Csillagkép
Csebik
Gergőnek
Barnává
sűríti a kávé a tejfelszínén lebegő emlékeimet,
Miután – talán utoljára – szépia-színűvé mártóztál bennük,
Barnára pácolódott tekintetem,
ahogy tanácsért fordultam hozzád
a gyerekkori megaláztatások miatt,
Zavarosnak emlékezem a közös áramlatainkat,
együtt áztattunk ott lányokat későbbi fogyasztás céljából,
de mind halakká változtak, végképp elúsztak,
Megsárgult fényképpé lett támogató karod,
amivel az alkohol és a gyomrom elleni vitáimat segítetted,
Állott kólaszagú a sok pofonod:
Felszívtam őket, hogy egy emberöltőnyi időre átitassanak,
Közönyösen barnák utóbbi éveink is – kiszáradtál,
pedig próbáltalak újra összemeregetni,
összeönteni barátságunk maradék cseppjeit...
Kerestelek pocsolyákban, mások nedves szemében,
de nem találtalak, míg végül felnéztem az égre...
Néha majd előveszem teleszkópomat,
Hogy bámuljam egy tőlem idegenné vált alakzat
csillagainak lassú folyását...
Privát
dzsungeled
Mint
egy állatkertben,
De nem a különféle négy-, hat- és soklábú kreatúra miatt,
Hanem mert most is kisgyerekként csodálkozom:
Nem temetőket ropogtatok a fogaim között,
Csak megetetem az örömöd, amíg elfogyasztod a lépéseimet.
Idegen ujjak motoszkáltak a fésűvel alvó szálak között,
Mára viszont olyan nyugalmassá simult az aurád,
Belefészkelném magam és elaludnánk,
Sok kedves kis állatka rajzolódik ki közös testünkből ilyenkor,
Mind elindulnak megkeresni a privát dzsungeled.
Az alvó madarak fölé terebélyesedő lombokból pára száll fel,
A titkos helyünk közepén állva pedig végre megértettem,
Hogy csak nekem nyílik rózsaszín orchideád.