TÓTH IMRE

Gábriel könyve

Kétezer-hat nyár telt el azóta, amikor legutóbb láttalak. Virágba borultak azok a fák,
amelyek alatt megfogadtam, nem leszek rest újjászületni majd egy új aranykorban.

„Lehet, hogy csak az én képzeletemben létezik, de számomra elviselhetetlen ez az egész. Ahogy élsz, ahogy lélegzel, ahogy átmész az utcán. Senki számára nem viselhető el a létezés, a saját létezése, de ugyanúgy lehetetlen egy másik személy létezését elfogadni, aki nem én vagyok. Erről szól minden.  Hol is kezdődött? Talán ott, és akkor, amikor egy határtalan elme kitalálta, hogy nekünk léteznünk kell. Mégpedig egy térben, és időben. Lehet, hogy csak képzeletben létezett a barátságunk, de nem az én képzeletemben, hanem egy végtelen elme alkotásai között, és ilyen értelemben, többet ért minden úgynevezett valóságnál.”
    Amikor gyermek voltam, gyermekként gondolkodtam. Tizenkét éves lehettem, amikor először találkoztam szemtől szemben Gábriellel. Azt hiszem, tél volt. A téli szünet előtti utolsó tanítási nap. Csikorgó hideg, ami december végén nem ment ritkaságszámba. Éppen az iskolából mentem haza, a házak között, a hóval borított játszótéren át.
    Itt most meg kell állnunk egy pillanatra. Nem azért, mert nem tudtam, hogy kicsoda Gábriel.
    Ma sem tudom talán, pedig ismerem születése óta. Már amennyiben nála egyáltalán lehet születésről beszélni. Teremtésről inkább. Talán az lenne a leghelyesebb, ha azt mondanám, egyszerre jöttünk erre a világra, de nem egyformán. Ugyanaz a kéz alkotott mindkettőnket, egyenként, és külön-külön, nagy gondossággal. Mindketten rendelkeztünk szabad akarattal, de egyikünk sem rendelkezett a „születése” előtti egzisztenciával. Igen, talán így pontos.  Nos, Gábriel akkor azt mondta, hogy megszületett valaki, aki igen jelentős szerepet fog betölteni az életemben. Hogy valóban így történt-e? Ki tudja? Talán Gábriel tévedett?
   
Nem mondhatnám, hogy sokra vittem az életben, de talán némi jártasságra tettem szert az élet dolgaiban, éppen abban, amiben mindig is idegennek éreztem magam. Most, amikor megpróbálok visszaemlékezni (mire is?), arra gondolok, hogy az emlékezés tulajdonképpen lehetetlen, hiszen amikor emlékezni próbálok, akkor tulajdonképpen újra átélem azt, ami volt, mégpedig egy intenzívebb lét emlékeként, mégis, valójában az, ahogyan most átélem, erősebb élmény annál, mint amikor először, primér eseményként történt meg velem a dolog.
    És ilyenkor, amikor a legerősebben érzem azt, hogy létezem, világosodik meg előttem életem értelme (már ha egyáltalán van ilyen), és az, hogy nincs semmiféle sors, karma vagy eleve elrendelés, ami erre vagy arra kényszerítene. Persze, egy adott pillanatban, így vagy úgy cselekedtem, de nyilván cselekedhettem volna másképp is, még ha akkor képtelenségnek is éreztem volna azt, hogy másként tegyek.
    Ha feltételezem azt, hogy életem minden egyes pillanatára emlékezem – mint ahogy nagy valószínűséggel tényleg így is van –, akkor már csak az hiányzik a mindentudáshoz, hogy mások életére is ugyanúgy emlékezzem, ahogy az enyémre. Másokéra, akik nem én vagyok.
    Ha már az életben kudarcot vallottam, legalább az emlékezésben ne valljak kudarcot.
    Úgy tűnik, hogy szellem került a gépezetbe, és ez a szellem – én vagyok.
   
