BÁLINT PÉTER

      Ambrus Lajos organikus életrekonstrukció kísérlete

Régen olvastam olyan személyes hangvételű, tudatosan vállalt személyességével és lugas-mélyi kvaterkázó jellegével ható, leginkább Krúdynál megcsodált: nosztalgiázó, delejező, historikus, emlékeket kergető, alapvetően lírai gyökérzetű elbeszélés-fűzért, mint Ambrus Lajos Lugas – more patrio című kötete. Egészen elképesztő bátorság kell egy ilyesfajta hang felvételéhez és kitartásához; egy olyasfajta hang megszólaltatásához, amelyik nem különböző regiszterekben bujkálva játszik, nem parafrazálja önmagát, nem önmagát akarja megírni és elbeszélni, mert Ambrus Lajos számára a nárcisztikus hajlandóságnál: önvizsgálatnál és öntetszelgésnél fontosabb egy közösség (nemzet- és faluközösség) elveszett, elveszni látszó, talán utolsó pillanatban még megmenthető lét- és világszemléleti univerzalitása. Bátorság kell ehhez, mert lesznek  – efelől biztos lehet a szerző –, akik a Krúdy-utánzásra, az avíttnak mondott modorosságra, a „volt-már-ilyen” szlogenre hivatkozva elutasítani igyekeznek ezt a (Krúdy mellett Szép Ernőtől ismert) szív húrjait pengető stílbravúrt. Állítom, Ambrus „avíttsága”: egyben nyelvi finomsága, a hagyományhoz való szellemi illeszkedni tudása is, mely illik szándékához: a lét elronthatatlanságáról szóló vallomások megtételéhez. S lesznek persze – miként ennek is pontosan tudatában van a szerző – olyan „vadászterületüket” féltő tudósok, akik árgus szemmel figyelik, most és mindörökké, hogy akár a pomológiáról és híres pomológusokról, a bortermelésről és borgazdákról, a kertrendezésről és pinceépítésről, az utazásról és híres utazókról írott szövegeiben, mikor és miféle szarvashibát (esetleg csekélykét) követ el, hogy menten lecsaphassanak rá, és fennhangon kontárnak nevezzék, merthogy „idegen” területre merészkedett. Írósors: amire tudatosan készül az ember, máskülönben balek, aki megérdemli a nyakába zúduló Zeus-villámokat; vagy eleve nem törődik a „vadászterülettel” és cerberusaival, magát írja bele minden témába. S hát, újból hangsúlyozom, egészen elképesztő bátorság kell egy, az Ambrus Lajos által tudatosan felvett, s leghatározottabb részrehajlással, érdekképviselettel vállalt magatartáshoz, amely, szerintem nagyban hasonlít a török-dúlta, labanc-sanyargatta, vagy más és jobb híján önsanyargatta Magyarországon csámborgó énekmondók, krónikaírók, lelkes utazók, peregrinusok, növénytermesztők és kertépítők hivatástudattal művelt tevékenységéhez. Ambrus Lajos szemléletes leírása révén hasonlítjuk őt a „lekötött kalózként” emlegetett Berzsenyi Dánielhez: „aki tudja, hogy torát üli az erkölcstelenség, de pontosan tudja, hogyan lehet kertet építeni”, és sok más e kötetben is említett íróval és képzőművésszel egyetemben tudja, s gyakorolja is, mert a kert, a kertművelés tükrözi „a rend iránti szenvedélyt”, a létezésben fölvett alapállást (mondaná Hamvas), s hogy milyen viszonyban vagyunk önmagunkkal: mert a Rousseau-féle „kertművelés”: önmagunk élveboncolása.
