| |
SZATHMÁRI
ISTVÁN
Az
álom nyelve
Idegen
nyelven beszélek álmomban, uram, idegen szöveget mondok idegen helyen,
csak úgy izzadok belé, kiver a veríték nagyon, és nyomom, erőlködöm, hogy
jó legyen, igen, mert ez fontos, igazán az, és tudom, igazságtalan, nem
méltó hozzám, mégis teszem, csinálom, mert visz rá a kényszer,
hajt, pedig nem akarom, nem, de nem kérdez senki, benne vagyok, benne
a szituációban, a slamasztikában, nincs menekvés bizony, hozzá tapadtam
ehhez, ehhez az átkozott világhoz, nyögök, prüszkölök, és izgulok persze,
de csak nevetnek, mosolyognak rajtam, és mintha szánakoznának is, közben
tudom, hogy álmodok, és forgok össze- vissza, de ez sem könnyít rajtam,
nem, és ha felébredek percnyi időre, újból zuhanok vissza az álomba, az
idegenbe, akárha örvény volna az, tölcsér alakú, kegyetlen veszély.
Hát így vagyok én, uram, és ami a legnyugtalanítóbb, nem is annyira idegen
az a nyelv, és hát a hely sem, mert rémlik, igencsak rémlik, ismertem
és jártam ott egykoron, a dombok hajlatára emlékszem, és a völgy szagára
is, igen, vagy csak úgy tűnik, nem is tudom, a felhőkre a fák fölött,
meg a közeli tóra, ahogy csillogott néha a törökholddal a hasán, és ilyenkor
még jobban megijedek, szenvedek, rángatózom az ágyban, majd szinte keringek,
mint a dervisek, és mélységesen szégyellem magam a megvető pillantások
miatt, a tört, zúzott nyelv miatt, hogy vagyok úgy, kilökött, belökött
ember, ismeretlenül is ismerős. Minek ez nekem, de senki se válaszol,
és még borzasztóbb, uram, van, hogy várom már az álmot, őt választom,
igen, ahelyett, hogy a kocsmában lennék, vagy színes könyveket lapozgatnék
éppen a teraszon, darálom, darálom azt a nyelvet, ropogtatom a hangokat,
és megesik, többet is egyszerre, több nyelven szólok, és több helyen vagyok
párhuzamosan, akárha varázsló volnék, ősi kifestett sámán, és akkor duplán,
triplán izzadok, hangosabban kiáltok, nyögök az ég felé.
És akkor elhatároztam, eldöntöttem, véget vetek ennek, a sarkamra állok
és azt mondom, elég, nem csinálom többet, nem hagyom, és az újságokat
bújtam, kvázi szaklapokat, és találtam egy hirdetést, hogy van erre csodaszer,
létezik a lélek csendje, igen, létezik rév, nyáron is meg télen, fedett,
kékszínű medence háborgó énemnek, éneimnek, gyógyvíz, szurokszínű iszap,
és élvezettel olvastam el, fel többször is, és szinte már éreztem, hogy
szétárad bennem a rég várt szövegtelenség, a beszéd ellentéte, a hallgatás
mélységes öröme, mely szoborszerű nyugalommal párosul. És akkor egészen
jól aludtam, álmomban csillagokat láttam meg örökké fogyó, de el nem fogyó
holdat, és kellemes zümmögés vett körül, míg hirtelen újból nem kezdődött
az egész, a nyelv, a szöveg, a makogás, az izzasztó, megalázó helyzet,
nem halogathattam tovább, nem, telefon, időpont, megyek, elmegyek, mondtam,
a mester már vár, történjék bármi, megteszem.
Hazudnék, uram, ha azt mondanám, rezzenéstelenül tettem, megbékélve mindennel
és mindenkivel, nem, mert azért tartottam a kiteregetéstől, a leleplezéstől,
attól, hogy nagyfene titkok, kórfészkek munkálkodnak bennem, mindenféle
lelki férgek, nyavalyák, melyek tudata csak mélyítené, vadítaná az örvényt,
éjszakáim kizárólagos urát. Meg hát a többiek, hisz nem nyilvános szereplés
ez, uram, hátha ismerőssel futok én ott össze, az üdvhirdetőnél, és hát
ez neki is kínos, az ismerősnek, egymásra se nézünk, megyünk csak úgy,
akárha leveleket jöttünk volna gyűjteni ide a parkba, ahol olyan, de olyan
rózsaszínűek a fák, és annyira szépen, kecsesen nyújtózkodnak az ég felé.