Amikor Gábriellel találkoztam, éppen azon gondolkodtam, hogy milyen rossz gyereknek lenni, és elhatároztam, hogy ezt soha nem fogom elfelejteni, később, felnőttként sem. Persze, akkor még nem tudtam, hogy felnőttnek lenni is rossz.
   
Ha feltételezem azt, hogy életem minden egyes pillanatára emlékezem – mint ahogy valószínűleg így is van –, akkor már csak az a  kérdés, hogy hogyan, és milyen sorrendben rendezzem ezeket az emlékeket. Ugyanis nem biztos, hogy a lineáris sorrend a megfelelő erre a célra. Az emlékek egy másik, új sorban való elrendezése új összefüggéseket tárhat fel, olyanokat, amelyek a kronologikus tárolás esetében nem válhatnak nyilvánvalóvá. Az idő különös szerkezete teszi ezt lehetővé.
    Éppen azon gondolkodom, hogy miért nem vittem semmire az életben. Az életben – bármit értsünk is ez alatt. Talán az úgynevezett élet iránti közömbösség, közöny vagy esetleg lustaság-e az oka? Ha sikerek vagy kudarcok sorozataként fogom fel a létezést, vajon közelebb jutok-e a megoldáshoz? Most, amikor pályafutásom véget ért, bevallhatom, hogy soha nem voltak különösebb ambícióim.
    Olyan most a lelkem, mint egy magas hegyen fekvő város,  ahonnan minden irányba körül tudok tekinteni. És vajon mit látok? Állunk, és szembenézünk a pusztulással.
   
Már születésem pillanatában tisztában voltam vele, hogy menthetetlenül, és véglegesen el vagyok veszve, mert az életem titokzatos hatalmak rejtélyes összeesküvésének eredménye, akik mindenáron arra törekszenek, hogy boldoggá tegyenek engem. Nekik persze egészen más elképzelésük lehet a boldogságról, mint nekem. A hivatali asztalomnál, a helyemen ült valaki, aki betöltötte a létezésemmel keletkezett űrt, mivel azzal, hogy erre a világra jöttem, egy másik világban hiány keletkezett. Ezt a valakit nevezhetjük akár Gábrielnek, vagy bárki másnak, de azt hiszem, mégis inkább Gábriel alkalmas erre, mert ő azért jött, hogy helyettesítsen engem, amíg én távol vagyok. Amíg időről időre visszatérek eredeti helyemre, ő itt marad, hogy lásson és halljon, és később átadja nekem mindazt a tudást és tapasztalatot, amit megszerzett távollétem alatt.
    Tehát Gábriel a hivatali asztalnál ült, egy irodában, ahol nem túl régóta dolgozott, és igazából nem is volt tisztában azzal, hogy ő miért is van itt. Rajta, és a főnökön kívül, csak nők dolgoztak ezen az osztályon. Az osztályvezető uralkodott itt, egy kövér, kopasz, középkorú férfi. A nők, a beosztottjai, keresztnevén szólították, mintegy kedélyessé próbálták tenni a félelem légkörét, amely úgy úszott és terjedt a hivatali helyiségek fölött, mint a kékesen gomolygó cigarettafüst. Gábriel kívülállónak számított, mivel mindenki tudta, hogy tartózkodása csak átmeneti jellegű, mindaddig, amíg le nem telik a szabályzatban meghatározott idő, és tovább nem megy a következő osztályra, hogy úgymond: „az összes munkafolyamatot megismerje”. Nem igazán értette, hogy mi a dolga, de úgy tett, mintha értené.
    Éppen a büfésnő lányára gondolt, amikor megcsörrent a telefon: Itt vagyok lent, ha van kedved, gyere le – csicseregte egy női hang. Fekete haj, barna szem, kreol bőr. Ezek voltak a lány attribútumai.
    Gábriel az ágyán feküdt, és emlékezett. Eszébe jutott a nő, aki nem viszonozta a szeretetét, az apja, aki betegen feküdt valahol, és ezért nem tudott tőle elbúcsúzni, és a bázis, amit annyira szeretett, és ahol igazán boldog volt. Azon gondolkodott, hogy hol csúszott félre végzetesen az élete. Talán akkor, amikor nem kapta meg a szeretett nőt, vagy a várva várt előléptetést? Arra gondolt, hogy miért nem vitte semmire az életben. Nyilván nem lustaságból. Talán az élet iránti közömbösség volt az oka. És ha neki nem az a feladata, mint másoknak, akiknek semmi más dolguk nincs, azon kívül, hogy boldogok legyenek? Lehet, hogy neki egészen más feladata van. A minap is, amikor autójával elhaladt előtte egyik volt szerelme, hátul szorosan összefogott hajával, napszemüvegben, nyakában sállal, akkor is, az volt az első gondolata...
    „Ami az elmúlt három évben történt, már majdnem érdekes volt. Időnként felgyorsultak az események, majd szinte teljesen leálltak. Lehet, hogy valaki más élvezte volna, én kevéssé. Ismeretlen hatalmak törekedtek arra, hogy boldoggá tegyenek, de mint tudjuk, akarata ellenére senkit nem lehet boldogítani. Ha csak egy  szeptember végi, vagy októberi napra gondolok, akkor látom, hogy az ismeretlen feljebbvalók kétségbeesett kísérletet tettek, hogy az uralmuk alá hajtsanak. De kudarcot vallottak.  Az ember soha nem tudhatja, hányadán áll a hatalmakkal. Ezért nem árt óvatosnak lenni. Jó lenne bizonyos dolgokat megérteni, de azt hiszem, még nincs elég távlat a megértéshez. Vannak események, amelyek magyarázatot kívánnak, de erre még várnunk kell. Az egyik kérdés az, hogy mennyi szerepet szánunk a véletlennek vagy a szabad akaratnak. Esetleg már azelőtt eldől egy kérdésre adandó válasz, mielőtt még feltennék?”
   
