JÁSZ ATTILA

szerelmes utazás. Avagy
a rend alakulása

  zarándoklat Róma körül (I. rész.)

Rend- és útitársaimnak, valamint
Szőnyi Zsuzsának köszönettel a lehetőségért 

(az indulás melankóliája) Indulás előestéjén egy Bachmann-esten arról olvas fel egy Jász Attila nevű kortárs magyar költő, hogy az osztrák írónő Rómáig menekül, ahol tragikusan fejezi be az életét. Én úgy indulok, mintha most kezdődne valami az életemben, Rómával. Leendő útitársam, vezetőnk, Szőnyi Zsuzsa unokaöccse odajön az estre, a költőt otthagyjuk, és éjjel még Lamm Dávid triójának koncertjével folytatjuk a hangolódást az útra, így nem sikerül időben lefeküdni. Hajnalban aztán álmos kis duettünk is trióvá egészül ki Sanyival, legkedvesebb álpapunkkal, és megkezdjük az ország elhagyását, aminél az országon való visszajutás tűnik majd hosszabbnak. 

Somlón, ahol hitünk és reményeink szerint Pázmány Péternek is innia kellett legalább a kénes gyógyvízből, ha nem a férfierőt felajzó juhfarkból, megreggelizünk, és búcsút intünk az öreg hegynek, miközben a szőlőhegy öreg szolgája (vadonatúj, nyugati márkájú személygépkocsival érkezik, nyolcvan évesen) mesebeli módon unokájává fogad. Sajnáljuk, hogy mesebeli nagyapánk pincéjének hűs borait nem kóstolhatjuk, ám olyan egyszerűen és banálisan, ahogy csak a popénekesek tudják megfogalmazni: vár az út. 

(egy halott kisváros) Egy kis ország is milyen hosszú tud lenni. Amíg kiérsz, vánszorognak órák. Ausztria viszont, minden tiszta szépségével csupán egy szemvillanás. Autópályán suhanva. Képekkel. Hegylankákkal, fenyvesekkel, elszórva néhány házzal mintaszerű gazdaságok közepén. Egy-egy kastéllyal a hegytetőn, távol, filmszerűen elmosódva. 

Nem egyhuzamban szeretnénk lejutni Rómáig, élvezni az utat, nézelődni, szemlélődni, amennyit lehet. Vasárnap délután be is fejezzük az aznapi száguldást, az előre kiszemelt helyen, Arnoldsteinben kívánjuk tölteni az éjszakát. Péter szülei már kipróbálták a panziót, amit meg is találunk. Ám a csöngetésre senki sem nyit ajtót. A kisváros utcáin senki, a környező házak csendesek, némák. Délután négy óra, mintha csak üres díszletek között bolyonganánk. Keringünk a halott utcákon. Több helyre becsöngetünk, ahol a kiírás szerint szobát adnak ki, sehol senki. Indulnánk tovább, ám teszünk még egy kört, és varázsütésre, otthon van a néni, hihetetlenül olcsón kapunk szobát és reggelit. Figyeljük az ablakból a környék moccanásait, énekesmadarak kapirgálását a kertben, virágszirmok lassú, tavaszi hullását. Szemben a hegy (Alpok-nyúlvány) óriási testének hófödte csúcsai. Sanyival valami pagodaszerű épületet látunk e ködtengerből kibukkanni. El is tűnik azonnal. Oda kéne fölmenni fogalmazódik meg bennünk a vágy hülyeség formájában. 

Jó kis túraútvonalat vélünk felfedezni még autóval körözve, a kisváros szélén. Sziklába vájt kápolna a maga szögletes, németes parasztbarokkjával. Eklektikusságával tehát, ám a küzdelem, a hatalmas erőfeszítés, mint mindig, lenyűgöző. Elindulunk hegynek fölfelé, magunk sem tudjuk hova, merre. Az ösvény visz minket. Egy sziklára kiállva néhány Caspar David Friedrich-szerű fényképet készítünk egymásról. A kisváros halott völgyéből a nyugalom völgyébe érünk. Emeletes faház (mellette méhes!), nem működő panzió-fogadó (nagyon innánk egy sört), kedves öreg néni. Menjünk csak tovább, azt mondja, fölfelé, ott lesz majd egy büfé. Megyünk csak tovább, a turistaút elfogy alólunk, egy járatlan ösvény kínálkozik. Kezd elég hideg lenni, alkonyodik, az út szakadék fölött vezet, alattunk a mélyben vízesés. Szép, ám mi már a visszaútra gondolunk, hogy sötétben kell majd megtennünk, viccelődünk rajta, és egyáltalán nem találunk semmilyen büfészerűséget, viszont a sár egyre nagyobb. Ám ahol nagy a szükség, közel a megmentő. Házak tűnnek föl. Kijutunk a sífelvonó aljához. Az visz föl a pagodaszerű épülethez. A sífelvonó működik, üresen megy körbe-körbe, digitális kijelzők információi szikráznak az április közepi koraestébe, ám híven korábbi tapasztalatunkhoz, egyetlen teremtett lelket sem találunk. Illetve, néhány alpesi holló kaparászik a hó tövében. Sanyi, útközben kialakuló hagyományához híven pisil egyet szemben a heggyel. Hógolyózni nincs kedvünk. Több büfét is találunk, zárva mind. 

