| |
WEHNER
TIBOR
Tata-impressziók,
Tata-őszök
A
víz alól, periszkópon keresztül kellene figyelni a víztükröt magát. Pontosabbak
és hitelesebbek lennének a megfigyelési eredmények, mint kívülről
egészen biztosan más konzekvenciák körvonalazódnának, ha megfigyelői mivoltunk
már-már egylényegű lenne magával a megfigyelttel.
Egy elhagyott, elhanyagolt, üres fürdőmedence és a leeresztett-kiszáradó
tómeder között talán megvonható valamilyen, árnyalatnyinak tűnő különbség.
A fantazmagória az egy fogalom, mint a megfigyelői várterasz.
A fejlődésbe vetett hit olyan alattomosan és feltartóztathatatlanul terjed,
akár a fertőző betegség, vagy mint a tatai tópart mellszoborállítási igyekezete.
(Ilyentájt, a későőszi jótékony ködök leereszkedtével Kusztó kapitány
szelleme rendre vágyakozva elrepül a tatai Öreg-tó leeresztett víztükre
felett, és ismét szembesül a kíméletlen, megváltoztathatatlan ténnyel:
nem volt, nincs, és talán nem is lesz szobra Tata háládatlan városában.
A megrekedt szoborállítási mozgalmak már nem lelkesítik kiszáradt vizek
felett kóválygó lelkét.)
Bizonyos ködös fotográfiákon a tavat övező, a korlátot tartó márványoszlopok
láthatatlan falloszokként meredeznek valóságos megjelenésük csak
az átható ájer miatt nem okoz riadalmat. (Napsütésben meg már-már semleges,
vagy legalábbis szokványos a látvány.)
Hiábavaló, utólagos tüsténtkedés: a téli partra húzott bárka hajócsavarjának
eszeveszett forgása.
A szürrealista művészet egyik meghatározó motívuma a hal korántsem
csodálkozhatunk tehát a szürrealista tendenciák felbukkanásában és térnyerésében
Tata művészetében. (A jelenség jóllehet egyes történészek erre
az időre teszik az akvárium ősének megjelenését egyik ikonográfiai
eredője: Noé hosszú töprengés után úgy döntött, hogy halakat nem vesz
fel a hajójába. Ez kétségkívül hozzájárult a halak napjainkig tapasztalható
feltűnő kirekesztettség-érzéséhez.)
Lehet-e a véletlenek összjátéka, avagy ez maga a megtestesült szükségszerűség:
búvárfotó-kiállítás a gimnázium dísztermében? Újjáéled a múlt század hatvanas
éveinek tatai víz alatti fotó-matatási hagyománya, amely során hajdan
rögzült, napjainkra természetesen már elkallódott felvételekről maga Kusztó
kapitány adott szakvéleményt? De jelentkezik-e valaki, aki ezeket a mai
fotográfiákat a hajdani kapitány szellemét idéző szakmai alázattal megmustrálja?
És elemzi-e valaki igazán értő, körültekintő és kusztói (pikkardi) aspektusokat
érvényesítő, összehasonlító szemlélettel az új képeket?
A bizonyos idő után a vízben feloldódó hal mint képi problematika egy
búvárfotós számára valószínűleg csak a feloldódás előtti állapotban lehet
érdekes. Merülni idejében kell. És ez a kritériumrendszer feltehetően
nem csak a búvárfotósok számára meghatározó. De kiknek számára is? (A
vízben oldódó halak megjelenésének idejét csak megbecsülni tudják a biológusok.)
Zsák Pikkard tízezer méteres merülési rekordja mindmáig megdöntetlen (megdönthetetlen).
De ugyan mit kezdett volna a derék férfiú a későőszi Tatára tévedvén?
(Mintha elsütve a régi viccet az Ajtony fedélzetéről szólna
le a részegség hullámaiban vergődő kapitány a mélyben dolgozó
búvároknak: azonnal gyertek fel, mert süllyedünk.)
Na persze, mondhatnánk, hogy a természeti jelenségek csak látszólag megmagyarázhatatlanok,
és előbb-utóbb fény derül minden titokzatosságra. Így hát regisztrálható,
hogy a vízfodrozódás a láthatóvá lett szél, de még az is megmagyarázható,
hogy ha nem fúj, akkor is fodrozódik legalábbis a tatai tó esetében.
