| |
BODRI
FERENC
Babits
körül
Művészsors a Duna-tájon
„Esztergomot
hajóról pillantottam meg először...” – emlékezik a vendéglátó
az előhegyi nyárilak lugasa árnyékában az őt 1932 nyarán meglátogató Móricz-lányok
előtt. A háziasszony remek ebédje után majd leereszkednek a városba, megtekinteni
a további dombok látnivalóit is. Végül a szíves házaspár elkíséri a hajóállomáshoz
csinos vendégeit, akik talán lehet, ugyanarra a hajóra léptek, mint egykor
Babitsék. Majd hazaröppennek győztesen a leányfalusi kert és házikó atyai
oltalma alá.
A vendéglátó pontosan emlékezett. 1923 nyarán több ízben szálltak maguk
is hajóra Gizella-telep, majd Dömös állomásokon – utazás Esztergomig,
mind jobban felfedezni az első pillantásra megkedvelt városka megkopott
nevezetességeit.
Séta vagy éppen pihenés közben akaratlanul is szembetalálkoztak több itt
nyaraló fővárosi képzőművésszel, közöttük a Szentendréről áttelepedett,
jeles tehetségű és szinte hontalan festőművésszel, Tipary Dezsővel, aki
örömmel csatlakozott a régi ismerősökhöz, és akár egy bennszülött őshonos
mutogatja kedves barátainak a városka intimebb részleteit, közben lelkesen
sorolja a kisvárosi életforma kellemes ájerét, reményt nyújtó lehetőségeit.
Esztendő után majd évülhetetlen része lesz az alkalmas házikó megtalálásában,
neve tanúként az adásvételi szerződés záradékába kerül. Kapcsolatuk mind
szorosabbá válik, Tipary mester státusza Babitséknál emelkedik.
A pár év előtti békediktátummal a „felvidéki határváros” századokon
át érlelt vezető szerepét veszítette el. Erőteljesen beszűkültek funkcionális,
főként kulturális igényei és lehetőségei. Komor reménytelenség honol a
kulcsra zárt kapuk mögött, a szobákban a „várospolitika” öntépő
kísérletei. Különben az alkotó művészek gyakori látogatásai, bőséges nyári
jelenlétei jó okkal kínálták a kibontakozás lehetséges módját és tűnékeny
reményeit.
A háború előtti verőfényesebb Esztergomban iskolázott Kárpáti Aurél szinte
naponta a főváros és a kedves emlékű nevelő otthona között, és Babits
asztala köré szinte falkában terelgeti a helybéli értelmiség irodalomra
és a képzőművészetekre érzékenyebb tagjai. Török Sophie naptárának bejegyzései
pontosan eligazítanak.
Az 1924-ben vezetett notesz nyári hónapjainál legtöbbször Tipary Dezső
neve fordul elő. Ő emlegeti a „villát”, jelen van „az ingatlan
megtekintése” rítusánál (március 18.), pár hét után még Pesten is
meglátogatja Babitsékat, velük vacsorázik, náluk is alszik május 10-én.
A falakat rendítő vihar kártételéről május 12-én ő értesíti a bizonyára
kétségbeesett új tulajdonosokat telefonon, majd fogadja és kíséri őket
a helyszínen, ahol eléggé sokszor van jelen. Ő vezeti az érseki képtárba
látogató emberpárt, majd fogadja őket még aznap, július 30-án. A sikeres
vizit alkalmával még képvásárlásra is sor kerül.
A bezártság gyámoltalan vigasztalanságába zárkózó Esztergom lakossága
számára váratlan élmény lehetett az ismeretlenből magányosan, kevéske
cókmókkal érkezett garabonciás, akinek helyfoglalása az eseménytelenül
egyhangú, porlepett gondolkodású, örömtelen kisvilágban élők számára szellőnyi
változás. A „piktor” egyben világháborús érmekkel díszített
főhadnagy is, a látogatottabb helyeken való közvetlen feltűnése szóbeszéd
tárgya lett, mint ahogy Babitsé lesz majd esztendő után.
