JÁSZ ATTILA

szerelmes utazás.
Avagy a rend alakulása

  zarándoklat Róma körül (III. rész) 

                                                             Rend- és útitársaimnak, valamint
                                                             Szőnyi Zsuzsának köszönettel a lehetőségért 

(misztikus ködben) Autóval megyünk a következő kiszemelt állomáshelyre, Anagniba. Reménytelenül ömlik továbbra is az eső. Éhesek vagyunk, délután van már mire találunk a szűk utcákon bolyongva egy kis teret, melynek a sarkán éppen megfelelőnek tűnő kisétterem vár bennünket. Remek, kimért bor, hatalmas tál előétel, sonka, felvágott, sajtok, olívabogyó. Első fogást is eszünk Péterrel, tésztát. Minden olyan. Nagyon. Egészen addig, míg fizetni nem kell, és tíznapos vándorutunk legemlékezetesebb számláját teszik elénk, hiába minden, a részletes számla után is csak tíz eurós csalást tudunk bizonyítani. A lepattant, kockás abroszos hely elég nagy összeget pattint le rólunk, mintha csak turisták lennénk. Írja is dr. Honti Rezső remek bédekkerében, ilyen helyzetekben nincs értelme vitatkozni. Jó pár napig marad az otthon főzött tészta, spórolás. 

Kissé lehangolva indulunk el megnézni a bazilikát, amelynek altemplomában meglepő módon az ókori és keresztény tudás összevetésének ábrázolásai láthatóak, illetve lennének azok, ha egy iskolás csoport nem ordítana és gyalogolna végig rajtunk és a képek előtt folyamatosan. Maradunk hát, s megnézzük tüzetesen az anyag felépülését az elemekből, az emberi életkorok és a zodiákus szimbolikus ábrázolásait. A bazilikából kilépve szitáló eső és sejtelmes köd fogad, s e misztikus félhomályban Péter londoniasan  poétikus képeket készít rólunk a vizes, régi kövek és épületek közt bolyongva. 

És ha már ott vagyunk, bekukkantunk az egykori pápai rezidenciára. (Talán VIII. Bonifácé?) Egy fiatal, szép fekete apáca fogad minket, kedvesen betessékel. Teljesen egyedül bolyongunk a történelem koptatta falak közt, szemlélgetve a gyűjteményt, az egykori életteret, díszítést. Még a pápai illemhelyet is ki lehet próbálni. Így aztán nyugodtan üljük végig a folyamatosan zuhogó esőben a hosszú hazautat, nem kell figyelni az elágazásokat, Rómába vezet mind. Ahol a foszladozó felhők közül már elő-előbukkan a Nap. Talán, hogy ennek az ismételten nehéz napnak az éjszakája is a római teraszon kezdődhessen és érhessen – hagyományainknak megfelelően  – véget. 

(Vatikán és Sanyi ujja) Váratlanul elfogadjuk a Vendéglátó Tündérlény invitálását a Vatikáni Rádióba. A magyar részleg szobája éppen az Angyalvárra néz, mi meg (b)ámulunk, hogy lehet ilyen helyen dolgozni. A tetőteraszon Sanyi rendtársunk otthon érzi magát, rögtön seprűt ragad a fényképeszkedéshez. (Bárhol otthon tudja magát érezni egy pillanat alatt.) Ám lehet, hogy csupán a tériszonya miatt kellett belekapaszkodnia valamibe, a seprű volt kéznél. 

A kéz és a tériszony egy másik történetet hív elő. Olvasom egy esszében, hogy a kéz (manus) a hatalom jelképe Rómában. Vespasianus (császár) gyerekkorában a házukba egy kóbor kutya surrant be, és egy emberi kezet ejtett az ebédlőasztal alá. Életrajzírója, Suetonius – utólag – a hatalom jósjelét láttatja e kézben. 