Megyünk csak tovább, és végre, a következő faluban találunk egy kiskocsmát. Mesebeli hely, a hetvenes évek zenéje szól, a tulaj parókás, kiöregedett stájer pornósztárnak néz ki. Rendkívül kedves, kapunk házi pálinkát, csapolt sört és bécsi szeletet. Helyreáll a világ rendje. Megkérdezzük a halott kisvárosba való visszajutás lehetőségét, nem kell az erdőn keresztül mennünk. 

Alszunk, kelünk hajnalban, indulunk a néhány kilométerre lévő olasz határ felé. És nagyon bölcsnek képzelve magunkat arról filozofálunk, néhány nap múlva arnoldsteini élményeink teljesen át fognak mosódni olaszokká. 

(közelítések egy igazi nőhöz) Kóstolgatjuk csak az olasz tájat a reggeli ködben. Beborul, kiborul, beburkol és elnyel. Hol kamaszosan lankás, olyankor Toszkánának hívják, hol pedig érettebb domborulatai kerülnek előtérbe, a növényzet dússága ámítja és varázsolja el az utazót. Élesen elhatárolódtunk ugyanis a turistáktól, akik fényképes útikönyvekkel a kezükben száguldoznak a kulturális autópályákon, rendre kipipálva a felvillanó látványosságokat. Egy igazi utazó ma is gyalog indul útnak. Legalább képletesen. Mi például autón. Sanyi utazó fotelnek hívja Péter autóját. Noha az ő fotele a legkényelmetlenebb, hátul ül, mögöttem, így pipaszár lábaim miatt rendszeresen beszorítom az ő rövidebb, ám teniszrajongóhoz méltó lábait. Mozdulni se tud, de kérdésemre kedvesen mindig ugyanazt válaszolja, elfér. 

Ahogy lehet, Velence magasságában elhagyjuk az autópályát és irány tengerpart, kis, eldugott utakon. Először is, Chioggia. Velence kicsiben, turisták nélkül. Ideális, igazi utazóknak való első állomás. Mászkálunk a csatorna partján, nézelődünk a zöldségárusok és halaskofák között, szaglászunk (tenger- és halszag), a másik oldalon egy középkori dóm rusztikus téglafelülete emelkedik közvetlenül a csatorna vizéből. Nem megyünk be, kóstolgatjuk az olasz vidéket, hagyjuk, hasson ránk nőiességével. Éppúgy idő kell hozzá, akár egy igazi nőhöz. Nem érdemes kapkodni. Sétálunk, mászkálunk, és kiülünk egy halászbüfé elé kávézni, majd az otthoni szendvicseink mellé veszünk sajtot és olívabogyót. Sztalkerünk pontosan tudja, mi kell nekünk. Chioggia az első igazi gyöngyszem az olasz nyakláncon. 

(utas és holtidő) Ha regényt írnék valaha, könnyűt és eladhatót, semmiképpen sem Toszkánában játszódna, hanem Umbriában. Egy sokkal sejtelmesebb, izgalmasabb és váratlan vadságokat produkáló vidéken, mint a manapság divatos Toszkána-regények, melyeknek már az alaptörténete is halálosan unalmas. Szerencsére, fel vagyok mentve az Umbria-regény megírása alól, mivel azt már megírta valaki. Szerb Antalnak hívják. 