      Miért emlegetem a bátorságot, amikor épp ez az alapállás volna a természetes (vagy nagyon is természetes, nem is keveseknek), hiszen a bátorság mindig egy hallgatag, marginalizát, kirekesztett csoportot megtestesítő „különc” képviselte magatartásforma az érdektelenekkel, másfajta érdekeket erőszakosan érvényesítőkkel szemben? Miért a bátorság emlegetése, ha Eötvös Károly még ekként ír a két „messze útra költözött” barátjáról: Salamon Ferencről és Szilágyi Sándorról: „Ott szállonganak ők szíveinkben, s ott szállonganak a csillagos ég közelében, s keresik a magyar faj dicsőségét a múltban s örökkévaló életét a jövendőre”, mely kettős szándék: dicsőség és örökkévaló élet keresés hol bevallottan, hol a leírt sorok elrejtve tetten érhető Ambrus Lajosnál is? Mondhatnánk egyszerű. Napjainkban annak vagyunk a tanúi (sajnálkozásnak itt helye nincs: csak a tevőleges képviseletnek), hogy némely bomlott elme nemhogy megtartani-felújítani akarná a hagyományos paraszti közösség évszázados etikai-gazdasági értékrendjét (Svájc, Franciaország vagy Hollandia példa sok tekintetben) ; nemhogy átmenteni szándékozna az évszázadok alatt felhalmozott sokféle tudást: a pomológiáról, a szőlőtelepítésről, a kalákában építkezésről, az örökség-átadásról, a közösségi etikáról; nemhogy elsajátításra méltónak tartaná a Kárpát-medencei magyarság összetartó erejét képező: szellemiségét, hitvilágát, közös nyelvként beszélt: mese-, monda-, népdal-, néptánc-kincsét, épp ellenkezőleg: felszámolásra óhajtja ítélni, mint középkori csökevényt. Most Ambrus Lajossal együtt kiálthatjuk: „kispajtások, volt már ilyen!” – kérdés: túléljük? ezt is? vagy épp ezt, miért is ne? Mit, mondjátok, mit nem éltünk túl ezernél több év alatt? Erre is int (mindig minden emlékezetünkbe idézett, újra felvett kötetet azért hoz elő, hogy eszméltessen, intsen, az elmúlt korok tudására ráébresszen) az első komoly magyar pomológiában: Girókuti könyvében hangoztatott tanítás révén: „Megtartani pedig nemzeti kötelesség; mert minél nagyobb az a tér, melyet nemzetünk övének mondhat[...] minél szorosabb és tartósabb a kapocs, mely bennünket ez őseink szent vére öntözte föld rögeihez köt, annál dúsabban virágzand fel egykoron nemzeti lételünk”. Helyben vagyunk, e ponton tetten is érhetjük a szerző elemi-elsődleges szándékát: a nemzeti kert, gyümölcsös, szőlőlugas, borászat fellendítése kettős természetű folyamat: nemzeti létünk hagyományőrzése és jövőépítés a szellemi-tapasztalati hagyományokra alapozva.
      No persze a bátorság egy más vonatkozásban is említhető Ambrus esetében; Eötvös – némileg atyafin évelődve Gyulaival –, játékos csipkelődéssel jegyzi meg: „én, a túladunai ember vitába mertem velük keveredni. Borban, tájak szépségében, régi századok fennálló emlékeiben, még a pojnikalmában is a Dunántúlt a legelsőnek állítottam”. Ambrus Lajos a „túladunaivá” lett alföldi ember, a fenti tárgykörökben (s a „többiben”) a Gyulainál nem kevésbé fajsúlyos tudósokkal, élő szaktekintélyekkel merészel vitába szállni, s olykor az évszázadok alatt érdemtelenül elfeledett, poros könyvek fedele közé zárt tudós elmékre, életművükre hivatkozik, nem műveltségfitogtatásból, inkább a tudás-felidézés, az igazságtétel, a hagyománymentés, szellemi-kapcsolatteremtés, az elmúlt évszázadok közé és fölé szerelőszőnyeg-feszítés szándékával. Jó tudni, hogy az élet különböző területein egyre többen harangoznak: létromlásról tesznek bizonyságot, ám azt is tudják, hogy a „vészharangozás” ideje lejárt, e meddő tett helyett az együttgondolkodás és átmentés ideje jött el, s bármennyire el- vagy agyonhallgatottak is e munkák, íródnak, léteznek, bekerülnek a világ szellemébe és előbb-utóbb hatni is fognak.