Mert ilyen helyen kínálta magát a mester, és még a fényképe is benne volt
a csodaszövegben, úgy illesztette belé, hogy láttad is őt, meg nem is,
és ez olyan mókásnak tűnt, ám hát nem ez volt a lényeg, a sorokat ízlelgettem
reménnyel átszőve, igen, de amikor a gyönyörű park bejáratához kerültem,
hirtelen elkapott valami furcsa kíváncsiság, vajon milyen is lehet a csodatevő,
de a közeli tavacska szikrázó tükre gyorsan eltérített ettől, és az ott
úszkáló hattyúk látványa is, és fenn a dombon olyan nosztalgiaféle vonat
pöfékelt öntudatosan, és színes ruhájú gyerekek hajoltak ki az ablakon,
és integettek felém, és úgy gondoltam, ez nekem persze kijár, és visszaintegettem,
és mintha egy másik világban lennék, fehérben, szépben, de akkor megint
belém hasított az, amiért itt vagyok, és ez olyan fájdalmas volt, uram,
mert józanodni veszettül rossz dolog. Vetettem még egy utolsó pillantást
a tájra és beléptem a házba, rideg, hosszú folyosón kellett haladnom,
egy alig látható nyíljelzést követve, majd fordulni hirtelen, és ott állt
a nyitott ajtóban a mesterem.
És valóban nem tudtam, kinek is rosszabb ez.
Mert még ott a félárnyékban is látszott, pocsék a kedve. Morcos, duzzogó,
akár egy gyerek. Kezet ráztam vele. Mint egy jól fejlett óvodás. Istenem,
mondtam, de nem hallotta meg. Hátha nem is ő, kezdtem nyugtalanítani magam.
A varázsló, a lelkek szabója, vagy inkább a nyelveké. Hullámos, fekete
haja volt. Pár tincs a homlokára bukott. Mormogta a nevét. Ő az, nem fért
hozzá kétség. Foltos pólót viselt és hiányzott az egyik lába. Vagyis helyette
mű volt. És minden lépésnél csikorgott. Mert elindultunk befelé a lakásba.
Lepusztult előszoba, kiszáradt növények, és nagy képek a falon. Meztelen
alakok rajtuk minden mennyiségben. És valami állat tompa hangja. A papucs
pedig slattyog. A mesteré. Mert abban volt. Pöttyös strandpapucsban. És
az állat hangja csak erősödött. És nem tudtam eldönteni, miféle lehet.
Hirtelen az integető, színes ruhás gyerekek jutottak az eszembe. De menekülni
már nem lehetett. Motyogott. Maga elé beszélt. Akárha ott se lennék. A
sarkában. A nyikorgó plasztik láb mögött, amin szintén papucs. Egy egészen
pici szobába mentünk. Fülledt, levegőtlen lyuk, gondoltam ingerülten,
ennyi pénzért, itt a gyönyörű park, vidék ölén, ahol csodavonatok járnak,
játékos mozdonyok pöfékelnek, és rózsaszínűek a fák. Kelletlenül mutatott
egy székre a kopott íróasztallal szemben. Mit szemben, annyira közel volt
hozzá, hogy már-már egymás szájába láttunk, mert ő meg a másik oldalra
ült. És akkor láttam, hogy az egyik szeme nagyobb. Azon a felén, ahol
ohne láb. Sóhajtottam és nem akartam gondolni semmire, de éreztem, lassan
elönt a méreg. Igen. Bántam, már nagyon bántam ezt az egészet. Hogy itt
vagyok. Hogy ülök a fülledt szobában és nézek rá. A hol sápadt, hol vörös
arcra. És az a szeme csak domborodik. Dülled. Az orra alatt nyeszlett
szőrszálakat látok. És a keze közelében egy vérpiros légycsapót.
Mozog a szája. Szinte egyfolytában. Majd hirtelen koppant a műlábbal.
Megérkeztünk, mondja és visszanéz. És a hangja selymes. Valótlanul lágy,
akárha cukrozva lenne minden hang. Az ablak, motyogok már én is, de nem
hallja, vagy nem akarja. Vizslat. Vizslat ez az ember engem dudorodó szemével.
Már-már csak azt látom belőle. A kiguvadt párás szemgolyót.
Ömlik rólam a víz.
A definiálatlan állat hangja be-bekúszik közénk.
Péter, suttogja szinte, nyugodtan szólítson mesteremnek. Így szokás. A
legyet, a legyeket kerestem, mert akartam, hogy csapjon. A vérpirossal.
De nem volt. Egy szem se.
Kockás füzetet húzott elő a fiókból, majd bekapcsolta a gépét. És a lábával
még koppintott párszor. A monitor fénye az arcára esett. Láttam, hogy
mosolyog, most először, igen, majd hol erősebb, hol gyengébb fényfoltok
ültek ki rá. Mind gyorsabban és gyorsabban váltották egymást. Néztem és
már szédültem kicsit. Magával rántott. Nem vitás. A torkom kiszáradt,
még az akvárium vizét is kiittam volna. Mintha ringlispílen lennék, ahol
nincs kiszállás. Pedig menni kellet volna, felállni. Rohanni el. De valami
irtózatosan odaszögezett. A csíkos támlás székhez. Ültem meredten, akár
egy szobor.