A mi Sanyink ujja szerencsére a helyén marad. Viki, a Tündérlény bíztatására felmegyünk a „római terasz” fölötti kilátóhelyre. Sanyi rendtárs tériszonya még az enyémnél is mélyebb, az ajtóban szorongva nézi, ahogy óvatosan haladunk fölfelé a tetőre egy létrán. Ám az ajtófélfát görcsösen szorongató ujjaira a hat emeletnyi magasságban garázdálkodó huzat rácsapja a vasajtót. Szótlanul tűri, csak az arca árul el kedvencéhez, a stigmatizált Pio atyához hasonló fájdalmakat. Szerencsére nem törik el, de az én hátamon futkos a hideg. A tériszony és egyéb fóbiák mellett, ez is egy alapfélelem számomra, az ujjak odacsukása. 

Apám egy alkalommal, miközben még kászálódok be Trabantja hátsó ülésére és a karosszériába kapaszkodok, rávágja az ujjaimra az ajtót. Hasonló elnémulás, és jobb kezem utolsó ujjperceinek bütykössége tanúsítja a mai napig e félelem alapját. (Ha nem Trabantja van, ezek a gépeléshez eléggé nélkülözhetetlen ujjpercek bizonyára hiányoznának.) Amikor a gyerekeim az ajtófélfára rakják a kezüket, már bizseregnek is ezek a törött ujjpercek. 

A kéz ujjai is a hatalom jelei Rómában. És ezzel a – minden bizonnyal: égi – hatalommal felruházva immár, Sanyi rendtársunk megtalálja a kincset, mely egész római utunkat megkoronázza... Addig is megnézzük – külön Sanyi gyógyulása kedvéért – a Szent Péter bazilikát, és a Vatikán területén ebédelünk, rálátással a pápai lakosztályra egy igazi olasz kisvendéglőben, ahol megint minden olyan, mint a Rómáról szóló legszebb mesékben. A felszolgálás, a bor, az étel, még az árak is mesésen kedvezőek. 

(talált tárgy megtisztítása) Ezért a történetért kezdődik el bennem az írás, indulnak meg utólag a naplómondatok. Rendünk, a Szent Meredek Rend spirituális közösségének megalakulását még csak-csak titokban tartanám valahogyan. Ám az események, mint mindig, alakítják a történéseket. 

Egy Róma belvárosában töltött fél nap után hazafelé tartunk, pontosabban vonszoljuk magunkat arra gondolva, felesleges lenne buszra várni. Kedvenc Teknősbéka terünket is elhagyva araszolunk a zsidó negyeden keresztül, amikor felfedezünk egy igazi, filmbeli antikváriumot. Zsúfolásig tele könyvekkel, fotókkal, metszetekkel. Az utcán egy kis standon válogatott finomságok. Belülről Ezra Pound néz vissza egy fotóról, a kép sarka összefirkálva. (Bent kiderül, dedikált.) Nézelődünk, nem sietünk már sehova, üres az egész antikvárium, az antikvárius csak fél szemmel pislant ránk, őszülő, torzom-borz frizurája, értelmiségi, kerek szemüvege alól. Nem nagyon foglalkozunk vele mi sem, szívjuk az otthonos könyv- és porszagot befelé, molyolunk a lomok között. Amikor Sanyi rendtársunk folyamatos mozgás közben olyasmit motyog maga elé, nyilván nekünk, ott egy magyar nyelvű könyv, és halad tovább. Péter rendtárssal keressük a helyet, aztán szembetűnik (egészen közel hajolva), régi, gótos betűtípussal írva: Esztergami Ersek írta. Fölötte felfedezzük a szerző nevét, a több mint féloldalnyi műcím alatt: PAZMANY PETER. Takarásban egy használt belépőjegyre ceruzával gyorsan felírjuk a címet és az évszámot. Mire hazaérünk kész Eco- regényt gyártunk a Könyv köré, amit azonnal felhívott Pázmány-szakértőnk, Szörényi László alá is támaszt, gratulálva és határozottan kijelentve, haza kell hozni a Kincset, fiúk. Szőnyi Zsuzsa lakásában nem lévén internet, felhívjuk rendi szimpatizánsunkat, Bacsó Pétert (a mi Bacsónkat, a gimnáziumi magyartanárt), interneten nézzen utána a könyvnek, s a legutolsó aukciós infóknak. Lassan összerakjuk a valós történetet. A talált mű, a Pázmány Kaluza körül kialakult latin nyelvű vita magyar nyelvű(!) hozzászólását tartalmazza, amire közel tíz évig nem érkezik érdembeli felelet a külföldi hitvitázók részéről, lévén a fordítás (már akkor is) nehézségekkel jár. 

