Triptichon
I.
Azt
hiszed, miattam hiszed, nem szeretlek,
pedig csak agyon kereslek, anya.
Mikor hullattál vajon el,
mint ősszel megunt leveleit a fa?
Hogy higgyem el megint magamnak,
valamikor nagyon szerettél?
Kereslek mindenütt s közben a szívem,
elveszett ütem, bádog szélkakas,
csikorog.
II.
Mire
volt jó az a sok ital?
Elmúlt a fájdalom?! Na, látod.
Esténként most is belerezzenek:
dülöngél haza a kabátod,
szeszes, szagos, súlyos, feszült,
mindjárt nekiállsz veszekedni – –
–
s a kiabálás közben hirtelen
észre sem veszed, és elalszol.
Az utcán a boldogság vonít,
a házban a gyötrelem csatangol.
III.
Két
hetven éves, árva ember –
anya és apa, velünk vagytok?
Mondd, kabát, hazajössz még egyszer?
Anya, anya! Lássam az arcod.
Nem haragszom már. Nincs kire,
rájöttem, nincs miért.
Halállal
mérjek életet? Ugyan.
Ami volt, végleg elsuhan,
elporzunk mind a semmibe,
zúg a madárdal.