De a tudomány újabb erőfeszítéseire lesz szükség felfedni a titkot: mi
történik akkor, amikor a szél fúj, és a víz egészen egyszerűen nem fodrozódik?
E viszonyok közepette egyre gyanúsabbá és megfejthetetlenebbé válik a
nem fúj és nem fodrozódik- szituáció.
A Gangeszben élő édesvízi delfinek a zavaros víz ökológiai kényszere következtében
vakon élnek évezredek óta. Az analógia zavaros víz kapcsán
elhamarkodott következtetések lennének levonhatók a tatai tóval, illetve
jól és kevéssé ismert élő(haló)világával kapcsolatban: vakon ugyan miért
is bukkanna (bukkannának) a felszínre? Tudományos körökben e kérdéssel
kapcsolatban még egyelőre éles viták dúlnak, hogy a víz megtisztulása
(lásd: öntisztulás) után mennyi ideig kell majd várnunk bármiféle változás
bekövetkeztére? (A hatalmas cetek oldalt elhelyezkedő parányi szemük forgatására
képtelenek: ha a kibocsátott letapogató-hullámok révén orruk előtt felfedezett
jelenségről vizuálisan is meg szeretnének győződni, egész testükkel valamely
derékszögben el kell fordulniuk. De nem fordulnak el és nem győződnek
meg, hanem hatalmasra tátva szájukat habozás nélkül lezárják a történetet.
Túl szép is lenne: vaksi cet a tatai vizenyőben.)
Ezen közállapotok között, idegenérzettel áthatottan, mint egy, a nagyhalászat
során a hálóból kicsusszant hermafrodita hal. A túlélés öntelt hírnöke.
A környezetvédelem megkésett emlékműve: öntudatlan büszkeséggel és megingathatatlan
megrendültséggel egy természetvédő áll derékig sülylyedve a tatai tó iszapjában,
akinek a partról a város ügyeletes polgármesterének lecsavarható fejű
szoboralakja integet kétségbeeséssel vegyített, lelkesen áthárító gesztusokkal.
Vagy más esetben az alakok elhelyezkedése felcserélhető.
Édes édes víz.
a
víz már sohasem ugyanaz
kissé
megkopottan és viharverten de ma is felismerhetőn beazonosítható
az a tatai víztükör fölé emelkedő szikla (a furcsa bár korántsem megmagyarázhatatlan
elnevezésű Pötörke-malom melletti egykori vízlefolyás térségében)
amelyen egy valószínűleg manipulálatlan
a kép hátulján szereplő eredeti feljegyzés szerint 1919 előtt
vagy 1919-ben készült jellegzetesen korabeli (feltehetően ugyancsak manipulálatlan)
barna fotográfia különösségekben játszó jelenete rögzítődött
háttérben a már akkor is kissé elhanyagolt de
a tata-tavi színezetet jellegzetesen árnyaló vízivágóhíd épületével
(a vízszint is teljesen rendben)
a helyi vagy a vándorfotográfusok (e kétely eloszlatására ma bizony még
meglehetősen csekély a remény)
állványra rögzített (egyébiránt feltehetően már akkor víz alatti felvételek
készítésére is alkalmas!) masináikkal álldogálnak a partról feléjük irányított
tehát egy harmadik társuk kamerája előtt miközben mellettük egy elegáns
keménykalapos és kezében finoman összehajtott papíríveket tartó feltehetően
kutatásvezetőnek illethető úr
tekint magabiztosan és fürkészőn a távolba (e keménykalapos később ugyancsak
beazonosítandó úr nélküli csoportozatot szemlélve azt hihetnőnk
hogy tájfotográfusok vándorgyűlése zajlott ekkoriban
a páratlan természeti jelenségekben és festői szépségekben pompázó ámbár
napjainkra kissé megkopott és ami a víztisztaságot illeti: meglehetősen
elszennyeződött Tata városában)
s az előtér tréfás jelenete (egy ülő és egy fekvő fiatal fiú hallal incselkedő
színjátéka) ellenére a felvételt átlengi a megfigyelés komolysága és készenléte
