HEGEDŰS LAJOS HUNOR

A sátán Palkonyán

A napszemüveges megállt a templomnál, és csak nézegetett felfelé. A fűnyírót toló ember először nem törődött vele, végigmérni végigmérte, amíg kitolta a fűnyírót a járdáig, fényképező masina lóg a mellén, és napszemüvegen át az eget vizslatja vagy a templomtornyot, ennyi benyomást gyűjtött, míg megfordult a fűnyíróval, nem veszélyes,  haladt visszafelé a következő nyomon.
      Csakhogy az idegen még akkor is ott kémlelődött, amikor túlnan megfordult és újból visszafelé jött. A templom udvara hosszú volt és partos, öt perc is kellett egy fordulóhoz; tolta ki a fűnyírót, és most már messziről és alaposabban megnézte a napszemüvegest, hol az egyik, hol a másik oldalon ténferedik elő a nagyra nőtt ezüstfenyő mögül, mintha épp az a pont, ahonnan az ezüstfenyő kinőtt, lenne a legalkalmasabb hely erre a fajta szemlélődésre, na hát erre már megállt ő is, eleresztette a fűnyírót, és felhunyorgott, de ő csak a templomtornyot, amit már azelőtt is vagy ezerszer, meg az ég kékjét látta, meg a leírhatatlanul lassan gomolygó, aranyozott szélű felhőket. Mindez olyan sötét spektákulumon keresztül, mint amilyen az idegenen van, nyilván nem pont ugyanígy fest, bár őrajta ilyen holmi soha nem volt, meg igazából valószínűleg soha nem is lesz.
      – Segíthetek? – szólt oda az idegennek. Közelebb is ment pár lépéssel, a fűnyírót otthagyta a pázsit közepén úgy, járó motorral.
      Az idegen feltolta a szemüvegét a homloka fölé, meglepődött.
      – Á! – mondta vidáman, barátságosan – végre valaki, aki kérdez is, nemcsak méreget – és mókásnak szánt fintorral el is játszotta, milyen az, amikor a bizalmatlan emberek valakit méregetnek.
      – Mi tetszik?
      – Ott fenn, az a fészek.
      – Hol?
      – Hát ott – mutatott fel az idegen – effektíve a kereszt mellett. Úgy értem, szokatlan ez egy mecseten, az ember azt hinné, hogy az idejáró hívő lakosság vallásos érzéseivel ez, hogy mondjam, némiképpen interferál. Vagy maga ebben nem lát különösebb kivetnivalót?
      A fűnyíró ember felfelé hunyorgott.
      – Gólyafészek ott mindig is volt.
      – Értem. Különös. Hogy ne mondjam, a legérdekesebb dolog, amit eddig ebben a faluban láttam – és a napszemüveges noteszt vett elő és jegyzetelt.
      A fűnyíró ember a szemöldökét ráncolta.
      – Ezt most beleírja abba?
      – Csak jegyzetelgetek. Felírok ezt-azt, amit látok – az idegen már össze is csapta a noteszt, mosolygott. – Lényegében anyagot gyűjtök.
      – Mihez?
      – Mihez, hát. Hogy mondjam. Ahogy gyűlik az anyag, ez úgy körvonalazódik. Úgy értem, egyazon jegyzetanyag több kontextusban is helyet kaphat, de nem akarom túlbonyolítani.
      – Anyagot gyűjt, de nem tudja, mihez?
      Az idegen egy pillanatra elnevette magát, és a napszemüveget igazgatta a feje búbján, mást nem felelt.
      – Maga valami riporterféle?
      – Az. Riporterféle. Így is mondhatjuk. Nézze meg ezt – mutatta oda a fényképezőt a fűnyíró embernek. – Mit szól hozzá? – A fűnyíró ember gyanakodva, de odanézett. Egy kis madarat látott a kijelzőn, amint riadtan verdes a szárnyaival a fűben.
      – Ez valami fióka – mondta a fűnyíró ember.
      – Az. Fióka. Kiesett a fészkéből.
      – És mért mutatja nekem? Egy macskának majd szerez egy jó napot.
      – Á, így gondolja? Vissza kellene tenni, nem sérült, csak szegény még nem tudja magát ellátni. Nem tud repülni.
      – Hát tegye vissza, ha van ráérő ideje.
      – De én nem találtam fészket.
      – Akkor, ennyi baj legyen.
      – Csak azt az egyet ott fenn.
      – Melyiket? – fordult vissza a fűnyíró ember.
      – Hát – mutatott felfelé az idegen – azt.
      – Ott, fenn, azt?
      – Igen. Amelyikről most beszéltünk.
      – De hát ember, az ott gólyafészek!
      – Igen? Én nem ismerem ezeket a madarakat, csak egy...
      A magára hagyott fűnyíró motorja fulladozott már egy ideje, aztán most le is állt.
      – Honnan jött maga, ember? Maga riporter?
      – Ööö, rosszul közelíti a kérdést, ha a madártani ismereteim megléte vagy meg nem léte alapján gondolja megkérdőjelezhetőnek...
      – Uram, ez – bökött a fényképezőgép kijelzőjére a fűnyíró ember – itt: – nézett most bele az idegen szemébe – fecske. Vagy cinke. Vagy veréb vagy mi. Az ottan fenn meg gólyafészek. Mit keresne abba egy veréb?
      – Én amúgy fecskére tippeltem – vélekedett az idegen.