A Hont megyei Horvátiban, 1887. február 15-én született, Felsőszemeréden
nevelkedett, időben felismert tehetségű fiatal ember iskoláztatásában
(Képzőművészeti Főiskola, Budapest, München); szárnyrakerülésének pártfogolásában
az 1848/49-es, majd a kiegyezéskori országgyűlés képviselőjének, a jellegzetesen
Kossuth-párti Ivánka Zsigmondnak jelentős szerepe volt. A háború előtti
tárlatokon (Műcsarnok, Művészház, Nemzeti Szalon, a müncheni Glaspalast,
nemzetközi bemutatók Rómában, Velencében stb.) rajzaival, színes linómetszeteivel
többnyire sikert aratott, 1908-ban grafikai állami díjat kapott. Olgyay
Viktor „reményre jogosító tehetségnek” minősítette kiemelten
a karcok és a magasmetszés elsajátítása terén az 1909-es Művészet
lapjain. Itt és másutt szentendrei és tatai városrészletek emlékezetes
rajzaival, színes linómetszeteivel találkozhatunk. Egry József, Pólya
Tibor, Paulini Béla és mások társaként egy szellemdús élclap – az
Izé – közölte oldottabb témájú rajzait.
A lövészárokból hazakeveredve a megkedvelt korábbi helyett egy alapjaiban
felbolydult, kilátásaiban felforgatott, humortalan világra talált. A bizonytalanságban
elveszítette közvetlen pártfogóit, szűkebb pátriájával (Hont megye „külföld”
lett) minden kapcsolatát. Három esztendeig a Margitszigeten, József nádor
elhagyott, emeletes, omladozó nyaralójában lakik, a festőtárs, Boromisza
Tibor csendesen megtűrt vendégeként. Krúdy Gyula „szigeti kisszállónak”
nevezi a valaha sárgán virító rompalotát, személyes enyhhelyét.
Innen Szentendrére került Bornemiszával, utóbb Esztergomba, mint dr. Anthony
Béla, előbb Szentendre, utóbb Esztergom polgármestere.
Közben „tájképfestő lett [...], főképp városképeket állított ki...”
– emlékezik az egykori ígéretes grafikusra az Esztergomban ez idő
tájban gyakorta megforduló Lyka Károly, az ifjúkori sikerek egyik koronatanúja.
A korábban Nagybányán töltött két nyári hónap (1912, 1918) élményei között
megkedvelt szerkezetesen impresszív témaszemlélet teljesen átitatta az
idősödő festő látásmódját táj- és városképeiben, portréiban. Az Esztergomban
töltött esztendők felfűtött reményű tevékenysége eredményét kívánja bemutatni
az 1924 karácsonya körüli napokra tervezett tárlat, amelyet az alkotó
mellett Kárpáti Aurél és Einczinger Ferenc szorgalmazott, egy-egy kitűnő
írással mutatva be a festőt és művészetét. Kárpáti műteremlátogatásáról
számolt be a Pesti Napló 1924. június 8-i lapjain, Einczinger Ferenc
pályaképet formál az Esztergom december 7-i számában. Az Esztergom
és Vidéke két ízben is invitál a tárlat megtekintésére a bencés gimnázium
nagytermébe, ahol Tipary portréi, táj- és városképei, rajzai mellett láthatja
az iskola kitűnő tanárának, Hellebrandt Bélának ötvösműveit, Einczinger
Ferenc festményeit. A kiállítást dr. Anthony Béla polgármester nyitotta
meg december 21-én. „a fővárosi lapok is foglalkoznak a kiállítással
[...], képeket közölnek róla [...], hisz Tipary Dezső neve ismert név...”
– olvasható a megnyitás napján, majd a 25-i lapszámban Kárpáti Aurél
előadását, a tanári kvartett szereplését ígérik, pár nap után pedig ifj.
Vitál István Tipary egyéniségéről és művészetéről alkotott benyomásait
közlik az Esztergom és Vidéke lapjain. Az elismerés olyan, mint
a befogadás nemes kísérlete. Tipary Dezső látszólag révbe jutott.
