeri a mese végére? Miféle kalandos utazásra kénytelen elindulni a mitogeografikus világban és milyen kényszerű átváltozást kell végrehajtania ahhoz, hogy végérvényes/ideiglenes haláltól átitatódva (mely egyben az újjászületés létlehetőségét is felkínálja), azzá váljon, akivé lennie kell, elnyerje tulajdonképpeni létét?
    A válaszadáskor Tengelyi László A rossz a bűntapasztalatban írása gondolatmenetét követjük (mely a heideggeri „eredendő” és „állandó” bűnösség morális „létlehetőség-feltételének” vizsgálatán nyugszik), s melynek értelmében nem azt kell keresnünk, hogy mi „az” átok, hanem azt, hogy miben áll az „átokjelenség”. Ebből a szempontból érdemes megvizsgálni, hogy az átokjelenségben mi az a fenomén, ami „’előszörre és többnyire nem mutatkozik meg’, hanem elrejtettségben marad, miközben ugyanakkor ’lényegénél fogva hozzátartozik ahhoz, ami előszörre és többnyire megmutatkozik’”.³ Rögtön feltűnik a számunkra, hogy az itt elemzésre kerülő mesékben az átokjelenségben nem mutatkozik meg „előszörre és többnyire” egy korábbi történethez tartozó átokmondás összetéveszthetetlen alanya és felindultságának az oka, a kimondásnak, mint útra indításnak, létminőség-változtatásnak pontos ideje és az átok- mondás nyomon követhető interakciója. Ami ugyanakkor megmutatkozik: az átokjelenség elszenvedője (a mesehős) és az átkot elszenvedő, illetve a neki rendelt társ létére gyakorolt hatása, a másságból fakadó, vagy éppen azzal együtt járó kizökkentség és az elátkozottságra reflektálás, mely mindig együtt történik egyfajta interpretálással.
    Az elátkozottságra reflektálás vizsgálata során érdemes követnünk azt is, ahogyan Tengelyi László a heideggeri tapasztalat-értelmezésen alapuló reflexiót leírja: „olyan tapasztalatként határozhatjuk meg, amely eredendően és hitelesen kinek-kinek a számára egyes szám első személyben fogalmazódik meg”.⁴ Az elátkozott mesehős – a mese természetének lényege szerint – saját tapasztalatként éli meg átokkal sújtottságát és eljövendő léte aspektusából érti meg egyfelől önmagát (a kizökkentséget megszüntető Magát és Másikhoz viszonyulását). Másfelől azt a penzumként kirótt feladatot, melyet helyesen kell értelmeznie ahhoz, hogy a mesemenetben előálló választás, folytonos döntésre késztető/felhívó gondok megoldása közben a tulajdonképpeni létét valóra váltva megszabaduljon magától az átoktól, s egy másik narratíva mondásába kezdjen a hitvestársa arcának igézetében és – a lévinasi értelemben vett – önmagáról „tanúságtevés” szándékával.⁵
    Hogy a sündisznótörténetekben az „átokjelenség” értelmét még pontosabban megérthessük, megint csak Lévinashoz kell fordulnunk segítségért, megfelelő útmutatásért, mintha magunk is mesehősként viselkednénk. „A másság eltérésként adódik, olyan múlt gyanánt, amelyet az emlékezet nem képes a jelenben életre kelteni. Szükség van tehát egy olyan idegenre, aki minden bizonnyal megérkezett, ám el is távozott, mielőtt megérkezett volna; aki el-oldódott megnyilvánulásában.”⁶ A sündisznófiú az idegen, aki a csonka családba megérkezett és feltűnésével mindent összezavart, aki már valamikor korábban eltávolodott a közösségtől, felfüggesztette/berekesztette a párbeszédet a hozzá közel állókkal, s az önmagába zárkózása, megszólíthatatlansága révén vált idegenné, ezért jelenik meg felcserélhetetlen létlehetőségében: átokkal sújtottságában. Eloldódottsága miatt sem a mesenarratíva-szövés jelen idejű történetébe, sem a közösség rendjébe nem képes betagozódni egészen addig, amíg eljövendő létében létre nem hoz egy másik rendet. Arra ítéltetett (egyelőre egy ismeretlen valaki által), hogy másságát megmutató létén és a feladatteljesítés interpretálása közben előtűnő önmaga elrejtettségén átsütő arcára ismerjen, a két féle arc (az ál-arc és az eredeti) eltérést megszüntetve feloldódjon magában, s megteremtse a lehetőséget egy másik, általa teremtett rendbe való betagozódásra, mely által a kizökkentség állapotát megszünteti.
    Az átok (mely kimondója részéről egyfajta lelki felindultságot, felsőbb-, de nem mindentudás birtokában való megszállottságot,⁷ rögeszméből fakadó őrjöngést takar/fed), ekként megnyilvánulhat a közösség „rendjének kifejezéseit” a múltban megsértő lényre mért büntetésként, de éppily hangsúlyosan a személyes egzisztencia-lehetőséget gátló Másik lény (az apa vagy a feleség) önmagára nem ismerésének hősre visszaháramló következményeként is. Az átok, mint egyfajta tanítás, megszakítja a párbeszédet, egyirányú kimondássá válik, ugyanakkor éberségre int és lelkiismeretet ébreszt, gondolkodni tanít és cselekvésre ösztökél. Arra emlékeztet (amiről hajlamosak vagyunk az egyéni érdekeink képviseletekor megfeledkezni), hogy a hős immár nem csak önmagáért felel, de az emberekkel való viszonyában (a Buber megfogalmazta értelemben: „viszony csak Én és Te között történhet”⁸), a velük való együttlét diskurzusában a másikért és másokért is felelősséggel tartozik, amennyiben valóban tökéletes viszonyt akar létesíteni. A Másik részéről megnyilvánuló eltávolítás (szószegés, árulás, titokkibeszélés, bajbakeverés) és a Másik iránti felelősségre ráébredés (útbaigazítás, segítés, láttatás, visszaszerzés), lényegét megértve mondja Csenki hőse: „Nem voltam sündisznó, csak el voltam átkozva, hogy amíg egy évet le nem élek a feleségemmel, addig ez a bőr mindig rajtam legyen. És Rudolf a nevem. De mennem kell.”⁹
    Az átok, mint a mesei narratívában előrevetülő, mesemenetet meghatározó beszéd, sorsalakító tanítás, maga is a múlt rejtettségében, sőt feltárást sürgető tagolatlanságban létezik a mesehős számára. Bár nem ismerjük a korábbi interaktus mindkét résztvevőjét (a mesében inkább a görög mitológiából ismerős Moirák¹⁰ jöhetnek szóba, mintsem más transzcendentális lény; az átokdalokban az Isten, az Egek Ura, az anya, apa vagy elhagyott kedves az átokmondó); s bár éppígy nem ismerhetjük a diskurzusukat alakító életeseményeket, a két fél feltáratlan szándékát és eredeti létmóduszát, azt viszont nem téveszthetjük szem elől, hogy magát az átkot a mesenarratívában fölsejlő titok és homály ellenére is az „életegészt” érintő beszédként kell felfognunk, mely a múltba vezet bennünket. „Ez az emlékezet-előtti múlt, talán maga az örökkévalóság, amelynek jelentétessége makacsul a múlt felé vezet vissza. Az örökkévalóság nem más, mint maga az idő visszafordíthatatlansága, a múlt forrása, de egyben menedéke is.”¹¹ Az emlékezet előtti múltban a sündisznóvá változott mesehős számára feltűnik egy Másik lény: az apa vagy a feleség nyoma, amelyben Lévinas szerint láthatóvá válik a „Közelálló arca”, mint a Másik végtelenjének ideája, „s ennek megtestesülése új hatalmat kínál az immár felszabadult szellemnek, a befogadás, az ajándék, a teli kéz, a vendégszeretet hatalmát”.¹² Az elátkozott hős miközben saját másságára reflektál (egy múltbeli eseményt – Deleuze szavával élve – „összecsenget” egy jelenbelivel, egybefoglalva a két narratívát egyfajta örökkévalóságban), fölsejlik előtte az átokjelenség értelme, s ugyanakkor megszüntetésének biztos módja is, ahogy egy másik elátkozott sorsról szóló mesében, a Medvebocs királyfiban kimondatik: „Mert csak az oldhat föl az átok alól, aki megszeret engem.” ¹³
