| |
DANYI
ZOLTÁN
Egyre csak
el
Sokáig szerettem
volna elmenni, el innen valahova, hogy hova, azt nem tudtam, csak abban
voltam biztos, hogy el, valahova mindenképpen el innen, mert ez így nem
mehet tovább, hogy hajnalban a tó partján futkosok, éjszaka a vizet borzoló
szél csendjét hallgatom, és közben arra gondolok újra és újra, hogy ez
így nem mehet tovább – hiszen vízfelszínt simogató szelek máshol
is vannak, gondoltam, futni pedig bárhol lehet;
el innen tehát, el, akárhova;
csakhogy éppen ez az „akárhova” volt, amin
folyton fennakadtam, hiszen ha el akar menni az ember, mégis kell lennie
egy konkrétabb úticélnak, ezen a ponton tehát mindig megrekedtem, így
akadt el az egész, így feneklett meg az elmenésem, mert ha csak egyetlen
választása, csupán egyetlenegy, ám valódi egérút akad az ember
számára, a „hova” kérdése fel sem merülhet, csak az „el
innen” felszólítása marad, a mielőbb el, nekem viszont, legalábbis
akkoriban így képzeltem, több lehetőségem is akadt, ugyanis akkor még
azt hittem, hogy sokfelé, nagyon is sokfelé jobb, mint erre, és éppen
ez lett a kerékkötőm; keserű ízzel egy olcsó poént ismételgettem magamban,
hogy mindenütt rossz, de a legrosszabb otthon, és arra gondoltam, hogy
idézőjelek közé kellene helyezni ezt az „otthont”, vagy még
jobb volna le sem írni, hiszen elveszett, végleg elveszett, nincs többé,
számunkra nincsen, sőt, nincs már ez a többes szám sem, nem létezünk
többé mi sem;
mégis feladom, végül mégis mindig feladom, és nem
megyek sehova, mert mielőtt az „elég volt” és a „nem bírom”
a végsőkig fokozódna, mielőtt tehát kiéleződne és diadalra jutna, hogy
ne maradjon más, csupán egyetlen és visszavonhatatlan elindulás („bárhova”),
szóval, egy hajszálnyival ez előtt az elindulás előtt, egy váratlan pillanatban
az egész megtorpan és visszahőköl, megáll, és megmagyarázhatatlan módon
gyengülni kezd, halványodni, és egyre tompul, fokozatosan, egészen addig,
mígnem eltűnik végül, mint egy beágyazódott kép a retináról, amikor lehunyom
a szemem;
és maradok;
és nem megyek sehova;
és nem is értem, mi volt ez a felindulás;
hiszen nincs valószínűtlenebb, mint az, hogy valaha
is elmehetnék, és csak futkosok a parton tovább, az erdei ösvényen, nyomomban
a veszett ebekkel, és esténként a part köveit nyaldosó hullámokat hallgatom,
a szélsimogatta hullámok csendjét, a csendet, amelyet már nem akarok elmagyarázni
senkinek, mert nincs miért és nincs kinek, és akkor csak telnek a napok,
néha hetekig is úgy tűnik, minden jól van így, és minden rendben, telik
az idő, telik, simán és egyenletesen, olyan zavartalanul, mintha megállt
volna, közben persze mégsem állt meg, halad tovább, és egyszer csak eljön
újra egy pillanat, amikor úgy érzem, nincs itt semmi keresnivalóm, és
menni kell, el innen, nincs itt többé semmi értelme ennek az egésznek,
és megint mérlegelem a lehetőségeket, ismét töröm a fejem, újra fontolgatom
az esélyeket, mert ha egyszer nincs megnyugvás és nincs béke és nincsen
háborítatlanság, akkor nemcsak nincs, de nem is lehet, így pedig reménytelen,
ez az egész teljesen reménytelen, akár a sárba fagyott kerék, amely nem
mozdul se előre, se hátra, semmilyen irányba;
és nincs semmi, ami ezen segíthetne.
|
|