„És jóllehet deákul is tudok, de mivel a Kalauzt a magyarokért, magyarul írtam, annak oltalmát is magyarul akarom irnya, nemzetségemnek lelki orvosságért. Tudom, ebben senki meg nem ütközik. Mert ha másnak szabad a magyar könyvre deákul felelni; engem sem tilthat, hogy magyarul ne írjak a deák könyvre.” 

(az ékkő maga) Házi Tündérünktől, Vikitől kérünk kölcsön pénzt, nekünk az útiköltségre félretetten kívül nincs több, és másnap este elindulunk megkaparintani a kincset. Eco regényvilágának megidézése működik, az antikvárium be van zárva, hiába érünk oda – remegő lábakkal – a hivatalos zárási idő előtt egy órával. A szemben lévő ház lépcsőjén ücsörgő öreg bácsi nevetve mondja, nem volt vevője, elment korábban. Böngésszük a nyitvatartást, holnap vasárnap, zárva. Utolsó római napunkon kell tehát elintéznünk, hétfőn. Kedd hajnalban indulás, Pázmánnyal, vagy nélküle. 

Hétfőn, átgondolt (és roppant átlátszó) támadási stratégiával felfegyverkezve megrohamozzuk a boltot délelőtt, és minden bénázásunk ellenére olcsóbban sikerül hozzájutnunk az Ékkőhöz. Utólag az egész olaszországi út, mint nyaklánc fogható fel, aminek közepén Pázmány műve fityeg. Pontosabban: művei. A vitrinben nyitva kiállított könyv nem egy, négy művet tartalmaz. Abból kettőt, álnéven írt a nagy prédikátor és hitvitázó, melyekről nemrég derült ki, azoknak is ő a szerzője. A négy mű tematikusan tartozik össze, valószínűleg maga Pázmány köttette egybe (eredeti a kissé sérült bőrkötés) a négy művet, és egyes, ám ingatag feltételezések szerint ő vitte magával utolsó római útjára, ajándékba, valakinek... Mi, talán méltatlanul, bélelt cipősdobozban hozzuk haza Nemzeti Kincsünket. 

(aukciós akció) Itthon aztán villámgyors akcióba kezdünk, Szörényi professzor úrnak megmutatjuk, és Péterék az Irodalomtudományi Intézet számára lefotózzák a teljes könyvet, ha valaki kutatni akarná... (Az egyik kötetből külön is csupán egyetlen példány létezik a világon.) Néhány kör megfutása után egy aukciós antikvárium rögtön ráharap a kincsre, és a már szervezés alatt lévő aukciója legfőbb drágaköveként illeszti katalógusa középpontjába. 

Hamar eljön az aukció napja is, ott ülünk hárman, remegő gyomorral, nemcsak azért, elmegy-e könyv, és mennyiért, hanem mert nekünk is a(u)kcióba kell lépnünk, ha nem nagyon mozdul a licit. Ám nem szabad, hogy nálunk üssék le. Nulla gyakorlattal ez az adrenalinszintünk maximumát jelenti. Szerencsére nem kell beszállnunk, s jóval a várt/remélt összeg fölött kel el a könyv. 

(kész a leltár) Lajstromozok, kész a leltár, azzal együtt, amit nem írok meg, amit elfelejtek, vagy amit nem akarok kibeszélni. Nem mesélek hosszan kedvenc helyemről, a Feltrinelli cédésboltról. A gyönyörű római parkokról se fogok érzékletes ódákat zengeni. Pedig. A közlekedésről sem, noha annyira lenyűgöz, minden rossz híre ellenére. (Nem bírom ki, mégis beszélek róla:) Egy dolog, hogy nincsenek sávok, és nem ismerik a nyugat-európai, túlszabályozott közlekedési rendet, mégis nyugodtan le lehet lépni bármikor a járdáról, ha nem is úgy néz ki, mindig megállnak. Előzékenyek, nem emlegetik rögtön anyukádat, bármikor bevághatsz valaki elé, ha nem veszed időben észre azt az egyetlen táblát, amellyel jelzik választott úticélodat. Nem kell megköszönni vagy inteni, nekik ez természetes. 