    A mesehős kinyilvánított mássága folyamatos értelmezői törekvése során megérti, hogy a közelállóval való korábbi érintkezésében milyen létlehetőséget, viszony kialakítását nem ismerte föl sajátjaként. József Attila írja a Nagyon fáj című versében: „Kettős teher/ s kettős kincs, hogy szeretni kell”; a mesehős a szeretetnek éppen ezt a páros voltát, a kölcsönös „kifejeződést” és „eredeti becsületszóra utalást”, a megértés őszinteségét és fenntartását, illetve a Másik elvesztését eredményező esküszegés megbocsátását nem gyakorolta, vagy mert nem volt rá módja, vagy mert nem is állt szándékában. Emiatt nemcsak a mesehős, de a hozzá közel álló apa, a neki rendelt hitvestárs is az átokjelenség varázsa alá kerül, ettől fogva és miheztartás végett együttesen szenvedik el a kizökkentséget, félrebeszélnek, amivel a másik elvesztését idézik elő. Sorsszerű, hogy a buberi önkényember tapasztalatát kénytelenek tudatosítani magukban: „áldozat nélkül és kegyelem nélkül, találkozás nélkül és jelenlét nélkül, célokkal és eszközökkel át- és átszőtt világ az ő világa; nem is lehet más, és ennek neve: végzet”.¹⁴ Bukottságára és kétségbeesésére eszmélése közben döbben rá az egyik fél és a másik is, hogy a Másikkal való/volt együttlétében (inkább összezártságban, egymás fogságában, egymásra utaltságában, semmint közös létezésükben) mi az, ami nyugtalanító: egyben újból a rá leselkedő veszély forrása is. Ez a veszélyforrás kettős irányultságú értelmezést tesz lehetővé. Egyfelől megvizsgálandó abból a szempontból, amit Deleuze vet fel: „a szeretett lény iránt érzett agresszivitás egyrészt a szeretet elvesztésének veszélyét vonja mag után, másrészt egy önmagunk ellen forduló bűntudatot”.¹⁵ A felismert veszteségtudat és a folyton kísértő bűntudat („Hát mit tehetnék? Ha egyszer az Isten megvert, mitévő legyek?” – kérdezi az egyik elátkozott társ, Ludinca), a buberi értelmezést tovább gondolva, az önmegsemmisítés vagy a szabad ember létmódja közti választás dilemmáját ébreszti föl a mesehősben és persze bennünk is.¹⁶ A veszélyforrás másfelől tetten érhető Lévinas távolság-interpretációjából is: „A közelálló jelenlétébe beférkőzik a távollét, ami által a közelség nem egyszerűen együttlét és elnyugvás, hanem maga a meg nem nyugvás, a nyugtalanság.”¹⁷
    Deleuze kijelentése megengedi azt az értelmezést, hogy a főhős korábban, egy meghatározhatatlan, az emlékeket elhomályosító és összezavaró múltban egyszer már konfliktusba került a Másikkal (az apával vagy a feleséggel), s a vele való nem éppen felhőtlen viszonyában az önzőséget, az elfordulást, az önmagával folytatott, vagyis a közösséget és sorstársat elutasító párbeszédet választotta. Mivel a létgonddal szembesülését követő döntése egy korábbi „válaszúton” nem volt megfelelő, a kudarc felelősségét egyszerűen áthárította a Másikra, a diskurzust megszüntető agresszivitásával és a bűntudat elfojtásával a másik szeretetét és saját boldogságát tette kockára, ha nem is mindörökre (ami a mese szellemiségével ellenkezne), de egy másik létlehetőség-választás felkínálkozásának idejéig. Ennek az újból adódó létlehetőségnek egyik szükségszerű és megkerülhetetlen velejárója, hogy a másságát (bűntudatra ébredéséből fakadó felelősségvállalását és szeretetre megnyílását) kell megláttatnia a Másikkal, akit eljövendő léte megragadása során többé nem kezelhet sorseseménye mellékszereplőjeként vagy tárgyként. „Láttatni annyit tesz, mint rákényszeríteni valakire egy idegen, förtelmes, iszonyatos látvány közelségét.”¹⁸ Ám a rákényszerítés nem a sokkolás, a megijesztés, a bénultságokozás, az undorkeltés szándékával történik („másodjára” már éppen nem ezzel a szándékkal történhet), sokkal inkább a förtelmes és iszonyatos „idegenben”, mint félelmet keltőben, a félelem legyőzése árán elérhető lelki felszabadulás és szeretetgyakorlás kínálkozik föl lehetőségként.
    Lássuk be, a másság látványa: a sündisznóvá elátkozottsága eléggé „idegen, förtelmes, iszonyatos” mind az apa, mind a Csenki-mese hintójában őt ölébe fogadó királylányok számára! A nagy kérdés persze az – a mesei fordulat és a létlehetőség választás szempontjából egyaránt –, hogy ezen az előszörre ijesztő, félelmet keltő másság látványán képesek-e túllépni, és a túllépés után közel engedni a hőst magukhoz; vagy a kényszerű túllépés gesztusát mindörökké beárnyékolja, esetleg meggátolja ez a förtelmes látvány, mely az idegennel szembeni idegenkedést követő eltávolítást és büntetést indokolja. „Az apja csak nem állhatta. Nem tudta elfelejteni, hogy sündisznó volt valamikor.” (A kis sündisznó) „Miközben hazafelé haladtak, a sündisznó felugrott a mennyasszonya ölébe, úgyhogy összeszurkálta a combját. A lány fogta, lelökte. A sündisznó elkapta a hajánál fogva, félholtra verte, visszakergette.” (Az elátkozott királyfi, aki sündisznó volt)
    Lévinas gondolatmenetének tükrében az a leginkább nyugtalanító a mesehős számára, hogy a maga és másik között megsejtett és felmért távolság, a Maga és a Másik között a közelséget megszüntető másság, idegenkedés, titokkibeszélés, esküszegés és árulás okán nemhogy csökkenne, éppen fordítva, egyre növekszik maga a távolság. Tudomásul kell vennie, hogy egyedül a fellazult összetartozás, az őszinte és kölcsönös szeretet hiányát eltakaró „cinkosság” csupán az, ami a korlátozott (nem kevés félreértést, viszolygást, szembenállást okozó) megértést biztosítja. Ám ez a cinkosság, mint a kiindulópontként használatos jelbeszéd csak megelőlegzi egy közös nyelv kialakításának, egy jövőbeni diskurzusnak a feltételét, és a szeretet felé közelítve lassan kialakítja a másik iránti felelősség érzetét. Amikor a mássága kinyilvánításával láthatóvá teszi a kettejük közé férkőző távollétet (a hallgatás vagy arcelrejtés gesztusában), s a verbális és másféle jelek között keresgélve kifejezésre igyekszik juttatni a nyugtalanító együttlét felszámolására irányuló szándékát, mely egyben eljövendő létének tudatosítása is, ezzel egy időben bejelenti a másikért vállalt felelősségét: „azért, amit nem követtem el – a mások szenvedéséért és hibájáért”¹⁹ is.
    Ez a szavakkal, őszinte érzésekkel és titkos jelzésekkel kinyilvánított felelősségvállalás, mint megelőlegzett ígéret, a tökéletes viszony helyreállítására tett szándéknyilatkozat, végig jelen van a mesei narratívában. Amint a másik lény újból elköveti a „hibát”, vagyis megakadályozza a hőst abban, hogy tulajdonképpeni és eljövendő létét a közeljövőben beteljesítse, az átoktól együttlétüket megszabadítsa, azon nyomban és nyomatékosan figyelmezteti/inti egyfajta „szövetségükre”. Mivel a Másik nem hallgatott az intésre (egy külső késztetésnek engedve, amely mindig dramatikus párbeszéd), másként szólva az átok idejének elmúlását nem várta ki, ezzel óhatatlanul és büntetésképpen (egy hőstől kapott átok következtében) magára vonta vezeklés emberpróbáló feladatát. Ám az eltűnő hős (vagy hősnő), mielőtt egy térben és időben messze lévő világba távozna, a próbatétel sikeres megoldásához segítséget nyújt a hátra- és magára hagyottnak, a tőle hallott átokmondással járó figyelmeztetés, mint a végleges elvesztés lehetőségére utalás, egy kettejük között létrejött nyelv rekonstruálása, amely a vándorlás alatti használata révén válik értelmezhetővé. „ – Hát mit tehetnék? Ha egyszer az Isten úgy megvert, mitévő legyek? A férjem, Rudolf, megátkozott, hogy addig ne tudjak megszülni, amíg háromszor át nem veti rajtam a karját.” (Az elátkozott királyfi...)