      – A fecskének villás farka van. Ez valami kékcinkeféle, de akármi, az biztos, hogy gólyával nincs köszönő viszonyba. Arra nem gondolt, hogy onnan bármi leesik, az nem éli túl?
      – Jogos. Erre tényleg nem gondoltam.
      – Mi maga, riporter?
      – Nézze, még egyszer mondom, egy riporternek nem dolga az, hogy ismeretei legyenek. Egy riporternek a dolga annyi, hogy adott szituációban jó kérdéseket tudjon feltenni, és nem akárkinek a nevében, mert mindig a leggyengébb láncszemet kell alapul venni. Már feltéve, hogy elfogadunk egyfajta szociális szolidaritás minimumot.
      – Na jól van, leggyengébb láncszem, én nem tudom miről beszél, de nekem egyébként meg dolgom van –
      – Elnézést, én nem akartam a munkájában feltartani.
      – ...én a tv-ben is sokszor nézem ezeket a riportereket, egyik-másik az is biztos hogy tényleg olyan hülye, én bármikor többet tudnék náluk, ilyenkor komolyan mondom legszívesebben áttolnám a fejükön ezt a fűnyírót, mert akkor minek vannak ott, hogy felvegyék a pénzt –
      – Rendben, rendben, én nem akarom zavarni, csak kérem, egy valamit mondjon még meg nekem és én már...
      – Mit?
      – Hát hogy valamikor valaki mégiscsak egyszer meghozott egy döntést, még ha ezek szerint régen is volt...
      – Miről?
      – ...hogy ide a mecset tetejére telepíti ezeket a... jószágokat...
      – Milyen mecset? Milyen jószágokat? A gólya az nem egy jószág! És ez nem mecset, ember, ez templom!
      – Templom?
      Az idegennek valahogy sikerült úgy elcsodálkoznia ezen az újabb meglepő információn, hogy attól a fűnyíró ember egy pillanat alatt lehiggadt.
      – Igen, uram, ez templom. Mecset a törököknél van, mert azok Allah, ez: templom.
      – Elnézést. Egy pillanat.
      Az idegen megint elővette a jegyzetfüzetet, és miközben írt bele, ezt mormogta halkan: a mecsetszerű épület a helyiek szerint templom.
      A fűnyíró ember meg csak állt ott és maga elé meredve azon rágódott, hogy itt kellene hagyni ezt a zavarodott idegen embert és folytatni azt, ami egyébként is a dolga lenne, nevezetesen, hogy a fűnyírást minél előbb befejezettnek tudja, ebből a helyzetből, melynek, mint az egyre inkább világossá vált, semmi értelme és lényege tulajdonképpen nincsen, kimozdulni mindössze egy pillanat műve lenne, és csak egy egészen csipetnyi elszánást igényelne, ostobának, lóvá tettnek érezte magát, amiért ő mégsem ezt teszi, hanem ehelyett türelmesen kivárja még azt is, hogy az idegen befejezze a firkálgatást, ránézzen és mondjon valami újabb egetverő marhaságot.
      Az idegen becsukta, eltette a noteszt.
      – Ne higgye, hogy nem tudom, mi az a mecset és mi az a templom, még mielőtt ezen is hajba kapnánk, és ne essünk túlzásba, mecsetek nemcsak a törököknél, hanem itt a Balkánon is szép számmal...
      – Milyen Balkánon? Ez itt Magyarország, itt nincs mecset! Palkonya! Maga magyarul beszél, és mégse tudja, hol van Magyarországon.
      – Értem. Ön szerint tehát ez a hely itt nem sorolandó a Balkánhoz, és itt nincs mecset, még ha úgy is néz...
      – Úgy néz ki vagy nem úgy néz ki, ott van a kereszt a tetején, az sem gyanús? A megfeszített Jézus, INRI, ez mind nem gyanús?
      – Hát, én úgy tudom, a mohamedán vallás nem áll olyan távol a kereszténytől, félre ne értsem, tőlem eléggé távol áll mindkettő, de értesüléseim szerint az egyik a másiknak mintegy a továbbgondolása, ugyanazt az egy Istent...
      – Nem ugyanazt az egy Istent, mert ők hitetlen kutyák, dehogy ugyanaz, ember, dehogy ugyanaz. Nekik meg mi vagyunk a gyaurok, dehogy ugyanaz.
      – Az iszlám Jézusban a nagy prófétát tiszteli, aki Mohamed előtt járt, ez nyilván tényleg nem ugyanaz, de azért az sem állítható, hogy szöges ellentétben állnának. Egyébként ez az INRI, ez mit jelent, valami rövidítés?
      – Az INRI mit jelent? Na most már aztán hagyjon békén. Maga nem tudom honnan jött.
      A fűnyíró ember nagy léptekkel megindult vissza a fűnyíróhoz, az idegen a hátának beszélt:
      – Rosszat mondtam? Nem találkoztam még ezzel a felirattal, tényleg nem tudom, mit jelent.
      A fűnyíró ember meg sem fordult, úgy kiabálta:
      – INRI az INRI! Minden kereszten ennek kell rajta lennie. Hagyjon békén! Szerintem maga egy médiahekk.
      – Micsoda? – kacagott az idegen, és ment utána vagy két lépést. – Médiahekk, azt mondta, médiahekk? Ez a szó is már ennyire divatba jött, hogy még itt is...
      Felbömbölt a fűnyíró motorja. Talán valakinek a beleszublimált dühe, vagy ki tudja, minek folytán, de most elnyomott minden más zajt.