a pillanat-megörökítés feszültsége és visszafojthatatlan vágya (vagyis
maga a hivatástudat)
ha az öt alak (és a tehetetlenül vergődő-tátongó hal) megjelenésében van
is valami (feltehetően a korabeli gépek idő-zárainak még kissé kezdetleges
működésével magyarázható) megrendezettség azért átérezhető a megfigyelés
gyakorlásának laza profizmusa
abban a jól kivehető mozzanatban is ahogy a két helyi (vagy vándor)fotográfus
enyhe kontraposztban állva jobb kezében az önkioldó zsinórját tartja
(lehet hogy ők meg a parton álló kollégát fotografálták és ha igen akkor
a part képrögzítménye is hasonló meglepetéseket rejthet mint a mögöttük
elterülő
víztükörtágasság de ezek a képek még lappanganak)
mert önkéntelenül is felmerül a kérdés a csoportkompozíciót szemlélve
és elemezve hogy miért kettő (illetve a felvételt készítővel együtt miért
három)
a fotográfus és miért nem csak egy
de hát a lencsék feltételezetten korlátozott látószöge és a tó széles
horizontja közötti
ijesztő divergencia
választ adhat erre a problémára is (bár nyitott kérdés még jócskán marad)
és ez az 1919-es vagy 1919 előtti intenzív készenlét
és az arcokon a koraőszi és késődélutáni napsütésben és a víztükörről
szeszélyesen visszaverődő fényreflexekben rögződött magabiztosság és szenvedély
ez a lassan száz esztendős (és minden bizonnyal korábbi történelmi előzményekre
visszavezethető és az idő mélységes tatai hullámaiban elenyésző)
elszánt dokumentarista szándék messzemenőn igazolhatja
az utókor (digitális fényképezőgépek) törekvéseinek hiábavalónak korántsem
minősíthető
és napjainkban sem lanyhuló jóllehet veszélyeztetett és kissé
alacsonyabb hőfokú szükségszerűen (fotós terminus technicussal élve)
retusált igyekezetét
ismeretlen és hallhatatlan tavi zene
elérkezett
az idő
egy újrahangolt csillogó versenyzongora elsüllyesztésére a tatai tó legmélyebb
árkába
Zsák Pikkard emlékére
pontos manőverekkel az Ajtony II. gőzös daruval felszerelt fedélzetéről
úgy
hogy a három láb egyszerre érintse meg a víztükröt
(a zongora vízen jár mint Jézus Krisztus urunk egykor
asszociációk futamkeltéséért)
a lábak és a hangszertest fölött a feltámasztott zongorafedél mint vitorla
lengedezne a reménytelenségbe fulladó szélcsendben
(a távolban csak valamilyen megmagyarázhatatlan fuvallat fodrozná meg
a tavat de a zongoratemetéshez érve az is láthatatlanná simulna)
és amikor a nyitott zongoratest pereme fölött csendesen átbukna a víz
halk
buggyanások hanghullámai indulnának kiszámíthatatlan part felé lengedező
útjaikra
de nagyobb csobbanások nem hallatszanának húr nem pendülne meg mozdulatlanok
maradnának a billentyűk és a kalapácsok is
és amikor a függesztőkábelt kioldja a darukezelő (mint a temetéseken:
ahogy a gyászhuszárok visszahúzzák a leeresztett koporsó alól a kötelet)
itt a lágy vízsurrogáson kívül nem keltődne más durva hang
s a hajón álló beavatottak (a városi hatóságok képviselői és a helyi zeneiskola
néhány lelkes pedagógusa) is csupán az önmaguknak feltett kérdésekkel
fogalmaznák meg kételyüket hogy a hangszer szabályosan három lábra érkezik-e
a mederfenékre vagy félrefordul és megdőlve fúródik a mély iszapba
(a megszállottak víz alatti matinékról álmodoznának)
de mindez legyen már Pikkard emlékezetének gondja
a hajó kapitányának laza tisztelgése és a megrendült csendet megváltásként
megtörő hajógépész türelmetlen gázadása közben szólalna meg
a hallhatatlan vízizene
|
|