Gábriel naplójából: „Azt mondják, másfél év nem nagy idő az ember életében. Ennyit töltöttem a Bázison. Akkor írtam ezt neked: Születésed évében, egy alföldi faluban nyaraltam. Rokonaim nyaralója, amely kicsi volt ugyan, de kényelmes, minden igényemet kielégítette. Egyébként is egész napomat a strandon töltöttem, a vízben és a nyárfák alatt. Azt hiszem, soha életemben nem voltam annyira lebarnulva, mint azon a nyáron. Bérletem volt a strandra, és mivel már egy hete mindennap menetrendszerűen megérkeztem, úgy kilenc óra tájban, a személyzet már ismerősként köszöntött.  Azt rebesgették, hogy abban az évben tizenhárom holdtölte lesz. És ez a jelenség, legközelebb csak harminc év múlva fog megismétlődni. Engem is érdekelt a csillagászat, de abban a pillanatban éppen más foglalkoztatott. Elmentem a büfébe, kérni egy üdítőt, és közben az előző nap délutánján töprengtem.
    Éppen hazafelé tartottam a strandról, már jócskán vacsoraidő volt. A keskeny falusi utcák még nem voltak leaszfaltozva, papucsos lábammal szórakozottan rugdostam az alföldi homokot. Egyszer csak egy cigányasszony termett előttem, de fogalmam sincs, hogy honnan került oda, mert az előbb még teljesen néptelen volt az utca. Megszólított: – Álljon meg fiatalúr! Mutassa meg a tenyerét! Hadd jósoljak magának.
    Én a meglepődéstől szó nélkül nyújtottam felé a kezem.
    – Nem azt, a másikat! – és már el is kapta a bal kezem, és tenyérrel felfelé fordította.
    Elmélyülten tanulmányozta a vonalakat, majd megszólalt: – Fiatalúr, annyit mondhatok, hogy nem mindennapi élete lesz. Ráadásul ebben az évben megszületik valaki, aki nagyon fontos lesz magának.
    – Köszönöm, ennyi az egész? – kérdeztem, és pénzt akartam neki adni.
    – Ennyi – felelte –, de magától nem fogadhatok el semmit, mert tudom, hogy kicsoda maga. Ezzel elindult.
    Én elképedve álltam. Vajon mit akart ezzel mondani?
    Azóta csak egyszer jártam azon a helyen, a strand még mindig ott volt, de a cigányasszonyt sehol nem találtam. Hiába kérdezősködtem utána, senki nem tudott róla semmit. Nem tudtam neki elmondani, hogy valóra vált-e a jóslat.
    Gábriel korán kelt aznap. Megmosakodott, és felöltözött. Reggeliről szó sem lehetett. Sietnie kellett az állomásra, hogy elérje a vonatot. Útközben rágyújtott egy cigarettára. Áthelyezésének a napja volt.
    Az írás – tulajdonképpen – emlékezés. Szeretnék találni egy olyan pontot, amire, ha visszatekintek, azt mondhatom: igen, itt változott meg minden. Ez eddig még nem sikerült, mert bármelyik pillanatra mondhatnám, hogy az változtatta meg gyökeresen az életem.
    Úgy ment végig a kisváros hosszú főutcáján, a csomagját cipelve, hogy útközben senkivel sem találkozott. Azután ráfordult az állomáshoz vezető útra.
   