Az Utas és holdvilág helyszíneit nagyjából végigkísérve – legalább a tekintetemmel, az autóból – filmszerűvé válik az egész. Szerb Antalnál maradva, olaszországi útinaplóját (A harmadik torony) is a lehető legnagyobb élvezettel olvasom újra és újra. Ezt a műfajt olyannyira tökélyre fejlesztette, hogy bátran ajánlom bármely olasz utazónak útitársul. (Ahogy a Budapestre látogató utazók számára ingyen osztogatnám Szerb budapesti útikalauzát, melyet eredetileg marslakók számára írt.) 

Gubbio mellett elsuhanva, kellően fáradtan, azaz a lehető legmegfelelőbb állapotban az utazáshoz, ilyenkor az ember tér- és időérzéke teljesen megváltozik, álomszerűen peregnek előttünk a változatos és szebbnél szebb díszlettájak. Nehéz elhinni, léteznek egyáltalán ilyen vidékek. Az ember hiába látott fényképeket, és hiába jut eszébe Gulácsy néhány itt keletkezett festménye. Más. Órákig keressük a legtökéletesebb megállóhelyet, ahol megehetnénk a szendvicseinket ebéd gyanánt. 

Közben Dr. Honti Rezső (a Kir. József Műegyetemen az olasz nyelv lektora) könyvéből olvasok fel hasznos, itáliai tudnivalókat. A könyv, még otthon, az első oldalon felütve így szólít meg: „Kedves útitársam[...] Kövesse bizalommal az útbaigazításokat, és ha akad is kérdés, amelyre hiába várja a feleletet szerény útikalauzától, gondolja meg, hogy amikor a könyvet megvette, megfizette vele mindazt, amit benne talál: de ami nincs benne, azért nem adott pénzt, tehát nincs is semmi oka a bosszúságra.” E mondatok után rögtön beleerőszakolom e kis útikalauzt szerény méretű poggyászomba. És az utazó fotelekben felolvasva belőle – miként kell tésztát enni étteremben, szabad-e vitatkozni a pincérrel, mit és mennyi kulturális látnivalót tervezzünk egy napra stb. – pihentre nevetjük magunkat. Olyan ízes nyelven, roppant szellemesen és szórakoztató stílusban ír, amiről a gyorsfordított mai, képes útikönyvek semmit sem tudnak. Pl.: „A szükséges mondanivalókat lehetőleg kevés mondatra korlátozzuk. Aki nem beszéli a nyelvet, úgysem engedheti meg magának azt a luxust, hogy mint idehaza, gondosan lelkére kösse a pincérnek, hogy neki a kávé félig langyosan, nem egészen sötéten, szűrve, kevés cukorral, porcelláncsészében, frank-kávé nélkül, ellenben pasztörizált tejjel kell. Az olasz pincér ilyen részletekre éppúgy nem szokott kiváncsi lenni, mint magyar kollégája, ezért az utazó csak ne strapálja magát.” 

Néhány részlet után azonban be kell csukni a könyvet, mert komoly hasizomláz lesz a vége, amúgy se lehet ilyen finomságokból sokat fogyasztani. Megállunk hát egy éppen szembejövő gyönyörű hegytetőn, és az autó mellett ácsorogva megesszük a szendvicseket, a chioggiai csatornaparton vett sajttal, olívabogyóval. 

