HALMAI TAMÁS

Szegénység és ragyogás

  Vasadi Péter A szív szüntelen mormolása
című regényéről

                                                                                 „Ki farag valaha bennünket egészre,
                                                                                ha nincs kemény vésőnk, hogy magunkat vésne,
                                                                                ha nincs kalapácsunk, szüntelenül dúló,
                                                                                legfájóbb mélyünkbe belefúró fúró?” 

(Babits Mihály) 

                                                                                „Amikor én istent faragtam,
                                                                                kemény köveket válogattam.
                                                                                Keményebbeket, mint a testem,
                                                                                hogy, ha vigasztal, elhihessem.” 

(Nemes Nagy Ágnes) 

Vasadi Pétert elsősorban költőként tartjuk számon. Esszéi, kritikái, publicisztikája és szépírói művei ritkábban tárgyalt, esetlegesebben taglalt részei életművének. Holott kínálja magát olvasásra, megolvasásra onnan is nem egy alkotás. Például ez az 1991-ben, a Szent István Társulat gondozásában megjelent regény.
      A szív szüntelen mormolása Lisieux-i Szent Teréztől veszi címét. Hogy a címet jelölt vendégszöveg alkotja (a borítón s a gerincen nem, de belül idézőjelek s három pont figyelmeztet az átvételre), nyomatékos kapcsolódást jelöl a „Kis” szenthez. Ahhoz, aki szeretetközpontú életgyakorlatát, irgalomból emelt misztikáját tudatos egyszerűséggel, szemérmes öntudattal hirdette: „Nekem az a mennyország, hogy jót tehetek a földön” – írta egy helyütt. „Az én hivatásom a szeretet!” – fogalmazott másutt. Szeretet és irgalom effajta egyszerűsége felé igyekszik a regény főhőse is, először csak tapogatódzó gyanúval, később bátor alázattal.
      Vas Pál, az Új Esztendő című egyházi hetilap újságírója olvasói leveleket bontogat. (Az író nevére s az Új Ember című lapra utaló névadásnak esztétikai hozadékát nem, csak érzelmi tartalmát látjuk.) A posta ezúttal meglepetéssel is szolgál. Olasz Bálint építészmérnök a kételkedő intellektus kiművelt szenvedélyével bírálja a szerkesztői cikkek, levelek túlzottnak vélt magabiztosságát. Vas válasza hasonlóan udvarias – és hasonlóan határozott. Elmélyülő meggyőződéssel érvel a hit igaza mellett: „Ha nincs vagy »meghalt«, ki kell újra találni” – írja Istenről. A vitapartnert megtisztelő választékosság és önmérséklet vezeti tollát akkor is, amikor arra figyelmeztet: „élettörténetünk nem más, mint az életünkben elrejlő kegyelem története”. A mérnök kételkedik és eltöpreng; vívódik és vall. Levélről levélre finomodik látásmódja, tisztulnak gondolatai. „Mert az igazi szabadság mindig mérhetetlenül több az én szabadságomnál, tehát fölfelé egyre szabadabb lehetek, ha meg tudok feledkezni azokról a követelményekről, amelyeket a magam szabadságáért másokkal szemben támasztok” – jut idővel a felismerésre. Megtérése már-már észrevétlenül végbemenő csoda. A szerkesztő tapintatosan eligazító sorai és véletlennek tetsző magánéleti események együtt teremtik meg alkalmát. Egy idő után már a harangszót sem képes másképp hallani az emberi nyüzsgés közepette, mint ami „beleszól ebbe a káprázatba és belemondja történelmi konokságával, hogy az özönlő lényegtelenség közepette is a lényeg a fontos”.
      Fontos tényező, hogy a két szereplő egyszer sem találkozik személyesen. A köztük mindvégig fennálló távolság két okból figyelemre méltó. Egyrészt: hangsúlyossá válik ezáltal, hogy itt két lélek, két szellemi létező kommunikál. Másrészt: a megtérés így voltaképpen a párbeszéd személyfölötti terében megjelenő erő, igazság, hatalom eredménye lesz.