      Az Ambrus Lajos művelte műfaj (a napilapok hasábjain helyt kérő tárca, karcolat, útinapló, néprajzi és antropológiai jegyzet, a Kőváry-féle „tájképek utazási rajzokban” egyfajta sajátos „keveréke”) nem is akármilyen elődökre tekint vissza minálunk, elegendő mindössze három nevet érinteni: Krúdy Gyuláét, Eötvös Károlyét és Kőváry Lászlóét, akik fémjelzik szerzőnk „irályát”, kötődését és szándékát is. Ez a személyes hangvételen, természet-szeretettől megragadottságon, művelődés- és mentalitástörténeti indíttatáson alapuló műfaj, legalább oly sokféle vonzalmat-kötelmet feltételez művelőjétől, ahogy egy Eötvös vagy Kőváry esetében láthatjuk. (Ez utóbbi egyszerre volt „utazó, statisztikus, néprajztudós, családtörténész, régész, közgazdász, szabadságharcos, Habsburg- ellenes összeesküvő, újságíró, politikus, műemlékfelügyelő, biztosítási szakember, tankönyvszerző, irodalomtörténész, történetíró, történetfilozófus”, ahogy ismerője és munkásságának elemzője, Bálint József bemutatja a feledés homályába veszőt a nagyközönségnek). Ambrus Lajos a maga klasszikus humán végzettségét és szemléletét alaposan kitágította a fent nevezett (s persze más: éppen az ő kötetében nevesített) urak bűvkörében; van ebben a nemzeti hagyományokra rányitásban, írói horizontszélesítésben, mára kevésbé divatos nyelvművelésben jó adag tanári, nép- és kertművelői, morálfilozófiai és „nemzetcsinosító” szándék, miként bölcs-gőgös elfordulás a napi irodalmi csatározásoktól (ha az irodalomnak hátat-fordításról nem is beszélhetünk), melyek az irodalom irodalomként működése ellenében hatnak. Ambrust: az írót, folyóirat- szerkesztőt, könyvkiadót, pomológust és gyakorlott bortermelőt, aki a Tiszántúlról vasivá vált ember, minden bizonnyal delejezte mindaz, amit Eötvös írt híres Balaton körüli világutazásában: „A Balaton ábránd és költészet, történelem és hagyomány, édes-bús mesék gyűjteménye, különös magyar emberek ősi fészke, büszkeség a múltból s ragyogó reménység a jövőre. Se mérnök, se tudós, se állatbúvár azt igazán felismerni sohase lesz képes. Utazó kell ahhoz, aki egyúttal költő és történetíró s azonkívül erdélyi ember”. Ezt a mondatot végtére, mottóként is feltüntethette volna Lugas kötetében, majd minden szempontból, plusz még a saját maga felvett szempontokból követte az Eötvös-féle le- és körülírás lényegét.
      Valljam meg őszintén és habozás nélkül, Ambrus hangja, az „öreg” (ez is egyik kedvenc szava: „Öreg, mint az öreg béres, öreg dajka, Öregisten – amikor a melléknév a társadalmi tekintetben nagyobb, magasabb fokon állót jelent; de akad öreg szemű szilva, öregre vágott dohány, öregujj és öregmise, amikor valami a maga nemében a nagyobbat és méretesebbet jelöli”), hajdanvolt emlékeket láváztató és lehangoló valósággal szembesítő, a „nap krónikásainak” szebb vagy békésebb időket idéző stílusa engem egészen elképeszt. Beszéljen a Pónyik-fáról vagy az udvarhelyi medvéről, a Balatonról és annak szerelmes felfedezőjéről: Eötvös Károlyról (bár beszélnének többen róla politikusok, elsősorban ők!), a Kis-Somlóról és a celldömölki restiről, a nagyszülői városról: Bazinról vagy a vonaton utazás történetéről, sosem ír „provinciális” hangnemben. (Persze Kölcseynek Csokonaival és Berzsenyivel is akadt gondja: egyik túl oskolás volt neki, a másik vidéki, nehezen emészthető: a Kölcsey-féle mentalitáson és mércén érdemes elmerengeni). Épp az jellemző Ambrus stílusára, amit egyik kedvelt szerzőjéről, Maderspach nemes és sportszerű harcmodoráról mond: „a természet végtelen tiszteletével és hozzá illő tájszerelemmel” beszél,  – tegyük hozzá az eredeti szövegösszefüggésben is meglévő kiegészítést: „ami ma oly nagyon hiányzik”. Ambrus a békeévek kvaterkázó hangnemében, s a régiek iránti tisztelettel szólást felelevenítve beszél, az irodalmi és tudományos közélet (van ilyen?, mármint régiek és kortársak iránti tisztelet, meg közbeszéden nyugvó élet?) palettáján bizonyos színhiányt pótolva lamentál; éppen úgy végzi írói tevékenységét, akár az egykoron a „nap krónikása” kegyelemkenyerén tengődő írók is: ír a halhatatlanságnak, mit sem törődve a kicsinyes gáncsoskodókkal, a szellemi restséggel. Ambrus hangjában és regiszterében megtalálható az a legfőbb erény, amit az ősei szülőföldjén készített bazini új borokból hiányolt: „Az elmélyültség. A személyesség szenvedélye, a személyesség hitele, vagyis némi karakter.” Honi irodalmunk szekértáborain kívül „csángáló” író-esszéistaként félve kérdezem: oly gazdagok vagyunk valódi karakterekben, valóban létezik annyi markáns karakteres írónk, ahányan magukról állítják, s ezt bizonyítandó másokat igyekeznek kiszorítani az irodalom birodalmából?
