FEKETE J. JÓZSEF

A mese, mint világkép

  Lovász Andrea: Jelen idejű holnemvolt. Szeminárium a meséről

Szüleim és nagyszüleim körében egyaránt meséken szocializálódtam és szórakoztam. Vagy fordítva. Természetesen nem a jó és a rossz, az erkölcsös és az erkölcstelen fölismertetésének szándékával meséltek, vagy ritkábban: olvastak fel meséket nekem a javából, a magyar népmesekincsből és a világirodalom jelesebb meseíróinak alkotásaiból, hanem mert élveztem a velem törődés kegyes pillanatait, amelyekben a mesemondó és a mesehallgató egyazon történeten belül a valóságosnál még szorosabban kapcsolódott egymáshoz. Mire lakásunkba megérkezett az első – Orion típusú – egyszemű gyermekpásztor, már olvastam, így a televízió legfeljebb a Cicavízió adásának idejére kötött le. A film, már amelyiket megértettem, túl direktnek bizonyult számomra, a filmben csak elmondtak valamit, engem nem vontak be a játékba. A mesekönyvben viszont megtaláltam az éppen akkor és éppen ott érvényes világot, amelyben ha túl messzire kalandoztak gondolataim, visszalapozhattam egy érvényes fogódzóig, ahol meg lehetett kapaszkodni és egy újabb irányba elindulni. Úgy tűnt, meséből kellőképpen feltöltekeztem.
      Ennek ellenkezőjéről elsőéves bölcsészhallgatóként győződtem meg, amikor a debreceni származású Penavin Elemérné Borsy Olga nyelvész, nyelvjáráskutató, folkorista, mesegyűjtő és -kutató (Szélördög, 1971; Jugoszláviai magyar népmesék, I–II., 1984; A szépen zengő pelikánmadár, 1986; Jugoszláviai magyar diakrón népmesegyűjtemény I–II., 1993- 1995) szemináriumának első óráján egy otthonról hozott népmese papírra vetését kérte minden hallgatójától. Kapásból vázoltam volna egy elfogadható mesetipológiát a fabulától kezdve Az ezeregyéjszaka meséi típusainak meghatározásával (aminek addig sajnos csak a gyerekmese szintjére lebutított változatát ismertem, s még szomorúbb, hogy Prileszky Csilla fordítását mindmáig nem volt alkalmam elolvasni), de otthonról hozott, eredeti népmese sehogyan se állt össze a fejemben. Nagyszerű történetek kavarogtak egymás mellett, de mindegyik egy másik, egymástól elkülönülő világhoz tartozó elem volt, így kínomban az újvidéki neoavantgárdon edzett fantáziával kiötlöttem egy „népiesch” mesetörténetet, formulákkal, fordulatokkal, boldog végkifejlettel. Nem sikerült túl jóra, de valamit csak kihoztam magamból. Nagyjából ennyi volt boldogemlékezetű tanárnőm véleménye is, én örültem, hogy nem rúgott ki, ő meg a továbbiakban a foklorisztika helyett – még a környékétől is távol – inkább a strukturalista nyelvészet és a kommunikációelmélet felé terelgetett.
      Aztán a mesék csak visszaköszöntek. Az irodalommal foglalkozó ember érdeklődésének horizontján előbb-utóbb föltűnik a gyermekirodalom problémaköre. Számomra éppen Lovász Andrea hozta újra képbe a Komáromi Gabriella szerkesztette Gyermekirodalom kötet kritikájaként olvasható tanulmányával, amit azért vettem elő, mert éppen egy olyan kötet fölött hőzöngtem, amelyben a szerző úgy tárgyalta az irodalmi szövegeket, mint a pedagógiai munka didaktikus segédanyagát. Úgy véltem, sem az irodalom, sem a gyermekirodalom nem csupán ennyi, nem szabad még mélyebbre taszítani a gyermekirodalmat a megbecsülést egyébként is nélkülöző pozíciójáról, s ehhez a véleményemhez kerestem szellemi társat, nagyon jó helyen.