De más is történt a felszín mögött. Erről a betegeskedő Babitshoz egy
megkésett levél számol be utóbb. „Kaptunk egy meghívót az esztergomi
képkiállításra [...], hogy sikerült? – kérdezi Török Sophie 1925.
január 6-án írt levelében Einczingernétől – mennyire sajnálom, hogy
mi nem lehettünk ott! Tiparyról nem tudunk semmit, mikor elutaztunk Esztergomból,
az volt a pletyka róla, hogy ’eltűnt’ – azóta se adott
nálunk életjelt...” Az érdeklődésre pontos válasszal majd Einczinger
Ferenc szolgál február 2-án: „A krónikámat azzal kell kezdenem, hogy
a karácsonyi kiállítás reám nézve fájóan kellemetlen akkorddal végződött.
Mint várható volt, Tipary kevés erkölcsi sikert ért el, anyagiakban pedig
teljesen belebukott vállalatába. Előzetes költségeire 8 társammal 10 millió
koronás váltókölcsönt vettünk fel részére azzal, hogy kiállítása bevételéből
fogja ezt beváltani.
Mivel pedig csupán 2 képet adott el 1 millióért, a váltót mi voltunk kénytelenek
kifizetni. Ez nem ment bizony simán, mert Tipary igen különös magaviseletet
tanúsított annyira, hogy a köréje tömörült kis tábort teljesen elidegenítette
magától. Az aláírók nagy része szívességet vélt vele gyakorolni, ő azonban
éles modorával kijelentette, hogy nem veszi szívességnek a kölcsönfelvételben
való részvételt, és oda magyarázta, hogy nekünk kötelességünk azt levásárolni.
Vitattuk ugyan ez álláspontot, de végre egyéb hiányában mégis csak úgy
intéződött el a dolog.
Külön kifejezte elégedetlenségét irányomban, hogy érdekében állítólag
nem fejtettem ki elég agilitást, mely végül heves szóváltások után teljes
szakítással végződött. Nem akarom itt papírra tenni a részleteket, mert
még ma is fáj nekem hálátlansága, és általában igen keserű emlékek fűződnek
e közös nyilvános szereplésünkhöz. Még szerencse, hogy én szerény 10 képemet
»Nem eladó« jelzéssel állítottam ki. – Neki 120 darabja
volt kiállítva, mind új blondel keretben, melyekre még tudtommal 11 millió
koronával adós.
Kárpáti igen sikerült előadást tartott karácsony második napján, sajnos
a kiállítás népszerűtlensége folytán alig 120 fejű hallgatóság előtt ...”
– olvasható sok egyéb esemény jelzése mellett a szomorú beszámoló.
Az Esztergom és Vidéke két januári száma (1925. január 18. ill.
25.) közli majd Kárpáti Aurél tájékozott előadásának teljes szövegét mintegy
áldozatul a művészetek előtt.
Tipary Dezső további sorsáról erősen hézagosak az ismereteink. 1925 tavaszától
Budapest után ismét Szentendrén munkálkodik. Boromisza Tibor és társai
mellett részt kér a művésztelep alapításában is. Budapesti műteremkiállítását
a Magyar Művészet említi majd (1926 augusztus), művei szerepelnek
a Képzőművészek Új Társasága (KÚT) 1927-es tavaszi, majd 1929-es
téli tárlatán. A KÚT-ban való bemutatkozásait Rabinovszky Máriusz a Nyugatban
„Tipary ott tart, ahol eddig Szobotka”, az ezt követőt „Einczinger
és Tipary még fokozottabban helyezik ösztönük fölé a geometrikus elvet”
lakonikusan homályos tömörségével értékeli.
Az Éber-lexikon (1935) „posztimpresszionista esztergomi képeit”
említi jelesül, az Új Idők Lexikona (1942) alakos és tájképei
mellett esztergomi rajzait. Munkásságáról e kettő az utolsó jelhagyó híradás,
a továbbiak az említetteket ismételgetik. Halálának dátumaként 1964-et
jelölnek, hatalmas űrt hagyva a jelöltek mögött. Fel-felbukkanó alkotásait
sikerrel és magas áron kínálják a galériák.
Valós művészi értékein való felfedezése további áldozatos kutató- és elmélyült
elemző munkára vár.
|
|