JUHÁSZ ATTILA

„folyton szerelmet”

  Villányi László: valaki majd –
ismeretlen költőnők versei

Hányféle tartalma lehet a férfi-nő kapcsolatnak, a szerelemnek a „szaturnuszi korban”? Hányféle leírható tartalma – hangulata, érzelme, gondolata – lehet egyáltalán a férfi-nő kapcsolatnak, a szerelemnek? Mennyit kívánhat, mennyit lehet képes szavakba foglalni mindebből három évezred alatt a költő, a költői nyelv? Mennyi teret hagyhat mindezeknek három évezred múltán egy kortárs versciklus?
      Annyi biztos, hogy Villányi László 69 négysorosában ott munkál a teljességvágy legalább két értelemben: egyrészt meglelni és feltárni a teljességet a szerelemben és a szerelem által, másrészt erről – a mindenség-magunk megszólaltatott titkaiba való beavatás által – a lehető legárnyaltabban képet is adni a költészet segítségével.
      Ha mindezeknek csak a magyar lírahagyomány szerinti vonatkozásait nézzük is, gazdag és értékes példatárra lelhetünk Balassitól Kisfaludy Sándorig, Csokonaitól Petőfiig, Szabó Lőrinctől Weöres Sándorig, akár a közvetlen megéltség, akár a szerepjátékos, rejtőzködő feltárulkozás adta is az ihletet Erósz tartományainak felkutatásához. A valaki majd nem az első kapcsolódási pontja Villányi László költészetének e hagyományhoz. A pályaképi előzmények közül legközvetlenebb módon a Vivaldi naplójából és a volna a szerelem ciklusköteteihez kapcsolható a legújabb szerelmeskönyv, ötvözvén a maszk(ok) mögül szólás, a fiktív életrajzisághoz rendelt és egységes formába tömörített versbeszéd poétikai lehetőségeit, melyeket e szintézisalkotás során költőnk újabb tartalmi-formai eszközökkel alakított egyedivé.
      Miközben a szaturnuszi kor nem tolerálja (ld. volna nekünk – ismeretlen izlandi költőnő verse), sőt elfojtja a harmóniaigényünket, teljességvágyunk megéléséhez (kiéléséhez) pedig anyagias értékrendet, tárgyiasult manifesztációt sugalmaz, sőt harsányan propagálja azt, Villányi László és költészete következetesen hű marad az érzelemgazdagság-elvhez, az esztétikumhoz, a halkságában is határozott, könnyedségében is szenvedélyes, játékosságában is komoly lélekóváshoz, lélekerősítéshez. A szaturnuszi korban is vállalt bizonyosság mellett persze ott van a bizonytalanság. Vajon a reményteli önerősítés vagy éppen a kétes tétovaság jelzése például a kötetcím és a nyitó opus címe (vö.: valaki majd; ha eljön – határozatlan névmás, bizonytalan időpontra utaló módosítószó; a feltételes alárendelés hangsúlyossá tett kötőszava)? Ha a sajátos címadástechnika – egy-egy kétszavas kiemelt szerkezet kontextusfüggetlen vagy nagyon is kontextusteremtő – további jelzéseit szemléljük, azok is demonstrálják ezt a kettősséget. Talán nem véletlen azonban, hogy amíg a sorozat elején a címek inkább cáfolják, vagy legalább is lebegtetik a beteljesedés ígéretét (ld.: alig jutott, óta mindhiába, biztatást ne, még nem, sem lehetek, nem hagy, bizony nem, többé nem), addig a kötet vége felé közeledve egyre nagyobb arányban fordulnak elő a pozitív megerősítést tartalmazó utalások (pl.: van erőm, viszont egész, végre valódi, lelkesen első, örökké arra, jön velem, velem nézi). Hasonló dualitás mutatkozik a versszövegek többségének (hatvankilencből harminckilenc) „de-szerkezetre” alapozott konstrukciójában is: a fordulatot hozó hangulat- és szemléletváltások egyaránt eredményezhetnek könnyebbítő-felszabadító, máskor meg éppen illúzióvesztő végkifejletet. Ezért is tűnik úgy sokszor, hogy a rövid terjedelem mellett megjelenő poentírozás epigrammai karaktert kölcsönöz a szövegeknek. (Nyilvánvalóan ez lehet a legdirektebb műfaji áthallás, ugyanakkor a négy-négy sorba alkalom adtán egy-egy dráma, regény, ballada sűrűsödik bele, máskor pedig az anekdotikusság vagy éppen az életképi, helyzetdalszerű műfaji arculat, illetve a vallomás- vagy portréjelleg dominál.)