Az utolsó napok egyikén próbáljuk azt a néhány kötelező látnivalót letudni, amiről itthon illik majd számot adni. A Trevi-kút kipipálva, viszont a Spanyol lépcsőt sehogy sem találjuk. (Ott bolyongunk órákat a környékén, ám az újabb és újabb kis utcák, sikátorok elcsábítanak...) Nem élvezhetjük Michelangelo Mózesének monumentalitását sem élőben. A Forum Romanum melletti gyümölcsárust ellenben megtaláljuk, ahol tíz éve feleségemnek egy óriási fürt szőlőt sikerül vennem, meglepően olcsón. (Később derült ki, az akkori lírát fejben rosszul számoltam át, eggyel kevesebb nullát ragasztottam hozzá.) Rendtársaim azonban gondoskodnak róla, a történet emlékére Gabi Asszonynak készítsünk egy fotót. Sanyi leköti az indiainak tűnő árust, én felemelem a legnagyobb szőlőfürtöt, Péter fotózik. Egy pillanat az egész. Az árus ordibálva rohan felém, azt hiszi, meg akarom dézsmálni az áruját, de már késő, a fotó elkészül. Rendtársaim amúgy is bevezetik a „Gabika összepisilné magát” szlogent, ha olyan belső udvart, kertet, korsót vagy virágtartót látunk, amiről úgy gondolják, feleségem tetszését maximálisan elnyerné. A magam részéről ezt egy idő után nagyon unom. Törlesztek hát valamit, Sanyitól minden autóba préselődéskor ugyanazt kérdezem, ülésem nincs- e túl hátul, elfér-e a lába rendesen. 

Így élünk Rómában. 

(utolsó vacsora) Utolsó este méltóképpen búcsúzunk. Nem titkolt rendi céllal fölkeresünk egy másik pápai rezidenciát, Castel Gandolfóban, ahol nem a palota megtekintése a cél, hanem a rituális fürdőzés az alatta fekvő krátertóban (Albano-tó). Ám aznap délután az összes ruházatunkat magunkra kell venni, hideg van, a szél is erősen fúj, s ez csak Sanyi rendtársunkat nem zavarja. Térdig gázol a vízbe, már a látványtól rosszul vagyunk. (Sanyi napokig rázogatja majd cipőjéből és zoknijából a finom és eltüntethetetlen vulkáni hamut.) 

A következő rituális állomásunk Frascati. Szabó Ferenc jezsuita atya nyomán mi is Frász Katiként emlegetjük, nem figyelve kellően oda, a névmágia veszélyes dolog. Az atya Péter lelkére köti, menjünk el Frascatiba porkettázni. A porkettát, a nyársra kötözött sült malacot az utcán árulják, zsömlével, olívabogyóval és sajttal, majd a szóbeli hagyomány szerint el lehet vonulni egy olyan félpincejellegű helyre, ahol asztalokhoz ülve nyugodtan megeheted, s hozzá kancsóban remek, házi Frascatit kapsz. (A legjobb Róma környéki bor, aki pedig nem hisz nekem, olvasson utána Ottliknál.)  Méltó hely a búcsúest ünneplésére. A helyről, a porkettáról és a borról hosszan, órákig boncolgatva a részleteket, Krúdy ízes stílusában szabadna csak írni. (Sajnos, nem vagyok Krúdy...) Frász Kati a tulajnő személyesen, ízig-vérig olasz mamma. Amikor a számlát rendezzük (az eddigi legolcsóbb hely a legfinomabb borral), és búcsúzkodunk, nyakunkba borul, összecsókol minket, s mindenkinek mond valami személyre szabott kedvességet. (Sanyinak a lehető legtermészetesebben vall szerelmet.) Mintha csak tudná, ez a búcsúesténk. Ha nem így lenne, ebben a rend összes tagja egyetért, bizonyára ott ragadunk Frascatiban Frász Katinál. Így azonban veszünk még egy ásványvizes palackban bort, és elindulunk utolsó római éjszakánk felé. 

