WEHNER TIBOR

A valóságos és a vélt abszurditások összemosódó világa

Hérics Nándor esztergomi kiállítása

Ha a történelem esetenként megismételheti önmagát, akkor néha a művészettörténet is ismétlésekbe bonyolódhat – vontam meg a konzekvenciát az esztergomi Duna Múzeumban 2008 tavaszán megrendezett Hérics Nándor-kiállítás megnyitója alkalmával. Ugyanis csaknem harminc esztendővel ezelőtt, a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveinek fordulóján, a Dunakanyar városában, néhány lépésre a Duna Múzeumtól, az akkori Petőfi Sándor Művelődési Központ Kollár György festőművész által vezetett Esztergomi Galériájában nyílt meg Hérics Nándor grafikusművész reklámgrafikai kiállítása, s a megnyitót akkor is én tarthattam: ugyanúgy álltunk az akkor még Dorogon élő és dolgozó művésszel egymás mellett a tisztelt publikum előtt mint most, 2008-ban, csak persze kissé fiatalabban és lelkesebben. A plakátokat, a plakátterveket, a szórólapokat felsorakoztató kiállítás vernissage-a egy performance volt: a megnyitószöveget úgy komponáltam meg, hogy a szöveget hordozó, minden egyes kisméretű oldal utolsó szava a szórólap-kifejezés volt, és amikor a felolvasásban e szóhoz értem, értelemszerűen eleresztettem a papírlapot, s könnyed, laza mozdulattal elszórtam a kiállítóterem légterében. A szöveg végére érve szanaszét szórt szórólapok borították a terem padlózatát, mintegy a reklámgrafikai termékek lényegi valóját, egyszersmind korlátozott érvényesülési és hatáskifejtési lehetőségeit jelképezve. A megszokott merev, fellengzős megnyitóünnepélyekhez szokott esztergomi közönség kissé meglepve fogadta a történteket, a III/III-as megfigyelők bizonyára máig sem értik, hogy mi történt akkor az Esztergomi Galériában: az ügynöki jelentésekben – kellő éberséggel párhuzamot vonván a gyanússá vált szórólapok és az eredendően rendkívül gyanús röplapok között – valószínűleg csupán bizonytalan feltételezéseiket fogalmazhatták meg.
    Miután a színtér, a szereplők, és a kiállítás anyaga által körvonalazódó művészeti terület sem változott, könnyen lehet, hogy 2008-ban is valamilyen formabontó produkcióval lett volna ildomos előrukkolnom megnyitó gyanánt. Az elmúlt harminc év művészeti és művészeten kívüli eseményei azonban arra intettek, hogy legyek fegyelmezett: akkor vagyok rendhagyó, meglepő és korszerű, ha visszatérek a szabályokhoz, ha konvencionális keretek között ajánlom a közönség figyelmébe a ma már Budapesten dolgozó Hérics Nándor kollekcióját. Így hát szabályos felolvasás keretében emlékeztettem arra, hogy az ezernyi szállal Doroghoz, Kisbérhez, Tatához és Esztergomhoz kötődő művész negyedszázaddal ezelőtt rendezett kiállításán is – a szórólapok mellett – plakátok, illetve plakáttervek szerepeltek, amelyekről a tárlat leporellójában az alábbiakat fogalmaztam meg: „Hérics Nándor tervei között van egy-két lap, amelyek valójában nem plakátok, illetve mégiscsak azok. No lám, elbizonytalanodunk, a plakát önmaga plakátja lett? Ugyanis e tervek önálló gondolatok, szuverén megfogalmazások plakátszerű megfelelései, alkotójuk szándéka szerint majdan talán utcára kerülő falragaszok prototípusai. Ezeken a terveken nincs szöveg hordozta információ, ezeknek a terveknek nincs alkalomhoz, történéshez, eseményhez köthető, konkretizálható, köznapi szintű plakáttartalma. Önállósult lapok ezek, amelyeket nem módosíthat semmiféle megrendelői önkény, amelyeket nem határolhat be semmiféle megkötöttség, csak az alkotói szándék és fantázia. Hérics Nándor itt ismeretlen területre érkezett, s kíváncsian várjuk a terra incognita feltárása közben hová érkezik majd.”