      Annyira jó helyen, hogy magam is meglepődtem. Időközben ugyanis, ha csupán érintőlegesen, szakmán kívüliként, de bele-beleolvastam a gyermekirodalommal foglalkozó szövegekbe, Boldizsár Ildikó, Komáromi Gabriella könyveibe, Bálint Péter idevágó írásaiba, Lovász Andrea kritikáit meg legalább az Új Könyvpiacban mindig elolvasom, egyaránt csodálom teherbírását, éleslátását és stílusát. Mindegyiktől tanultam, kitől többet, kitől kevesebbet, amennyi éppen rám ragadt. Lovász Andrea könyvének alcíme – Szeminárium a meséről – világosan sugallta, hogy „vegyed és egyed”, mert ez lesz rendszeres tanulmányaid forrása! Vettem és lakomáztam, könnyedén, felhőkön járva, mert a szerző szívemből szólva éles határvonalat vont a mese és a gyermekirodalom, a gyermekirodalom és a didaktikus irományok, a mese és a gyermekmese közé, kijelölte, hogy a szemináriuma kizárólag a mesére korlátozódik, de aztán egyszeriben lerántott a fellegekből azzal a (többször megismételt) kijelentésével, hogy a mesében voltaképpen minden érdekli, csupán az nem, hogy éppen milyen nyelven szólal meg. Ebből következően a mesét végtére is nem nyelvi-esztétikai-irodalmi képződményként, hanem autentikus teremtett világként tanulmányozza. Ezután következett még némi pokoljárás, ismerkedés a gonosszal, kézenfogva sétálás a filozófia labirintusában, majd időszerű meseolvasás stb, vagyis bedarált a könyv tökéletesen, a daráló csövén már úgy jöttem ki (mesebeli kisgömböcként), ahogy azt a szemináriumvezető megtervezte.
      Ha valakinek, aki évtizedek óta olyan rendszerben gondolkodik, amely az irodalmat nyelvi formát öltő, szóbeli vagy írott, temporális jellegű, vagyis önmagát az időbeliségben  megvalósító művészetként tételezi, olyat állítanak, hogy „a mesemivolt lényege független az őt létrehozó nyelvtől”, miként azt Lovász Andrea teszi könyvének már a hatodik oldalán, valószínű, hogy meggyőzéséhez szükség van a „darálóra”, ami ez esetben pl. a fogalmak tisztázásaként is értelmezhető metafora. A szerző ezzel a rendteremtő szándékkal fogalmazta meg szemináriumát, tudatosítván, hogy nem lehet egy kalap alá venni mindazt, amit mai nyelvhasználattal gyermekirodalomnak nevezünk, vagyis a „gyermekeknek való, nekik szánt irodalom” meghatározás voltaképpen se elméleti, se gyakorlati szempontból nem mérvadó definíció, hiszen az utóbbi esztendőkben örvendetesen gyarapodó elméleti dolgozatok ellenére is egyaránt a gyermekirodalom fogalomkörébe soroljuk a képeskönyvektől kezdve a didaktikus funkciójú szövegeken át a „felnőtt” irodalom alkotásainak a gyermekközönség elváráshorizontjához igazított, redukált, adaptált változatait, a meséket, amelyekről ugyanitt, az Új Forrásban egyszer már csak úgy mellékesen említettem, hogy orális műfajként a tizenkilencedik századig kizárólag a felnőtteknek szólt, a kimondottan gyermekeknek írt mesékig, illetve az újra a gyerekeket és felnőtteket egyaránt megszólító meseregényekig. Például J. R. R. Tolkien és J. K. Rowling népszerű műveit említve, amelyek a szerző értelmezésébe legközelebb állnak a mese idealizált, vagy ősformájához. Már ha létezik egyáltalán egyik vagy másik, eszményi, tehát tökéletes, illetve törzsökös alapformája a mesének, és amennyiben azok feltárhatók és leírhatók. Lovász Andrea e kérdésben alaptételként alkalmazza azt a meglátást, hogy a mese nem gyermekirodalom, nem azonos azzal, amit gyermekmesének mondunk, és sok esetben az sem mese, amit mesének szán a szerző. Hogy voltaképpen mi is a mese? A szemináriumot vezető szerző számos értelmezési lehetőség jogosságát és érvényességét elfogadja, így azokat, amelyek „a genetikumot, a szellemiséget, a jelképességet, a mesei fenomént, a mesei formát, a mesét, mint irodalmi produktumot” tételezi, ám tagadja az irodalmi-nyelvi megképződés kizárólagos esztétikai uralmát a mesében, a mese által teremtett lehetséges világ(ok) létrehozásában elméleti és gyakorlati vizsgálódásai szerint inkább a filozófiai és logikai megközelítésnek ad elsőbbséget, ami egy filozófia szakon végzett kutató esetében elvárható, ám mégsem ez a döntő. A mese sokkal inkább világalkotás, mint szövegalkotás, állítja Lovász Andrea, inkább a filozófia, az ontológia, a kozmológia, a gnoszeológia, a fenomenológia, a logika, a morál vizsgálódási körébe tartozó jelenség, mint a poétika és esztétika tárgya. A szerző ezért a mesevilágra, mint önálló egységre tekint, amelynek a szöveg puszta nyelvi hordozója, így a kettő leválasztható egymástól, ezáltal lesz „a mesemivolt lényege független az őt létrehozó nyelvtől”. „A mesék nyelvezete csak annyiban része a vizsgálatomnak, amennyiben a mesevilágból »kiszóló« mesemondó hangja érdekel (természetesen nem feledve, hogy a világ nyelvben megnyilvánuló világ...” (99. o) – teszi világossá a szerző.