2.

A sün valódi „sündisznóvá” változásának történetéről (mely egyszerre kialakulástörténet és az állatvilág hierarchiájában elfoglalt méltó rang megszerzésének is a narratívája) A sün címen számon tartott kirgiz meséből szerezhetünk tudomást.²⁰ „Hajdan az ördög egyszer megharagudott az egész világra s a napot sötétségbe borította. [...] Akkoriban még sima volt a sün, akár a bársony, húsát pedig a legjobb ízűnek tartották. [...] Ám, jóllehet apró és gyámoltalan volt, a többiek között bölcs és meggondolt állat hírében állott.”
    Olybá tűnik, hogy a külső megjelenés (a teremtett létminőség) és a belső tulajdonságok (az együttélés során szerzett tapasztalatok alakította jellem) szoros korrelációban állnak egymással; nem véletlen, hogy a sün védtelensége és kiszolgáltatottsága okán, s nem utolsó sorban természetének lényege szerint rejtekezni szeret. „A sün azt válaszolta a követeknek, hogy ő ugyan kész elmenni a tanácsba, csakhogy túl nagy a veszély: őt bárki megbánthatja, sőt fel is falhatja. Ha másik bőrt adnának neki, nyomban elindulna oda.”
    Ebből a rejtekező egzisztencia-karakterből és előrelátásból fakadt a megfontoltsága és bölcsessége is, mely el- és megkülönbözteti másoktól (mondjuk az erősektől, fürgéktől, ravaszoktól), s egyben meghatározza sajátos létmódját. A nem csekély szenvedés-történetről szóló megnyilvánulását hallva („őt bárki megbánthatja, sőt, föl is falhatja”), nem csodálkozhatunk azon, hogy az ördögűzésre kifundált tervéhez a saját tapasztalatain nyugvó bölcsességét mozgósítva tárja fel és mutatja meg valódi magát: az állatoknak és a mesehallgatónak/olvasónak. Hiszen a nála (és persze az egész állatközösségénél) nagyobb gonosz hatalom: az ördög „mindenhatóságát” kérdőjelezi meg, az őt bántani és felfalni szándékozók erőfölényével szemben szerzett tapasztalataira és korábban bevált menekülési terveire hagyatkozva, méghozzá tagadhatatlan sikerrel. A védtelenségéről szóló beszéd egyszerre tárja föl a gyöngék és hatalmasok bizonyos pontokon hasonlóságokat mutató jellemét: az ál-arc-öltést (az önmagáról tanúságtevés őszintétlenségét) és a rejtekezésből eredő színlelést (a másmilyennek tűnést, az eredendő létmódtól eltérő formában való önláttatást), mely gesztusok a magányosságuk és megtévesztésre törekvésük alapvető álságosságát tárja elénk. „Tegyétek próbára az ördögöt – mondta a sün. – Ha csakugyan mindenható, változtassa a homokot bőrré, a vajat meg fonállá, s varrjon meg belőle délig egy bundát.”
    A fortélyos kívánság teljesítése a korlátozott varázshatalommal és pusztítóerővel rendelkező ördög számára megoldhatatlan, mivel hogy nem rendelkezik „isteni mindenhatósággal”, ezt belátva „meg kellett hát szabadítania a napot a sötétségtől”. A napfény nélkül, miként azt számos meséből tudjuk, sem a növények és fák nem teremnek, sem az állatok nem szaporodnak és gyarapodnak, sem az emberi világ rendje nem tartható fenn hosszú távon. Az emberi tájékozódás és észlelés is csorbát szenved, ezért is kell megszüntetni az ördög ármánykodása révén beállt sötétséget.
    A sün felismervén az ördög hatalmának korlátozottságát/korlátoltságát, a sötétségből előtűnés és fényben kialakuló kapcsolatok rá nézve való veszélyességét, a „többet ésszel, mint erővel” paraszti-mesei bölcsesség évszázados igazságát alkalmazza a kizökkentség visszaállítására és önmaga védelmére. Ugyanezt az életstratégiát tudatosítja az ő bölcsességére hagyatkozó állattársaiban, és sikeres feladatmegoldásával eléri, hogy őt magát viszont testi adottságainál jóval nagyobb megbecsülésben és védelemben részesítsék a jövőben.
   

3.

„Ha az isten ilyen fiat adott, tűnj el a szemem elől! Mire hazajövök, ott ne érjelek!” – ripakodik a szegény béresasszony férje a neki ebédet késlekedve vivő sündisznófiúra, mivel képtelen volt elfogadni olyannak a „jövevényt”, amilyennek sok-sok sóvárgás és rimánkodás nyomán az Úr adta a feleségének. A Berze Nagy János gyűjteményében szereplő A kis sündisznó mese²¹ hősén átok ült, bár a szövegben nem értesülünk semmiféle előzetes ítéletről²², hogy kinek a száján mondatott ki (a szenvedő szerkezet maga is utalás egyfelől a sorseseményt előrevetítő beszéd alanyának ismeretlenségére, másfelől az átokjelenség kimondásának kényszerűségére, hogy tudniillik nem is történhetett másképpen). A sündisznófiú létformája kapcsán azt az értelmezést kell bevezetnünk, amit Tengelyi vet föl: „minden szenvedés bűn – olykor ’bűntett nélküli bűn’ – által fölidézett sors. Hátterében így nem morális világnézet áll, mely bűnre büntetést követel, hanem tragikus éleslátás, mely minden szenvedést sorsként fog föl.”²³
    A természetes anyai vágyak sokáig teljesületlensége okán, egy, a sóvárgás közben kimondott létlehetőség következett be: lételrejtettségben leledző fiúgyermeke „lett” az asszonynak, aki a vágyakozás és kérés nyílt kifejezése helyett sóvárgása következtében fia sorsát előrevetítette. „Sóhajtozott is, hogy legalább csak egy lenne, aki elvinné az ebédet az urának. Már azzal se törődne, ha az a gyerek akár olyan is volna, mint egy sündisznó. Úgy is lett. A szegény asszony gyereke éppen olyan lett, mint egy kis sündisznó. Elnevezte Jancsinak, és nevelgette tíz esztendeig. Akkor kiküldte a mezőre, hogy vigyen az apjának ebédet. Délben várta már az ember az asszonyt. De az csak nem jött. Már két óra is elmúlt, még mindig késett. Egyszer csak gömbölyödik ám a kis sündisznó, hozza az ebédet. Kapja erre a béres az ostort, agyon akarja ütni.”
    A sündisznó-fiú, aki nem emberalakban, hanem „sündisznóbőrbe” rejtve nyilvánul meg, a kívülálló/mesehallgató számára másmilyennek tűnik, látszik, mint az adott közösség emberei, viszont mássága folytán képtelen „hasonlóvá válni egy eleve ismert rend kifejezéseihez.”²⁴ Másként szólva a maga életének a másokétól való elhatárolását, az eredendően egységes élet szétválasztását jeleníti meg.²⁵ S mivel nem tudja betartani az ebédvivés megszabott idejét, szemmel láthatóan képtelen alkalmazkodni az „ismert rend kifejezéseihez”, ezért joggal állíthatjuk, hogy késlekedésével fölülírja az évszázados paraszti életrendet, törvényt szeg; egyfelől az élet normarendszerét sérti meg, másfelől a közösség tagjaival való érintkezésében a kommunikáció oda-vissza történő zajlását szakítja meg. Nem kevés tanulsággal szolgál számunkra, amit Buber ír egy helyütt: „Az állat tekintete egy nagy nyelv képességével rendelkezik. Önmagában, hangok és gesztusok közbejötte nélkül, a legékesszólóbban akkor, amikor a tekintetére hagyatkozik, a titkot annak természetes bezártságában, az alakulás szorongásában mondja ki. A titok ezen állapotát csak az állat ismeri, csak az tudja megnyitni előttünk – ez az állapot éppen csak megnyílni képes, megnyilatkozni nem. A nyelv, melyen ez történik, azonos azzal, amit kimond: szorongás [...]. Ez a nyelv: a természet dadogása a szellem első kézszorítása alatt, mielőtt átadná magát neki arra a kockázatra, melyet embernek nevezünk. De nincs beszéd, mely valaha is megismételhetné azt, amit e dadogás képes közölni.”²⁶
    A sündisznófiú természetes válasza a kegyetlen apai megnyilatkozásra, a végleges eltávolításra és az életrendjükből kiírásra: a sírás. „Ment haza a gyerek sírva, aztán szedte a sátorfáját, és elment világgá. Hiába kérte sírva-ríva az anyja, nem volt maradása.”