      Nos, a művész által felvonultatott ezen esztergomi kollekció azt tanúsította, hogy az ismeretlen szférát leleményes, egyéni szemléletű munkákkal térképezte fel: egy alkalmazott művészeti területet – mint amilyen a plakáttervezés – az autonómmal ötvözött, és a plakátszerű eszközöket és kifejezéseket, hatóelemeket alkalmazó, de önálló művészeti gondolatokat összegző műveket frappáns ötleteket megfogalmazó kompozícióvá alakította. Valóban, a méretek, az alkalmazott eszközök, az élénk, tiszta színek, az áttekinthető, megrögződő, emblematikus képi összegzések, a meglepő, különös képi kapcsolódások, a jelentésmódosulások és -váltások a klasszikus plakátművészetre utaló jellegzetes stílusjegyek, míg a megjelenített tartalmak és jelentések általában minden aktualitástól mentes, általános érvényességű kifejezések. A legpontosabban talán plakát-képeknek nevezhető alkotások megszületési folyamatában, technikai kivitelezésében is érdekes módon és törvényszerűen keverednek a hagyományos művészeti ágazatok és a plakátkészítési technikák metódusai: a művész először megfesti, megrajzolja, vagy kollázselemekből megszerkeszti művét, amelyet aztán digitális kamerával lefotóz, számítógéppel korrigál, majd printerrel kinyomtat. A manuális úton készített, az alkotói kéz nyomát őrző, személyességgel áthatott egyedi munka így válik nyomtatott, sokszorosítható, nagy formátumú pszeudo-falragasszá. Ez is azt igazolja, hogy ugyanolyan indítékok vezérlik e művek alkotóját, mint egy festőt vagy egy grafikust – illetve egy szobrászt.
      Mert az autonóm képekké avatott plakáttervek mellett Hérics Nándor számos művészeti területet, ágazatot, műformát ötvöző munkásságát több évtizede végigkíséri a művészeti tárgyalkotás, a szobrászati, vagy inkább objekt-készítési gyakorlat is. Talán leginkább a pop art – a köznapok tárgyait és a mindennapok jelenségeit, jelenségeinek rekvizítumait esztétikai értékké emelő és minősítő – művészeti áramlatához kapcsolhatók ezek az ezúttal Esztergomban is felvonultatott különös tárgyszobrok, amelyek a klasszikus szobrászat magasrendű alkotásaival csak távoli kapcsolatban vannak. Kő, fém, fa, alumínium, műanyag, gipsz az alapanyag, és sokszor talált tárgyak, kisebb eszközök illeszkednek a domborműként, vagy a térbe illesztett körplasztikaként megformált, hol játékossággal, hol keserű iróniával, hol hűvös tárgyilagossággal, hol meg konceptuális kérdésfelvetéssel interpretált kompozíciókba. A fürdőkádjával eggyé olvadó nőalak, a kis hajócsavarral felszerelt hal, a hangtompítós furulya, a labirintussá osztott vörös csillag olyan megszokott, s egyszersmind újszerű, lényegi átalakulást hordozó, különös vonásokkal felruházott motívumokként tárgyiasul Hérics Nándor keze alatt, amely nemcsak az eredeti előkép felülvizsgálatára kényszeríti, hanem az új minőséget és értelmet jelző megjelenés által sűrített, rendszerint a vélt abszurditások világába vezérlő tartalmakkal és jelenségekkel is szembesíti a szemlélőt. Ám a befogadónak állandóan önkontroll alatt kell tartania magát: a vélt és a valós abszurditások vészterhesen összemosódnak, gyakran egymás álruhájában jelennek meg.
      A Hérics-tárgy, a Hérics-kép a valóságos és a látszólagos elképzelhetetlenségek, a feltételezett abszurditások gyújtópontja: a vörös zászló alatt megjelenő, bölcs és jóságos tekintettel a távolba tekintő Sztálin-alak baljós érzeteket kelt, nyomasztó, tragikus történelmi emlékeket éleszt, s hihetetlennek tűnő tartalmakat és jelentéseket sűrít, ha a diktátor mögött, a diktatúra reklámzászlóvá alakított lobogóján a jellegzetes Coca-Cola-embléma betűi tünedeznek fel. Az ún. valóság ugyanis észrevétlenül mindig felülírja, felülírta, átértelmezi, és ezáltal cáfolja és igazolja önmagát és az ún. művészetet, s dilemmáink így nem csillapodhatnak: az ún. valóság vagy az ún. művészet hitelességének cáfolata vagy igazolása legyen vezérlő csillagunk?