      Kettős természetű jelenségekből bőven akad még a versekben, habár a kötetegészt tekintve alapvetően a sokszínűség a meghatározó. Nem is lehet ez másként hatvankilenc nőalak megszólaltatásakor, akik több égtájat, sokféle kultúrát, életkort, temperamentumot, érzés- és gondolatvilágot képviselnek, bár összességében, együtt-egészben nemcsak nemüket jelenítik meg, hanem az ember belső végtelenét egyáltalán, beleértve természetesen a női maszkulin vonásokat csakúgy, mint a férfi alkotó – s vele mindnyájunk – lelkében ott szunnyadó feminin ősjellemvonásokat is, melyeknek folyamatos egymásba játszása, egymásba játszatása rendre érzékelhetővé válik a kötet szövegeiben. Ez olykor formai rásegítéssel történik, mint például a szabad függő beszéd alkalmazásával, a megszólító és elbeszélő dikció nexus- és személyváltásai következtében, a monológforma többé-kevésbé rejtett dialogizálása által vagy az írásjelhasználat stilizáló egyszerűsítésének segítségével.
      A nyelvhasználat sokszínűsége a megszólalók sokféleségéhez idomul. Ahány domináns jellemvonás, annyi jellegzetes nyelvi gesztus: a motivikus kulcsszók gazdag kínálata, játékos (jön majd, amikor éppen), bújtatott (mielőtt még, ennyi sem) vagy vaskosabb (fogja föl, hegyén se, úgy meredt) erotika; gördülő ritmikusság (mielőtt még) vagy darabos szaggatottság (csóválta fejét), finom líraiság (még nem, ébredés után) vagy nyers köznyelv-közeliség („mielőtt / még itt ábrándozni kezd nekem, / gyorsan orra alá fújom a füstöt”, „Szerfölött körülményesek randevúink, / integetésben viszont jók vagyunk”, „Narcisztikus állat, diagnosztizálta (kapásból) / egy pszichiáternő”, „bizonyosan feldobta a helyzet / rendhagyó volta”). Ez utóbbi kapcsán érdemes megjegyezni, hogy az alkotói koncepcióban bizonyára fontosabb szerep jutott a megszólalók nő-mivoltának, mint költő létének – ezt tanúsítja a relatíve gyakori ál-költőietlenség mellett az is, hogy a szövegeknek csupán alig ötöde utal valamely kontextuális jelzéssel a megszólaló poétai avatottságára. A nyelv sokszólamúsága ugyanakkor hatásos poétikai ellensúly a forma  egyöntetűségével (négy sor, egy mondat) szemben, de annak monotóniáját mikrostruktúra-képző jelleggel is tudatosan oldja szerzőnk – például a zárójeles közbeékeléssel variált szövegformációk által vagy a kötetvégi sorhossz-növeléses verscsoport beépítésével. (A Kurcsis László tervezte igényes külsőségek legfontosabbika, a borítót díszítő Bornemisza Eszter-textilkép játékos sokszínűsége, formagazdagsága indirekten meg is előlegezi a nyelvi polifóniát.)
      Vajon ebben a sokféleségben megtalálhatjuk-e valamely jelét az alkotó elfogultságának bármelyik „hősnője” (alteregója?) iránt? A felvetés annál inkább is jogos, mert két költemény egyaránt fontosnak tartja keresetlen egyértelműséggel hangsúlyozni, hogy az ideálkeresésnek – talán nem csupán a szerelemben és nem csupán a szaturnuszi korban – aligha van értelme: „Csak a jót akarod látni, még bennem is, / a horoszkóptól folyton szerelmet vársz, / de nem hiába tanultam karakterológiát, / hogy én ideál legyek, abból te nem eszel” (folyton szerelmet); „Gyönge vagy, már édesanyád is megmondta, / elgyöngülsz a nőktől, rajongásod rémisztő, / tökéletes legszebb álmodban sem lehetek, / ne magasztalj, s bennem megváltót ne keress” (sem lehetek). Ezzel szemben nyilvánvalónak tűnik, hogy a cikluskezdő és -záró pozíció által kiemelt opusok (ha eljön; ébredés után, velem nézi, szó nélkül) szenvedélyes-romantikus költőnő-lelkülete a szerzői szimpátia, azonosulás révén kap nagyobb hangsúlyt. A legsajátosabb módon azonban a nepáli költőnő verse kerül a középpontba – s talán az abszolút középpontba is. Ezt minden egyéb szövegtől megkülönbözteti, hogy kötetbeli pozíciója számmisztikus öszszefüggést is sejtet (a vers éppen a 69. oldalon van), s az, hogy a mindenütt máshol vesszőkkel egységesített mondatközi írásjelhasználatot itt csupa kérdőjel váltja fel, melyek által olyan költői kérdéssor szerveződik szöveggé, melynek reményteli tételei mégiscsak azt szemléltetik, sugallják, hogy hiszünk, vagy legalább is hinnünk kéne az ideálközeli, de mégis földközeli, igazi kedvesben, a nagy találkozásban, a beteljesítő szerelemben – s talán ezért is vált át a versnyelv éppen itt az addig általános elbeszélő múltidejűségről a jelen- és jövőorientált beszédmódra.