      A mese ettől persze még első sorban irodalom, elbeszélő irodalom, csakhogy Lovász Andreát nem e sajátos narratív műfaj poétikai eszköztára érdekli (ennek a szemináriumnak a keretében), hanem antropológiai és metafizikai gyökerei, a mesében megjelenő erőszak és a tárgyiasuló, cselekvésülő gonosz, s leginkább a csoda, mint a teremtett világ reális eleme, a csoda, mint a világ konstrukciós tartozéka. Tekintettel, hogy a meseregény terjedelménél fogva megadja a szerzőnek azt a kifutási teret, ami lehetővé teszi a meseszerkezet megtartását, és sajátosságánál fogva akár az eltűnni látszó mese hagyományának letéteményese lehet, a szeminárium során a szerző J. K. Rowling Harry Potter-sorozatának elemzésében jelöli meg a mesei világkép állványzatát, amit visszakeres az utóbbi évek magyar meseregényeiben, megfigyelvén, hogyan változik a kortárs alkotásokban a mesei világkép, mennyire lesz érték- és kegyvesztett a csoda, miként nyomul be a fantasztikum helyére a mindennapiság, milyen viszonyrendszerben áll egymással a valóság és a mese, milyen metatextusok tematizálják a mesét, illetve, miként konstituálódik fenomenológiailag megfogalmazható, önelvű világgá az irodalomként (is) leírható mesevilág.
      A mese feltétlenül irodalom – szögezi le Lovász Andrea: „A válogató megformálás, világteremtés, a világ újraértelmezésének, újrastrukturálásának értelmében művészet is. A jelen művészete: a mesevilág az elmesélés/hallgatás/olvasás pillanatában teremtődik meg, és a mese befejeztével meg is szűnik,” (12. o.) A nem az irodalmiság felől vizsgált, tehát a nyelvi hordozóktól leválasztott autochton mesevilág egyik legfőbb sajátossága a csoda önelvűsége, amit Max Lüthi elmélete nyomán a mesei világ alapelvének tekint a szerző, állítván, hogy a mese nem különbözteti meg a valósat a transzcendentálistól, valóságként kezeli a valóságon túlit, egyetlen dimenzióba képezi le a kettőt, ezért mondhatja a szeminárium szerzője, hogy a mese által teremtett lehetséges világot nem a nyelvi megformálás felől, hanem az irracionalitás irányából célszerű megközelíteni: „a mesevilág/csodavilág létezésének kritériuma nem az igazság lesz, hanem a világ meglétére irányuló vágy”. (14. o.) Ebből eredően lehetetlen általános érvényű, fenomenológiai nézőpontot érvényesítő megállapításokat tenni a mese kapcsán, írja a szerző, hiszen „a feltételezett mesei lényeg, a csoda világába való lépés lehetősége éppenhogy elsikkad bármiféle törvényszerűség kimondásával, az univerzalitás igénye mintegy varázstalanítja a tündéri birodalmat”. (17. o.)