      Az ilyesfajta tárcaszövegnyitó mondatok: „Kalákában jártam Csíkban – mintha valami archaikus szöveget olvasnánk Kriza Jánosnál vagy a még öregebb erdélyi emlékíróknál”, az olvasó emlékezetébe idézik – vagy csak az enyémbe, többek között – Kőváry erdélyi utazásai során rótt jegyzeteit: „Piaca tágas és hosszú, de igen csínatlan, mit főleg a félholdba vonuló házsoroknak tulajdoníthatni. Ehhez egyebek is járulnak, mik e nemzet szoros önzésit tanúsítják: piacán patak csavarog le, oly rendetlenül és oly szabálytalan mederrel, mint egy senkitől sem látogatott havasi patak, a piactéren épült tanácsház inkább csak árnyéktartó, de romladozott kőfala életünkről nem kezeskedik, ferdíti végre a katonalóól és mocsár”. Merthogy az irodalmi szövegek, műrészletek, verssorok, népdalfoszlányok éppúgy kapcsolódnak össze, egybe az emlékezetben, mint az évek során különböző pincékben ízlelt borok íz-, zamat- és illatvilága: a jártasak (s nem feltétlenül bennfentesek, vájtfülűek, akik amúgy is sokat és sokszor kapnak a fejükre sznobériájuk miatt) és igényesek elraktároznak, felismernek, nagy egészben szemlélnek és ítélnek, de nem vetik meg a kötetben említett Kaló Imre-féle különc-borászokat sem, mert amit csinál, „az olyan, mint a művészet vagy poézis maga: szent, sérthetetlen, nem törődik mással, mert pontosan tudja, hogy a személyesség mélysége és személyiség megtalálása a legfontosabb”.
      Irigylésre méltó Ambrus Lajos egész köteten végig érezhető, érezhetően munkálkodó vesszőparipája: a lugast, a kertet, a gyümölcsöst, a borházat, a pincesorokat, a természetes életmódot, a közösség lelkületét vissza kell „építeni”, vagy „újratelepíteni”, mert ez a létezés rendje. Olyasmit tud, öreg parasztemberekkel együtt élve, a dűlősoron, pinceházban velük szalonnázva és poharazgatva olyasmit tanult el, amit Hamvas az Öt géniuszban vagy A bor filozófiájában már megírt, de másként történő újramondása, akár a mesevariánsé: másként való létértelmezés. A „hegyaljai” (Zemplénnél tágabb értelemben) emberek közt felcsippentett orális tradíció és a kötetben megelevenedő sok-sok szakkönyvből merített bölcsesség egybeforr, összeér, letisztul a mi szerzőnk elméjében; lelkesül, és arra készteti, hogy efféle bátor (s remélhetőleg követendő) kijelentéseket tegyen, ami a könyvborítón is áll: „Nosza barátaim, ha elolvastátok a könyvet, könnyebb lesz – rajta, vonuljatok ki az elhagyott szőlőhegyekre, és alaposan nézzetek körül. Számoljatok, mérlegeljetek, és azonnal vegyetek földet. Irtsatok dzsungelt. Telepítsetek szőlőt. Építsetek birtokot. Vágjatok bele! Szép, nemes, okos és értelmes életprogram.” Úgy hangzanak e meg- és felszólítások, akárha Rousseau vagy kései követője: Gide, s annak is teóriákat mérlegelő hőse: Nathanael szólna hozzánk, intelmeket osztana nekünk, elkorcsosult, rest, s életprogram nélkül tengődő „egynapélőknek”. Nincs itt helye és ideje gazdasági számításokat végezni, s nem is feltétlenül evvel a szándékkal tette bősz és nemes kijelentéseit a szerző, mint inkább érthetetlen pazarlásunkra, szűklátókörűségünkre, önösségünkre, a régiekkel szembeni kevélységünkre, létünk folyamatos romlására óhajtja felhívni a figyelmet, anélkül, hogy időszerű politikai asszókba részt venne, pengeszúrásokat osztogatna.