Gábriel az ablaknál állt, és gondolkodott. Éppen az előbb kelt fel az ágyból, és még mindig az álom hatása alatt volt. Visszatérő álmában állandóan egy laktanya kapujánál állt, az őrház előtt, a sorompó mögött. Sokszor az eső is esett, de nem mindig, mert az  évszaktól is függött. Volt amikor havazott vagy éppen derült volt az ég. De az mindig közös volt mindegyik álomban, hogy este vagy éppen éjszaka volt. A büfés nemrég hozta meg a két deci erős kávét, egy kólásüvegben, és egy doboz cigarettát. Ennyi volt a fejadagja huszonnégy órára. Az élelmet külön hozták, hőszigetelt éthordóban. Volt egy rádió is, amiben a híreket lehetett hallgatni. Mindig ugyanazokat a híreket mondták. „ A rendőrség letartóztatta az ellenzék vezetőit, név szerint D.G-t, R.L-t és S.O-t.” Úgy tűnik, elkezdődött valami – gondolta Gábriel. Mindig ugyanazt gondolta.
    Gábriel az ablaknál állt, és gondolkodott. Gyakran állt így, mert szerette, ha rávetődik kintről valamennyi fény. Szabadulni akart az álomtól. Elhatározta, hogy kimegy a konyhába, és készít magának kávét. Feltette a vizet az azonnal oldódó kávéhoz –  otthon mindig ezt itta, mert a főzött kávét nem bírta a gyomra –, és eszébe jutott, hogy tegnap kapott levelet a kiadótól, amiben elutasítják a kéziratát. Ez már a harmadik kiadó volt, amelyik visszadobta a könyvét.
    Ha azon gondolkodott, hogy miért nem vitte semmire az életben – márpedig elég gyakran gondolkodott ezen –, balszerencséből, lustaságból vagy közönyből, az élet dolgai iránt tanúsított közömbössége miatt-e, általában arra a következtetésre jutott, hogy ennek a kérdésnek annyi értelme van, mintha azt kérdezné, hogy ki, mikor és miért tervezte az Univerzumot. De most más eredményre jutott. Úgy érezte, rátalált az igazságra. Rájött, hogy eredményessége, vagy eredménytelensége önmagából fakad, akaratától függetlenül, pontosan úgy, ahogy a Nap sugározza magából a fényt. Eddig ő volt az, aki mások sikereit mintegy kívülről figyelte, de könnyen meglehet, hogy kudarcai ellenére, vagy éppen azért, mert tanult a kudarcokból, ez a helyzet hamarosan megváltozik.
    Régebben azt hitte, van eleve elrendelés. De most már tudja, hogy semmi nincs előre meghatározva, minden tőle függ, az is, ami megtörténik, és az is, ami nem.
   