    A sírás a hős mássága felvállalásának szorongást keltő jellegéről beszél artikulálatlanul, mégis szívbemarkolóan, ugyanakkor a tekintetében megbúvó titok, mint szavak nélküli csodálkozás és kérdés nélküli kérdeződés szegeződik az apjára, akihez fordulása nem csekély kockázatot jelent, ezért mondhatjuk, hogy bátortalan megnyílása a szorongás nyelve. A sírás, az egyelőre még a hős előtt is érthetetlen átokjelenség és a másság titkának megnyitása, ugyanakkor önsajnálkozás is (noha az önsajnáltatást, mint részvétkönyörgés sajátos formáját elutasítja, amikor az anyai sírás-rívás ellenére sem marad otthon, mely úgy tűnik, az apai tiltás miatt többé nem az otthona). Az anyai sírás is a tehetetlenség és féltés, a fia eltávolítására megnyílás és a férjjel szembeni rejtekezés sajátos formája: a szorongás kifejezésének szavak nélküli „nyelvi” aktusa, melyet anya és fia érthet kizárólag, rejtett szövetségükben.
    A tízéves fiúcska első „küldetése” balul sikeredettségével szembesülve kénytelen eltöprengeni önnön sajátos létmódján, s az apa részéről kinyilvánított ellenségességen, mely látszólag a késlekedés tényéből, valójában a fia „torzságának” elviselhetetlensége okán megszólaló lelkiismeret hangjának elfojtásából fakad, s csap át iszonytató kegyetlenségbe. Bár az anya hajlandóságot mutatna a védelmezésére, a mesékből is ismerős transzcendens állapotba juttatására (a regressus ad uterem gyakorlására, melynek „minden formáját az jellemzi, hogy a hős élve és felnőttként hajtja végre, tehát nem hal meg, és nem kerül vissza a magzatállapotba”²⁷), János nem kér az effajta elrejtésből. Inkább maga kíván szembenézni a sorsával. A sajátos önmaga létén töprengés és a magával – egyben magában – folytatandó párbeszéd helyszíne: az erdő, ahova a szenttörténetek, legendák, mondák, mesék és más irodalmi műfajok szerint évszázadok óta visszahúzódnak a hősök, s a világ előli rejtekezés és létmódváltoztatásra felkészülés, az idegen/ismeretlen erőknek kiszolgáltatottság és egyfajta védettség, a szótlanság és misztikus megszólíthatóság/éberség állapotában időznek. Az erdőbe visszavonulás felfogható úgy is, mint várakozás egy hívásra, egy kívülről vagy belülről érkező hang megszólítására, mely az elrévültségéből felébresztené, az elrejtettségben létezőnek a tulajdonképpeni létlehetőségét feltárná, és a megszólító hang felkínálná a létprobléma lehetséges interpretálását, ami minden bizonnyal együtt járna egy bizonyos létlehetőség-választással. Ellenben ez esetben is figyelembe veendő Lévinas megjegyzése a megnyilvánulás hiányáról: „Az önmegmutatás elutasítása azonban nem rejti magában szükségképpen a rejtekhelyek kedvelését.”²⁸ János sem az életrendjükből őt kiíró apának, sem a síró-rívó anyának nem szándékozik megmutatni magát, a kitiltás és megvédelmezés kinyilvánított gesztusa ellenére sem, ami persze elgondolkodtató, mármint hogy kezdeti megnyilvánulásában és családjához viszonyulásában is rejtekezik. Az idegennek tűnő és közösségtől eloldódott fiú eltávolítása, mint apai kitiltás, a sündisznóbőrben rejtekező lénynek szól, aki nem akar beszélni, vagyis nem akar „leválni a birtokolt dolgokról”, a sündisznóbőrről, hogy fölébe nőjön önmagának, és az apjával képes legyen szót váltani. Lévinas írja: „Ahhoz, hogy az objektív távolság kimélyüljön, a szubjektumnak még a léten kívül kell lennie, miközben benne van; bizonyos értelemben meg nem születettnek, nem a természetben lévőnek kell lennie.”²⁹
    Egyébként amikor az önmegmutatás hiányáról és a rejtekezés viszonyáról ír Lévinas, felveszi Buber azon gondolatfonalát, melyet a magány két féle természetéről sző szövetté; egyrészt a magányról, mint a megtisztulás helyéről beszél, „melyre azután megpróbáltatásai közepette szüksége van az elkerülhetetlen kudarc és személyes igazság próbája között”³⁰; másrészt az elkülönülés kastélyáról szól, „amelyben az ember önmagával folytat párbeszédet, nem azért, hogy megpróbálja és kézbe fogja önmagát annak várakozásában, ami következhet, hanem lelki alkatának önélvezetében”. Az önmegmutatás elutasítása, egyben az arc eltakarása, a léthez és a Másikhoz (az apához) nem viszonyulás kinyilvánítása, a száműzetés vállalása. Mindemellett várakozás egy személyes próbatételt és létmódváltozást igénylő, és a Másik számára megnyílást lehetővé tevő sorsesemény bekövetkeztére. S noha az első pillanatban hajlamosak vagyunk azt gondolni, Jancsi rejtekezése felfogható úgy is, hogy folyton-folyvást menekül, mindenekelőtt a „bűntett nélküli bűn által felidézett sorsa” elől, más összefüggésben az egyelőre „feltáratlan” vagy fel nem tárulkozó tulajdonképpeni léte elől az erdőbe. A félelmetes és nem ember alakú lények birodalmában, ahol nem tűnik ki/fel torzságával, mintegy háborítatlanul élhet a szétválasztott, vagy „bizonyos értelemben meg nem született” létében, a közösségtől elkülönülve, önmagával párbeszédet folytatva, amíg a várt sorsesemény, mint feltárandó és maga számára megragadandó lét meg nem mutatkozik.
    A fiúcska kapott sündisznóléte megosztja a béresasszonyt és a férjét; a korábban együvé, egységbe tartozó felek kettészakadnak, s kétféleképpen viszonyulnak ugyanazon áhítva várt lényhez. Az asszony megadóan elfogadja olyannak, amilyennek reménykedése történetét elbeszélő sóvárgásának köszönhetően: sündisznóbőrben elrejtett lett. Ám a paraszti világ szemléletmódjától kötött apa számára kihívás-próbatétel volt fia ilyen léte. Az elrejtett lét iránti apai berzenkedés, majd egyre nyilvánvalóbb ellenségeskedés: az elfogadás és a szeretet hiányáról, a paraszti közösség „ismert rend kifejezéseihez” asszimilálódásának visszafordíthatatlanságáról, az élettörténésekből leszűrt évszázados tapasztalatokhoz való reflektálatlan ragaszkodásáról tanúskodik. János elrejtettségében szunnyadása nem csupán az eredendően egységes élet szétválasztását, megosztását takarja, de ilyen voltában a többiektől való elkülönbözését, s eljövendő létét beteljesítő szándékáról hallgatását, mint bűnt is rejti. A szülők és a kapott gyermek szövevényes, közös létet sértő életmegnyilvánulásainak összegzése kapcsán hangsúlyozza Tengelyi azt, amit Benjamin mond: „A sors az élők bűn-összefüggése.”³¹
    A sündisznó fiúcska a váratlanul felbukkant és számára beazonosíthatatlan kanászhoz szegődik bojtárnak, s a kettejük közt létrejövő egyezség nyomán megállapodván a bérben, évekig őrzi az „ismeretlen” gazda disznait. „Jancsi egyedül maradt a disznókkal egy esztendeig, két esztendeig, három esztendeig, négy esztendeig. Úgy megszaporodtak addig, hogy se elejét, se végét, se szélét, se hosszát nem tudta megőrizni”.