      Ambrus Lajos a lelkemben fészket rak, mondhatni el- és befészkeli magát, már azáltal is, hogy mindig a régi magyar irodalom, a feledésre családi legendáriumok, a valaha egyetlen praktikus ismereteket tartalmazó kézikönyvnek számító almanachok, száz éve porosodó kódexek és kézikönyvek, történelmi tényeket és etnográfiai kincseket rejtő útleírások lendítik előre, termékenyítik meg gondolkodását. (Irodalom és történelem szakot végzett tanárként: ebben is társak volnánk szerző-urammal, mindig örül a lelkem, ha az „irodalmárkodás”, a „modernkedés” nem jár a régiek kiakolbolításával). A tárcák azt tanúsítják, hogy leggyakrabban ő maga a médium: a történelmi múltból fel- és megidézett szellemek és a jelenkori alakok között. „Sose gondoltam, hogy egyszer, majd, valaha, a homályos történeti időkben én még az úgynevezett régi magyar irodalom fenséges tárgykörében kényszerülök aprócska karcolást tenni.” (Ó, az a dicsőséges latin nyelv!) Az ő értelmezésében: olvasni, nem pusztán azt jelenti, hogy az irodalmat továbbvinni, továbbgondolni és – csúnya, de a mai irodalom lényegét kifejező szóval –  „csinálni” valami módon, nem is csupán önös igazolásként gyakorolt tevékenység, sokkal inkább az egyéni és kollektív a felejtés ellenében ható művelődés, hagyomány-újraértelmezés, önátalakítás. Így kerül elő nála Kemény János emlékirata, vagy a különös cím második tagját magyarázó Jókai-féle More patrio (magyarán: ősi, hazai szokás szerint), Asbóth János Álmok álmodója, Weöres-följegyzése, az amerikaivá lett bácskai magyar: Haraszty Ágoston könyve, melynek vezérlő gondolata megint csak egyezik Ambrus írói szándékával: „Földszeretet, soha meg nem alkuvás, leleményesség, zsenialitás – ez a nagy titok” (Haraszty).
      Ambrus némely írása szerint úgy utazik az ezredfordulón, mint a békeidőkben Szindbád utazott: örömmel és a felfedezésre örökké készen. Bár Ambrus némi irigykedéssel beszél a múlt század elején az újságíróknak még kijáró százszázalékos első osztályú kedvezményről, amit a királyi MÁV-tól kaptak (ma még a közalkalmazottaknak is évi tizenkét alkalomra jár ötvenszázalékos kedvezmény!); mégis készen áll bármikor elutazni, hogy érdekes embereket, virágzó kerteket, újjá-lelkesített ültetvényeket filmen megörökítsen, magyar és idegen vendéglátókkal együtt időzzön, mondjuk a Retyezátban, Csíkban, Bánátban, Szepességben. S mint tudjuk, nem volt rest a híres festő, Mednyánszky kedvéért felkutatni a felvidéki kúriákat sem. „Krúdyt nem zavarta az utazás – akár konflison, batáron, postakocsin és delizsánszon, netán vonaton ment, neki édes mindegy volt, nem számolt, nem nyavalygott. Podolin és Késmárk és a messzi Szepesség vagy Sáros így lett a mindennapi irodalom része”, írja Ambrus, aki a tilalmakkal és gondokkal dacolva járta Erdélyt, napi rendszerességgel a dunántúli vonalak némely járatát, így saját bőrén tapasztalhatta a Krúdy és saját kora utazási feltételeiben bekövetkezett romlást, és a modernizáció okozta változást egyaránt. Egyik tárcájában (Negyven év vonaton) összeszámolja: eddigi életéből mennyit tesz ki a vonaton utazás, s miféle megaláztatások érték (igazoltatás és őrsre cipelés, fagyoskodás és órás késlekedés). Mindennek dacára hol vonaton, hol autón járja a történelmi Magyarországot, elég neki, ha hírét veszi, hogy valahol egy régi szőlőfajtát ültettek, egy őskiadványt áruba bocsátottak, egy különleges évjáratú bort kóstolnak, hogy útra keljen. S bár indokolt a nosztalgikus hangvétel, a békeévek emlegetése – mely Krúdyt idézi: Rezeda Kázmér „elhatározta, hogy délután lóvasútra ül, végigutazik a budai utcákon, meghallgatja a földszintes korcsmaházak udvarairól kihangzó harmonikákat, megnézi, hogyan piroslik a bor és az emberek arca a veres terítékes asztaloknál” –, Ambrusnak, mint vérbeli utazónak mégsem szegi kedvét sem a vasút „csonkasága”, piszkos-volta, s megannyi európai-létünket bizonytalanná tevő kellemetlensége; sem az úthálózat hiányossága. A felfedezők merészségével és eltántoríthatatlanságával vallja: „Utazni jó: még így is, még akkor is, ha minden egyes utazás más történet, más rejtélyek, más regény. »Pontos történetek útközben« – mondja Mészöly. »Pontosságát« mindig újra kell írni – talán éppen ezért jó. S hogy közben eltelik kerek negyven esztendő? Ó, igen – maga az élet.”
