A
látás feltételei
Benne
voltál az álmomban megint.
Úgy végződött, ahogy mindig szokott:
lassan kihátráltál a függönyön
átütő, piszkosszürke fénybe.
Miközben persze itt alszol, velem.
Halántékod, nyakszirted, homlokod
reggelre gyűrt gödröt hagy a matracon.
A vállamon érzem leheleted
egyenletes, nyirkos melegét.
Ha most az oldalamra fordulnék,
látnálak is, de oly közel, hogy ott
már nem test a test, nem arc az arc.
A
mólónál
Nem
is értettem hirtelen, miért egyeztem bele,
hogy épp itt álljunk meg,
a sötét bazalttömbökkel körülrakott mólónál.
Ahol a vitorlások
meg a horgászok tovaúszó figyelme.
S onnan takargassuk... mit is?
Érzékeny szemünket? Szarkalábak sokasodását?
Horizontra festett hajót, sirályt?
Medúzák összeesett testét?
A homokot a hajamból még másnap is.
A cipőmről nem is beszélve.
Leguggoltunk –
nem lát, aki messziről néz
kagylók nyitott tenyerébe.
Régi
férfiakról
„Ki
az első szeretőjét elhagyja,
életébe’ mindig csak azt siratja.”
Az
első szeretőm pék volt, azaz:
pék
lett. A lakásunkba nem jöhetett fel,
a ház előtt fogtuk egymás kezét.
Nem szívesen emlékszem vissza már
ragadós, kelt tészta szavaira.
Mintha nem is én lestem volna konyha-
ablak függönyén át az érkezését.
Viszonyunk aztán idővel kihűlt,
nemlegesült, végül semlegesült.
Nem tartozik már se hozzám, se rám.
A sejtek cserélődnek, nincs egyensúly:
elmozdul folyton a tapasztalat...
Akkor miért jut eszembe mégis,
hányféle test van még e test alatt?
Sándor és köztem mára hány szoba?
S hányszor tapintott azóta valóban,
folytonosságát feladva a kéz,
mely ma is, és minden gesztus után
tartózkodón formába zárul ismét?