Örök
emlékbe zuhan a nyár
Örök
emlékbe zuhan a nyár,
többé nem találhatsz rejtett tengerfészkeket,
megtorpanok felhők árnyékában, átnézek idegen vállak felett.
Égő pupillám feszül a napnak,
hajlik árnyékunk, emelkedik ránk a fény,
korláthoz szegez a ragyogás,
megkerüli tested a szél,
ábrándokba lépünk és elfolyik köztünk a kétség.
Újraszületés
A
kezedben találjon rám az idő,
ne múljon az érzés, ami veled altat,
gyengéden tapint majd a holnap és megváltozva ébredünk,
kikel szemünkből az éj, fénnyé lesz, kábítón létező.
Napsugarak szöknek be testembe, tódul arcomba a vér,
ősi ízeket érzek a számban, nincs mit mondanom,
de, amit kell, hogy mondjak, azt halkan szeretném.
Belépnék az érzelmeidbe, de magamnak is rideg vagyok
s bántanám a vonzalmat, mely köztünk olykor felragyog,
ismét puhának érzem az ágyat,
melyben, ha álmodom, elhagyom a testem
s ébredés után a rám tapadt lepedőt lefejtem magamról.
Szabad
kövek
Nem
őrzöm többé a parton gyűjtött köveket,
a polcról a zsebembe teszem,
majd a folyóba ejtem őket, ahol elfelejtenek.
Ablakon betekintve, halvány fénynél látszik árvulni egy lélek,
zsibbadt talpamon bicegek a szobában,
néha feláll, néha leül a bánat,
olvasnám nyomait a tűnő mának
s a fakadó holnap hátha elhozza, amit kihagyott a múlt.