      A levélváltások során a szerepek csöndes elmozdulása, irgalmas helycseréje figyelhető meg. Vas hitbéli bizonyosságát – világképének módszeres felülvizsgálatára s nyelvi reflektálására kényszerülve – erősebb bizonyosságra váltja; Olasz pedig, ezzel párhuzamosan s összefüggésben ezzel, mindinkább a hitigazságok nyelvén szólal meg. Utolsó levelét – kétéves hallgatás után – már a franciaországi rendházból küldi: „Megszűnni magunknak s Istennek élni, ebben áll az ember boldogsága. Mi azonban se boldogok, se boldogtalanok nem akarunk lenni. Semmik sem akarunk lenni, mivel az állapotunk az, hogy Istené vagyunk. Isten azonban tiszta szeretet, tehát tiszta boldogság is, így el sem kerülhetjük, hogy boldogságából valami ránk ne ragadjon.” Pappá szentelték, karthauzi szerzetesnek állt.
      A levélhez csatolt kéziratos lapok fölé a Kockásfüzet címet írja. A regény további részét – Vas Pál válasza és kommentárjai nélkül – e szövegek teszik ki.
      Ekkor válik nyilvánvalóvá, hogy nem csak nyelvek (hitek és igazságok), hanem irodalmi s irodalmon túli műfajok is keverednek, átalakulnak s egymásba tűnnek a műben. Félig levél-, félig esszéregényt olvasunk; olyat, amely a fejlődés- s a tézis- vagy filozófiai regény hagyományából is merít. Ráadásul, értelemszerűen, a hitviták műfaji emlékezete is átsejlik a szövegen. (Érdemes emlékeznünk a chestertoni axiómára: „minden erkölcs és minden társadalom célja az, hogy egymást szerető emberek vitatkozzanak benne”.) A két szereplő írásos dialógusában s a karthauzi jegyzetekben műfajok, nyelvek, nézőpontok csúsznak egybe – és adódnak össze eggyé.
      A Kockásfüzet két további részből áll.
      A hit világa elmélkedések, szentírás-magyarázatok, napi reflexiók sorozata. Jegyzetek hit, remény és szeretet megélt összefüggéseiről: „Ha az emberben a hit ítél, akkor az ember irgalmas. Ha a hite hitet keres, igazságos és reménykedő. Ha a hit befejezi benne fölfedezéseit, akkor az ember már csak szeretni képes.” Látszat és lényeg, lent és fent kettősségének teológiájáról: „Meg fogom érteni, hogy Krisztus szegénysége és Isten ragyogása egy.” És tudásról, bűnről s szeretetről újra: „Istenhez nem az visz közel, ha könyvtárnyit összeírok róla, hanem az odaadásom. És nem az választ el tőle, ha ezt meg azt még nem tanultam meg róla, hanem a bűneim. Aki azonban szeret, az nem is akar mást tenni, mint szeretni. És mindig akarhatunk szeretni.”
      A Boldogok vagytok... közvetlenebbül összpontosít a mindennapi életszentség kérdéseire; alapul az evangéliumi nyolc boldogságot véve. Miért boldogok a szelídek? S miben nyilvánul meg ebbéli létállapotuk? „A szelíd keze nem ragad meg, csak érint. Ezért feléje hajolnak a virágok, s az állatok a tenyere alá simulnak.” Mi történik azzal, aki zenét hallgat? Kivált akkor, ha Bach zenéjét – aki „magát a létezést kottázza”?
      A regény „cselekménye” az első emeleti szerkesztőségi szobából indul, a város közönyös forgataga fölül. Ezt akkor is jelentéses helyszínnek érezhetjük, ha Fernando Pessoától tudjuk: még egy „város fölé magasodó negyedik emeletről is el lehet gondolni a végtelent”. Jelentésesnek, sőt, szimbolikusnak. Mert innen, az urbánus lét közönséges díszletei közül jut el Vas Pál a megértés ritka, kegyelmi közegébe; a különleges első levél írója, Olasz Bálint pedig  (aki, mint „bányaép. mérnök”, szimbolikusan és szó szerint is de profundis indul útjára!) egy másik országba – s egy másik létformába: „A minden téren és időn túlszökő egységet itt még fölparcellázzák a fizikai lét adottságai. Most még »csak« lélekben éljük át a határtalan egységet abban, aki maga az egység: a Kenyér föltámadt Jézusában, a föltámadt Krisztus Kenyerében. A Boldogság azonban szabad, nem tud inneni, vagy onnani lenni. Talán nem is más, mint az az öröm, amit az ember akkor érez, mikor a legvégső helyére jut: a Szeretet Szívébe.” E spirituális fölemelkedésről mintegy a magánlevél és az irodalmi mű kettős közvetettsége számol be. A lelki- szellemi átlényegülés folyamata alkalmasint csak így, a művészet áttételező játékán keresztül válhat valóságossá a befogadó számára.
      Csak így dönthet szabadon arról, végső soron mit fogad be, s miben vesz részt maga is.