jön velem 

Vajon reggelente elmereng álmain? biciklijével megáll,
ha a fák mögé ér a Nap? szeret-e lassan járni, hallgatni?
milyen lehet a hangja? kedvelni fogja az enyémet?
megszólít-e végre, ha majd szembe jön velem az utcán?
     

S ha már pozíció és 69, akkor Villányi László játékos-erotikus utalásai közé is besorolhatjuk ezt az indirekt jelzést, még akkor is, ha a vershelyzet tanúsága szerint az itt megszólaló éppen csak plátói fantáziálásba merül. S ha már a 69-es szám jegyében a játékos erotikánál tartunk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a pajzán mókázást sem, amely éppen a francia költőnő versében hivatkozik a poézis, a szerelempoézis humorosságának-nedvdússágának fontosságára.
      Ötletes, érdekes kapcsolatok másutt is jelen vannak az alcím szerinti nemzetiségi hivatkozás és a versszövegbeli utalások között, azonban a kapcsolat nyilvánvalóságáról nem mindig beszélhetünk. Sokféle lokális, kulturális inspirációnak találjuk nyomát a különböző opusokban. Előfordul, hogy motivikus összejátszásokra lehetünk figyelmesek (pl. sör említése a cseh költőnő által, fügefára utalás az olasz, lavinára a svájci, kívánságzászlóra a tibeti, rizsföldre a laoszi verselő szövegében), másutt a nyelvhasználat módjában, a stílusban megmutatkozó temperamentum, habitus tükrözi a megszólaló nemzetkarakterbeli kötődését (ld. angolos önmérséklet, közép- és dél-amerikai rámenős szenvedélyesség)
      A couleur locale kisebb hangsúlya, alkalmankénti hiánya valószínűleg azzal magyarázható, hogy a női lélek sokfélesége csak részben függ az égtájak, kultúrák szerinti hovatartozástól, s hogy végeredményben külön-külön is, együtt is ugyanarról a megfejthetetlenül összetett lelkületről, folytonosan változó-újuló nőiségről van szó a versekben. Ezért is oldható fel könnyen a félig ismeretlenség paradoxona (tudjuk, hová való a költőnő, de nevét nem ismerjük – ld. még Júlia örök érévnyű erkélymonológját a név fontosságáról), s ez a kavargó sokárnyalatúság hitelesíti a kötetstruktúra sajátos, alig szerkesztett lazaságát (semmi földrajzi – legfeljebb kalandos János vitéz-i – logika, semmi érzelemárnyalat-alakulási haladásrend, csupán alkalmi motivikus szomszédságok, s a „szép összekuszálódás” rendje – ld. a hivatkozásokat mindjárt a nyitóvers szövegében), valamint a szemléletes hangulatiságot eredményező, a szövegek többségénél a pillanat kinagyításában jelen levő impresszionisztikus ábrázolásmódot.
      Ez a hatvankilenc arcú „dáma-bibliothéka” (Csokonai után, szabadon) képviselheti a Messze..., messze... vagy a színes tintákról álmodozó, a teremtő (nőteremtő, költőnőteremtő) alkotói fantáziaképek – akár casanovai – mindenségvágyó véges végtelenségét is, melynek bölcseleti igényű motivációjaként éppúgy azonosíthatjuk a pillanat önfeledtségének szerelemélmény általi megragadását (még nem), mint az időből való kilépés szándékát (lelkesen első).
      A valaki majd mindemellett mégsem az a könyv, amelyben a rövid szövegterjedelembe sűrített lírai bölcselet lassú haladásra, megfontolt újraolvasásra késztet. Nagy erénye, hogy egy-egy darabjába is bele lehet feledkeznünk, de könnyen ébreszti a vágyat a teljesség, a teljes kötet áttekintése-befogadása iránt is, így aztán sokféleképpen olvasható, s egyébként kecses-szép formátumának köszönhetően is rendre kezeink közé, megérintő lelki intimitások felé kívánkozik. (Orpheusz Kiadó, Bp. 2008)