    Ellentétben a Tékozló fiú példázatában megismert „bűnös” fiúval, Jancsi nem a lecsúszás, elzüllés, „sárban fetrengés” létlehetőségét választja, hanem megragadva a szerencséjét, kitartó és szorgalmas disznóőrzésének köszönhetően a felnőtté válás és gazdagodás útjára lép. Itt következik be az első fordulat a mesemenetben. Az apa a haszonelvűség és pragmatizmus, az előzetes elvárás és létfenntartásról szóló tudás aspektusából bírja csak elképzelni a fiút, aki a szegényes gazdaság és a család hasznára válhat egykoron. Az apai előfeltevés, mondhatni előítélet, hogy a sündisznó/gyermek ellentétben egy „normális” fiúval, képtelen megfelelni a családi – s bizonyos szempontból a közösségi – elvárásnak, a történet során csakhamar köddé foszlik, a mesemenetben egyszerűen nem nyer igazolást. Mivel hogy a fiú erdőben történt „találkozása” a kanásszal (a szerencse, vagy az annál is nagyobb „hatalom”: a sors biztosította „meggazdagodását”), s az anyának átnyújtott kisebb vagyon vitathatatlanná tette, hogy képes segíteni a nyomorúságban élő családon. Bebizonyította, hogy képes megvédeni a reménytelen kiszolgáltatottság és szégyenítő nélkülözés ellen az övéit; sőt, a napi robotként végzett földműveléssel járó szegénységet is képes megváltoztatni – a mesei fordulatnak megfelelően – az általa „előteremtett” sok pénzzel.
    Ám a sündisznó/gyermek sejti, hogy hiába teremtette elő a család megélhetésének, továbbélésének az anyagi feltételét. A pénzátadás utáni elbujdosása kettős értelmű: egyfelől visszafogottságát, szerénységét, az apai hatalom elfogadását/elismerését igyekszik tudatosítani környezetében; másfelől azt sugallja számunkra, hogy mégis van valamiféle előzetes „tudása” az apai elutasítás természetéről. Arról tudniillik, hogy az apa szemében nemhogy megbocsáthatóvá válna haszontalanságot sugalló torz külseje, a sors felismerésének köszönhető „vagyonszerzése” még inkább maga ellen haragítja őt. Talán a családfenntartói képességei korlátozott voltára rámutató megszégyenítés okán. Ezért indul-megy másodjára is az erdőbe: a csodás változások-változtatások terébe. A sündisznófiú torzsága és otthonról menekülése bizonyos szempontból rokonságot mutat Hauff Kis Mukkjának esetével; kiváltképpen is, ha a torzság és törpeség között (az utóbbiról Weiss János azt jegyzi meg: „javaslom [...], hogy Mukk törpe termetét a (felnőttben) továbbélő gyermek szimbólumának tekintsük”³²), hajlandók vagyunk megfelelést látni a „felnőtté válás” mesei ábrázolásában; és a két hős vándorlását szerencsepróbára indulásként értelmezzük.
    A kalandos „utazás”, az erdei vándorlás során – megint hangsúlyozandó: a mesemenet törvényszerűsége szerint –, a sündisznó/fiú rögtön találkozik egy „rendkívüli” segítőtárssal: az ördöggel, aki a „fa tetejében” megtelepedett³³ fiúnak bejelenti igényét különc létét jelentő/mutató bőrére, ám a fiú csak akkor fogadja el az alkut, amikor az ördög visszavonhatatlan ígéretet tesz neki eredendő-eljövendő léte elnyerésére. János elfogadó magatartását leginkább Heidegger felől értelmezhetjük: „Ha a jelenvalólét létéhez hozzátartozik a halálhoz viszonyuló tulajdonképpeni, illetőleg nem-tulajdonképpeni lét, akkor ez csak mint eljövendő lehetséges a most megmutatott, de még közelebbről meghatározandó értelemben.”³⁴ A még közelebbről meghatározandó eljövendő létet csak akkor értheti meg egyértelműen, ha az ördög felkínálta sorsban önmagához visszatérésnek szükségességére és elodázhatatlanságára ismer.³⁵
    Mindemellett látnunk kell azt is, hogy a sorselőlegzés: a „bőrcserében” megmutatott tulajdonképpeni lét elvállalása olyan gesztus, amely tudatosítja Jánosban, hogy a jelenvalólétben bűnös létezőként egzisztál; de azt is megérteti vele, hogy léte nem más, mint „tulajdonképpeninek lenni abban, ahogyan már mindenkor volt”. Összegezhetjük hát, hogy minden egyes fiú jelenvalóléte egyfajta „volt-vagyok” állapot, mégpedig bűnös állapot, hiszen törekvése az átoktól megszabadulásra együtt jár azzal, hogy az apát, mint hatalmat, szükségszerűen letaszítja a trónról. A torz fiú megelőlegzi, megjeleníti magát „trónkövetelő-volt” létében, s ekként, mint visszatérő fenyegetés, örökös veszélytudat mutatkozik az apja szemében, mivelhogy sikeres vagyonszerzése által mintegy kimondatlanul is bejelenti igényét az „önmaga kedvére való” létezésre, melynek „a jövőben megalapozott önkivetülés az egzisztencialitás lényegkaraktere.”³⁶ János egzisztencialitását a megteremtődő jövő aspektusából értjük meg, hogy átváltozása (az ördög „levette róla a tüskés bőrt, s olyan gyönyörű szép legény lett Jancsiból, hogy kilencvenkilenc faluban nem akadt párja”): a jelenvalólétének metafizikai értelemben vett halállal történő megszüntetése és önmaga előlegzése révén feltárja a tulajdonképpeni trónfosztó létezőt, aki az elkövetkező idők folyamán a családi létfenntartást biztosítja. Erre utal egy másik, alábbiakban elemzésre kerülő mese végső fordulata: „No, apám, megjöttem. Nem vagyok már sündisznó. – Jól tetted, fiam. Most már, nesze, a korona, te vagy a trónörökös énhelyettem.”³⁷
    Az átváltozás, mely a „téglaházbeli” rituális halálbeavatás következménye: hasznavehetetlennek látszó sündisznó létének, mint jelenvaló létnek az egyszer s mindenkorra való elvesztése és „volt-vagyok” tulajdonképpeni emberalakjának visszanyerése, bizonyos szempontokat figyelembe véve egyfajta transzcendentális-beavatási aktusnak mondható. Az ördögtől nyert erő olyasfajta varázserő, amely az apa minden ármánykodása ellenére is megmenti a gyilkos erők támadásától, s egyben felkészíti a leendő trónörököst a hatalommal járó veszélyekre.
    Azt is gondolhatnánk, hogy János menekülése egyfajta halálösztönből fakadó nemlétkeresés. A beavatási rítusok és haláljelenségek hermeneutikájában megbízhatónak számító Eliade írja e halálba menekülési vágy értelmezését illetően: „Ha a halál az egyén ’történelmének’ a befejezése, akkor elég természetesnek látszik, hogy a halál után csak korlátozottan lehet erre a történelemre emlékezni. Másként szólva, a szenvedélyek, az események, vagyis mindannak emléke, ami szigorúan véve az individuumhoz kötődik, a halál utáni létezés adott pillanatában elillan.”³⁸ Jancsi azt feltételezte, hogy a halálával bekövetkezett személyes élettörténet-vesztés együtt jár az előítéleteket őrző apai emlékek elillanásával, s maga az apa is részesévé válik a felnőtté átváltozott gyermek új élettörténetének, melynek egyik fundámentuma: az ördög ereje, mely beléköltözött. Azt reméli, hogy a rejtettségből előlépését, az önmagához visszatérést követően kiérdemli az apjától a megbocsátó szeretetet. Ám a történet folytatása szerint egy téves képzet foglya maradt, el nem ítélhető módon azt hitte ugyanis, hogy az apa-fiú konfliktus rendezése nyomán, a „volt-vagyok” lét kinyilvánításakor az apa elfogadó, belátó magatartást képvisel majd, s maga lesz az, aki szétoszlatja az előítéleteket, s megszünteti a felnőtté vált fiú kirekesztését, magányosságát, ahogy ezt Weiss értelmezésében a „kis Mukk” történetét elmesélő apa tette.³⁹ Bátran helyezkedhetünk erre az álláspontra, mert János az apai előítéletet egyszer már megcáfolta, saját rituális halálával nyert emberalakban azzal a vággyal „ment haza az apjához”, hogy elnyerheti szeretetét-megbecsülését. János segítő szándéka a jóság és életképesség, az életre valóság és felelősségérzet fel- és megmutatására irányul, nem pedig a megszégyenítésre; s átváltozása mintegy jelzés arra, hogy megértesse apjával, nincs már oka sem a szégyenkezésre, sem az aggodalomra. „De hiába volt minden. Az apja csak nem állhatta. Nem tudta elfelejteni, hogy sündisznó volt valamikor.”