      A kötet, a türelmét nem vesztő olvasó számára felködlik, keretes szerkezetű; Ambrus Lajos olyasfajta drámai tónusú s lírai ihletettségű hangvételt teremt az első és utolsó tárcában, mintegy szivárványos égboltot húzva a többi írás fölé, hogy az olvasó képtelen megrendültség, s a megrendültséget fölülíró életderű nélkül végiggondolni olvasmányát. Ambrus – ellentétben más írókkal, akik nem képesek szabadulni a szerettük halála feletti megrendültségtől, gyásztól – már az első pillanatban evokál: „Talán az idén, mondom én is saját szüretemre gondolva és készülődve, igaz, egyedül már, mert aki engem szeretett, nincs már, és hiánya nem költői fikciómban jár át, hanem a hideg valóságban. De a szüret öröme és melankolikus szomora akkor is örök, mint e földi vendégség, amelyben élünk”. S hogy a sok-sok múlt- és emlékidézés, szép- és tudományos irodalomban megfüredés, „éteri tisztaságú poétikus környezetben” töprengés és kvaterkázás, borfajtákon és megismert ízvilágon merengés után, egyszer csak, megint visszatérünk, mint egy zenei futamot lezáró tételhez, a kedves halálához: „Kert, zene és halál – ne gondolj, Líviám, semmi ócska, személyeskedő okoskodásra, nagy szavak dobálására vagy sznobériára, csupán a magam szakállára szeretném értelmezni az amúgy fölfoghatatlan gyönyörűségű és tragikus pompájú Rendet, amely körülvesz bennünket.” Nem állhatom meg, hogy e személyes vallomást nem toldjam meg egy sajáttal; efféle halott-kedvest idézés- delejezés a mi Szabó Lőrincünk mellett egy másik kedvelt francia íróm, Schlumberger Évfordulókjában figyelhető meg (melyet Mártonffy Marcell fordított le a kérésemre, amikor a francia íróról írtam esszét); a szerző felesége halálának minden kerek évfordulóján néhány soros bejegyzést tesz naplójába, hogy nyomon követhesse, követhessük az élmény-emlék módosulásait. Ambrus maga is szolidan, férfiasan visszafogott, Arany János-i szemérmességgel vall a „végleg elmerültről”, aki szellem- és bajtársa, kert- és jószágépítő („uradalom-építő” értelemben, amúgy régiesen) társa volt, s közös munkálkodásuk alatt virágzott föl az oly gyakran visszatérő Kis-Somlón kihasított szőlőbirtok és ez az egész Lugas-koncepció.
      Végül, erre a kötetre, s valamennyi benne lévő írásra igaz, amit a borleírásról mond Ambrus: „a borleírás éppen olyan, mint bármilyen műleírás. Nyelvi invenció, poétikai jártasság, grammatikai fegyelem és szigorú, kiérlelt pontosság nélkül nem megy”; csak ezt, akár ezt az egyetlen egy gondolatot is érdemes volna meggondolás tárgyává tenni irodalmi, és egyszer alakuló közéletünkben.