(röhögőgörcs és a megérkezés melankóliája) A legszebb este után a legszebb éjszaka következik Rómában, aminek természetesen másnap meglesznek a következményei. Elfogyasztjuk a Frász Katitól vett házi Frascatit, ami valószínűleg elég erős bor, és talán Viki is ekkor dobja be ananászos-amarettós trükkjét, lényeg, az ekkor készülő fotókat egyikünk se rakná be a családi albumba. Mindegyikünk egyfolytában vigyorog, hinni lehetne, az alkoholnak köszönhetően, ám nem így van. Nem egészen. Akkor már annyira egymásra vagyunk hangolva, és talán a fáradtság is belejátszadozik, a másik legkisebb rezdüléséről tudjuk, mit akar mondani. Talán ezért a folytonos vihogás, ami aztán Péternél röhögőgörcsbe csap át, és mivel vissza akarja tartani, nehogy Viki azt higgye, rajta nevetünk, nem bírja abbahagyni. Kimegy a konyhába és ott folytatja. Próbáljuk magyarázni szegény Vikinek, nem, nem rajta, erre persze mi is újra elröhögjük magunkat Sanyi rend- és takarótárssal, ám innen már biztosan tudhatja Viki, tényleg nem miatta van ez a féktelen jókedv. (A valódi okot rendi titoktartás védi.) 

Éjfél után közös megegyezéssel Péter elhagyja a terepet, hisz hajnali ötre tervezzük a hazaindulást. Sanyival kettő után, fél három körül dőlünk a közös takaró alá, a vendégágyon. Kelés, pakolás után rögtön tudjuk, hiba volt ilyen nagy kaliberű búcsúestét tartani. Szemünket alig tudjuk nyitva tartani az autópálya egyhangúságában. A visszaút álomszerű vízióvá válik, főként a hófedte sziklacsúcsok között az olasz-osztrák határon. Csodával határos módon, iszonyatosan hosszúnak tűnő úton jutunk el Magyarországra. Este, a Somló lábánál megint megállunk, kedvenc gyógykutunknál, eszünk egy kicsit, iszunk a kénes vízből, és Sanyi ismét fotódokumentálja a helyzetet. Péter arca ijesztően átalakul, ha szüleire tekintettel vagyunk, azonnal töröljük a képet. Gabi Asszony éjjel tizenegykor meleg vacsorával vár bennünket, és látva Péter állapotát, könyörög neki, ne menjenek tovább, aludjanak nálunk. Ám Péter hajthatatlan, s miként Pilinszky tékozló fiúja, haza akar menni. Bár inkább ET-hez, a földönkívüli lényhez kezd egyre inkább hasonlítani makacssága. Éjjel aztán jön egy sms, otthon vannak, és mindannyian tudjuk, ehhez a hazaérkezéshez a rendtársak összes őrzőangyalának maximális éberségére szükség volt. 

(tejfehér, sűrű köd) Nehéz Rómáról, a szerelmes útról, mint zarándoklatról írni. A lelkemet próbáltam visszaszerezni az írás által, mert ott ragadt, odakozmált egy kicsit. Anélkül pedig, ahogy az indiánok és Jim Jarmusch is tudják, Halott Ember vagy, élőhalottként bolyongasz a világban. Róma, az olasz táj, mint érett nő tartja fogva a lelkünket, költözik a szívünkbe, minden mást kilakoltatva egy ideig. Talán most, hogy hamarosan kirakódik az utolsó pont, lassan sikerül visszatérni az itthoni életbe is.

A felejtés reményében emlékezős Róma-szövegeket olvasok. Hogy ne kelljen túlságosan érzelmesre hangoltan és kínosan búcsúzkodni a várostól, Genthon István római naplókönyvének végéből másolok ide néhány aktuális mondatot: „Róma emléke kínoz. Elszakadtam tőle, s kettőnk közé a bizonytalanság tejfehér, sűrű köde szállt le. Hajnalban, míg nevét magam elé mondogattam, hirtelen ráeszméltem, hogy fordítva Amornak olvasandó.”