    Ellenben az apa múlhatatlan, szertefoszthatatlan haragja az első pillanatban érthetetlennek tűnik: mivel hangsúlyt kap a mesében, hogy nagy nehezen lett csak „gyermekük”; miként az is, hogy a gyermek saját erényeinek, kitartásának, szorgalmának és sorsszerű átváltozásának köszönhetően emberformává lett. A harag, a korábbi düh és megvetés tehát már nem a mások, a közösség szeme előtt is nyilvánvalóvá lett felnőtté válás tényének, de még csak nem is az apai előítéleteket felülíró bizonyításnak, az eljövést megmutató „volt-vagyok” létformának szól. Sokkal inkább a saját képzeletében, emlékezetében őrzött múltbéli „szégyenletes” létállapotnak, melyet már csak ő lát, egyes-egyedül ő: benső szemeivel, mert nem akar szembenézni a jövővel, letaszítottsága rémálmával. Az apának, ha valamivel le kellene számolnia immár, az nem is a korábban torz fia láttán érzett harag, a sértettségből és szégyenkezésből táplálkozó megvetés, a saját előítéletes gondolkodása, hanem a „sündisznóbőrben” létező gyermeke fejlődésben megrekedtségéről kialakított saját téves képzete, melynek fogságában szenved. A káprázat eltakarja látását; tekintetét nem óhajtja a férfivá vált fiára vetni, inkább behunyja szemét, vakká válik, s vakdühe önellentmondásából, meghasonlottságából szívja erejét.⁴⁰ Tengelyi hivatkozik Gadamerre, aki megállapítja, hogy a bűn az idő visszafordíthatatlanságának és tetteink visszavonhatatlanságának a tapasztalatával szembesíti az embert.⁴¹ Ez a személyessé tett tapasztalat akár mozgósíthatná is az apában a lelkiismeretet, de épp erről nem akar tudomást venni, bűne takargatása, elhallgatása újabb bűn elkövetéséhez vezet, mely ettől kezdve nem morális vétekként tünteti föl a gyermek elveszejtését, mások által elvégeztetni szándékolt gyilkosságot, hanem bebizonyosodik, hogy az apa a hatalom embere, egzisztencia karakterét az utasítással, a parancsolással, a megfellebbezhetetlenséggel, a hajthatatlansággal jellemezhetnénk.
    Egy másik aspektusból is górcső alá vehetjük az apa és fiú kapcsolatát. Mircea Eliade hivatkozik egy helyütt Hocartra, aki arra a következtetésre jutott, hogy az „ellenségeskedések rituális szerepet töltenek be”,⁴² akár csak a viszályok és háborúskodások. Az apa, aki a falusi közösségben a család feje és ura, törvénytevője és bírája, s bizonyos fokig és értelemben a gyermek sorsának irányítója-megszabója is egyben, ellenséges érzülettel tekint az őt későbbiekben „trónjáról” letaszítóra. Ez a hevület csak fokozódik, amikor azzal kénytelen szembesülni, hogy várhatóan egy „kretén” fogja megfosztani hatalmától, ami részben nevetségessé, részben szánalmassá-megvetendővé teszi őt környezete szemében: mintha a gyermek torzsága – a görög mítoszokhoz hasonlóan – egyféle rejtegetett bűnére utalna. Az apa ellenségeskedése archetipikus, egyszerre hatalomféltés és őrjöngés, trónkövetelőt legyilkolási ösztön és halálfélelem. Az el nem fogadásból sarjadt ellenségeskedés a paroxizmus oly fokára jutott, hogy bármit tehet a fiú hűsége és szeretete, atyatisztelete és áldozatkészsége bizonyítására, a szemét a múltba függesztő apa tudomást sem akar venni a természetes létfejlődést helyre- és visszaállító alakváltozásról: a torzalak helyébe a haláltól nyert új lét kiteljesedéséről. Ehelyett kutat ásat vele, hogy le- (más aspektusból) visszaküldje a halál birodalmába, mert inkább szeretné tudni végérvényesen elveszettnek-halottnak a fiát, mintsem átadni neki a családi „hatalmát”, mert a fiú elveszítettség tudata kevésbé marcangolná lelkiismeretét, mint annak a ténynek a beismerése, hogy képtelen szabadulni előítéleteitől és bírvágyától, hatalmától és elvakultságától. S hogy a fiú sem a kútásás közben fejére zuhanó „tizenkét akós hordó” nagyságú nagyharangtól, sem a nyakába zúduló kövektől nem riad vissza, nem pusztul el, az elvakult harag egy átlátszó hazugság kimondására ösztökéli az apát: „Látod, fiam, ott van egy téglaház. Menj oda aludni éjszaka, akkor megkapod a király lányát. Így ígérték!”
    Arról, hogy ki ígérte és mikor a király lányát a „téglaházba” (a mesében szimbolikus értelmű kísértetházba, ahol korábban gyilkosságok történtek) aludni térő béres fiának, arról a szöveg tanúsága szerint nincs tudomásunk. A mesében az ígéret: rontás, átokmondás, eskü, sorshívás jelentétessége mindig a szövegkörnyezetben válik értelmezhetővé, hogy a jövőben bekövetkező létre utal-e, avagy csak az ígéretet kimondó akarja rászedni a hőst, hogy a vesztét, feltételezett vesztében csodálatos átváltozását okozza. Épp az ígéretnek ez az ambivalens jellege idézi elő a feladatmegoldás kalandosságát; a hősnek nincs, vagy csak (álomlátásból, mástól hallott meséből szerzett) közvetett tudása van az ígéret beteljesítő/beteljesedő voltáról, ezért szükségképpen rá kell bíznia a sorsát azokra, akikbe korábban a bizalmát vetette, vagy akiktől „mágikus erejét” nyerte. Talán számunkra meglepő, hogy az apától ígéretként hangzó parancsot kapó fiú nem ellenkezik, egyetlen szóval sem kérdez vissza, nem kérdez rá az ígéret valóságos voltára, nem mutatja lelket emésztő gyanakvását: a kútásás közben szerzett keserves tapasztalat birtokában sem, az ördögerő birtokában mintegy kíváncsian, a próbára készen várja a rá váró feladatot.
    Egyfelől magyarázza ezt az ellenvetés nélküli cselekvést mindaz, amit Hamvas Béla ír a Hős és bűnös esszéjében: „A hősies ember állandó veszélytudatban él, olyan erők közepette, amelyekkel küzdenie kell. [...]  A hős nyílt, és a lét minden veszélyét nyíltan fogadja, mert az életben határtalan bizalma van. Ami nem egyéb, mint határtalan bizalma van: a Hatalmakban.”⁴³ Másfelől nem feledkezhetünk meg a rurális környezetben teljesen megszokott fiúi kötelességtudatról, szófogadásról, az apai hatalommal szembeni engedelmességről sem, ha az ellenkezés nélküli parancsvégrehajtást elemezzük. Az apai intelmeknek való szófogadás egyébként gyakorta a – kisebbik – fiú szerencséjét alapozza meg, elsősorban nem is a boldogságát, hanem a bölcsességét formázza, melyre olykor épp saját testvéreivel, vagy az ellenségeivel szemben van szüksége. S ami ennél is meglepőbb, hogy a „veszélytudatban élő” hős, miután mindhárom éjszaka megbirkózik a rátörő démonokkal (ördögökkel, boszorkányokkal, óriásokkal), és „megnyerte” a három éjszakán át tartó küzdelmet, vagyis az új életét a tűzkeresztségben próbára tette, egyáltalán nem támad benne haragvás, bosszúvágy, leszámolási szándék az őt mindenáron elveszejteni óhajtó apjával szemben, miként azt oly sok más mesében egyébként megszokhattunk (gondoljunk akár csak a „gonosz anya” vagy a „hűtlen feleség” típusú mesékre). Tengelyi feloldja a boszszúról lemondás rejtélyét: „A megbocsátás csodáját a szétválasztottságból ’újra magára találó élet érzése’, vagyis a szeretet viszi végbe. A szeretet áttöri a sérelmek és megtorlások láncolatát, s ezáltal eltörli a bűnös tett következményeit.”⁴⁴

    4.