      A kimondásban megteremtett világ történetekben és történetek által létezik, a mese erkölcsileg rendezett világ, a fikcióban a jó elnyeri jutalmát, a gonosz a büntetését – egyszerűsítem a szemináriumvezető gondolatmenetét, aki joggal berzenkedhet, hiszen imént idéztem az általánosítások alkalmazhatatlanságát megfogalmazó gondolatát –, mégis, vegyük úgy, hogy a jó és a rossz polarizálása mérvadó. A mese igazságos, kozmikus világrendre alapul, amely bármilyen egyensúlytalanságot képes helyreállítani, működőképessége viszont csak akkor tartható fenn, ha folyamatosan emlékezünk és emlékeztetünk rá. A mese nem fogadja el a diszharmóniára épülő világot, amelyben büntetlenül uralkodhat a gonosz.  Akkor honnét az, hogy a moralitás tekintetében olajozottan működő világot sokkal borzasztóbb rémségek népesítik be, mint a mesemondó és a mesehallgató, -olvasó valós világát? Onnét, ahonnét minden rémtörténet és horror-fikció ered: az ember világbavetettségéből fakadó egyetemes félelméből, a kozmikus magány rettenetéből, az üresség előli menekülésből: a fantázia végtére a szorongás feloldásának, egyben a léttöbblet megszerzésének eszköze. A mese nem a gyerekszobában született, annyi biztos: az emberevő óriások, vagy sárkányok, férgek, boszorkányok ármádiája eleve megbénítana, amennyiben nem tudnánk, hogy abban a világban, amelyben együtt vagyunk velük, nincs valós hatalmuk felettünk, A mesebeli gonosz „csak kellék, díszlet, mintegy az örök jó még erősebbé tételéhez. [...] A gonosz csak statiszta, szemléltető eszközzé degradált teremtmény.” (58. o.)  Boldizsár Ildikó emlékeztet Mesepoétika (Akadémiai Kiadó, 2004) című könyvében, hogy a francia mesekultúrában például a vérfertőzéstől kezdve a nemi erőszakon át a szodómiáig és a kannibalizmusig vezető skálán mutatkozik meg a bűnös magatartások sora, mégpedig bizonyítottan nem a teremtő fantázia nyomán, hanem valóságos élmények lenyomataként. Erre a világra próbált a későbbi írásbeli lejegyzés során az erénycsősz szerepét vállaló átíró szalonképes külcsínt szabni, ami szöges ellentétben áll a mese funkciójával, hiszen a szerepe éppen az, hogy a mesehallgatót, olvasót szembesítse az élet kegyetlenségeivel, miközben megtanít azok elviselésére.
      A gyerekszobához adaptált mese degradálja a gonosz funkcióját, és komolytalanná teszi az eredeti mesét, amelyben a bőrünkre megy a játék. A szalonképessé tétel kiirtotta a meséből a varázslatosságot, a csodát, a természetfölöttit, ami nélkül a mese nem működik. Az eleve gyerekeknek írt mesék nem csak a gonoszt iktatják ki eszköztárukból, hanem a jelen díszleteit és jelenségeit hozzák helyükbe, amivel megszüntetik a mesék legfőbb jellemzőinek, az egyetemességnek és az időtlenségnek az érvényességét, infantizálják egzisztenciális és metafizikai tétjét. Persze ez az elkomolytalanítás, igénytelen egyszerűsítés csak ellenpéldák mellett tételezhető, s Lovász Andrea szemináriuma bizonyítja, hogy bezzeg ma is lehet mesét írni, s nem csak gyerekeknek.
      Kérdezzük meg végül a szemináriumvezetőt, voltaképpen mi is a mese? A válasza – természetesen csupán azon világ lustái számára zanzásítva, akik nem olvassák el könyvét – a következő: „valójában csak egyetlen történet van, egyetlen mese. Jó és Gonosz párharca nemcsak ismétlődik, hanem újból és újból lejátszódik. Polaritásuk feloldható vagy ignorálható, de mindkét esetben világok épülnek rá. A mesevilág alapjaiban sérül, amennyiben ez a duális rendszer eltűnik – a sarkítás, a gonosz erejének hangsúlyozása nem a mesemivoltot negáló tényező, hanem éppen ellenkezőleg: erős gonosz hiányában a hős harcának bagatellizálódásával egyidőben csak gyenge, színtelen mesék, pontosabban csak mesére hasonló mesés történetek születhetnek. Ilyen megvilágításban a gyermekmesék léte melletti egyik argumentáció éppen a mesék hagyományos etikai rendjének használata lehet, illetve ennek hiányában kizárólag fantasztikus helyszíneket, szereplőket, eseményeket felvonultató történetekről beszélhetünk.” (59. o.)  (Krónika Nova Kiadó, Bp., 2007)