Született, hol, mikor, anyja neve, nagybácsik, krónikus betegség, mi ez,
fakadtam ki már végre, törtem ki a döbbentből, ebből az egészből, amire
már nem vágytam nagyon, nem akartam semmit, csak kint lenni valahol, de
éreztem, olyan művi ez, nem az az igazi, uram, és ez mélységesen letaglózott
engem és elszomorított, mert olyan volt, olyannak tűnt, mintha megadtam
volna magam. Csak a szokásos, felelte, és kinézett a villódzó, pergő fényből,
és a hangja most érces volt, férfias. Ekkor hallottam meg az első légy
zümmögését. De nem mozdult a kéz. A légycsapó maradt. Nézett engem újból,
és most sem volt kellemes, találkozni a dülledt, pulzáló szemmel a levegőtlen,
pirinyó szobában, ahol a falakon szintén képek lógtak, színes munkák férfiakról
és nőkről, hogy érintik, fogják, fogdossák egymást sárga fák meg hófehér
felhők alatt, és néhányukon még a tengert is lehetett látni, hogy hullámzik
csendesen pálmákkal övezve, a sarokban egy kis asztalon brosúrák voltak
szétszórva, mindegyiken a mester képe, vigyorog, kivillannak retusált
fogai, fölnézek, és ő ott is ott van, mintha megsokszorozódott volna,
még csak ez kell, gondoltam, és azt is, mit is mondjak majd neki, és megint
elöntött a düh, mert világos volt, rossz lóra tettem, mielőtt még elkezdődött
volna az egész, és ő ezt mintha megérezte volna, morcossága csitulni látszott,
és mind többet emelte rám dülledt tekintetét, valami baj van, uram, kérdezte,
és kétkedve nézett, olyan bizonytalanul, látszott, lassan kezd kikerülni
saját rosszkedvéből, akárha már tényleg érdeklődne, és koppintott újból
a lábával, mintegy fegyelemre szólítva fel engem, türelemre, majd megint
a gép felé fordult, az arca kísérteties fényben leledzett a vibráló monitor
miatt, és akkor mozogni kezdett alattam a szék, himbálózni, és az állat
csak hallatta magát, gondoltam, most valóban felállok, de csak ültem ott
vele szemben, mint valami bálvány, szinte megbabonázva, és a remegés sem
zavart, a pénz is fontos, mondta csak úgy mellékesen, és felém nézett
újból, vagy inkább csak sandított rám, az arca ravasz is tud lenni, konstatáltam
már szinte közömbösen, és akkor valamit mintha elkezdtem volna, de éreztem,
mindez már nevetséges nagyon, hiába néztem jobbra és balra, csak őt láttam
mindenhol, a kreol arcát, dudorodó szemét, tömpe, zsíros orrát, a nyeszlett
szőrszálakat a szája fölött, és már teljesen világos volt, nem akarok,
akarhatok semmit, az álmok, a nyelvek megmaradnak nekem, nem örültem ennek,
uram, nem, de mást nem tehettem, és kész voltam, hogy innen kitépjem magam,
igen, és mintha újból megérzett volna valamit, mert rám mosolygott, és
a hangja, a beszéde is cukros, negédes lett megint, és hagyta a gépet,
és a keze elindult az asztalon a légycsapó felé, ekkor hallottam meg a
második legyet, másképp is csinálhatjuk akár, búgta az arcomba egészen
közelről, és mintha kacsintott is volna, és csöngettek, hirtelen felugrott,
a fél lába ellenére is, idegesen körülnézett és elindult nyikorogva a
bejárat irányába, suttogás hallatszott kívülről, a nyitva hagyott ajtón
keresztül láttam egy ötvenes férfit, amint egy hatalmas aranyrámás festményt
cipel, küszködik vele, épp ott pihen meg előttem, a képen angyalok lógnak
egy rózsaszín ágon, gyerek módjára kapaszkodnak pufók ujjacskáikkal csupaszon,
és a szemük csak úgy csillog huncutul, még akkor is, amikor tovább
nyögi magát a férfi és odébb szorítja testéhez szinte kétségbeesetten.
Majd visszatér a mester, feldúltan, összezilált hajjal, ülne, de én állok,
és szinte sajnálom már.
Kitalálok, mondom, és indulok, és az oldalsó szobában épp ekkor húzza
át a fején kockás ingét az ötvenes férfi.
Még jöhet, mondja utánam a mester határozatlanul, és a beálló csendet
már az állat hangja sem töri meg.
Kint fejbe kólintott a nap, a fény, a levegő, a csillapíthatatlan nyüzsgés,
újból láttam a pöfékelő vonatot, az úszkáló hattyúkat a tó vizén, a nagyon
szép fákat és lassan éreztem, otthon vagyok. És nem gondoltam már félve
az éjszakára, a nyelvre, a helyzetre, uram, mert tudtam, roszszabb is
van, igen. És ez örömmel töltött el engem, akárha a boldogság kapujában
állnék. Pedig hát, mint tapasztalja, másképp vannak a dolgok. Itt vagyok
megint, ülök és beszélek. Tényleg, maga hány nyelven is beszél?
|
|