Gábriel a hivatali asztalánál ült, és gondolkodott. Visszatérő álmai jártak a fejében. Fehér éjszakák, mintha Skandináviában vagy Szentpéterváron járt volna. Álmában a Nap soha nem nyugodott le, mindig egy kicsit a horizont felett maradt. Hivatali munkarendje kötött volt: hétfőtől csütörtökig fél nyolctól négyig, pénteken fél négyig. Mindössze huszonnégy perc ebédidő állt rendelkezésére, ezért sokszor ki sem ment az épületből, hanem a hivatali büfében vett egy-két szendvicset. Ha reggel elkésett, akkor a titkárságra kellett bemennie, aláírni a jelenléti ívet, kaján tekintetek kereszttüzében.
    Péntek délután három óra. Még fél óra volt hátra a munkaidőből. Gábriel kinézett az ablakon. Valószínűleg nyár volt. Az utóbbi időben már semmiben nem lehetett biztos. Ha telefonon beszélt, sokszor hallott gyanús zörejeket, kattanást a vonalban. A levelek, amiket kapott, ki tudja hány kézen mentek keresztül, amíg eljutottak hozzá. Főleg a külföldről érkező borítékok tűntek megviseltnek. Mintha egy láthatatlan kéz, gőz fölé tartva, óvatosan felbontotta, majd elolvasás után visszazárta volna. Gábriel nyújtózkodni kezdett a hivatali székén. Fél négy lesz öt perc múlva.  Lassan elkezdte összeszedni az iratokat az asztalról. Betette a papírokat egy iratgyűjtőbe. Kihúzta az egyik fiókot, és beletette a mappát. Arra pedig az egy csomóba fogott tollakat, és ceruzákat tette. Betolta a fiókot és felállt az asztaltól. Az óra pontosan fél négyet mutatott.
    Gábriel kilépett a hivatali épület kapuján, és rágyújtott. Kimért léptekkel elindult a buszmegálló felé. A megállóban egy fekete hajú lány állt, inkább alacsony, mint magas, bőre természettől fogva barna árnyalatú. Egy könyvet olvasott.
    – Szia, mit olvasol? – lépett oda hozzá Gábriel, és a lány válla fölött belenézett a könyvbe.
    – Szia, éppen téged vártalak – mondta a lány. – Egyébként ez egy nagyon jó könyv.
    – Mi a címe? – kérdezte Gábriel, és megfogta a könyvet, úgy, hogy lehetőleg minél közelebb tudjon állni a lányhoz.
    – Nem érdekes. Gyere, meghívlak egy kávéra.
    – Kösz, rám fér, ez a hivatali munka halálosan unalmas.
    Elindultak a buszmegállóból, átmentek a zebrán a közeli kávézó felé.
    Útközben a lány levette a cipőjét, és mezítláb ment tovább Gábriel mellett. Így még alacsonyabbnak tűnt.
    – Mi van veled mostanában, mintha bujkálnál előlem?
    – Á, dehogy, csak be akartam fejezni valamit, amit elkezdtem – felelte Gábriel.
    – Mi az?
    – Egy novella.
    – Elolvashatom?
    – Hát persze.
    Közben megérkeztek a kávézóhoz, leültek, és rendeltek. Gábriel elővett egy kéziratcsomót vászonzakója zsebéből, és a lánynak adta. Tessék, olvashatod – mosolygott.
    A nő olvasni kezdett, Gábriel pedig várta a kávét, és cigarettára gyújtott.
   
A lány letette a kéziratot, elgondolkodva nézett Gábrielre:
    – Nem is tudtam, hogy voltál katona.
    – Még nem voltam. Tegnap kaptam meg a behívómat – felete Gábriel, és elnyomta az utolsó cigarettát.
    Miután Gábriel fizetett, felállt, és megvárta, amíg a lány belebújik a cipőjébe.
    És lassan, egymásba karolva, elindultak a buszmegálló felé.