A sün átváltozásának egy másik története ismerős Csenki Sándor gyűjtéséből is, Az elátkozott királyfi, aki sündisznó volt⁴⁵ mese, ahogy Vekerdi József említi, két motívumot ötvöz egybe: a sündisznó/vőlegényét és a magyar népmesében gyakorta előforduló kígyóvőlegényét; más aspektusból azt is mondhatnók: a sündisznófiúként születés és az állatbőrben elrejtettség motívumát. E két motívum, mint az átokmegjelenítés egy- egy formája, külön-külön is figyelmet érdemel. Az első motívumban „a ’bűntett nélküli bűn’ – által fölidézett sors” válik hangsúlyossá: „– Ejnye, ejnye, anyám meg feleségem! Nem tudtatok még három éjszakát várni? Akkor telt volna ki az időm. De nem baj, felségem! A magzat, ami most benned van, addig ne szülessék meg, amíg a karomat háromszor át nem vetem rajtad! Téged, anyám, nem átkozlak meg; utóvégre anyám vagy, te hoztál a világra. De most már mennem kell.”
    A második motívumban a feleség önmaga-létére rátalálás próbatétele válik olyan feladattá, amelynek megoldása során megmutathatja férjének, hogy a szeretettől indíttatva képes-e a rendíthetetlen vezeklésre és a fontolgatás nélküli áldozathozatalra, miként erre az egyik korai mesekutató, Kálmán Lajos is felhívta a figyelmet.⁴⁶
    „– Hallod-e, anyósom! Nem bánom, bármit ad Isten a fejemre, de elindulok, s vagy megkeresem Rudolfot, vagy lezuhanok valahová és meghalok, vagy pedig felfalnak a vadállatok.”
    Látnunk kell az elátkozott fiú és a férj által megátkozott felesége híradásában, hogy mindkét esetben a bűn, a bűnelkövetés kapcsán felmerül az idő problémája is. Rudolfra az „átok” már azelőtt kimondatott, hogy a mesemenet egyáltalán elkezdődött volna, mondhatni a múlt már azelőtt ráveti árnyékét a mesei narratíva jelen idejére, hogy tudomásunk lehetne egy korábbi diskurzusról, melynek messzire mutató befolyása, sorsra irányuló kihatása van a történésekben. Rudolf tudja, sőt, egyedül csak ő tudja a rá kimért átokjelenség érvényességének időtartamát, de sem ezt a kiszabott időt nem árulhatja el, sem pedig arról nem szolgáltathat információt állatbőrbe rejtettsége idején – legfőképp a feleségének nem –, hogy az átkon miként lehetne úrrá, mily módon győzhetné le, mert az átok jelentette rabságból el- és kiszabadulásának a záloga nem más, mint maga: a hallgatás. Rudolf határozott intésére (melynek elfogadása egyféle megegyezésen alapuló eskütétel) a felesége sem beszélheti ki senkinek – az anyósnak sem – az állatbőrbe rejtett férj éjszakánkénti átváltozásának, létmódváltásának a titkát. A feleség részéről a hallgatás: a hűség és a beláthatatlan időn belüli boldog létben reménykedés kinyilvánítása, pontosabban csak volna, mert miként hamarosan kiderül, akaratlan vagy szándékos fecsegésével eljátssza ezt a közösen megélt reménykedést. A kétféle „tudás” (mely számos egyéni és közös titok ellenére is összeköti a két felet), a házassági vérszerződéshez tartozó eskü és bizalom, titokőrzés és kitartás, csakis az egymásra utaltságban értelmezhető, mivel a kettejük közt kialakított, majd az egyetértést segítő rekonstruált közös nyelven alapszik. Az „anyós”, aki nem minden ok nélkül kirekesztődik ebből a rekonstruált nyelvből, egy másik, a közösség által használt nyelv fordulataival élve és visszaélve gyanúsítja meg a menyét hűtlenséggel, hogy e vészjósló vádaskodása révén kimondassa és ennek révén feltárja maga számára a titkot, ami által maga is beavatódhatna az előtte titkosnak számító nyelvbe, s rajta keresztül a fiatalok életébe, de vélhetően nem az összetartás, hanem a szétválasztás szándékával. Ez a momentum megsejtet velünk egy másik homályba vesző titkot is, hogy az anyának mégis csak van némi köze fia elvarázsolt létéhez, mivelhogy „a hős vagy hősnő állat- vagy szörnyalakja szülei bűnös kívánságának következménye”⁴⁷, s maga sem szeretné, ha erre a bűnére fény derülne, inkább, egy újabb bűnnel tetézve „bűnös kívánságát”, a menyére kívánja hárítani a bűnt.
    „ – Ahaj, lányom, de nagy szégyent hoztál ránk!
    – Miért, anyám?
    – Mert más férfival szerelmeskedtél!
    – Nem én, anyósom – mondja az anyósának. – Én a te fiadtól vagyok teherben.
    –  No, ördög kúrja az anyádat, ha nem teszed meg, amit mondok, levágom a nyakadat. Látni akarom, amikor a fiam veled hál.”
    Az anyós szörnyű gyanúja (mely a megfékezhetetlen kíváncsiság és a lelkiismeret elfojtás leplezett formája), ha és amennyiben bebizonyosodna, amit szerfelett szeretne az anyós, szintén egyfajta átkot, a közösségből kiátkozás tényét vonná maga után. Ettől a lehetőségtől a kettős, két különböző relevanciával rendelkező nyelv szorításában habozó meny/feleség érthetően megriad, és megfontolatlanul vagy saját önös szempontjait szem előtt tartva nagyon is tudatosan kiszolgáltatja a titokkal együtt a férjét is. Ám nem meglepő, hogy meggondolatlan vagy tudatos árulásának (mely a felszólító, cselekvésre ösztökélő hangvételből jól hallhatóan nem nélkülözi a gőgös dacolást és a kényelmetlen rejtekezéssel, egyre nehezebbé váló titoktartással szembeni haragvást sem) a férj intelmének szellemében: maga is áldozata lesz. „– No, ide figyelj! A fiad nem sündisznó, hanem olyan szép legény, hogy hét országon nincs olyan szép. Hanem pontosan éjfélre fűttesd be a kemencét, és gyere be oda, ahol a fiaddal alszom! Ott lesz majd a tüskéje, dobd be a kemencébe!”
    Ez a szemünk láttára elkövetett bűn visszamenőleg is megvilágítja, feltárja a férj „homályban” lévő eredeti bűnét, s elátkozottságát, mintha a múltban már lejátszódott volna egy ehhez hasonló történet, melynek következményeit éppen ebből a narratívából (is) ismerjük. Nem véletlen képződik meg bennünk – kiváltképpen nem a meseváltozatok ismeretében – az örök visszatérésnek, a bűn örökös ismétlődésének a gondolata. Ezt erősíti meg, hogy egyáltalán nem véletlenül méretett a feleségre ez a titoksértésből fakadó sors: éppen ezt a létlehetőséget hallgatta el előtte – mint titkot – a férje, mégpedig avval a határozott szándékkal, hogy kétséget kizáróan megtudakolja: képes-e az adott szó, eskü, titok megtartására. Ami egyfelől a hűségét, a megbízhatóságát bizonyítja, másfelől azt, hogy valóban és rendeltetésszerűen egybe- és összetartoznak, mint két elválaszthatatlan társ, vagy a kudarc maga is ismétlődik a végtelenségig. A kettejük élettörténetét keretbe foglaló idő, a titoktartás próbatételének jelen idejét, a Rudolf által a feleségre kimondott átok elhárításának jövőbeni idejét és a vezeklés idejét egyaránt magába foglalja; ráadásul ez a beláthatatlan jövő, mely teli van megsejtett és egyelőre föl sem fogható kockázattal („vagy megkeresem Rudolfot, vagy lezuhanok valahová és meghalok”), a Bergson-féle időtartam szubjektív, meséről lévén szó, még inkább fiktív jellegét erősíti föl. Hiszen a várakozás és vezeklés során állandósuló lelki feszültség, az időt igénylő bizalmat felülíró pillanatnyi bizalmatlanság, a mások számára láthatatlant itt és most láthatóvá tevés kényszere, egyaránt érinti a visszaható erővel bíró és a messzire előremutató jelleggel átitatott beszéd idővonzatait. „Akkor a felesége megvágta az ujját, fogta férje legkedvesebb ingét, rácseppentett három csepp vért: – No, férjem, ha ezt éjjel-nappal mossák, soha ne menjen ki belőle, amíg én nem mosom ki a nyálammal!”