(a pillanat áhítata) Eljön a pillanat, a barátságos utazók zarándokokká vedlenek át. Assisit, azt hiszem, nem lehet másképp megközelíteni. Messziről kisugárzása van. A völgyben fekvő város, Assisi fölött, a hegy oldalában, szinte vízióként lebeg Szent Ferenc tört- vagy piszkosfehér kövekből emelt birodalma. (Fent derül ki, valójában fehér és rózsaszín kövekből épült itt minden, egységesen, lakóházak és templomok egyaránt.) Arra jóval később jövünk rá (Szent Benedek barlang-birodalmánál), milyen fontos is az út megtétele, a küzdelem a vélt cél érdekében. Jelen esetben, az utazó, pontosabban a zarándok megközelíthesse a célhelyet. A mai kor zarándoka autóval vagy busszal próbálkozik, így is lenyűgözi a hegyből egyre jobban kibontakozó kolostorváros látványa. Ha filmen látnád, óhatatlanul újra és újra visszatekernéd, megunhatatlan. Nem maradnak alul a távoli látvánnyal szemben a konkrét részletek sem, igaz, sok a turista, a zarándok, valahogy mégse zavaró. Szerb Antal szerint már túlzottan is rendezett egész Assisi, ami minket cseppet sem zavar, azt is később értjük majd meg, hasonló típusú kisvárosokat is látva, mi irritálta a sikátorrajongó magyar esszéistát. Pár óra alatt bejárható a ferenci birodalom, de tömény, és közben nem árt céltalanul sétálni egyet vagy inni egy kávét. Utoljára hagyjuk Ferenc templomát, nem akarunk kapkodni, a végén mégis majdnem bezárják Sanyi zarándokot az altemplomba. (Látszik rajta, nem nagyon bánta volna...) Honti írja: „A nagyszabású Szt. Ferenc templom (a szép kolostor mellett) két részből áll[...] Az alsó, dacára a rossz világításnak, senkire se fogja lenyűgöző hatását eltéveszteni.” Ez valóban így van. Giotto freskóit azóta a földrengés is megrongálta, ha nagyon figyel a posztmodern zarándok, látja a nyomokat, ám egyáltalán nem zavaró. A színektől teljesen elomolva kedvenc festőnőnk árnyalatait látjuk viszont a falakon, mindegy, a restaurálás vagy az idő koptatta ilyenné, a gyönyörű Krajcsovics-zöldeket és -kékeket tanulmányozzuk Szent Ferenc életének jelenetein. Ferenc kriptája is megnyugtatóan zord vagy inkább puritán, szemben a túlcirádázott, Szent Klára tetemét tartalmazó sírral. Szent Klára ruháit megszemlélve Ferencéi mellett megdöbbentő, milyen magas termetű lehetett a klarisszák alapítója. (Vagy maga Ferenc milyen pici, nézőpont kérdése.) 

Áhítata visszafogott jeléül a három zarándok-barát vásárol a templom boltjában három ferences mini-fakeresztet, vékony bőrszíjon. Ezzel aztán – Ferenc áldásos közreműködésével – villámgyorsan meg is alakul a rend. 

(csókák Assisiben) Assisitől nehéz elszakadni. Megfog az épületek ragyogása és Ferenc szellemisége, miként műveiben is, természethez való erős kötődése. „Áldjon, Uram, téged Földanya nénénk, Ki minket hord és enni ad. És mindennemű gyümölcsöt terem, füveket és színes virágokat.” Mondja a Naphimnuszban. Ilyen elemi erőt és mesterkéltség nélküliséget a természethez való kötődésben csak az indiánoknál lehet olvasni. Seattle törzsfőnök legendás beszédében: „Részei vagyunk a földnek, és a föld része mindannyiunknak. Nővérünk minden illatozó virág, és fivérünk az őz, a ló és a nagy szirti sas.” Azt is mondja a törzsfőnök: „A mi halottaink sohasem felejtik el ezt a csodás szépségű földet, mert a föld a rézbőrű emberek édesanyja.” Ferenc ezt így kommentálja: „Áldjon, Uram, nővérünk, a testi halál, Aki elől élő ember el nem futhat.” 

Ezt a hozzáállást vagy szemléletmódot hiányolom leginkább fél évvel ezelőtt egy tatabányai kiállítás tematikus képeinek 90%-án. A Szent Ferenc tematika megközelítését jól reflektálja a megnyitó gyanánt vetített Zeffirelli-filmrészlet a Napfivér, Holdnővérből. Ám a fődíjas, Sulyok Gabriella gyönyörű grafikái, felfénylő ágai és sötét lombrészletei remekül sugározzák a ferenci egyszerű tisztaságot. Ferenc konkrét ábrázolása nélkül, természetesen. (Ez a tatabányai kiállítás örök élmény marad. A kiállítás megnyitásának ideje alatt üti el egy ámokfutó lányomat és feleségemet Tata belvárosában a zebrán, cserbenhagyva őket. Hat hónap telik el, mire nagyjából felépülnek, súlyos törések után. Legfontosabb, hogy életben maradnak. Talán ezért is válik fontossá az assisi állomás, tényleges zarándoklattá.) „Dicsérjétek Uramat és áldjátok, És mondjatok hálát neki, és nagy alázatosan szolgáljátok.” Énekli Ferenc. Igyekszem majd... Lenézek a város alá, alattam hatalmas és békés olajfa ligetek hullámoznak, a változékony égen, a felhők közt át- meg áttör a Nap fénye. Ahogy Sulyok Gabriella grafikáinak fái között Ferenc békés és természetes szellemisége suhan át.  

Assisi főterén csókákra leszünk figyelmesek, a házfalak résein közlekednek ki-be. Mint akik otthon vannak. Ezt a helyet megtaláljuk magunknak, belakjuk egy picit, indulhatunk tovább. 

(Folytatjuk)