    A vérszerződést a bűnelkövetés: a létmódváltást leleplező titokkibeszélés után (mely az elátkozott Rudolf átkát vonja felesége fejére), újból meg kell kötni, hogy a házastársi hűség, kitartás, áldozathozatal egy későbbi, egyelőre meghatározhatatlan időben teljesülő feladat nyomán újfent értelmet nyerjen. De ezt diktálja a mesei igazságszolgáltatás és az elvárható „boldog vég” is. A titok kibeszélés után, a férje létmód- változtatásáról és eredeti kilétéről szóló tudását, a fiatalasszony kiegészíti a férje által rámondott átoktól megszabadulás egyetlen lehetséges módjáról: a zarándoklat révén hozható áldozatról szóló tudással.
    S hogy bizonyságot adjon arról, valóban megértette Rudolf átkát és készen áll annak eltörlésére, nehogy az örökkévalóságig tartson szétválásuk, újból esküt fogad, megerősíti a kettejük közötti titkos nyelv érvényességét.
    A múlt látszólag ismétli magát, csakhogy ebben a feleség által tett újabb fogadalomban most ki-mondatik az is, hogy soha senki, egészen az örökkévalóságig, el ne tudja tüntetni a vérszerződésük nyomát, csakis egyedül ő legyen rá képes saját áldozathozatala révén. A korábbi bizonytalanság emlékezete, a múltból előtűnő vétek újból felerősítik a feleségben a másik „végtelenjének ideáját”, s láthatjuk, immár valóban rendelkezik az „ajándék, a teli kéz, a vendégszeretet” hatalmával, más szempontból a tudás és szeretet egyszerre hatja át lényét. Mindemellett a kalandos, „legelrettentőbb próbák megállására” késztető út során a férj korábbi intelmei, útbaigazításai, és a saját tapasztalatai folyton-folyvást gyarapodnak a segítőktől kapott tudással is, melyek együttesen készítik föl az erőt próbára tevő kitartásra és férje kiszabadítására a Tündérlány varázshatalmából. A titokzatos öregasszony (akinek három fia: a Csillag, a Hold és a Nap), egy arany kacsát⁴⁸ adott Ludincának, s mellé a tudás modern forrásaként, mintegy „használati utasításként” mellékeli e szavakat: „Mindennap piac van a kastély előtt. Rudolf felesége oda fog menni hozzád, és megkérdezi tőled: ’Mennyiért adod?’ De pénzért ne add, hanem mondd ezt: ’Ha a férjeddel alhatok egy ágyon.’ ”
    De a mesemenetből olybá tűnik, hogy nem csak Ludincának van szüksége külső erőktől kapott tudásra, hogy szerencsével járjon küldetésében, maga az elbűvölt férj is segítségre szorul, hogy álomporral tompított emlékezetét felfrissítse. A „kígyóvőlegény”-típusú mesékhez hasonlóan, ebben a változatban is az útra kelő feleség tudomására hozzák a segítői, hogy a férje összeházasodott egy másik nővel (boszorkánnyal, Tündérlánnyal). Az új feleség bűbájjal és „szenvedéllyel” tartja a fogságában, s akárha mindig álomport itatna vele, hogy megfeledkezzen az idő múlásáról, az emlékezetében lévő közös nyelvről, valóban nem is emlékezik sem a saját egykori elátkozottságára, sem az általa kimondott átokra. Ám Csenki meseváltozatában feltűnik egy narratológiai elem: a mese a mesében, mely fordulattal a mesemondó áthidalja a „valóságos” és ez újonnan elmondott fiktív mesei időt, a narratívában jelenné tett múlt és a jelen időt, hogy a jelenlét oka és miértje értelmezhetővé váljon. Rudolf második feleségének a nénje, a Vasorrú bába úgy hozza a hős tudomására: ki volt ő korábban, s miféle viszony fűzte Ludincához (aki a zarándoklata végállomásához érkezve, immár kétszer is hiába várta, hogy az ágyban átkarolja őt, s ezzel lehulljon a varázs, megszűnjön az átok, s újból egymásé legyenek), hogy mesét mond neki. A fikcionalitás idejéből és teréből egy másik időtlenség beiktatásával szakítja ki a hőst az álomporral elvarázslás meghatározhatatlan idejéből, s ráébreszti a jelenvalóságra, a közös sorsért való felelősségvállalásra, hiszen a kettejük bűnének következményeként előállott bűnhődésben fel kell ismernie, hogy „a sorsunkért viselt felelősség eleve sorsszerűen ránk nehezedő terhe a ’másikkal’ való sorsösszefüggésünkből származik.”⁴⁹
    „ – Sógor, nem unatkozol? Mert én mesélni is tudok ám!
    – Hát mondj egy mesélt! – szólt Rudolf.
    – Volt egyszer – mondja – egy kis sündisznó. Az a sündisznó megnősült. A feleségét elhagyta, amikor állapotos volt. Eljött ide, és itt is megházasodott. Az első feleségének Ludinca volt a neve. No de figyelj ide, sógor! Itt van a feleséged, már két éjjel egy ágyban aludt veled, s egyre csak azt mondja: ’Rudolf, férjem, vesd már át rajtam a karodat, hogy megszülhessek, mert már mozdulni sem bírok!’ Hanem amikor hazaérsz, egyél, de a kávét ne idd, mert a húgom, a kurva, elaltat.”
    A fikció terében való mesemondás ilyetén az elvarázslás, a megdelejezés elleni „igaz beszédként”, hiányossága ellenére is emlékeztető/józanító élettörténetként, s nem utolsó sorban megszívlelendő tanácsként funkcionál, vagyis a tükörstruktúra úgy tünteti föl magát, azt a látszatot kelti, mintha a mese az igazságról szóló beszéd volna. A mesehős ezúttal nem az álomból nyeri azt a tudást, melyet felhasználhat saját eljövendő léte beteljesítéséhez és egész léte helyreállításához, hanem egy szokatlan mód szelíd és segítőkész Vasorrú bába által elmondott tanmeséből. A mesében hallott történet, visszaköszön Rudolfnak, ismerős elemként tűnik föl az emlékezetében, s amikor az intelmekre hallgatása idején, az őt álomporral szüntelenül elaltató Tündérlány ármánykodását leleplezendő, csupán csak tetteti az alvást, s Ludinca rég nem hallott, ám de ismerős hangja, illetve az, amit mond, igazolja számára a Vasorrú bába történetét. Ez esetben nem a látása és/vagy más érzékszervei nyújtanak támpontot a hősnek önmagára ébredésében és létmódja megváltoztatásában, hanem a hallása segít neki eligazodni az igazság felismerésében. „Odament, mellé feküdt. Mondja neki Ludinca:
    – Ahaj, férjem, Rudolf, ha Istent ismersz, vesd már át rajtam a karodat, hogy megszüljek, mert nem bírom tovább!
    Ahogy Rudolf meghallotta, azonnal megölelte.”
    Az igazság, legalábbis a mesei igazság és átoktól megszabadulás így válik relevánssá; joggal gondolhatnánk, hogy a „volt-vagyok” létezés kinyilvánítása a visszafordíthatatlan megvalósulást eredményezi. Ám a mese, a boldog véget-érés ellenére is, azért hordozza magában a Walter Benjamin említette hármas hasznot: a tapasztalaton nyugvó bölcseletet, a közösség erkölcsi normáját és a túlélési stratégiát, mert mind a mesemondó, mind a közösség tapasztalatból tudja, hogy az „egyszer volt” időkeretbe ágyazott történet bármikor újra megismétlődhet; s a „volt-vagyok” megjelenítése az élet örökös körforgását hagyja a maga malomszerűn őrlő menetében haladni.